Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6-7. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. CD go mgj a go a ms ®A GOd® ° fflarnggaos (H°®(g©o(i]®mG ^ooAjúni^-júLT” A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 / \ Nemzeti jelkép nélküli ország A mai világban az egyik országból a másikba könnyen lehet utazni, csak a határátkelőnél illik megállni, ellnőrzésre. Ez nem okoz gondot, mert mindkét határátkelőnél igyekeznek az utasokat minél előbb továbbengedni. Csíksomlyóról jövet a román határátkelőnél, Borsnál rend, tisztaság fogadja az út vándorát, a kiszolgálás gyors, az ellenőrzés pillanatok alatt megtörténik. Román zászló és címer több helyen található a határátkelő területén. Ez a természetes. így az idegen országbéli megismeri az adott ország jelképeit. Nem úgy, mint nálunk. Magyarország területére érve Artándnál az ügyintézés szintén gyors, pár perc alatt megtörténik. Meg akartam kérdezni a határőrt, hogy miért nincs magyar zászló és címer kitéve. Mire megkérdezném, már elhagyta a buszt, nem volt kitől érdeklődni. Minden utas meg volt rökönyödve, hogy a magyar határátkelőnél nincs semmilyen magyar jelkép, zászló, címer kitéve. Annál több EU-s tábla minden autófolyosó felett, 12 arany csillaggal körítve. Idáig jutott ez a magyar nemzet, hogy nemzeti jeképeit szégyelli. De ne csodálkozzunk, ha az EU-ba lépés napján Magyarország összes határátkelő állomásán letakarták a magyar zászlót és címert. Ez felsőbb utasítás nélkül nem történhetett volna meg. A mindenkori nagyhatalmakhoz való dörgölődzés hatását érezzük, a mostani vezetőink 50 évig Kelet felé, most Nyugat felé hajlonganak. Mi is szégyelltük, hogy a több mint ezer éves ország ide jutott, az utánunk jövő generáció már nem is fogja ismerni a nemzeti jelképeinket. Szomorú. Farkas Tibor V______________________________J IFJ. FEKETE GYULA Néppárti győzelem A diadalmas szocializtmus előharcosainak utódai csúfos vereséget stenvedtek az Európai Parlamenti választásokon Feszült politikai légkör jellemezte az április elejétől június második dekádjáig tartó, az Európai Parlementi választásokat megelőző kampány időszakát. Az Európai Unió államaiban viszonylag csendes volt a választási küzdelem, a kinti magyar utazók gyakorlatilag észre sem vették. Magyarországon azért volt feszültebb és hangosabb a választásokat megelőző időszak, mert a kormányzó szocialista párt választási hadjáratát ismét ugyanaz az izraeli kampány-szakember vezette, aki 2002-ben harsogóan agresszív, gyalázkodó kampányával kormányra juttatta a posztkommunista elitet. Akkor a békés és érvekre támaszkodó polgári pártokat felkészületlenül érte az újságokban, szórólapokon megjelenő rágalomhadjárat meg a tömegközlekedési eszközökön, piacokon teijesztett mendemondák, színpadiasán hangos, mímelt „párbeszédek” sokasága. Eleinte nem is vették komolyan ezt a kocsmai kampány-stílust, arra számítottak, hogy a lakosságban inkább viszolygást kelt, mint érdeklődést. Tévedtek, a lakosság egy része a valótlan vádak beismerésének vélte a válaszra sem méltató kampánystratégiát - azaz Magyarországon akkor beigazolódott a negatív kampány sikeres alkalmazhatósága. A bevált módszert akarta a kormányzó párt 2004 tavaszán megismételni. Már a negatív kampány elején homokszemcse került a szocialisták választási gépezetébe egy újságíró személyében, aki elvegyülve a pártaktivisták között rögzítette stratégiájuk lényegét. A területi kampányfelelősöket eligazító tanácskozáson a szocialisták pártigazgatója arra utasította a megjelenteket, hogy „Ne legyünk szemérmesek abban, hogyan juttassuk el az üzeneteket a polgárokhoz! Ezen a meccsen fair play díjat nem osztanak! Nem érdekelnek az etikai és a választási kódexek!...” A tanácskozásról készített riporteri hangfelvétel arról is tanúskodott, hogy a kampány irányítója szerint Magyarországon csak szocialista és „fasiszta” politikai erő létezik, és „a fasiszta veszéllyef’szemben minden törvénysértő eszköz megengedett. Panasz esetén a bíróság amúgy is csak évek múlva dönt, és a büntetések a hatalom birtokában megszerzett közpénzekből könnyedén kifizethetők. A kormánypártok dühödten reagáltak rá, hogy napvilágra került a kampány-szervezőket törvényszegésre és a választási etikai elvek megsértésére buzdító választási stratégiájuk. A szocialista párt kormányzati hírközlési bojkottal büntette a kampány értekezleten elhangzottakat publikáló újságokat és internetes portálokat, a posztkommunista új ságíró-szövetség etikai bizottságának elnöke élesen elítélte a riportert, mondván, hogy „szörnyű lenne, ha elharapózna a sajtóban, hogy az újságírók titokban szereznek információkat.” A negatív kampány gazdag eszköztára beárnyékolta a választás előtti heteket. A szocialista felszólalók szerint az ellenzék „hazudik”, „riogat”, „alaptalanul vádol”, „hazugságra vetemedik”, ,rágalmaz”, „félrevezet”, „csúsztat”, „megtéveszt”, „hamisan állít”, „pánikot kelt”, „szennyet ereszt”, „populista”, „gyalázkodik”, „zsidókat, cigányokat gyaláz”, „másságot gyaláz”, „kirekeszt”, „uszít”, „viszályt kelt a szomszéd népekkel”. A kampány hangulatát jellemző szógyűjteményt csupán két szocialista vezető politikus egy-egy beszédéből állították össze. Természetesen semmiféle bizonyítékot nem mellékeltek a szónokok ezekhez a súlyos állításokhoz. Bármilyen gond vetődött fel az Országgyűlésben - például a szárnyaló gyógyszerárak, a stagnáló reálbér, a fővárosi utak életveszélyes állapota, az aprófalvak iskoláinak a bezárása - a kormányoldal mindenért a 26 hónappal ezelőtt leköszönt elődjét tette felelőssé. A valótlan állításokra adott feleletek és viszontválaszok alaposan lelassították a Tisztelt Ház munkáját a választások előtt. A többnyire szociálliberális kézben lévő nyomtatott sajtóban a kampányidőszakban 80%-20% volt a megszólaltatott politikusok terjedelmi aránya a kormánypártok javára, az országosan fogható televíziós műsorokban 90%-10%. A hivatalos média sulykolását kiegészítendő céllal ismét feltűntek a tömegközlekedésben az egész nap utazgató, és a „szélsőséges”és „antiszociális”ellenzéket hangosan szidalmazó utaspárosok. A városokban a szocialista szimpatizánsok összegyűjtötték az ellenzék tájékoztatóit, és azokat gondosan szétszórták a villamosmegállókban, épületek kapubejáróinál - azt a látszatot keltve, mintha a méregbe gumit választópolgárok tiporták volna őket össze. A negatív kampány irányítói el kívánták terelni a lakosság figyelmét a valós problémákról, mert nagyon jól tudták, hogy számukra ezeken a területeken hátrányos lenne az összehasonlítás. Ma a munkanélküliség két százalékponttal nagyobb, mint a polgári kormány idején volt, az infláció mértéke közel dupla akkora, az akkor növekvő vásárlóértékű bérekkel és nyugdíjakkal szemben ma stagnál a reálbér és csökken a nyugdíjak reálértéke, ugyanakkor növekszik az államadósság. A bajok uniós segítséggel történő megoldásának megvitatása helyett ideologikus témák irányába terelték a vitákat, például, hogy ismét legyen legális a ma tiltottnak számító önkényuralmi jelkép, a vörös csillag, hisz, úgymond, az Unió tagállamaiban nem tiltották be. Két, később az Unió parlamentjébe is bekerült szocialista képviselő be is nyújtott az Országgyűlésnek egy törvényjavaslatot a vörös csillag rehabilitálására. Míg a vörös csillag nevében elkövetett rémtetteket rehabilitálnák, az antikommunista politikusok és mártírok emlékét változatlanul mocskolják. 2004 tavaszán négy olyan köztéri szoboravatási kísérlet volt a fővárosban, ami megbukott a posztkommunista városvezetés háború előtti értelmiséget, és az 56-os pesti srácokat mindmáig gyűlölő magatartása miatt. Nem állíthattak szobrot a tudós Teleki Pálnak, az író Wass Albertnek, az 56-os szereplése miatt kivégzett medikának, Tóth Ilonának, és a szintén 56-os kivégzett fiatalnak, Mansfeld Péternek. (Folytatás a 4. oldalon) Trianon haszonélvezői SZILÁGYI KÁROLY A saját szememmel láttam nemrég az újvidéki híd egyik tartóoszlopán a hátborzongató felhívást: Gyilkoljuk le a magyarokat! Vajon ki lehet, aki fölfestette? Honnan jött, hol nyugosznak ősei, ki tanította, ha tanította betűvetésre, emberségre? Van-e istene? Mit keres itt, és mit tud rólunk, magyarokról, akiket halomra akar gyilkolni? Akad-e, aki elmondja neki, hogy ezerszáz éve már, hogy itt vagyunk, hogy a mi őseink fogadták be ide az ő őseit 1690-ben, s mi magunk - alig egy évtizeddel ezelőtt - őket magukat, amikor a mocskos háborút kiváltó nagy vezérük lezárta előttük Anya-Szerbia határait? Szónoki kérdés, tudom. Azoknak, akik így rendezték el a dolgokat, pontosan ilyen szűkagyú, egy-két hangzatos jelszóval elkábítható, mindenféle zászlóra feleskethető martalócokra van szükségük aljas céljaik elérésére. Aljas céljaikat pedig jól ismerjük: egyszer s mindenkorra kiűzni innen a magyarokat, visszafordíthatatlanná tenni mindazt, ami Trianon óta történik e területeken, a nyugati nagyhatalmak kegyéből és bűnös asszisztenciája mellett. „A népek börtöne” Az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt - hirdetik a történészeik -, törvényszerű volt a széthullása, igazságos a szétdarabolása. Nos, a Monarchia valóban heterogén képződmény volt, nemzeti, nyelvi, vallási összetételét tekintve csakúgy, mint a gazdasági szintbeli különbségek vonatkozásában. Az etnikai heterogenitás azonban önmagában nem feltétlenül okoz széthullást. A történelem elég sok olyan országot ismer (Egyesült Államok, Kanada, Svájc például), amelyek stabilitását mit sem befolyásolta az a körülmény, hogy több nemzetből tevődtek össze. A fejlettségi szintből eredő különbségnek sem kell feltétlenül széthulláshoz vezetniük (szép példa erre Olaszország). Még ha egy adott térségben egyidőben jelentkeznek is az etnikai heterogenitás és a gazdasági különbségek, ilyen esetekben sem történelmi szükségszerűség a szétesés (gondoljunk csak Spanyolország vagy Nagy-Britannia példájára). A Monarchia nem azért hullott szét, mert több nemzetiségű volt, hanem azért, mert nem találta meg azt a politikai struktúrát, amely megfelelt volna az etnikai összetételének. A dualizmus megcsontosodott politikai szerkezete, amely ellenállt minden reformkísérletnek, az osztrák és magyar uralkodó elit merev politikája, és nem utolsó sorban a kisebbségi népek azon törekvése, hogy saját szuverén nemzeti államot hozzanak létre, mindez együtt okozta a Monarchia szétesését. A belső konfliktusok hátterében nem az elnyomó erő munkálkodott az egyik részről és az elnyomottaké a másikról, hanem többféle terjeszkedő, nacionalista erő, amelyek kölcsönösen figyelmen kívül hagyták a másik fél érdekeit (a román vagy a szerb nacionalizmus erkölcsi minőség tekintetében semmiben sem különbözött a magyartól, csak a pozíciója volt eltérő). Mint az első világháború vége is megmutatta, senki sem csak az „etnikailag tiszta” állam keretei között gondolkodott, mindegyik fél a másik ország területeire is igényt tartott. Nagyszerb álmok és AMBÍCIÓK A szerb nacionalisták már a kezdet kezdetén Nagy Szerbia megalakítását tűzték ki célul, s minden különösebb skrupulus nélkül bejelentették igényüket a szerb területek mellett azokra is, amelyeken horvátok, bosnyákok, montenegróiak, macedónok, szlovének, sőt nem szláv népek, például albánok, románok, magyarok is éltek. Elképzeléseik szerint például Baja és Temesvár Szerbiához tartozott volna, sőt, egyesek még egy korridort is megrajzoltak, amely a csehekkel és a szlovákokkal kötné össze a szerbeket, a Fertő-Balaton-Mohács vonalon húzván meg Magyarország Szerbia felé eső határait. Az elképzelés, hogy a délszláv népek saját közös országot alakítsanak maguknak a Monarchia határain kívül elsőként a korfui egyezményben nyert megfogalmazást 1917. július 20-án. Az egyezmény egy közös szerb—horvátszlovén állam létrejöttét vázolja fel, demokratikus parlamentáris monarchia formájában, a Karagyorgyevics dinasztia uralma alatt, amelyben minden nép, minden nyelv és minden vallás egyenrangú. A leendő állam területe nem volt pontosan megjelölve, csak utalás történt rá, hogy olyan vidékekről van szó, ahol a szláv népek kompakt, egységes tömbökben élnek. E tervek végrehajtása az I. világháború után kezdődött meg, a Szerb- Horvát-Szlovén Királyság kikiáltásával, 1918. december 1-én. Az új állam (1929-től kezdődően Jugoszlávia) olyan területeket foglalt magában, amelyek közül csak Szerbia (a Száva- Duna vonalától délre eső terület) volt önálló királyság (1841-től, mintegy 48.357 négyzetkilométernyi területen, körülbelül kétmilliós lakossággal) és Montenegró önálló hercegség (9.475 négyzetkilométernyi területen 300.000 lakossal). Az összes többi rész - Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Dalmácia - az Osztrák- Magyar Monarchiából szakíttatott le, ideértve természetesen a volt magyar területeket, Bácskát, a Bánságot és Baranyát is. (Folytatás a 6. oldalon)
