Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-05-01 / 5. szám
2004. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Hétköznapi kommunizmus A kegyelet fája DEBRECENI MIHÁLY Valaki egyszer azt kérdezte tőlem, hogy nálunk Kárpátalján létezik, létezett-e orosz vagy ukrán nacionalizmus, és ha igen, akkor ezt milyen formában éreztették velünk, ottani magyarokkal. Nehéz erre egy mondatban válaszolni, hiszen arra a vidékre szerencsére mindig is az egymás iránti türelem, megértés volt a jellemző, nemzetiségtől függetlenül. Persze egy soknemzetiségű területen akarva-akaratlan mindig előfordulnak mesterségesen gerjesztett és spontán súrlódások, konfliktusok. Elég csak arra utalnom, hogy az 1944-es szovjet bevonulás után, az „újraegyesülést” követő évtizedekben az összes tankönyvben és újságban fasiszta népként kezeltek bennünket, mi voltunk azok, akik ezer esztendőn keresztül elnyomtunk mindent és mindenkit, aki valaha is élt errefelé. A szovjet kommunista ideológia csak egykori elnyomóként aposztrofált bennünket, miközben saját, velünk szemben elkövetett bűneiről nyikkannunk sem volt szabad. Jómagam olyan településen nőttem fel, Csapon, ahol 1944-ig nem hogy oroszok nem éltek, de még ruszinok és ukránok sem. Színtiszta magyar nagyközség volt, fontos vasúti csomópont. A második világháborút követően pedig egyúttal a szovjet birodalom nyugati kapujává is vált, ami azt jelentette, hogy rögtön elvesztette addigi kizárólagosan magyar jellegét. Mert mi is történt valójában 1944 után? Szükség lett határőrségre, rendőrségre, KGB-re (ezt utóbbit szívesen kihagytuk volna!), az oroz nyelvet ismerő megbízható elvtársakra. Egyértelmű, hogy ezeket a pozíciókat csakis a Szovjetunió más régióiból érkezett oroszok töltötték, tölthették be. A határőrségen kívül egy vasútépítő katonai alakulatra is „szükség” lett. Az idevezényelt katonatisztek természetesen hozták magukkal a családtagjaikat, rokonaikat. A nagyközségből tíz év elteltével intemaiconalista (így nevezte a korabeli sajtó) kisváros lett, ahol a - természetesen orosz - polgármester büszkén sorolhatta, hogy több mint tízféle nemzetiség él. Igaz, iskola csak kétféle volt: orosz és magyar. Az oroszok jártak a szebbik, modernebb iskolába, amit még a szlovákok építettek maguknak annak idején. A magyarok? Hát ők is jártak valahová, csak ott sokkal roszszabbak voltak a körülmények. Kisebbségi körülmények között amúgy is nagy a veszélye a tudati romlásnak. Nem a nyelv romlik, hanem mi magunk, ha nem figyelünk kellőképpen. Milyen ember válhat abból, aki folyton azt hallja, hogy a másik, ráadásul megszállónak tartott nép kultúrája előbbre való, mint a sajátja? Nálunk olyasféle atrociátsokra nem került sor, mint a mai Szerbia-Montenegróban, de a verekedések gyakoriak voltak, hiszen az orosz iskolába főleg az orosz anyanyelvű katonatisztek, milicisták, KGB-sek gyermekei jártak, akik odahaza folyton azt hallották, hogy a magyarok fasiszták, cigányok(l). Mondanom sem kell, mindig ők provokálták a bunyót. Ilyen tekintetben máig nem változott a helyzet. Mi sem rajongtunk értük, büdös muszkáknak neveztük őket, de sajnos azt is tudtuk, hogy övék a világ. Az ötvenes évek végéig barakkokban laktak az új honfoglalók, majd egymás után épültek számukra az ingyenes bérházak. Az állam gondoskodott a nemzetiségi arányok felhígításáról. Ha új szakember érkezett a vasútra, a mozdonyszínbe a hágókon túlról, rögtön kapott lakást, míg a helybelieknek sokszor tíz évig is kellett várniuk a sorukra. Ez volt egyébként a tendencia mindenütt az egykori Szovjetunióban. Nem véletlen, hogy jelenleg több mint 25 millió orosz él Oroszország határain kívül. A brezsnyevi nemzetiségi politikát - legalábbis kárpátaljai vonatkozásban - egykori kitűnő kollégám Roskovics László, akivel az ungvári tankönyvkiadóban dolgoztam együtt - jellemezte a legtömörebben. ,.Nézze - mondta -, itt az a cél, hogy városainkat eloroszosítsák, falvainkba pedig minél több ruszint és ukránt telepítsenek.” És ez így volt. Nem véletlenül jöttek létre a hetvenes években főleg a magyarok által lakott falvakban az úgynevezett internacionalista iskolák. Ha az adott faluba beköltözött egy-két nem magyar káder, már nyílhatott az orosz vagy ukrán párhuzamos osztály. Idővel aztán az iskolaigazgató sem a helybeliek közül került ki. Egy közösséget, ha tagjaiban nincs elég gerincesség, pillanatok alatt labanccá lehet változtatni. Számomra meghatározó volt az ungvári egyetemen eltöltött öt esztendő, hiszen itt már majdnem felnőttként találkoztam az irányunkban megnyilvánuló nacionalizmussal, sőt sovinizmussal. Furcsamód a legvadabbak azok a tanáraink voltak, akik egykoron - a negyvenes években - magyarországi egyetemeken folytattak tanulmányokat. Akkoriban, bármennyire is elnyomták szegény ruszin testvéreiket a „gaz fasiszta” magyarok, sok nehéz sorsú, nem magyar anyanyelvű diák előtt nyíltak meg az egyetemek, főiskolák kapui. Ez tény, ezen nem is érdemes vitatkozni. Hazatérve, „tudóssá” válva viszont ők lettek a legvadabb magyarfalók az élet szinte minden területén. A diákok teljesen ki voltak szolgáltatva az ilyen és hasonló barbároknak. Folyton pikírt megjegyzéseket kellett hallgatnunk tőlük az ukrán nyelvtudásunk minőségét illetően. Arról mi igazán nem tehettünk, hogy előtte nem is tanultuk ezt a nyelvet. Ott aláztak meg bennünket, ahol csak akartak. Különösen szadista volt egy Vaszil Hancsin nevű tanár, aki folyton azzal kezdte a szemináruimokat, hogy mondjuk el az ukrán himnuszt. Nem tudtuk. „Bezzeg, a magyar himnuszt, azt tudják. Hát milyen kenyeret esznek maguk?” Ez a Hancsin jól beszélt magyarul, mivel Debrecenben járt egyetemre, de sütött belőle a gyűlölet. Szerencsére már ötödévesek voltunk, amikor kifogtuk ezt a rossz arcú, utálatos frátert, aki szovjet jogot (!) tanított nekünk. Csak többszöri utóvizsga után engedett bennünket utunkra. Megmutatta nekünk, hogy ki az úr a háznál. Hancsin eljátszotta a toleráns úriembert, megengedte, hogy magyarul beszéljünk vele. De már az első mondatnál belénk rúgott: „Maguk magyarul sem ismerik a szovjet jogot!” Én nem voltam hajlandó vele szóba állni. Buktasson meg, mondtam neki, engem az sem érdekel. Az élet azonban furcsa dolgokat produkál. Valamikor a nyolcvanas évek elején Dupka Gyurinál jártam a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségében, amikor megjelent az emberem egy kérzirattal. Az írása arról szólt, hogy a két világháború közti csehszlovák időben milyen sanyarú volt az itteniek sorsa (a magyar időkről most hallgatott), majd érdeklődni kezdett Gyurinál, hogy Magyarországon ugye sokkal jobban élnek az ügyvédek, mint nálunk, a Szovjetunióban. Persze, vágta rá Gyuri kapásból. Az én jó Hancsinom, a szovjet jog tudora erre elég fancsali képet vágott, majd hozzátette: „Hát bizony, csak itt nem becsülik a szakembereket.” Aztán amilyen alázatosan érkezett, olyan észrevétlenül távozott is a szobából. „Téged is tanított ez a szemétláda?” - kérdeztem Gyuritól. „Naná - hangzott a válasz. - Látod, tud ez viselkedni, ha akar.” Egyébként meg a hozzá hasonló elmék azért hordták vacak kis írásaikat a helyi lapokhoz, mert ezek tudományos publikációnak számítottak. Őket az sem érdekelte már akkor, hogy magyar nyelven jelentek meg. A diákok között is akadtak rongy emberek, akiket nem lehetett feljelenteni magyargyalázásért, mert nem volt kinek. Emlékszem egy Bakács nevű ruszin gyerekre, valahonnan Máramarosból jött az egyetemre. Csúnya kis barna bőrű görény volt, aki a diákszáló folyosóján üvöltötte teli torokból egy csehszlovák-magyar meccs előtt, hogy mi is jól halljuk: „Bratyje szlavjanye! Bejte fasisztyiv, nyilasisztyiv!” Magyarul: „Szláv testvéreim! Üssétek a fasisztákat, a nyilasokat!” Tudnillik akkoriban játszott a magyar válogatottban Nyilasi Tibor. Öröm az üröben, hogy Bakács barátunkat később kirúgták az egyetemről, mert a tanulás nem tartozott az erősségei közé. Persze nemcsak a kárpátaljai „kulturlények” keserítették meg az életünket, hanem a galíciai születésű tanárok is, akik közül kiemelkedett egy Joszip Bagláj nevezetű világirodalom tanár, később - 1991 után - nagy ukrán hazafi, aki szintén nem kímélt bennünket. Bár ő az oroszokat is utálta, de bennünket talán még azoknál is jobban. Annál jobban szerette viszont a nőket - nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Aljasságban odáig ment, hogy akadt olyan kliense, akit csak nyolcadszorra vizsgáztatott le. Próbálkozott a végtelenségig. Mondanom sem kell, hogy a haja szála sem görbült az ilyen és hasonló zaklatások miatt. A galíciaiakhoz később is volt szerencsém, főleg a nyolcvanas évek középétől, amikor a Kárpáti Kiadóhoz kerültem szerkesztőnek. Ott ők uralták a terepet. És mindenkit utáltak, aki nem tartozott a bandájukhoz. Havonta egyszer a kiadóban volt az úgyevezett minőség napja (deny jákosztyi), amikor a megjelent köteteket elemeztük. Jómagam elkövettem azt a butaságot, hogy komolyan vettem a rám bízott feladatot és keményen megbíráltam egy-két nem magyar kollégám által szerkesztett kiadványt. Rámutattam a szerkesztési hiányosságokra, a pongyolaságokra. Lett is belőle nagy ribillió, sértődés. Később hallottam vissza, hogy egyikük, aki kevésbé viselte el a kritikát, azt mondta a kiadó igazgatójának:,.Kivágom innen az összes magyart!” Ők egyébként a magyart, mint elnevezést sértő szándékkal emlegették, azt hitték ez számunkra dehonesztáló. Nem tudom, ki hogy van vele, én soha nem tudtam és nem akartam gyűlölni senkit, inkább az döbbentett meg, ha éreztem a felém, felénk áradó megmagyarázhatatlan gyűlöletet. Valamikor a nyolcvanas évek vége felé, Szabadkáról tartottunk hazafelé egy bevásárló kőrútról, mi, a kiadó munkatársai. Ukránok, oroszok, magyarok vegyesen. Jókedvűek voltunk, amit nagyban elősegített az előzőleg elfogyasztott vinyak is, természetes hát, hogy egyesek dalra fakadtak magyarul. Az igazgatónk agya elbomlhatott, mert üvöltözni kezdett, hogy itt senki ne énekeljen magyarul, mert ez egy ukrán autóbusz. Kolléganőnk, Tirkánics Gabriella sírva fakadt. Valahol Debrecen környékén jártunk éppen. Ukrajna még messze volt, de ez a brutális ordítás arcunkra fagyasztotta a mosolyt. És most tessenek kapaszkodni! Az akkori igazgatónk lányát egy ungvári magyar fiú vette feleségül! Néhány hónap múlva az ifjú pár Magyarországra települt És mit tesz Isten, a Volodimir Dankánics nevű akkori vezetőnk ma szintén itt él valahol Budaörsön. Jól megérdemelt nyugdíját pedig sajnos - természetesen - az általa olyannyira utált magyar államtól kapja... Annak ellnére, hogy köszönni azóta sem tanult meg magyarul. Hiába no, a pofátlanságnak valószínűleg nincs határa. A Nyugati Magyarság márciusi számának második oldalán olvastam dr. Husznai Katalin írását egy Omelján Ruszin nevű emberről, aki egykoron a kárpátaljai pártbizottság nem magyarszeretetéről elhíresült ideológiai tikára volt, majd Magyaroszágra vetette a sors, vagy valamilyen szervezet. Egy darabig Ruszin Emilként ténykedett, majd ismét Omelján lett, mint odahaza. Kiegészíteném az írást azzal, hogy nevezett elvtárs nemcsak a gazdasági minisztériumban dolgozott, hanem a nyolcvanas évek végén a Magyarságkutató Intézetben is. Egykori kollégájától, kitűnő barátomtól, néhai Bállá Gyulától hallottam, hogy Ruszin elvtárs, amikor odakerült - tájékozott ember lévén - rögtön kért egy Juhász Gyula verseskötetet, mert szentül hitte, hogy a főigazgató Juhász Gyula azonos a költővel. És még aznap munkába állt... Hogy mit kutatott, csak sejteni lehet, hogy kiknek, azt is. Tessék már nekem megmondani, ki engedte be ezeket az embereket az országba? Magyargyűlöletért kiemelt nyugdíj jár Magyarországon? Csak Funar, Meciar és a többi bitang meg ne tudja! Mikor az órák közötti szünetekben kimehettünk az udvarra, nem széledhettünk szerte, csak addig mehettünk, amíg Irénke tanítónéni engdte, ami karcsú mozgásteret jelentett számunkra, mert veleszületett rövidlátása, majd - idővel - párosult nagyothallása rövidre szabták pórázunkat. Igyhát nem történt, nem történhetett semmi említésre méltó felfedezés, esemény az iskolában tanulásunk első négy évében, már ami a betűvetés, olvasás és számolás kínja-öröme közötti látszatszabadság röpke perceit illeti, hacsak nem a nagyok, a felsősök merőben más, a miénktől lényegesen eltérő viselkedése, azaz kötetlen hancúrozása, hangoskodása, melyeknek kíséretében el-elhúztak melettünk az udvart övező kert irányába, ahol egy délceg diófa alatt gyülekezve annyira belefeledkeztek a szórakozásba, hogy gyakran az ügyeletes tanárnak, néha magának az igazgatónak kellett őket visszaparancsolnia az osztályaikba. Ötödikes voltam, mikor odasettenkedtem a nagyfiúkhoz a diófa alá, igaz tisztes távolságra. Furcsának és érthetetlennek tűnt katonás viselkedésük: majdhogynem szabályos körben övezték körbe a fa törzsét, miközben egyikük, majd a következő, kilépve a sorból a fához ment, hangosan mondott valamit, amit a társai hol visszafogottan, hol hangosan kommentáltak, mialatt az alany körülölelte a fa törzsét, azaz próbálgatta, mert nem sikerült mindenkinek első nekirugaszkodásra.- Ti mit csináltok? - kérdeztem félénken az éppen legközelebb álló fiút, aki túl volt a jelenésen. Felsőbbrendűségének tudatában nézett le rám:- Magas az neked, kölyök. Hányadikba jársz?- Most lettem ötödikes - válaszoltam hangosabban és némi büszkeséggel, hisz szóba elegyedett velem a felsős.- Na, akkor hamar megtudod, mert már fogsz táblánál felelni, meg dolgozatokat is fogtok írni. Elfogadtam válaszát, holott nem értettem ott helyben és akkor, csak később: akinek sikerült úgy átölelni a fát, hogy összeérjenek ujjai az átelleni oldalon, annak teljesültek vágyai; amennyiben találkozott mind az öt ujja, úgy ugyanannyi óhaja lehetett és igényt tarthatott azok beteljesülésére. Állandó kísérőm lett a kíváncsiság: szerettem volna én is átölelni a diófát, elsuttogni neki vágyaimat, melyek igencsak megszaprodtak idővel: jó lett volna ötöst kapnom magyamyelvi fogalmazásra, csak ne hívna ki István tanítóbácsi verset mondani, melynek soraiban botladoztam, bárcsak az én rajzom lenne a legszebb, de hosszú hetekig csak néma és tétlen szemlélője voltam idősebb iskolatársaim praktikáinak - érleltem magamban a döntést, gyűjtöttem a bátorságot. Már javában dőzsölt a tavasz és egyre közelebb engedte magához az udvarolva tolakodó nyarat, mikor elvetve kételyeimet és érezve a kényszer kikerülhetetlenségét, döntöttem: a számtanvizsga napján korábban indulva hazulról odamentem a fához:- Diófa, add, hogy ötöst kapjak számtanból! - néztem fel rá kérlelve és átöleltem a törzset. Nem sikerült: ujjaim nem találkoztak. Riadva és kétségbeesetten próbálkoztam megint és újra, de eredménytelenül. Elcsüggedtem, megriadtam, mert nem tudtam, nem kérdeztem meg iskolatársaimtól: amennyiben kudarcot vall próbálkozásom, úgy visszájára fordul a kérés?! Nem volt aznap számtandolgozatírás. Megkönnyebbültem és erősen hittem attól a naptól a diófa mágikus erejében, habár próbálkozásaimat nem mindig kisérte siker, sőt a legtöbbször nem: a kezdetekben nemhogy mind az öt ujjam, de kettő sem találkozott legnagyobb igyekezetem ellenére, holott izzadásig próbálkoztam, ájulásig préseltem ki magamból a levegőt, levetettem zakómat, kigomboltam ingemet is; nem fogtam fel, azaz nem tudatosult bennem: a fa is nőtt, vastagodott a törzse. Téglákat csempésztem hazulról, naponta egyet-egyet, azokra álltam, eredménytelenül. Végül abbahagytam, annál inkább, mert a nagyfiúk mondták:- így nem járja! Csak a földről lehet ölelni. Meg azt is mondták:- Csakis azt szabad kérni, ami bejöhet. Megjegyeztem figyelmeztetésüket, s mikor egy órán állóharcot folytattam a táblára írt képlettel, a tanítónéni is hasonlót mondott:- A diófa ölelgetése helyett inkább a könyvet öleld, abból kapsz feleletet kérdéseidre, benne nem csalódhatsz! Fellapozva az emlékek könyvét úgy tűnik: az idő múlásával már nemcsak találkoztak ujjaim a törzs átelleni oldalán, de össze is tudtam kulcsolni, a diófa legtöbb kívánságomat teljesítette, habár volt eset, mikor cudarul megtréfált. Iskolai bál volt. A kezdet előtt a fához járultam, átöleltem, kértem:-A hölgyválaszkor engem kéijen fel Éva táncolni. A következő pillanatban sírva fakadtam dühömben, mert valakik, feltételezem a felsősök, trágyával kenték be a törzset, ami nemhogy az óhaj valóraválását, de egyáltalán a báli szórakozást is lehetetlenné tette, járulékosan még fenyítést is kaptam otthon. Az más kérdés, hogy majdan Éva lett életem párja, s két fiúval ajándékozott meg. Nem haragudtam meg a diófára, hisz nem az volt fiaskóm okozója, meg aztán: lényegesen több volt a szép, a kéréseim valóra válása, mint ellenkezője. ... Három évtizedig rótt gótikus vaigabetűs életutam a kezdetekbe torkollott - hazatértem. Ősz volt, a nyarat fogyasztó szeptember már beköltözött kisvárosunkba, keresztül-kasul járta a környező helyek erdeit, a kerteket, és sárgából barnába hajló foltok jelezték léptei nyomát. Hosszú órákig jártam szülővároskám utcáit, keresve-kutatva az emlékeket - első utam az iskolánkba vitt; látni, ölelni szerettem volna a diófát - nem találtam, csak révedező lelki szemeim rajzolták meg ágaskodó törzsét, a végtelenségbe nyújtózkodó ágait, ujjaim hegyén bizsergett kemény kérgének érintése.- A diófát keresed? - szólt valaki a hátam mögött. Szembefordulva volt osztálytársamat ismertem fel.- Igen... igen - örültünk meg egymásnak -, csak nem találom...- Ha látni szeretnéd, azaz azt: hogyan él tovább a mi diófánk, látogass ki a temetőkertbe. Nem értettem, kérdően néztem rá, ő reagált:- Igaz, nem voltál itthon, nem tudhatod mi történt. Szóval: a kert is, mint annyi minden más ebek harmincadjára került a szovjet éra agonizálásának éveiben. Hallottuk, hogy a kertet is meg akatja vásárolni egy fakereskedő. Mi, volt iskola- és osztálytársak mindenáron meg akartuk menteni az öreg diófát és végül is sikerült: Hamarabb léptünk, összeadtuk a fa árát, megvásároltuk az önkormányzattól, ami nem is ment nehezen, hisz eladó volt az egész világ... Csak azt nem tudtuk elndönetni: mi legyen a kivágott fa sorsa, mit tegyünk vele. Sokáig vitatkoztunk, mígnem István tanító bácsi, a volt magyartanítónk kínálta fel a megoldást:- Fiaim - mondta -, döntse el magában mindegyiktek, miként gondolja, miként szeretné látni sorsát a kivágott fának és ezzel a gondolattal ölelje meg a fát, hisz így tettétek hasonló szituációban, majd mondja ki: mire gondolt. S képzeld el: a legtöbben egyre gondoltunk: faragjuk meg törzsét és állítsuk emlékként a sztálini haláltáborokba hurcolt és ott elpusztult magyarjainknak. így tettünk... Elmentem a temetőkertbe: már messziről megláttam, ott volt gondozással övezve a diófa törzse, azaz nem is törzs, hanem fába faragott Nióbé; leplén 98 név volt olvasható, közöttük nagyapám, nagybátyáim neve is. Megöleltem, ujjaim összeértek, fájdalmas-görcsösen kapaszkodtak egymásba.- Köszönöm, hogy vagy, köszönöm, hogy megvártál - suttogtam felé. - Kérlek teljesítsd utolsó kívánságomat: őrizd meg ezeket a neveket örök időkre. Éreztem, tudtam: teljesíti kívánságomat. SZÖLLŐSY TIBOR
