Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6-7. szám
Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal 1993. októberében az Országos Levéltárnak parlamenti döntéssel átadott pártiratok alapján rendeztem meg A pártállami rendszer működése című kiállítást. Megszakítva a forgatókönyvet, érdemes visszaemlékeznünk a kiállítás során felhasznált dokumentumokból arra, hogyan is állt a bukás küszöbén a magyar mezőgazdaság helyzete. Ma a szocialisták úgy mutatják be, mintha a torgyáni (antalli, orbáni) politika egy sikerágazatot számolt volna fel. Iványi Pál, a gazdaságpolitikáért felelős KB titkár akkor a következőket mondta a kialakult katasztrófa-helyzetről: „Az 1988. évi nyereségtömeg összege folyó áron még eléri az 1980- as évét, de reálértéke annak már csak felét teszi ki. Jól érzékelteti a helyzetet a búza jövedelmezőségének alakulása, amely költségarányos nyeresége tíz éve még huszonöt-harminc százalék volt, 1987-re ez három százalékra csökkent. Általános a tőkeszegénység, elavult a technika. Tetézi a bajt az (ágazat) sajátosságait figyelmen kívül hagyó hitel- és kamatpolitika is. Miközben a rövid lejáratú mezőgazdasági hitelek kamata az 1980-81 évi tíz százalékról 1988-ban tizenhét-tizennyolc százalékra nőtt, addig az alaptevékenység jövedelmezősége tizenkettőről öt százalékra csökkent.” A mai agrárpolitikában is fontos szerepet játszó Nagy Tamás - amikor a KB ülésén az állampárt vezetői egy évtizedre taksálták a mezőgazdaság talpraállításához szükséges időt - meghívott előadóként a következőket mondta: „Felszólalásomat az Országos Agrárreform Kör nevében teszem meg. Mozgalmunk azokat az embereket tömöríti, akik számára elfogadhatatlan a falusi élet leértékelődése, az agrárágazat válsága.” Vajon akad-e bíró, aki a válságból mezőgazdasági vagyont szerzett s a tulajdont ma is hajszoló szocialisták fölött pálcát tudna tömi? A zöldbárók az emberi munka fölé emelték a római jog ragyogó „emberjogi” törvényét, amely szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja a szocialista magántulajdon minden, a szövetkezeti vagyont is magán-latifundiumként átmentő formáját... Kirajzolódnak A POSZTKOMMUNISTA TÁRSADALMI REND ERŐVONALAI Az Európa és Amerika nagyvárosaiban is otthonosan forgolódó radikális ellenzék emberei lenézték az MDF megtestesítette nemzeti álláspontot. Túlságosan emlékeztette őket azokra a két világháború közötti időkre, amelyekben semmi pozitívumot nem voltak hajlandók látni. Élvezettel vettek maguknak elégtételt, olyanformán, hogy szüntelenül és ordenáré módon pocskondi, a mezítlábas szabadság éve (II.) ázták Antall Józsefet és a három Cs-ét - Csoórit, Csengeyt és Csurkát. De ez még csak a kezdet volt. Tamás Gáspár Miklós a Kurírban így nyilatkozott erről: „... mindeki tudja, hogy Kelet-Európában ami jobboldalinak számított, az a butasággal, maradisággal és erőszakossággal volt azonos. Ezen kívül volt egy nem kommunista baloldal is, mint például a szociáldemokrácia vagy a baloldali liberalizmus, amely szembeszállt mind a tekintélyelvű Horthy-rendszerrel, mind a szovjet marxizmussal.” A „népiség” a butaság szinonimájává vált. A saját bevallása szerint baloldali anarchistából a liberálisok szemében polgárrá vált filozófusból a választások előtti korteshadjáratban az anarchista szólt: „Szavazzatok ránk, akik elég régimódiak vagytok ahhoz, hogy váljatok valamit a jövőtől. Mucsa és félelem - vagy szabaddemokrata többség. Nincs harmadik út.” Az alapjában véve harmadik utas MDF-nek ugyanis a nemzeti kerékasztal tárgyalások során a szabaddemokraták ügyesen csapdát állítottak. Az ellenzék és az állampárt közötti megegyezést az SZDSZ és a FIDESZ nem írta alá. Olyan színben tüntették fel az egészet, mintha hatalmi elitek közötti formális megállapodás lett volna csak, amelynek legfontosabb kitételeit célszerű népszavazással megerősíteni. Az ezt a célt szolgáló aláírásgyűjtések után minden úgy ment, mint a karikacsapás. Pedig, mint Csengey Dénes hangsúlyozta, a megegyezés következtében szinte minden fontos kérdés megoldódott:- Magyarország köztársaság lett,- a politikai pártok működése törvényessé vált,- olyan választójogi törvény született, amelynek alapján végre szabad választásokat lehetett tartani Magyarországon,- megszületett a törvény az Alkotmánybíróságról,- törvény tiltotta meg a pártok munkahelyi szerveződését,- a kormánypártnak el kell(ett) számolnia a vagyonával,- jogutód nélkül megszűnt a munkásőrség. Az SZDSZ mégis be akarta bizonyítani, hogy miközben az ellenfél a partjelzővel vitatkozott, ő lőtte a győztes gólt: nekijár a prémium. A népszavazásnak a munkásőrségről, a munkahelyi pártszerveződésekről, az MSZMP vagyonáról és a köztársasági elnök megválasztásáról kellett dönteni. A népszavazás eredménye ugyanakkor csak az lehetett, hogy egy hónappal késleltesse az első három követelés és a többi, kerékasztalon elfogadott törvény életbe lépését. Miután 500 millió forinttal terhelte meg a költségvetést, sokan úgy vélték, hogy az SZDSZ-nek és a Fidesznek sikerült fizetett politikai hirdetésről gondoskodnia. A „prémium” az ő zsebükbe került. November közepén az MDF a népszavazástól való távolmaradásra szólította fel híveit. E lépésével még inkább kiváltotta a lassan nagy párttá növő SZDSZ rosszallását, amely - bár az országból hiányzott a polgári réteg - annak nevében próbált fellépni. A népszavazással és az így megerősített alkotmányozással ugyanúgy művi úton akart polgárságot létrehozni, mint ahogy a századelő radikális pétervári értelmisége próbált proletárforradalommal proletariátust teremteni. Az MSZMP-ből MSZP-re rövidült nevű párt urai ugyan fölöslegesnek tartották a népszavazást, de tagjaikat nem bojkottra, hanem részvételre szólították fel. Arra a kérdésre, hogy a köztársasági elnököt népszavazással még novemberben válasszák meg, nemet, a másik háromra igent mondtak. A november 26-ra kitűzött népszavazás igazi kérdése ugyanis a „Pozsgay kérdés” volt: a radikális ellenzék meg akarta akadályozni, hogy az MSZP egyetlen igazán népszerű politikusát - akit saját pártja kitaszított - közvetlen népszavazáson fogadják el köztársasági elnökként. Négy és fél millióan voksoltak. Arra a kérdésre, hogy csak az országgyűlési választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására, a szavazók 50,07 százaléka igenei, 49,94 százaléka nemmel szavazott. Ez a 0,13 százaléknyi többlet és a másik háromra adott elsöprően nagyszámú igen tette igazán komoly politikai tényezővé a négy igent meghirdető SZDSZ-t és Fideszt. A még kormányon lévő szocialista párt egyelőre jelentéktelenné vált, hiszen az igazi konfliktus már nem közte és az ellenzék, hanem az ellenzék két vezető ereje között húzódott. Az MDF és az SZDSZ szinte mindenben eltérő véleménye és a népszavazást megelőző hetekben történt összecsapásai mindazt megelőlegezték, ami egészen az 1990. évi márciusi választásokig meghatározta a magyar közéletet. A Németh-kormány mögül ekkor már hiányzott a legitim parlamenti támogatás. E lehetetlen helyzetben a kormánynak számolnia kellett azzal, hogy a sajtó céltáblájává válik. A kellemetlen gazdasági intézkedések meghozatala érdekében a nyilvánosság kizárásával tárgyalásokat kezdett az ellenzék mindkét irányzatával. Volt tehát egy szocialista parlament, amely már senkit sem képviselt, és léteztek liberálisok és magyar demokraták, de nem lehetett tudni, melyikük rendelkezik nagyobb társadalmi támogatottsággal. Az MDF társadalmi bázisát a vidéki középrétegek, a nemzeti elkötelezettségű és vallásos értelmiségiek, valamint a hallgatag többség egy része adta. A liberálisok leginkább az új kis- és középvállalkozókra, a lakótelepek és a külvárosok radikalizálódott népességére és a „komprádor értelmiségre” támaszkodhattak. Az új tulajdonosi osztály legerősebb rétege, amely káderelitből nagyburzsoává szeretett volna átváltozni, de csak nómenklatura-burzsoára sikeredett, hallgatag kisebbségként a liberálisokkal szimpatizált. Az MDF a lassú gazdasági átalakulás, az SZDSZ a sokkterápia híve volt. A média és a belvárosi értelmiségi körök által annyira gyűlölt Csengey Dénes az MDF II. Országos Gyűlésén beszélt az ellenzék két szárnya közötti eredendő különbségről. Eszerint olyan messzire kerültek egymástól, hogy nem is remélhették a kölcsönös megértést. Csengey hangsúlyozta: „... meg kell különböztetni magunkat a tiszta liberalizmus híveitől... Tudjuk, hogy ma a tiszta liberlizmus kirobbantása leteríti a veszteségesen működő vállalkozásokat. És ezt akarjuk! De azt is tudjuk, hogy a tiszta liberalizmus mai kirobbantása kisegzisztenciák millióit is leterítheti. És ezt nem akaijuk. De azt is tudjuk, hogy a tiszta liberalizmus mai kirobbantása, a spontán reprivatizáció, éppen azt a réteget tenné a jövő urává, a gazdasági hatalom birtokosává, amelyik ezt az országot gazdaságilag tönkretette. Amelyik a tulajdonosi jogokat lényegében ma is gyakorolja, és amelynek lehetősége van rá, hogy a világ proletariátusának élcsapatából egy furcsa, új burzsoáziává vagy új maharadzsa réteggé szerveződjön át, hogy amit a diktatúrában megszerzett, meg is tarthassa a demokráciában. És ezt mi nem akaijuk!” A hallgatag többségről a szociológusok - például Hankiss Elemér - gyorsan felfedezték, hogy még mindig a „kommunisztikus értékek” rabja s hogy „politikai elidegenedésben” szenved, azaz marxi kategóriát alkalmaztak általuk marxizáltnak tekintett és lenézett csoportokra. Holott párt által hirdetett társadalmi egyenlőség és biztonság követelményének szívós továbbéléséről volt csupán szó. Az emberek úgy érezték, hogy a kormány és a parlament egy tollvonására a semmibe veszett az a régi biztonság, amelyet egy mezítlábas szabadságra kellett hirtelen felcserélniük. A külvárosok fiataljai és a „424” című lap aláírásgyűjtést szervezett, hogy Nagy Ferót is köztársasági elnöké válasszák. Jelszavuk „Szakadt országnak szakadt elnököt!” volt. Az alullevők és a liberálisok radikális indulatainak megfékezését az MDF fölött egyszemélyi vezetést megszerző Antall József vállalta. Azt hirdette, hogy a demokrácia a politikai kompromisszumok legjobbika, s izgatottság nélkül kell elébe nézni a választásoknak. Politikai előképének Eötvös József centralizmusát és nemzeti liberalizmusát tekintette. Pártja élén mindent megtett, hogy a nép, amelyet Eötvöshöz hasonlóan elvben nagyon szeretett, ne veszélyeztesse az alkotmányos átalakulás útját. Az Országgyűlés 1989. december 21-én kimondta önmaga feloszlatását, s ideiglenes jelleggel működött tovább. Közép- és Kelet-Európán forradalmi hullám futott keresztül. Erről Vladimir Slapentokh kremlinológus 1990 áprilisában meghökkentő értelmezést adott: „Az elmúlt egy évben valójában egyetlen puskalövés nélkül lezajlott a harmadik világháború - és ezt a Szovjetunió vesztette el.” Az SZDSZ népszerűségét nem növelték ezek a változások s az alulról jövő társadalmi mozgások felerősödése. Tamás Gáspár Miklós és barátai nimbusza - amelyhez az Erdélyből való áttelepülés is hozzátartozott - az MTA Társadalomtudományi Intézetének felmérése szerint csökkent. Tőkés László helytállásához kezdték az ő hazai működését mérni, és az összevetés nem kedvezett az SZDSZ legismertebb emberének. „Mit akarsz itt sepregetni?” - kérdezték sokan a romániai puccsízű forradalmat követően. A határontúli négymillió magyar sorsáért való aggódás alapvetően megváltoztatta az ideológiai frontokat. Az SZDSZ és a Fidesz a magyarság melletti kiállást felesleges erőfitogtatásnak, ésszerűtlen pénzkidobásnak tekintette. De nem elégedtek meg ezzel: a magyar demokratákat, kisgazdákat és kereszténydemokratákat nacionalizmussal vádolták meg. „Azért, mert Azerbajdzsánban üldözik az örményeket, mi még, akik magyar világot és harmadik utat akarunk, és nemzeti centrumot, nem vagyunk elvakult nacionalisták” - üzente nekik szarkasztikusán Csurka István. A magyar társadalom 1989 szilveszterét megosztottságban ünnepelte. Elvesztett valamit, amit azóta sem volt képes visszaszerezni: a fiatalabb nemzedékek szívből jövő támogatását. Ők már a neuraszténiás pénz világába csöppentek, s ez alakította személyiségüket. Láthatták, hogy a tőke és a szocializmus is cserbenhagyta az atyák nemzedékét. A szocialista böjti hiánygazdaság után elkövetkezett a nagy pénzek és a nagy pénzcsinálók új kora. Megint lettek igazi milliárdosok, és nemcsak cikkek és tankönyvek, amelyek milliárdosokról szóltak. Már csak a végleg elszegényedettek miatt is. Mert amióta világ a világ, mindig kell, hogy legyenek gazdagok, akikre a szegények felnézhetnek. A kilencvenes évek elejének igazi sznobjai a szegények lettek. Akadémikus lett Amerikában Szalay Sándor magas szintű elismerése Fel kéne szabadulni már Kórházcsődök, intézményi összevonások, ágyszám-leépítések, az egészségügyi dolgozók méltánytalanul alacsony bére, magas öngyilkossági mutatók, terjedő tuberkolózis, az elhalálozások nagy aránya a munkaképes korosztályok körében, magas munkanélküliség s az előbb-utóbb ehhez társuló depresszió, a szenvedélyeikbe belepusztulok ezrei - s még mennyi minden, ami kimaradt a felsorolásból... Ezek jellemzik a magyar lakosság egészségi állapotát, illetve a magyar egészségügy helyzetét. József Attilával szólva: „Ezernyi fajta népbetegség/szapora csecsemőhalál / árvaság, korai öregség / egyke és sivár bűn / mely hitetlen csodára vár // nem elegendő, hogy kifessék, / fel kéne szabadulni már." Fel kéne szabadulni már a politikai és pénzügyi szempontok szorításából. Naiv lényem eleddig úgy hitte, hogy a kórház az a szent és varázslatos hely, ahol a titkok tudói eltüntetik az ember testéről a fekélyt, mellkasáról eltávolítják a súlyokat, a borult elméből elűzik a ködöt, csillapítják a fájdalmat. De nem - mert, lám, a kórház nagyüzem, akár egy nagyobbacska autószerviz, ahová mentőkocsival „bevontatnak”. Öreg már a masina, zörög az egész kasztni, hát még a motorház, a bordák mögött a szív, a tüdő, rossz az erőátvitel. Kalapáccsal megkopogtatnak, a fehérköpenyes üzemgazdász szerelő számol, majd így szól hozzád: Uram, ezért már nem érdemes pénzt adni, olyan, mintha az ablakon dobná ki. Aztán bemond egy összeget, és ha úgy gondolod, hogy neked ennyiért is megéri, bevontatnak a kórteremnek nevezett boxba, s vársz, míg sorra kerülsz a szerelőasztalon. Ha Ön meghív egy szép helyre, én néhány hét alatt megfiatalítom az egész családot. Egészségmasszázs - természetgyógyászat - aromaterápia. Róka Ferenc 1406 Budapest. Pf: 59. Telefon: 06-30-30-50-20-9 Nekünk, betegeknek eddig is az volt a bajunk a kórházakkal, hogy lélektelenek, hogy személytelenek, holott mostanáig még nem is érvényesítették falaik között a szigorú pénzügyi szempontokat. Valamennyien elismeijük, hogy határozott intézkedések kellenek a gazdaság rendbetételére - de ezeket ott kell megtenni, ahol a legkisebb kárt okozzák, márpedig mostanság az egészségügy a költségvetési összeg egyre kevesebb hányadát kapja. A magyar egészségügy súlyos beteg, az intenzív osztályon fekszik, s nem kapja meg a megfelelő kezelést. Mellkasát pénzember-politikusok nyitották fel, s félő, hogy rövidesen a proszektúrán végzi. Nemrégiben országos egészségügyi konferenciát tartottak, amelyen, jellemző módon nem elsősorban az orvoslás mikéntjéről, annál inkább arról kényszerültek beszélni, miként űzhetnék el Mammon ördögét a beteg ágya mellől. Hogy a jövőben ne a pénzügyminisztérium köszörűjén fenjék az egészségügy szikéjét. Paizs Tibor 2004. június-július TAMÁSKA PÉTER 1989 ködő virtuális obszervatórium szervezésével foglalkozik. Állandó kapcsolatban áll az ELTE-vel. Szalag Sándor 1949. június 17-én született DeBfecenben/ranulmányait a helyi Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd az Eötvös Loránd Tudómányegyetemen végezte, mint fizikus. Az ELTE TTK atomfizikai tanszékének tanára volt, ezután került az Egyesült Államokba. Az akadémikus régi hobbija a zene; talán még sokan emlékeznek rá, hogy a hetvenes és nyolcvanas években - '''testvérével, Andrással együtt - a Panta Rhei együttes tagjaként szerzett népszerűséget. Említést érdemel, hogy Laár Andrást is ők fedezték fel. Amerikai kapcsolódású érdekesség, hogy amikor a zenekar Bartók-átiratokból készült lemezét ki akarták adni, ifj. Bartók Béla letiltotta a produkciót. A tudományos pályát választó Szalay Sándor 1991-ben Széchenyi-díjat - kapott, s~ íTMágyar Tudományos Akadémia levelező tagjává is választották J (Panoráma) Szalay Sándor asztrofizikust nemrégiben rendes tagjává választotta az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia (AAAS). Az 1780-ban alapított tekintélyes testületben ő már a második magyar természettudós, ugyanis korábban a Nobel-díjas Oláh Györgyöt is beválasztották az AAAS tagjai közé. Az akadémikusok között több mint 150 Nobel-díjas és 50 Pulitzer-díjas is található. A szervezetbe felterjesztés alapján, a tagok választása révén lehet bekerülni. Szalay Sándor, aki évek óta Amerikában dolgozik, elmondta, hogy nem tudott a felterjesztésről, és a megválasztásáról is csak akkor értesült, amikor az új rendes és tiszteleti tagok névsora - rajta például Kofi Annan ENSZ-főtitkár, az idősebb William Gates, Walter Cronkite tévés újságíró, a hangfelvételi rendszeréről ismert Ray Dolby - felkerült az akadémia honlapjára. Az 55 éves fizikus - aki a John Hopkins Egyetemen dolgozik^- jelenleg elsősorban kozmO=lo^áváirászúőirzikai^daíbazisókkeszítésével, illetve egy 12 országban mű
