Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. április <_/ niqq/ja/HH'száíjt Aofti/iiitfuz/tiun/eÁete /upjai Kun Béla (IV.) Egy gonosztevőkkel megrakott külön­­vönat dübörgött ki az éjszakába. Ha Kun még csak egyetlen napig is Bu­dapesten maradt volna, tegnapelőtti elvtársai, a félrevezetettek, a rajtasze­dettek, a megcsaltak és póruljártak da­rabokra tépték volna... A korábbi szo­ciáldemokrata szakszervezet vezetője Peyer Károly, akit Kun Béla mindig erősep szemmel tartott, lett az új bel­ügyminiszter. Kun vonata még alig hagyta el a kelenföldi állomást, ami­kor az új miniszter megtudta, hogy a népvezér és cinkosai tekintélyes va­gyont vágtak zsebre. Három millió ko­­ronányi hatalmas összeget, amely an­nak idején 1 millió dollárnak felelt meg. Peyer arra az álláspontra helyez­kedett, hogy a népbiztosok megment­hetik értéktelen életüket, de az elrabolt pénzt vissza kell szerezni! A vizsgálatot a magyar határállo­máson, Királyhidán tényleg megejtet­ték. A bőröndökből és a bársonyülé­sek mögötti rejtekhelyekről, továbbá a padok alól egy és fél millió koronát érő idegen pénzt szedtek elő, azonkí­vül ékszereket és tömérdek kubai szi­vart. A határrendőrök a művésziesen preparált, üregesfalú, duplafenekű bő­röndökből és az asszonyoktól, akik már túl voltak a határon, nem tudtak többet elszedni, mint összesen 478.000 koronát. Ezek a bolsevik gazemberek egy­mást is meglopták. A már emlegetett Wallenberges Böhm Vilmos (írógép­szerelőből lett hadügyminiszter) öccse a tettes. A mulatságos történetet Kun Béláné visszaemlékezése őrizte meg az utókor számára: „Izgalmunkat ma­gunkba fojtva vártuk, hogy mikor érünk Bécsbe, ahol az osztrák szociál­­demokarata kormány majd »minden­ről gondoskodik« s ahol valamit meg­tudhattunk hozzátartozóink sorsáról (sic!) és azokról, akik nem kerültek fel a vonatra” (sic!) Erre a minősíthetet­len „szovjet pofátlanságra” (Lovas Ist­ván) nincs is mit mondanunk, hiszen köztudott, hogy eszük ágában sem volt a sameszeiken, munkásmozgalmi har­costársaikon és terrorlegényeiken segí­teni. Micsoda magasfokú cinizmusra vall, hogy Kun éppen a két legfeltű­nőbbet, Korvint és Lukácsot hagyta itt­hon földalatti, szervezkedő munkára. „A vonat újból megállt. Beszéd hallat­szott a folyosóról, a mi kupénkat ke­resték. Ki kereshet, mit akarhatnak? Egyszerre csak bejöt egy alacsony nö­vésű férfi. Vargánét ismerősként kö­szöntötte, majd bemutatkozott: Böhm vagyok, Böhm Vilmos öccse. Kun Béla megbízásából jövök, aki arra kéri önöket, hogy a maguknál lévő pénzt adják nekem, én át tudom juttatni a ha­táron. Pártpénzről volt szó (sic!). Elő­vettük a bankjegyeket és átadtuk Böhmnek... A pénzt többé senki sem látta...” (Kun Béláné: Kun Béla. Bp. 1969.224-225.) 1921 november elején érkeztek meg Moszkvába a kiszabadult népbiz­tosok. Bucharin a Pravdában üdvö­zölte, a pályaudvaron pedig Kun várta őket. Lenin a IH. Intemacionalénak ne­vezett „feltűnően tiszta” kórházat bo­csátotta rendelkezésükre, és itt az üd­vözlő beszédeket Radek népbiztos tar­totta, könnyek között emlékezve meg Szamuely Tiborról és Korvin Ottóról, a magyar proletárdiktatúra két legvé­rengzőbb hóhéijáról, akiket annakide­jén Oroszországnak nem volt módjá­ban megmentenie... Kun moszkvai tekintélyét nagyon veszélyeztette a bécsi emigráció szembefordulása. Rettegett, hogy fel­­tárják kalandos múltját. Ez meg is tör­tént egy bécsi elítélő nyilatkozattal, amit csak tetézett a márciusi német puccs is, amikor két hétig tartó elke­seredett és sok áldozattal járó közelhar­cok dúltak a felkelő német kommunis­ták és a német védőrség, meg a Reichs­wehr között Szászország ipari városa­iban. Kommunista bombák robbantak Lipcsében, Drezdában, Freiburgban, stb. Németország nehéz órákat élt át Hamburgban és a Ruhr-vidéken is, míg végre sikerült a kommunistákat az egész birodalomban leverni. Ennek a sok ártatlan vért és pusztulást követelő felkelésnek az irányítója Kun volt. Ter­mészetesen nem a barikádokon koc­káztatta az életét, hanem Pogány Jó­zseffel együtt egy berlini szállodában húzta meg magát, hogy még idejeko­rán elmeneküljön, magukra hagyva a félrevezetett és megvesztegetett töme­geket, amikor a kudarc bizonyossá vált. Kun nagyon nehéz helyzetbejutott; úgy látszott már, hogy egészen lejáratja magát pártfogói előtt. A kalandor vak­merőségével mégis sikerült kivágnia magát. A menekvés útját párthívek szerzésében látta. Jól ismerte a bécsi társaságot és nem is tévedett, amikor terve véghezviteléhez a megfizetés és vesztegetés rég bevált és nem először alkalmazott eszközéhez folyamodott. A Rudnyánszky Bélával együtt össze­rabolt magánvagyonából leküldött két és fél kg súlyú, 300 db. ritka aranyér­met, amelyek mindegyikének nagy műtörténeti értéke volt, a szakértők ak­kor egy-egy darabnak értékét 400- 500.000 osztrák koronára becsülték. Ezt a küldeményt annak a Vágó Béla volt belügyi népbiztos címére küldte, aki a kommunizmus előtt egy polgári lapnak, Az Est-nek volt nem is munka­társa, hanem csak jelentéktelen kiadó­­hivatali tisztviselője. Kun Béla utasí­tása úgy szólott, hogy az aranyszállít­mány egy részét tartsa meg magának a többit meg a kommunista párt 5 hangadó társa között ossza szét. A pénzzel Kun el is érte célját. A kommunista Bettelheim Ernő így írja le Vágó működésének eredményét: , Jöttek az emberek abban a remény­ben, hogy most már lesz pénz dögivei, lesz busás segély, lesz jól fizetett alkal­maztatás a pártban, lesz párttagság és lesz forradalom. Ezeket az elemeket hajtotta be Vágó Kun Béla táborába, amely így sajátságos keveréke volt a mindenre kapható csatomatölteléknek, a pártot szipolyozó, a pártból élősködő tetveknek, a gyanús és mellőzött stré­­berségnek, a sértveérzett hiúságnak és a legkorlátoltabb hangos álforradalmi­­ságnak. A valóságos program így szólt: pénz, pénz. Zsíros állás a pártban. Ve­­zérség. És holnap forradalom...” Az aranyküldemény ügyére ugyan­is röviddel a pártépítő frakció megala­kulása után fény derült. Egyesek sze­rint Rudas László, a Proletár szerkesz­tője és a megvesztegetésre kiszemel­tek egyike felháborodva visszautasí­totta Vágó ajánlatát és leleplezte az egész akciót, mások szerint viszont, a pénzsegélyben nem részesültek bosz­­szúból és irigységből robbantották ki a botrányt. Adjuk át a szót ismét a szemtanú Bettelheimnek:,.Nem a liqu­­idátorok és forradalmárok harcáról, nem elvi harcról volt itt szó. Itt kizá­rólag arról volt szó, hogy Kun Béla áruló és korrupt szélhámos, aki a pár­tot, önző egyéni érdekekből ismét szét­rombolja, itt arról volt szó, hogy a kor­rupció buján tenyészik, a fegyelmet aláássák és a zárt illegális pártot csa­­tomatöltelékek, stréberek, élősdiek és spiclik gyülevész szervezetévé akaiják változtatni, melynek egyetlen össze­tartó pántja és programja: az arany.” Kunt a kalandorok szokásos szeren­cséje kíséri most is. Az ellenpárt messze Bécsben van, elzárva a kisza­badultakkal való érintkezés lehetőségé­től... Róbert Oszkár újságíró, leleple­zéseiben ilyen szavakkal emlékezik meg Kun moszkvai üzelmeiről: ,.Moszkvai magyar keleti vásár volt ott, a legförtelmesebb lélekvásárlás, ocs­­mány politikai prostitúció, amelyre a legtalálóbb jelző: Kun bordély...” A Moszkvába érkezett népbiztoso­kat Kun figyelmeztette arra is, hogy nehéz munka vár rájuk, mert ők hiva­tottak arra, hogy a magyarországi kom­munista párt kikristályosodási pontjai legyenek. Kun azonnal hozzá is fogott, hogy a kommunista párt e „kristályo­sodása” az ő érdekeinek megfelelően menjen végbe... Célját épen nem volt nehéz elérnie. Az új jövevények (Ra­binovich, Kelen József, Korvin Ottó testvére, Nyisztor, Bajáki, Jancsik, Sza­bados, Bokányi stb.) ugyanis magyar­­országi uralmuk alatt nagy igényekhez szoktak hozzá. Pünkösdi királyságuk idején Budapesten legnagyobb luxus­sal berendezett szállodákban, vidéken pedig főúri kastélyokban éltek. Azt re­mélték, hogy hasonló anyagi jólét fogja őket környezni, mártírságuk ju­talmául, Oroszországban is. Várakozá­sukban némi csalódás érte őket. A Kreml, az orosz népbiztosok lakóhe­lye zárva maradt előttük. Igaz, hogy ennek dacára a szovjet nagy figyelem­mel gondoskodott róluk, nehéz ba­rokk-bútorokkal ékesítette szobájukat, központi fűtéses házban helyezte el őket - nagy luxus ez Oroszországban - de azért ők mást, többet vártak, nem pedig azt, hogy negyed-ötödmagukkal lakjanak 1-1 szobában, vagy attól is el legyenek ragadtatva, hogy külön író­asztaluk van, s hogy harangszóra jelen­jenek meg a közös ebédeken. Kun ezt a siralmas anyagi helyzetüket és nagy­­ravágyásukat használja ki. Jobb sorsot, nagyobb kényelmet, több szabadságot és pénzt ígér, ha melléje állnak. Aki pedig nem engedelmeskedik, és sem szép szóra, sem fenyegetésre A Nyugati Magyarság HIRDETÉSI DÍJSZABÁSA 1/8 oldal = 25.000 Ft 1/4 oldal = 50.000 Ft 1/2 oldal = 100.000 Ft 1/1 oldal = 200.000 Ft Hirdetésfelvétel magyarországi irodánkban: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Tel.jFax: 326-7531 vagy közvetlenül kiadóhivatalunknál: P.O.Box 125, ML Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9 CANADA Tel.jFax: (514) 731-4192 A világ minden részében jelen vagyunk! V J MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva - csekket mellékelve - címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: © Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: Kanada: CA-$35; egyéb országok: US-$35 nem hajlik, azzal szemben bosszúját is tudja éreztetni. Ezek a csábító és elriasztó példák egyaránt meghozzák gyümölcsüket. A megvásárolt népbiztosok és más emig­ránsok Kun hangos híveivé lesznek. Körüludvarolják, „Borach” néven be­cézik, akik pedig nem rokonszenvez­nek vele, azok sem merik szájukat ki­nyitni ellene... Legutolsó adaléknak szánjuk Kun portréjához életének azt az időszakát, mikor ez a gyáva, folyton saját életé­ért remegő ember úrnak és parancso­­lónak érzi magát, aki bármit tehet és túl akar tenni a tatár-kínai kegyetlen­séggel gyilkoló orosz népbiztosokon, és ez sikerül neki. Vrangel tábornok a vörös túlerő elől 1920 végén fokozatosan kényte­len volt visszavonulni Krím felé. A vö­rös hadsereg előrenyomulásáról Kun, aki Pogány József kíséretében külön­­vonaton kísérte azt, természetesen tisz­tes távolból, egyre küldte Moszkvába a győzelmi jelentéseket. Jutalmul ő lett a Krím félsziget polgári biztosa, ami­kor Vrangel seregének utolsó töredé­kei hajóra szálltak, hogy Konstantiná­­polyba vonuljanak vissza. Az ellenséges haderők eltűntek, és ő a vörös hadsereggel a háta mögött, a védtelen lakossággal és fegyvertelen hadifoglyokkal állt csak szemben. Itt végre megjött a régvárt alkalom, hogy szabadjára engedje aljas szenve­délyeit anélkül, hogy azért megtorlás­tól kelljen reszketnie. Alattomos módon amnesztiát hir­detett mindazon elleforradalmárok­­nak, kik bizonyos időn belül megje­lennek a hatóság előtt és lajstromoz­tatják magukat. Bízva szavában és ígéretében, polgárok és földmívesek tömegesen jelentkeztek, főleg olya­nok, akiknek nem volt komolyabb ré­szük az ellenforradalmi mozgalmak­ban, és éppen ezért remélték, hogy a formaságnak eleget téve egyszer s mindenkorra megszabadulnak min­den zaklatástól. Ezeket a hiszékeny embereket Kun azonnal letartóztatta és Szevasztopolban a cirkusz épüle­tébe záratta. Olyan tömegeket zsúfol­tak itt össze hóhérai, hogy a szeren­csétleneknek még csak annyi helyük sem maradt, hogy a földre lekuporod­hassanak. Alvásról szó sem lehetett. Őrletlen búza vagy árpa volt egyet­len táplálékuk és konyhasó, vizet azonban már nem kaptak. A foglyok hozzátartozói, nők, gyermekek, ag­gastyánok, betegek ugyanide kerül­tek, tehát mindenki, akinek valame­lyik férfi rokona az ellenforradalmár­­ság gyanújába került... Az elítélteket ki sem hallgatták, tanúkat még ke­vésbé. Minthogy pedig az ellenforra­dalmárokat egész családjukkal együtt vetették börtönbe, a halálos ítélet fe­leségükre, szüleikre és gyermekeikre is szólott... A vésztörvényszékek nap­nap után, reggeltől-estig működtek. A kivégzésekre mindig hajnalban került sor. Szevasztopol mellett a Maximov­­farm lett ezek temetője. A halálraítél­tekkel előbb nagy gödröket ásattak, azután ruhájuktól megfosztva és a sír­gödrök szélére állítva őket, gépfegy­verrel beléjük lövettek. Kun perverz gyönyörrel szemlélte az elítéltek ha­lálvergődését, és hogy még jobban megkínozza őket, a férfiakkal előbb végignézette hozzátartozóik kivégzé­sét is... Amikor nap nap után ezer­számra végeztettek ki foglyokat, már el sem lehetett őket földelni. Egész halmok keletkeztek így a hullákból, amelyek megfertőzték a környék le­vegőjét, és oly borzalmas hatást gya­koroltak még a kommunistákra is, hogy ezek is lázongani kezdtek a vésztörvény székek ellen. Erre Kun kiadta a parancsot, hogy ezután az el­ítélteket a tengerbe kell fullasztani. Ágyúgolyót kötöttek tehát a lábukra, és egymásután a tengerbe dobálták őket... Egy év múlva ugyanezen a he­lyen egy halászbárka süllyedt el, amelynek felszereléséért két búvár merült le. Amikor ismét felhúzták, mindkettőt idegrohamok rázták. A víz alatt látták ugyanis az ezernyi ellen­forradalmár csontvázát, amelyek az ágyúgolyókkal a fenékhez rögzítve, rettenetes hadseregként imbolyogtak a tenger mélyén. Az állati kegyetlenséggel elpusztítot­tak száma tízezrekre rúgott. Megbízható becslés szerint Kun Béla Feodosiában 7500. Szinferopolban 12.000, Szevasz­topolban 10.000, Kertskben 6000, Jal­tában 5000 embert végeztetett ki, ez utóbbi helyen a vöröskeresztes kórház 17 betegápolónőjét és 3 orvosát is. Nem kímélte a betegeket és rokkantakat sem. Őket a kórházakból hurcoltatta a kivég­zések színhelyére, a járni nem tudókat pedig teherkocsikra rakatta fel. Alupká­­ban a kórház udvarán agyonlövetett 272 háborús rokkantat. Voltak, akiket hord­ágyon cipeltek le a kórtermekből. (Má­­lyusz Elemér: A vörös emigráció. In.: Napkelet. 1931.9.évf. 536-538.) Aztán végre valahára, erdélyiesen szólva, „hősünket” is elkapta a gépszíj. „A 30-40-es évek során ártatlanul elpusztultak ügyét vizsgálva került napvilágra egyébként egy szomorú (sic!) tény” - úja a rendszerváltás évé­ben (!) egy Józsa névre hallgató bána­tos szerző, majd így folytatja: „Egy év­vel korábban 1938. augusztus 29-én végrehajtották rajta a Szovjetunió Leg­felsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma által kimondott ítéletet, a golyó általi halált...” (Magyar Nemzet. 1989. feb­ruár 9.) Heller Ágnes rossz magyarsággal elmondott(?), megírt(?), egyszóval megmagyarázhatatlan műfajú naplója őrizte meg mindannyiunk nagy örö­mére a poroszlói véreb Lukács György „Kun-emlékezését”: „Kutyának kutya­halál.” Bálint István János Fonyódon tóparti, emelt szintű idősek otthonában helyek még leköthetők. Érdeklődni lehet: 451-3734, 06-20-555-7209, 06-30-25 l-8622-es telefonszámokon. Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlan­együttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: mailto:tuzvedo@ anyagvedelem.hu M.A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. 495-8082

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom