Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-05-01 / 5. szám
2004. május Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal / Harminc éves az Újvidéki Színház SZILÁGYI KÁROLY- Ti milyen gyakran jártatok azelőtt színházba? - kérdi E. kifelé jövet az Újvidéki Színház legutóbbi bemutatójáról.- Minden darabot megnéztünk. Kutya kötelességünknek éreztük, hogy minden darabot megnézzünk, pedig volt köztük rossz is, meg olyan is, ami olyan távol állt tőlünk, mint Makótól Jeruzsálem. Igen, ezt a színházat nekünk, újvidékieknek csinálták meg annak idején, s azt hiszem, nagyon sokan voltunk, akik úgy éreztük, hogy nekünk is kell fenntartanunk, nekünk kell mindenáron életben tartanunk. Magamra nézve kétszeresen érvényesnek tartottam e kötelezettséget, úgy is, mint egyszerű néző, és úgy is, mint afféle írógépkoptató, akinek a véleményére talán mások is kíváncsiak, s aki e véleményét e színház vonatkozásában sok-sok szeretettel és jóindulattal köteles megfogalmazni, még akkor is, ha a legszívesebben dorongolna. Szerencsére az Újvidéki Színháznak nem volt szüksége előlegezett jóindulatomra, mert már a nyitáskor Örkény Macskajátékával, de még inkább Dürrenmatt Play Strindbergjével, majd Peter Weiss Mockinpottjával szenzációs előadásokkal rukkolt elő, és óriási sikert aratott. A Vajdaságban ekkor már működött egy hivatásos társulat, a szabadkai Népszínház, melynek a maga hagyományos repertoárjával és játékfelfogásával - és, tegyük hozzá, fáradhatatlan tájolásával - óriási érdemei voltak a délvidéki magyar színjátszásban és közönségnevelésben. A helyi lehetőségek és adottságok mellett nyilván ez a tény is eleve kirajzolta a frissen alapított Újvidéki Színház útját és arculatát. „Ennek a színháznak arculata volt mindig, bármennyire is bővült a három évtized alatt a dramaturgiai íve. Az arculatot a szöveg megoldásának korszerűsége és a közlés időszerűsége határozta meg” - úja a jubileumi emlékkönyvben Franyó Zsuzsanna, aki hosszú éveken át volt kitűnő dramaturgja a színháznak. Egy másik helyen részletesebben is kifejti gondolatát: az Újvidéki színház „stílusában a groteszket használta (...), közlendőjében pedig az éppen időszerű eseményekből építkezett, építkezik, és ezért nevezhetjük kifejezésrendszerét egyfajta modem realizmusnak. Ennek a kettősségnek az egybefonódása eredményezte azokat a kiemelkedő előadásokat, amelyek esetében sajátos értelmezésről és sajátos játékmódról beszéltek és beszélnek a színházi szakemberek. Ezt a kialakított arculatot erősítették a színészeink, az Újvidéki Színházat »érző« rendezőkkel együtt, az elmúlt három évtizeden át.” Hosszadalmas volna felsorolni e kiemelkedő előadásokat: a már említettek mellett itt elsősorban a Harag György rendezte Csehov-trilógiát emelném ki, majd Albee Nem félünk a farkastól című drámáját, Becket Godot-ját, Mrozek Tangóját, Molnár Játék a kastélyban című vígjátékát, Kosztolányi Édes Annáját... Még hosszabb volna a kiváló alakítások egész sorát nyújtó színészek névsora, akik közül, sajnos, egyiküketmásikukat csak az emlékkönyv Halottaink című fejezetében láthatjunk viszont. Nagygellértné Kiss Júliát például, az „értelmes, szellemes, fanyar humorú, kemény és szélsőséges lelkiállapotú” színésznőt, aki számára „nem volt megalázó az epizódszerep és a beugrás sem”, s aki „minden szerepét a rációjával oldott meg, pontos mértéktartással, visszafogva az emócióit”. Vagy Soltis Lajost, a nagyhangú, örökké vitatkozó „minden szinten változásokat igénylő és követelő” színészt, akinek „nagy, nyílt kék szeméből mindig olvasható lett az érzés, az érzések váltakozása, az őszinte gondolat. Előbb láttuk meg, és csak azután hallottuk a gondolatot.” Vagy Romhányi Ibit, a színház Nagyasszonyát, akinek közlésében „életre keltek a mondatok, tartalomtöbbletet kaptak, mert Romhányi minden adottságával és porcikájával, közöttük a hangszálaival is élt a színpadon. Ezért tudott percek alatt vonzó, csábos nőből aggastyánná öregedni, és jelenetváltással visszafiatalodni, határozott, elegáns testtartással nagyúri dáma lenni és megalázni alattvalóit, majd a következő percben szenvedő, erkölcsileg kisemmizett és eldobott nő lenni.” Vagy Fischer Várady Hajnalkát, aki ötvenhat éves korában hunyt el, s aki „színpadi jelenség volt, igazi primadonna, akire oda kellett figyelni, még akkor is, ha nem ő játszotta a főszerepet.” És hadd álljon itt még Nagygellért János neve, aki a nagy nemzedék meghatározó egyénisége volt, s akit ha az Újvidéki Színház nem tart a saját halottjának (feltehetően azért nem, mert ,Júvatalosan” nem volt tagja az együttesének), hadd vallj am itt most én a magaménak, a magunkénak, mindazok halottjának, akik hallhattuk halk, kellemes hangját a rádióban, vagy láttuk törékeny, langaléta alakját, élvezhettük elegáns, visszafogott alakításait a számára valóban világot jelentő deszkákon Topolyán, Szabadkán vagy Újvidéken. De essék egy-két szó a nagy generáció élő tagjairól is, Fejes Györgyről, a zseniális ösztönszínészről, akinek alakításai tanulmányt érdemelnének, vagy Tűsnek Ottíliáról, aki viszont maga volt az intellektuális színész, vagy Ferenczi Jenőről, aki nemcsak a nézők, hanem a társulat és a baráti kör örök mulattatójaként lopta be magát mindannyiunk szívébe, és ha kellett kabaréhősként nevettetett, ha kellett elesett kisemberként könnyeztetett meg bennünket. Folytathatnám még... Ennyit a múltról. A jelenről László Sándorral, a színház igazgatójával beszélgettünk el Csehov Platonovjának bemutatója után.- Miként határozná meg az Újvidéki Színház helyét a délvidéki magyarság művelődési életében?- Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha kibővítem a kört, és azt mondom, hogy színházunk nemcsak a délvidéki magyarság életében tölt be fontos szerepet, hanem Szerbia kulturális életében is. A minap véget ért Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiválján elnyert elismerés - a Domonkos István műve alapján készült Via Italia című produkciónkat nyilvánította a zsűri a legjobb előadásnak - csak egy a sok érv közül, mely azt bizonyítja, hogy nemcsak benne vagyunk az országos mezőnyben, hanem annak élvonalába tartozunk. Minden fontosabb országos fesztiválon, rendezvényen ott vagyunk. Kíváncsiak ránk, hívnak bennünket próbálják ellesni a titkunkat.- Mi ez a titok? Mi az, amiben az Újvidéki Színház más, mint a többi?- Talán az, hogy nagyon-nagyon komolyan vesszük a dolgunkat, és az utóbbi 7-8 évben hatékony csapatmunkát sikerült kialakítanunk. Volt mire építenünk, hisz az előttünk járó nagy színésznemzedék is azért válhatott oly sikeressé, mert nyolc-tíz ember összeszokott, együtt tudott gondolkodni és nyitott volt. Valójában pont ez a nyitottság az, ami először eszembe jut, ha azt hallom, hogy Újvidéki Színház. Ez a színház mindig új utakat keresett és talált a kezdetektől fogva. A valamikori „nagy” Jugoszlávia minden jelentős rendezőegyénisége - a belgrádi Radoslav Dóriétól és Ljubomir Draskictól kezdve a zágrábi Zelimir Oreskovicon át a ljubljanai Maijan Bevkig - szívesen járt hozzánk s dolgozott a falaink között. És mindenki hozott magával valami újat, valami érdekeset, néha meghökkentőt.- (Ez a hagyomány, mondanom sem kell talán, a hajdani „testvériségegység” virágkoráig nyúlik vissza. Nem szeretném politikai vizekre terelni a beszélgetést, de hadd kérdezzem meg zárójelben, hogyan élték, élik meg a napjainkban elharapódzó, a hajdanival ellentétes megnyilvánulásokat, a magyarellenes gyalázkodásokat. Olvastuk a sajtóban, hogy az Újvidéki Színházat is megdobálták a randalírozó tüntetők.- Ez a másságunknak szól. Nemcsak minket dobáltak meg, megdobálták a kínai boltot, az albán pékségeket is. Nyilvánvaló, hogy olyan emberek tették ezt, akiket a legutóbbi háború után telepítettek ide, akiknek fogalmuk sincs e vidék történelméről, nem szoktak hozzá, hogy más nemzetekkel éljenek együtt vagy egymás mellett, s akiknek talán már az óvodában is a kizárólagosság volt a jelük.)- Vissza a színházhoz! A nagy rendezőegyéniségek kapcsán eddig csak a - nevezzük így - jugoszláv kötődésekről esett szó, pedig az Újvidéki Színházat a magyar szellemi térséghez is számos szál fűzi.- így igaz. Elsőként Harag Györgyöt említeném meg, aki olyan Csehov-trilógiát állított színpadra itt Újvidéken, amely egyszer s mindenkorra egybeötvözte Harag nevét a színházunkéval. Még ma is sokat emlegetik, olyanok is, akik nem is látták az előadásokat. Ez a tény bizonyos értelemben tehertételt is jelentett számunkra sokáig, hisz Harag után nagy bátorság kellett hozzá, hogy Csehovot rendezzen itt valaki. Szerencsére azóta felnőtt egy új nemzedék, és éppen tegnap (április 25-én) mutattuk be a budapesti Fodor Tamás rendezésében Csehovnak A pojáca (Platonov) című komédiáját. Az első visszajelzésekből ítélve nem vallottunk szégyent, s méltó utódja született a hajdani Haragelőadásoknak. Fodor Tamás előtt egyébként olyan kiemelkedő anyaországi rendezők dolgoztak nálunk, mint Jancsó Miklós, Székely Gábor, Csizmadia Tibor, Csiszár Imre, Bozó László, Babarczy László és mások.- Azt hiszem, nem véletlen, hogy ennyit beszélünk a nagy rendezőkről, hisz az Újvidéki Színház a kezdetektől fogva kifejezetten rendezőközpontú műhely volt. Szóljunk azonban egy-két szót a színházi előadás másik eleméről, a szövegről is! Annál is inkább, mert, ha jól látom a dolgokat, a darabválasztást illetően már kevésbé kötődnek a magyar szellemi közösséghez.- Színházunk arculatát valóban nem a szerzők, hanem a rendezők határozták meg. A darab, legyen az tragédia, komédia vagy zenés darab, többnyire csak egy-egy találkozási pont volt a rendező és a társulat között. Ezekhez a találkozásokhoz többnyire a világirodalom nagyjainak művei szolgáltattak apropót, Moliére-től vagy G.B Shaw-tól kezdve Ibsenen, Strindbergen, a már említett Csehovon, Dürrenmatton, Peter Weissen, Albeen, Ionescon át Mrozekig és Becketig, de játszottuk délszláv és vajdasági magyar kortárs szerzők műveit is, Krlezától, Bresantól, Jancartól kezdve Deák Ferencig, Tolnai Ottóig, Kopeczky Lászlóig, Gion Nándorig és Gobby Fehér Gyuláig. Ami az összmagyar kötődéseinket illeti, itt, azon kívül, hogy Örkénytől eljátszottuk a Macskajátékot, a Forgatókönyvet, a Tótékat, a Pisti a vérzivatarbant, megemlíteném még Molnár Ferencet, Kosztolányit, Tersánszkyt, Német Lászlót, Sütő Andrást és Hubay Miklóst. Hogy ez kötődésnek elegendő-e, azt nem tudom. Néhány éve azon fáradozunk, hogy felrázzuk egy kicsit a vajdasági magyar szerzőket: ellesett ötlet alapján drámaíróversenyt rendezünk minden év szeptemberében, a magyar dráma napján, s erre meghívunk olyan három fiatal vagy kevésbé fiatal alkotót, akihez közel áll a színház világa és késztetést érez a megmérettetésre. Örömmel jelezhetem, hogy a tavalyi résztvevők egyike épp most dolgozik egy új darabon - újabb ősbemutató van tehát a láthatáron.- Apropó, bemutató. Pillantsunk bele az idei repertoárba! Mit kínál nézőinek az Újvidéki Színház az idei tavaszon ?- Elég nagy fába vágtuk a fejszénket. Az első bemutatónk Lorca Vérnásza volt; a budapesti Bárka Színház főrendezője, Czajlik József állította színpadra. Majd Rostand Cyranója következett L’uboslav Majera rendezésében, aztán Domonkos István Via Italiája, melyet Mezei Kinga rendezett, és tegnap Csehov Platonovja. Klasszikus hangulatú évadnak is mondhatnám, de ez nem véletlen. Úgy érzem, most jutott el a társulat arra a szintre, amikor elég érett és tapasztalt már ahhoz, hogy klasszikus értékű darabokban is megméretkezzen. Egyébként épp most váltunk témát: ma kezdjük el egy kissé könnyedebb darab, a Fekete Péter próbáit a budapesti Seres Zoltán irányításával.- Csaknem tíz éve nem láttam egyetlen újvidéki előadást sem. Ezalatt felnőtt egy új, számomra teljesen ismeretlen színésznemzedék, amely - örömmel tapasztaltam a tegnapi bemutatón — merész és tehetséges. Egy sor kiváló alakítást láttam egy sor fiatal színésztől. Úgy látom, utánpótlási gondjai nincsenek a színháznak.- Újvidéken nemcsak a mi színházunk, hanem a Művészeti Akadémia is idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. Az akadémián rendező- és színészképzés is folyik. Minden második évben indul magyar tagozat, s elmondhatom - miután ott is tanítok - hogy nemcsak szakmai ismereteket adunk át a hallgatóknak, hanem igyekszünk belőlük színházban gondolkodó, színházat szerető értelmiségieket nevelni. Szerénytelenség nélkül mondhatom, nagyszerű fiatal tehetségek kerülnek ki az akadémiáról, s komoly érdeklődés mutatkozik irántuk Magyarországról is.- De, és azt hiszem, ez a fontosabb szempont, idehaza is elég jó esélyük van az elhelyezkedésre, hisz, hogy mást ne mondjak, maga az Újvidéki Színház saját együttest tart fenn, ami szintén egyfajta különlegesség, s itt van még a Szabadkai Színház magyar társulata, a televízió, a rádió... Igaz is: hogyan él ma egy színész a Délvidéken, milyen művészeti és egzisztenciális kibontakozási lehetőségei vannak?- Mondjuk szerencséje van, és bekerül a társulatunkba. Miután már főiskolás korában itt élt, itt próbálgatta szárnyait közöttünk, ittléte nemcsak a fiatalos szellem, a lendület, az akarás jelenlétét jelenti számunkra, hanem utánpótlási lehetőséget is. Az ő számukra pedig olyan helyet jelent a színház, ahol szabadon gondolkodhatnak, gyakorlatra tehetnek szert és próbára tehetik önmagukat. No és, persze, kenyérkereseti lehetőséget is. Jelenleg tizenhat tagja van a társulatnak, megemlítenék közülük néhányat: a „régi” nagy nemzedékből már csak Ábrahám Irén aktív, a középnemzedéket Banka Jelenet az Újvidéki Színház Chicago címő előadásából Lívia, Magyar Attila és Giricz Attila képviselik, a fiatalok közül pedig Mezei Kingát, Nagypál Gábort, Balázs Áront, Szorcsik Krisztát, Krizsán Szilviát emelném ki. A kérdéséhez visszatérve, amenynyire én ismerem mondjuk az erdélyi vagy anyaországi vidéki színházak helyzetét, nem igazán látok különbséget a munkalehetőségek és az egzisztenciális körülmények között. Sem a magyarországi vidéki, sem az erdélyi színészekre, de a mieinkre sem lehet azt mondani, hogy tejbenvajban fürödnének, de a szerény megélhetéshez nagyjából elég, amit itt a színházban megkeresnek. Más kereseti lehetőségük sajnos nem is igen akad. Valamikor a televízióban és a rádióban is lehetett dolgozgatni, nos dolgozgatni ma is lehet, de keresni már nem. Időnként meghívják őket egy-egy vendégszereplésre mondjuk a Szabadkai Színházhoz, vagy egyegy filmforgatásra. Vicsek Károly például nemrég fejezte be legújabb filmjének a forgatását, s ebben, magától érthetően újvidéki és szabadkai magyar színészek játszottak.-Maga a színház milyen pénzekből gazdálkodik?- Mint a nevünk is mutatja, városi intézmény vagyunk, ami azt jelenti, hogy a tartományi főváros önkormányzata tartja el a színházat. Időként kapunk egy-egy céltámogatást a Tartományi Művelődési Titkárságtól, és a kor szellemének megfelelően mindent megpályázunk, amit lehet, az Illyés Alapítványtól kezdve a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumáig.- A végére hagytam a legkényesebb kérdést: kinek játszik ma az Újvidéki Színház? Tudjuk, hogy Újvidékből a második világháború utáni időkben többé-kevésbé mesterségesen csináltak magyar szellemi központot, ide telepítvén a sajtót, a könyvkiadást, a rádiót, majd a Magyar Tanszéket, a Hungarológiai Intézetet, a televíziót, s végül ezt a színházat is, ahol most ülünk. Nem mondom, hogy rosszul tették, akik tették, de a tény tény marad: ennek a szellemi központnak az etnikai bázisa nem itt, nem a szőkébb értelemben vett környéken, hanem nagyjából az Óbecse-Becskerek vonaltól északra él. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a legutóbbi háború során ismét alaposan megfogyatkozott Újvidék magyar lakossága, valóban jogosan vetődik fel a kérdés: kinek játszik ma az Újvidéki Színház?- Újvidéken ma 15-20 ezer magyar él. Elsősorban nekik játszunk, heti két, három, néha négy előadásban. Törzsközönségünk zöme egyetemi hallgató, a fennmaradó rész a helyi, cseppet sem lebecsülendő értéket képviselő értelmiségből tevődik össze. Vidékről is hozunk be közönséget, van egy buszunk, amellyel szervezett nézőket szállítunk be egy-egy előadásra Újvidék vonzásköréből, Pirosról, Budiszaváról, más falvakból. A környékbeliek, például a temeriniek egyébként saját szervezésben is be-bejámak, de távolabbról is jönnek, Szabadkáról, Kanizsáról, Zentárói, Topolyáról. Mi is járunk tájolni. Nem túl sokat, de minden előadásunkat elvisszük Szabadkára, Zentára, Kanizsára, Topolyára, Becsére. Nem látogatottsági mutató, de elmondom azt is, hogy előadásainkat szinkrontolmács fordítja szerbre, úgyhogy a helybeli szerb értelmiségiek is be-betémek hozzánk. Nem tömegével, de jönnek: van hogy négy, de van hogy huszonöt fordítókészüléket kémek ki egy-egy előadás előtt. Ezt a színházat közönség nélküli színháznak csúfolták annak idején, nos erről szó sincs, sőt az utóbbi években határozott javulást érzékelünk e téren is. Nem az én tisztem, hogy eldöntsem, jól tették-e annak idején azok, akik Újvidékből mesterséges kulturális központot alakítottak ki. A mi dolgunk az, hogy ezt fenntartsuk. Sokszor hallottam már: minek ide tanszék, rádió, színház, hisz nincs is itt magyarság, át kellene helyezni mindent oda, ahol a tömbmagyarság él. Nekem viszont az a véleményem, hogy minden művelődési intézmény egy-egy végvár, s nekünk nem szabad feladnunk a végvárainkat. Ebben maradtunk.
