Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1-2. szám
2004. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Hit nélkül nincs esélyünk Beszélgetés Nagy Gáspárral DOMONKOS LÁSZLÓ- Kossuth- és József Attila-díjas költőnek ismernek ma, de a nyolcvanas években arról voltár híres, hogy két alkalommal is, előbb 1984-ben, majd 1986-ban egy-egy verseddel alaposan megrendítetted a Kádár-korszak éberen figyelő elvtársait. Az évtizedek óta temetetlen Nagy Imrét és az 1956-os forradalmat és szabadságharcot idézted meg, s ha a mai Magyarország vigasztalan tájain körbepillantunk: 56 máig sugárzó hatása vajon hogyan, mennyiben és mennyire befolyásolja, határozza meg a jelen magyarságának gyakran kiábrándultnak, letargikusnak tűnő közhangulatát?- Hét esztendős voltam a forradalom idején és abban a Vas megyei kis faluban is, ahol éltem, találkozhattam azokkal a fiúkkal, akik nyugatra tartva többnyire csak egyetlen éjszakára nálunk megjelentek. Ezek a szent suhancok meg persze - meséltek. Meséltek a Molotov-koktélos támadásokról, a harcokról, az egymás után kilőtt orosz páncélosokról, a nagyszerű, a csodálatos, a mesebelien bátor és hősies Budapestről. Tátott szájjal hallgattam. Örökre a szívembe vésődött mindaz, amit tőlük hallottam. Elkezdtem rajzolgatni Budapest utcáit, megpróbáltam rögzíteni a város térképét: Práter utca, Széna tér és a többi... Tizenhárom éves koromban, amikor életemben először jártam a fővárosban, megpróbáltam azonosítani mindent. Döntő, meghatározó jelentőségű volt ez az élmény. Amikor a Kádár-rendszer ellopta és felhasználta a nietzschei mondatot, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen módja, s ezt kivégzésekkel, bebörtönzésekkel elüldözésekkel beleverték a társadalomba: nem tudtunk többé feltápászkodni, nem tudtuk többé a szabadságot teli tüdővel magunkba szívni még 1989-ben sem. A mai napig drasztikusan meghatározza ez a tudatállapot a magyarság helyzetét. Négy évtizeden át belemeszesedett az emberekbe a félelem, a kikényszerített felejtés, az „ahogy lehet” kínlódó parancsa, ezért dadogunk, ezért beszélünk mellé, innen ered a fásultság, a közöny, a kiábrándultság.- Az elmúlt másfél-két évben mintha tovább látszana konzerválódni ez az állapot...- A jelen siralmas állapota, a mai szánalmas helyzet eredője egyértelmű: ha egy nép negyven évig passzív rezisztenciára kényszerül, ha a túlélés reményében elkezd módszeresen felejteni, a dolgok természetéből következően mindehhez hozzászokik. Ezt örökíti át. Semmi olyan nem történt Magyarországon, ami ezt megváltoztathatta volna... Csak a nagy átszineződés kezdődött meg, s ha arra gondolunk, hogy a Magyar Szocialista Párt ma Nagy Imre örökösének vallja magát, hát akkor bizony kicsit háborog az ember gyomra. Sőt, nem is kicsit...- „ Két vállrándítás között ” vagyunk, ahogy írtad...- Hitünket, keresztény és keresztyén hitünket mindennél korábban kezdték börtönbe zárni, erről se feledkezzünk meg. Még mindig egy evangelizálatalan országban vagyunk. Hitünk megvallásával elég nagy adóssá-Nagy Gáspár gaink vannak, ez is sok mindent megmagyaráz. Márpedig hit nélkül és a vele szorosan összefonódó történelmi tudat nélkül nem lehet ebből a mélységből kievickélni. Az ország egyetlen útja, hogy keresztény ország legyen.- A magyarság életereje, szívóssága legendás, ráadásul bizonyítható: több mint ezerszáz esztendővel. Menynyire jelenthet ez ma segítséget, reménységet?- Óriási fenyegetéssel kell szembenéznünk. Fekete Gyula vagy Für Lajos nálamnál sokkal meggyőzőbben tudná kifejteni, hogy amikor egy nemzet nem tekint előre, nem vállal gyermekeket, nem szaporodik, hanem öngyilkos módon fogy: rettenetes a baj. Ha elődeinktől megkaptuk azt a jogot, hogy életünk van, nincs jogunk ez ellen, az élet ellen szavazni. Ha a magyarság így fogy, két-háromszáz év múlva aligha lehet majd ilyen beszélgetést folytatni, és sovány vigasz, hogy mi azt már nem fogjuk megérni... Békeidőben, saját akaratunkból megsemmisülni: maga a tömény iszonyat. Hatmillió magyart emlegetnek, aki nem született meg - kik viselik ezért a felelősséget? Amíg ezek a kérdések nem rendeződnek, nem kerülnek a helyükre, nem vagyunk Istennel egy hullámhosszon, bátortalanok vagyunk, önbizalom nélküliek és különböző pótcselekvésekre kényszerültek.- Népünk jelenlegi tudatállapotát hogyan ítéled meg? Hogyan tekint most önmagára?- A Kossuth tér 2002 áprilisában valóban történelmi jelentőségű volt. Azonban ne feledjük: az a lelkesültség egy közvetlenül előtte történt hatalmas csalódás után volt érzékelhető. Azt mondtam a végeredmény után több Fideszes barátomnak: azt megértem, hogy ti veszítettetek, de hogy én is, azt nem tudom fölfogni... A legkisebb társadalmi egység, a család megroppantására törekedtek ellenségeink a legjobban: itt kellene az újraépítkezést elkezdeni. Amit az ember onnan kap, döntő lehet. E téren érzem most nagyon megroppantnak a magyar társadalmat, ezért féltem a jövőnket.- A jövőt mindenkoron a fiatalság jelenti. Mintha más levegő, más szellem, más fuvallat áradna a körükből...- Valóban van a mai fiatalságnak egy olyan, nem elhanyagolható tömege, amely tökéletesen tisztán lát, bátor, felkészült, aktív és igen komoly reményekre jogosít. A Kossuth tér önmagában olyan élmény volt számukra, ami életre szóló lehet. Ezek a gyerekek, biztos vagyok benne, életük végéig győzni akarnak majd... Erőt sugároznak, okosak, tájékozottak, nyelveket beszélnek és igen jól látják a körülöttük levő világot. Nagy kérdés persze, hogy a fenenagy globalizációs világban mennyi lesz a mozgási lehetőség és érthető meggondolásokból elindulnak-e ebből a hazából... Ők élni akarnak, s mi lehet az az erő, lesz-e kellő indok, ami itthon tartja őket?- Ha 1956-tal indítottuk ezt a beszélgetést, kanyarodjunk vissza a dicsőséges forradalomhoz: nem lehet, hogy a végső reménység is éppen arrafelé rejtőzik? Hiszen ki gondolta, ki hitte volna... ? Hogy azok a fiatalok, az a megnyomorított, tönkretett nép, az a Budapest... ?- Egyetértek. Csodák igenis történnek, ahogyan eddig is történtek. Ehhez azonban hit kell. A Gondviselés működik. Elégedetlenek lehetünk, vagyunk is, de attól még ez így van. Csak hit kell, és az ember mindenre képes. Hit nélkül nincs esélyünk. Anélkül élőhalottak vagyunk. Most elég sok élőhalott sétál az utcákon, de Magyarországon más is volt, van és lesz is. Mert vagyunk és leszünk is. (A budapesti Tolcsvagy-klubban 2004. január 27-én elhangzott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata.) A román demokrácia diszkrét bája BORBÉLY ZSOLT ATTILA A román demokrácia „minősége”, mint politológiai jellegű közéleti téma, közvetlenül a rendszerváltás után volt az érdeklődés homlokterében. Akkortájt számos érdekes elemzés született, mely rámutatott a legfontosabb hiányosságokra és kereste ezek társadalom-pszichológiai, kultúrtörténeti mögötteseit. Az egyik tézis szerint az ortodox kultúrkör eleve nem alkalmas a demokratikus intézményrendszer megfelelő működtetésére, a demokratikus állami struktúra tartalommal való megtöltésére. E gondolat visszavezethető Constantin Radulescu Motru, a két világháború között élt jeles román értelmiségi véleményére, aki a nemzetpszichológia ill. nemzetkarakterológia oldaláról közelítve azt sugallta, hogy a románság nemzeti-kulturális sajátosságai folytán alkalmatlan a nyugati intézmények, a szabad versenyen alapuló kapitalizmus rendszerének átvételére. „Nem minden, ami a polgári szellemiségnek használ, feltétlenül erény akármilyen nép esetében, csak azon népeknél érvényes ez, melyek a polgári szellemiség számára vannak rendeltetve” - mondotta. Gelu Patianu, a kilencvenes évek elején elhunyt, a magyar kultúrát jól ismerő román költő, valamint Borbély Imre temesvári politológus abban látják az ortodox és a katolikus-protestáns kultúrkör közötti fő különbséget, hogy a két kultúrának eltérőek az alapértékei: az egyiket a görög, illetve római kultúrából kinőtt igazság és igazságosság-központúság vezérli, a másikat a sokkal kevésbé megfogható, könnyen hasznossággá konvertálódó „jó”. Az egyik kultúrkörbe tartozó átlagember a maga igazáért Kolhaas Mihályként küzd, a másik azt nézi, mint kerülhet ő is a hatalom sáncain belülre. Ennek megfelelő a történelmi igazsághoz való viszony is. Nem állítom, hogy Nyugaton nem szépíti minden nemzet a maga történelmét. De elvi éllel aligha jelentik ki, hogy nem az igazság számít, hanem az önépítő mítoszok, mint tette azt a románság nem egy köztiszteletben álló személyisége, többek között Nicolae Iorga vagy Emil Cioran, aki a következőképpen fogalmazott „egy nemzet mítoszai a nemzet létfontosságú igazságai - ezeknek nem kell feltétlenül megegyezniük az igazsággal. Egy nemzet önmagával szembeni legfőbb őszintesége az önkritika elutasításában, a saját hibái segítségével való életerőssé válásban nyilvánul meg. És hát egy nemzet az igazságra törekszik? Egy nemzet hatalomra tör.” (Emil Cioran: Románia színeváltozása, Humanitás kiadó, 1994) Az egyik erős hipotézis a kilencvenes évek elején az volt, hogy Romániában nincs is demokrácia, hanem álparlamentarista diktatúra van, melyben a reális hatalmi tényezők a hadsereg és a titkosrendőrség. Ennek a tézisnek alapja az volt, hogy a kommunista apparátus 1996-ig egy pillanatra sem engedte ki a kezéből a hatalmat, a titkosrendőrség pedig teljes mértékben átmentette önmagát. Végül de nem utolsósorban attól is félni lehetett, hogy amennyiben a demokratikus választáson egy más hatalmi csoport kerül az ország élére, a katonaság és a titkosrendőrség puccsot hajt végre. E, ma már meghaladottnak tetsző félelem alapja az volt, hogy a rendszerváltás idején a mai hatalom képviselői közül nem kevesen kompromittálódtak a december 22-e utáni vérfürdőben. Román újságok tucatjai írta le akkoriban, többszázezer ember skandálta Temesváron és Bukarestben akkortájt, hogy december 22-e után az új hatalom lövetett. Ennek a megtévesztési manővernek az lehetett a célja, hogy forradalmi élményben részesítse a tévén keresztül az egész országot, hogy megalapozza az új rendszer forradalmi legitimitását, és végül de nem utolsósorban, hogy a román hadsereg becsületét megmentse. Érdemes még egyszer elmondani, hogy 1989 decemberében Temesváron nem a Securitate alakulatai lőttek a fegyvertelen tömegbe, hanem a reguláris hadsereg. Egy nacionalista ideológiai alapra helyezkedő, központosított nemzetállamban a hadsereg a legfontosabb közbizalmat élvező államfenntartó tényezők egyike. Szükség volt tehát arra, hogy a hadsereg, mely „fellépett” a „terroristák”, a „ceausescupárti szekusok” ellen, „megmentse” az országot, ahhoz, hogy visszanyerje korábbi presztízsét. Az ellenzék mind az 1990-es, mind az 1992-es, mind pedig az 1996-os kampányban azt ígérte, hogy tiszta vizet fog önteni a pohárba, és kideríti, kik voltak a decemberi mészárlás felelősei. Igencsak lehetett tehát attól tartani, hogy saját fizikai szabadságuk érdekében is puccsot hajtanak végre azok, akiknek félnivalójuk volt, tételesen az 1996-ig uralkodó Front-párti erők. Végül vélhető, hogy háttérpaktum köttetett. Iliescuék átengedték békésen a hatalmat, viszont az új vezetés nem bolygatta az 1989-es decemberi eseményeket. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a demokrácia minőségétől függetlenül, magyar vonatkozásban 1918 óta a román politika változatlan, s a rendszerváltás után sem volt hajlandó egyik kormányzati garnitúra sem szakítani a lassan évszázados magyarellenes kurzussal. Nem meglepő ennek fényében, hogy az RMDSZ-propagandával ellentétben a magyarellenesség ma is meghatározója a román politikának, nem is kis mértékben. Hadd szemléltessük ezt ezúttal egy nem túl nagy visszhangot keltett tévébeszélgetéssel, melyet Alexandrái Iorgovan szenátor, Toró T. Tibor képviselő és Sabin Gherman Erdély autonómiájának hirdetője folytatott a National tévécsatornán, 2004. január 22-én este. Iorgovan szenátor úr hosszan monologizált, már a műsor elején, idézve az alkotmányt és a román BTK-t, azt próbálva igazolni, hogy az EMNT valamint az SZNT tagjait perbe kell fogni és le kell csukatni, hiszen közönséges bűnözőkkel, az alkotmányos rend felfoigatóival áll szemben a román állam. Szónoklatát helyenként olyan tragikomikus kitételekkel színezte, mint az, hogy a székely megyékből elűzték a románokat. Tudvalevőleg ennek a fordítottja az igaz, tételesen, hogy miután a 85 esztendőn keresztül (többnyire) finom eszközökkel folytatott etnikai tisztogatásnak eredményeképpen ma minden erdélyi nagyváros román többségű, (köztük olyan városok, melyekben a románság részaránya 20% alatt volt Trianon idején), s ma már Székelyföld az elrománosítási politika fő célpontja. Ezt szolgálja a román katonaság odatelepítése, az ortodox püspökség létrehozása Csíkszeredán, ortodox templomok építése színmagyar falvakban. Végül, de nem utolsósorban a szenátor nem átallotta a tévé nyilvánossága előtt teljes határozottsággal állítani azt a képtelenséget, hogy a magyarság a hegyekben fegyverkezik és katonai alakulatokkal rendelkezik. Külön kihangsúlyoznám, hogy itt nem Vadim Tudor vagy Paunescu íföcsögéseiről van szó, hanem a román kormánypárt egyik közmegbecsülésnek örvendő személyiségének nyilatkozatáról. Végül, hogy a „saját” portánk előtt is seperjünk: felettébb szomorú, hogy míg a román „eredeti demokráciában” (Iliescu kivételesen találó kifejezése első mandátumának idejéből) az autonómia híveit börtönnel fenyegetik, addig Magyarország külügyminisztere, a magyarországi kormánypárt elnöke veszi magának a bátorságot és azzal indokolja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) valamint a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) képviselőinek kirekesztését a Magyar Állandó Értekezletből (MÁÉRT), hogy a kormány nem fog támogatni egységbontó törekvéseket. Miként arra a Jobbik e tárgykörben kiadott nyilatkozata is rámutat, „a MÁÉRT a Kárpát medencei magyarság politikai akaratát megjelenítő testület, s ahogy az anyaországban minden parlamenti párt jelen van benne, úgy természetes, hogy minden érdemi támogatással rendelkező határon túli magyar erő is képviseltesse magát a keretei között. A képviseletet nem lehet kizárólag a parlamenti jelenléthez kötni, annál is inkább, hogy sem a legerősebb kárpátaljai magyar szervezet, a KMKSZ, sem a délvidéki magyarság nem rendelkezik parlamenti képviselővel. (...) Indokolt lenne (...) az RMDSZ eredeti szellemiségét képviselő EMNT meghívása is. De ha ezt a formalizmus megakadályozná, akkor sem szólhat semmiféle jogos indok a polgármesterekkel és önkormányzati képviselőkkel - tehát választáson szerzett legitimitással - rendelkező MPSZ kirekesztése mellett.” Markó Béla nemrégiben az Élet és Irodalom valamint a Heti Válasz hasábjain magyar-magyar párbeszédre, magyar nemzetstratégia megalkotására hívott fel, miközben pár nappal korábban elutasította Tőkés László és az EMNT párbeszédre való invitálását. Ha következetes lenne, akkor most éppen neki kellene javasolnia, hogy az RMDSZ által talonba tett autonómiakövetelést ismét a közbeszéd tárgyává tevő EMNT-t hívják meg a MÁERT- be. Persze következetességről Markó esetében szó sincs. Markó képes egyenlő távolságról beszélni miközben rohan gratulálni az MSZP-nek a még meg sem nyert választáshoz, képes párbeszédről beszélni és elzárkózni előle, képes egységre hivatkozni, miközben az RMDSZ-ből elüldözi a másként gondolkodókat. Hogy mindezt még mindig beveszie az erdélyi magyar választópolgár, hogy az eredeti román demokrácia a magyar tudatban mekkora sérülést okozott, az a nyár elejére tervezett önkormányzati választáson fog kiderülni, amikor a Magyar Polgári Szövetség képviselői is ringbe szállnak a polgármesteri és tanácsosi tisztségekért. Húszéves a Nyugati Magyarság (Folytatás az 1. oldalról) Tiltakozunk az ellen, hogy bemocskolják értékeinket, kilopják alólunk a földet, hogy manipulálható tulokcsordává akarnak bennünket zülleszteni. És ágyúgolyónál rombolóbb lőszerrel „lőjük”, „lövöldözzük” a pártházakat... (Két férfi találkozik a pesti utcán az 56 utáni kemény időkben. Az egyik ráköszön a másikra:- Szevasz, nem ismersz meg?- Hááát...- Hisz együtt lőttük a pártházat!- Mikor? Melyiket?- Mikor melyiket.) Mi meg mindig ugyanaz) oka)t. Néhány sajtótörténeti adalék: a Nyugati Magyarság volt az első, amely teljes egészében lehozta az 1956-os forradalom áldozatainak listáját, az első, amely eredeti változatában és teljes terjedelmében közölte Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményét, és Nagy Gáspárnak a híres Nagy Imre-versét... A Nyugati Magyarság szerkesztőségi ajtaja és hasábjai Kanadában is, Budapesten is mindig nyitva álltak és állnak a nemzeti oldal nagyjai - köztük Csoóri Sándor, Nemeskürty István, Tőkés László, Sütő András, Duray Miklós, id. Fekete Gyula, Beke György, Döbrentei Kornél és mások előtt - akkor is, amikor üldözték vagy hallgatásra kárhoztatták őket.
