Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal székelyhídi Ágoston 2004. április Politikai csempészárut is vinnének 2004- ben Magyarországról az Európai Unióba. A kommunista utódpárt a világtörténe­lem legkiterjedtebb erőszakrendszerének felmentésére készül. Rejtett tervről van szó. Ez az utódpárt most szociáldemok­rata szerepben munkálkodik a kommu­nizmus túlélésén. Vezetői és ideológusai erre az igazi végső harcra összpontosíta­nak. A háttérben érdekszövetségeket köt­nek, az előtérben a közvélemény megté­vesztéséhez szállítanak érveket. Ebben a hazai utódpárt a kelet-európai élcsapat di­csőségére pályázik. Ok tudják, miért. Legutóbb például a kommunizmus talapzatához nyúltak hozzá. Nyomban ki is forgatták eredeti mivoltából a felismer­­hetetlenségig, sőt a megítélhetetlenségig. Felismerhetetlen és megítélhetetlen do­logról aztán már nem lehet érdemi ítéle­tet alkotni. De hiszen éppen ez a cél. Ese­tünkben az MSZP egyik tudós politikusa és ideológusa annak tagadására adta a fe­jét, hogy a kommunizmus erőszakrend­szerként létezett volna. Krausz Tamás szerzőként és szerkesztőként vaskos ta­nulmánykötetben igyekszik bizonyítani ezt a tagadást (A sztálinizmus hétköznap­jai, 2003). Ezek szerint a szovjet világ­ban a kommunizmusnak és az erőszakál­lamnak csak bizonyos elemei fonódtak össze, de a kommunizmus erőszakrend­szere nem épült ki. A terjeszkedő folya­matok valamilyen közbülső szinten zaj­lottak volna. így végül emberi és ember­telen is egybemosódott? Mind a kérdés, mind a válasz hiányzik. Ezt az amúgy forrásokban gazdag művet a kommunista utódpárt kormánya egyenest a Nemzeti Tankönyvkiadó se­gítségével népszerűsíti. Tanárok és tanu­lók nemzedékei fogadhatják így el a kommunizmus erőszakrendszerének ta­gadását és felmentését. Ezzel a meggyő­ződéssel válhatnak majd az Európai Unió polgáraivá. Már ha a rejtett terv sikerül. Élnek azonban itt még nemzedékek a kommunizmus erőszakrendszerének sebével a lelkűkben és a sorsukban. Ok maguk jelentik a tagadás és a felmentés cáfolatát. Nos, a hazai utódpárt rájuk is gondolt. Ideológusai erre az utólagos semlegesítésre is dolgoztak ki megoldást. Gyurcsány Ferenc nevezetesen a köztár­sasági eszmét vetette be. Ez a Gyurcsány Ferenc ugyan botcsinálta ideológus, ám miniszterként az utódpárt múltat tagadó, felmentő, feledtető végső harcát hatéko­nyan szolgálja. A köztársasági eszmét korszakzáró és korszaknyitó ideológiául fogadtatná el. A Magyar Köztársaság ugyebár minden állampolgárát magába foglalja, és a köztársasági eszme jelené­ben minden állampolgár összetartozik. Ezt a szabályfélét kellene elfogadtatni és elfogadni. Szánalmasan mesterkélt és üres sza­bályfélével van dolgunk. A korszaknyi­tás általánosabb vonatkoztatása mégis hozhat valamit a konyhára. Kialakulhat az az egyszerű képzet, hogy a köztársa­sági eszmében összetartozó állampolgá­rok közös történelme az 1989-es Magyar Köztársasággal kezdődik. Ez a közös kezdet aztán lezárná a múltat. Végleg le­zárná. Annak a lezárt és eltörölt múltnak az európai uniós korszakban már híre­­hamva sem maradna. Múlt nélkül kezdhetné pályafutását az MSZP is az Európai Unióban. Vagyis maga teremtené meg a saját múltját. Ezt a múltteremtést a kommunizmus erő­szakrendszerének felbomlása kényszerí­tette ki. Egyazon időpontban, 1989 őszén határozták meg demokratikus szocialis­tának - szociáldemokratának - az 1918- as alapítású hazai kommunista szerveze­tek utódpártját, az MSZP-t, és fogadták el a köztársasági alkotmányt. Új önmeg­határozásuk védőszárnya alatt bekéredz­kedtek a Szocialista Intemacionáléba, majd fokozatosan a hazai szociáldemok­rata és népi baloldali hagyomány örö­kösévé nyilvánították magukat. Ezzel a mohósággal azonban az egyenesnek kép­zelt irány mellett kényszerpályára is té­vedtek. Vállalniuk kellett az 1956-os Nagy Imrét és Kéthly Annát is. Ha ezt a hagyományt vállalják, ma­guk idézik meg saját tagadott múltjuk kí­sérleteit. Szembe kell nézniük azzal az egész megvallatlan és lezáratlan múlttal, amelyet pedig lezártnak hirdetnek. En­nek a csapdának az elkerüléséhez az ilyen-olyan megtévesztés előbb-utóbb úgyis kevésnek mutatkozik. Marad tá­masznak az érdekszövetségek célratörő ereje. Az érdekszövetségek a számukra előnyös megtévesztési ideológiákat és megoldásokat is életben tartják. De csak Egy másik nürnbergi perre várva Végre el kell ítélni a kommunizmus erőszakrendszerét a saját körükben mozognak. Ez kocká­zatot jelent, ám ebbe bele lehet kapasz­kodni. Napjainkban, 2004 elején az MSZP politikai csempészáruját még nem tiltják ki az Európai Unióból. A múlt tagadásá­nak és felmentésének kelet-európai élcsa­pata még reménykedhet. Nyers Rezső és Hóm Gyula pártja, Medgyessy Péter kor­mánya még kibújhat a kommunista erő­szakrendszer elítélése alól. Hiszen ilyen döntés még nem is született. Demokra­tikus államok választott politikusait sújtó ítéletet ebben most már ezután sem hoz­nak, ne is hozzanak. Eddig teijedhet a re­mény. De hát a békésen újraegyesülő Eu­rópában nem is az egyes bűntetteknek, hanem a kommunizmus erőszakrendsze­rének történelmi elítélésére van szükség. Halaszthatatlanul! Az az ítélet nem sze­mélyekről és nem személyeknek, hanem a történelemről és a történelemnek szólna. Utólagos felmentést nem adna, de tényleges bűnhődésre sem kötelezne. Bosszú és megalázás nélkül teljesítené be élők és holtak igazát. Magasrendű emberi és erkölcsi hasz­not hajtana az az ítélet. Gyakorlati ha­szonnal is járna. Megkímélné a mostani politikai csempészáru kicsinyes rejtege­tésétől a hazai és a többi kommunista utódpártot, majd a befogadás kínos kö­vetkezményeitől az Európai Uniót. A jövő nemzedékei is megszabadulnának a kiszámíthatatlanul fenyegető tehertől. Lássuk csak a tényeket! Az 1989-es külső kényszerből megújuló MSZP első elnöke korábban a kommunizmus erő­szakrendszerének különösen elfajult vál­tozatában vett részt. Nyers Rezső felső döntéshozóként megszavazta az 1956-os magyar nemzeti kormány fejének, Nagy Imrének a kivégzését, és Kéthly Anna ál­­lamminisztemek, a szociáldemokrata párt elnökének örökös jogfosztását. Az utódpárt második elnöke, első miniszter­­elnöke, Hóm Gyula 1956-57-ben a meg­szálló szovjet hadsereg hazai tiszti kar­hatalmi segédcsapatában vállalt önkén­tes szolgálatot; magyar állampolgárként emelt fegyvert magyar szabaságharco­­sokra. Az MSZP második, jelenlegi mi­niszterelnöke, Medgyessy Péter hosszú ideig a kommunista pártállam miniszte­reként, miniszterelnök-helyetteseként és szigorúan titkos biztonsági tisztjeként te­vékenykedett. Bár lehetne, nem bővítjük a riasztó névsort. Itt mindenképpen az bizonyosodik be, hogy a kommunizmus erőszakrend­szere 1989 után az irányítás folytonos­ságában rendszerszerűen működik to­vább. Kell ennél több súly a serpenyőbe? Milyen politikai csempészáruval, milyen múlttal is terheli ez az utódpárt az Euró­pai Unió jövőjét? Kik, hol, mikor teszik ezt mérlegre? És milyen mérlegre teszik, ha teszik? Úgy tapasztaljuk, hogy a ha­zai utódpárt önátmentő kísérlete most még találkozik az újraegyesülő Európa gazdasági és politikai érdekszövetségei­nek akaratával. Az érdekszövetségek per­sze amilyen gyorsan összefonódnak, olyan gyorsan szét is hullanak. A törté­nelmet hordozó emberi és közösségi lét­folyamatok viszont időtálló igényeket követnek. Ezeket az igényeket az emberi méltóságban, a szabadságban, az igazsá­gos jogrendet érvényesítő demokráciá­ban éppenséggel az Európai Unió avatta saját alapértékeivé. Ha mérünk, ezzel mérjünk! Ha ezzel mérünk, akkor nincs kibúvó. Világos, hogy a kommunizmus erő­szakrendszere ezekkel az alapértékekkel ellentétesen működött. Ezt az erőszak­rendszert tehát ezeknek az alapértékek­nek jegyében lehet és kell elítélni. Az ér­tékvédő Európa jövője nem bontakozhat ki ezen elítélés és elzárás nélkül. Európa új egységének jövőjét csak ez a politikai szilárdság és erkölcsi hitelesség szavatol­hatja. Ebből indultak ki akkor is, amikor a nemzetiszocializmus erőszakrendsze­rének rémtettei és a második világháború után azt az új Európát ilyen egyezményre építették. Ott és akkor az építkezést a nürnbergi per nemzetközi ítélőszékének döntése tette lehetővé. Itt és most hasonló fordulatra van szükség. Európa nem háríthatja el azt a fele­lősséget és kötelességet, hogy a méhében bűnben fogant nemzetiszocialista és kommunista erőszakrendszert egyaránt Az ördögről magáról Jó ötven éve jelent meg a Szovjet népme­sék Leninről és Sztálinról című díszes, gyermekeknek szóló könyvecske. A me­sék visszatérő motíuma, hogy a két hős - akár madár alakot is öltve - megmenti az embereket az ínségtől, sőt, még a bánat­tól is. Az is kiderül, hogy a gazdagok ra­vaszak, mint a róka, s gonoszak, akár a farkas. Most, hogy a decemberi Mozgó Világban Gyurcsány Ferenc Rádai Esz­terrel folytatott beszélgetését olvasom, e didaktikus célzatú népmesék jutnak az eszembe. „Mert a jobboldal egy részének én va­gyok a megtestesült rossz, maga az ör­dög” - fakad ki Gyurcsány, aki elmon­dása szerint népmeséi szegénységben, szoba-konyhás lakásban nevelkedett. Sok lisztből készült rántáson,, Jisztes stercen” élt gyermekkorában, ha más nem akadt, s minden bizonnyal ferde szemmel né­zett dzsentri származásúnak mondott, el­­elcsavargó apjára. Ugyanabban a gimná­ziumban érettségizett Pápán, mint a Kö­vér fiúk, életútjuk azonban merőben más ívet ír le. Tizennyolc és harminc között volt a generációjuk a rendszerváltás pil­lanatában, nem a legjobb időben szület­tek és még furcsább időkben váltak fér­fivá. Ez az a bizonyos ifjúság, amelyet az idősebbek a legkülönbözőbb, legsú­lyosabb vádakkal szoktak illetni, s amelynek nem kis része volt Orbán Vik­tor 2002-es választási vereségében. A baloldal és a KISZ, majd DEMISZ emlőin erőssé és bátorrá növekedett Gyur­csány csakhamar bekerült a bankok vilá­gába. Ezzel - ha hihetünk eredendő sze­génységének - az egyetlen nagy lehető­ség is felcsillant előtte. Benősülve az Apró családba - anyósa, Apró Piroska már a Németh kormány idején egy csapatban játszót Medgyessy Péterrel - sokat segí­tett abban, hogy sikerült rendszerkonform, „bizniszlájk” külsőt öltenie. 1992 végére már öt százalék részvényt birtokolt abban a nemzetközi pénzügyi társaságban, ame­lyet eredeti cége hozott létre. Objektivi­tás, a száraz tényekkel való józan számo­lás, ez jellemezte őt a piármenedzserek szerint miniszterelnöki tanácsadói mivol­tában is, amikor az eszmeinflációs áradat­ból kihalászta az eredetileg még 1989-ben, Csurka István által megfogalmazott, nem­zeti közép” gondolatát. „De nem a sem­mit akaijuk eladni, nem egy életérzést aka­runk eladni - oldal vágás Orbán felé -, ha­nem egy jó országot akarunk csinálni. Eh­hez reformra van szükség” - olvashatjuk a beszélgetésben. Nos, kételkedek e szavak őszintesé­gében. Én és az ország java része az „ide­iglenesen körülöttünk állomásozó álla­potban” találtatunk. Nem hiszek abban, hogy a szocialisták jó országot tudnának csinálni, s hogy egy miniszterelnökjelölt­ként is emlegetett egykori bankárfiú nem­csak az ínségtől, de a bánattól is meg tudna minket menteni. Az ember éli a maga örömmel-búval vegyes életét, gürcöl, verekszik, veszek­szik, veszekednek vele, örül és szomor­­kodik s ujjong, de a köznapok apró ese­ményein széttöredezik a lelke. S ma - amikor a baloldalnak „köszönhetően” immár 14 éve remény sem látszik társa­dalmi konszolidációra - mesebeli fordu­latnak tartom, hogy akadna egy is a szo­cialisták közül, aki tízmillió honfitársa lelkének tükörcserepeit egybe tudná for­rasztani. Inkább fújom az éneket az ör­dögről magáról, magáról a nemzetiszín bankárról. Tamáska Péter A pohár kicsordult! Ravasz László, a nagy református püspök ásott fel a népiélek mélységeiről egy kü­lönös villanást, mely ebben a mondásban jelentkezik: „Nem az a legény, aki üti, ha­nem aki állja.” Katonai író is foglalko­zik ezzel a sajátos magatartással, mely­nek harci értéke és vonatkozása kétség­telen. Lakatos Imre ily módon oldozgatja a gordiusi csomó szálait: .Mindent mond ez a közmondás, csak azt nem, hogy mi hagyjuk ütni magunkat. Ellenkezőleg. Ez a közmondás ilyeneket jelent: ha meg­ütsz engem, én is ott leszek és állok elébe. Avagy: lehet, hogy más ütne, avagy más is megüt, de az még nem is virtus, megütni valakit, hanem aztán, mi­kor én is ütök... akkor az a legény, aki a végén állva marad.” írónk a régi magyar taktikára is utal: visszavonultunk taktikai okokból, de aztán újból előretörtünk. Ez is álláspont. Vissza lehet vonulni és tűrni addig, míg új alkalom jő az előrehato­­lásra. Amit a politikai életben láttunk két­szer is egy századon át - 18-18 évig -, azaz 1849 és 1920 után, nagyon jellemző lelki magatartásra vall. A latinos iskolájú úri rend latin szóval passiv resistentiként emlegette. Ez volt Deák Ferenc fő fegyvere; ki­válóan megfelelt a temperamentumának, ugyanakkor megértette a nemzet is, so­hasem berzenkedett ellene. Itt egy népi Levelek a száműzetésből alapú belső magatartásról van szó: cso­dálatos arányú, néma türelemre való be­­idegzettségről, hajlamról, sajátos diszpo­zícióról. Ez a népi tűrés felszüremkedik még nagy költőnk magatartásába is: Ady End­réében például. Igaza van Németh Lász­lónak, aki valahol azt úja, hogy Ady cso­dálatos lelőhely; annyi magyar adat van benne, amennyit másutt csak egész nép­­költészetben kapott egy nép. Néhol rej­tett versekben, egyes verszakokban szök­ken elő csodálatosan érdekes, népi vonás. A maga „eltűrő bátorságát” például A Hunn új legenda című versében jellemzi, ahol azt úja, hogy örökké küzdő, sokfelé harcoló, „százféle bajnok” volt, sohase lett más, mint volt, s hiába ütötték, kriti­zálták agyon, „állta az ütést” és ebben ő speciálisan magyar. A nagy magyar nevelő, Karácsony Sándor írja: „A magyar lélek elvermeli javait a rekviráló hatalmak elől, éren-ná­­don lappang, teszi magát, allegóriákban beszél vagy hallgat”. „...Hagyja magát, cipelteti magát, nem áll ellen, de ráne­hezedik buta teherként a másik emberre”. Szimbolikusan az Ázsia-Európa ellentét nyelvén: - Európában a nem Én így szokta észrevetetni magát az Énnel, hogy bírókra megy vele, szembeszáll, meg­küzd vele. Ázsia irtózatosabb... Ázsia rá­ér, neki van ideje, hiszen az objektív szemlélet számára az idő csakugyan időt­len idő, csak a szubjektív szemlélet ítél­heti kevésnek, sietősnek, sőt süigettető­­nek.” Különös magatartási mód ez, mert íme a harcos kiáll, megküzd, de mikor már lent fekszik, még akkor is tűr, vár, s ezzel a csodálatos kivárással még min­dig tovább harcol. A türelem roppant arányokig fejlőd­het ki, - olyanannyira, hogy ha nem jár sikerrel, ha a véges-végig tűrés hiábavaló volt, mély erkölcsi méltatlankodás jár a nyomában; ekkor ellentétébe, hirtelen, tü­relmetlen felbuzdulásba csap át: a pohár kicsordult! Lerongyolódott, foszlott, sárga csirke­lábakon tengődő, becsapott szavazóihoz napkeletről visszatérő félművelt millio­mos, kárpátmedencei Cicero grasszálása idején, a néhány napja megesett évi or­szágértékelő makogás évadján, így szó­lunk Ésaiás szájával: Az napon elveszi az Őr az ő lábokon való ékességeket. A jóil­latra való függőket; az arany láncokat, és a fátyolokat. A főnek ékességeit, a szép csizmákat, a szoros ruhákat, a mejjre való ékességeket, és a fülönfüggőket; az arany gyűrűket, és az orrokon függő ékessége­ket. Az inneplő ruhákat, a palástokat... És lészen a drága illat helyében büdösség, és a drága párta öv helyében szakadozott és elteijedettruha... BIJ kiközösítse a jövőjéből. Kegyelmet egyik sem érdemel. De a háború nélkül össze­omlott komunista erőszakrendszer elíté­lése a személyes és tételes bűnvádat sem indokolja. Ez a másik nürnbergi perjel­képes történelmi, politikai, erkölcsi íté­lettel zárulhat. Azzal kell zárulnia. Hiába tagadják, a kommunizmus igenis erőszakrendszert épített ki. Először még Winston Churchill állapította meg ezt emlékezetes fultoni beszédében: „Vasfügöny húzódik keresztül most már a kontinensen. Keleten... ennek a hatal­mas kommunista birodalomnak és ön­kényuralomnak a céljai messze túlszár­nyalják a cári idők álmait.” Az angol mi­niszterelnök 1946-ban fordult a világhoz, a második világháborút kirobbantó nem­zetiszocialista erőszakrendszert elítélő nürnbergi per, ugyanakkor az ellenséges és mégis hasonló kommunista erőszak­rendszer hódító berendezkedésének évé­ben. Európa aztán ennek a másik és szé­lesebb erőszakrendszemek a rémtetteitől sem menekülhetett. A vasfüggöny mö­gött kiépült és kíméletlenül eluralkodott az a másik erőszakrendszer, a kommu­nizmusé. Iszonyatos fogaskerekei közül bárme­lyiket követjük, feltárni az egész. Tekint­sünk most a magyarországi esemé­nyekre. Az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharc vérbe fojtásában és megtorlásában ezt az egészet érhetjük tet­ten. A Szovjetunió Komunista Pártja el­nökségének döntéséhez előbb a Varsói Szerződés 8 tagállama és Jugoszlávia, Kína, Vietnam csatlakozott. Később, 1957 őszén 64 kommunista és munkás­párt nyilatkozott a támogatásáról. Nagy Imrét ezek után, 1958-ban akasztották fel, a Kárpát-medencében összesen leg­kevesebb 41 kivégzett fogolytársa sorá­ban. Csak ott és csak akkor ilyen rend­szerben csapott le az erőszak. Mindezt a nürnbergi per után alig tíz évvel tették. A nürnbergi ítélet alapjául szolgáló po­litikai és erkölcsi értékekkel tehát nem néhány dühödt kommunista vezető sze­gült szembe, hanem a kommunista erő­szakrendszer maga. Ezt az erőszakrend­szert magát kell ezért végre elítélni. Közeledik az 1956-os magyar nem­zeti forradalom és szabadságharc 2006- os, ötvenedik évfordulója. Az értékeihez hű Európa mindig is az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia fényes példá­ját tisztelte a magyarok hőstettében és ál­dozatában. Európa mostani újraegyesü­lése is 2006-ban mutathatja meg lehet­séges teljességét. Annál az évfordulónál, annál az alkalomnál, no és a magyaror­szági helyszínnél nemigen jelölhetünk ki méltóbbat a lezáratlan múlt lezárására. A jelképes pert immár nem államok, hanem az áldozatok, az elítéltek, a jogfosztottak képviselői hirdetnék meg. Nemzetközi szervezetek, történészek, jogászok vin­nék végbe a kommunizmus erőszakrend­szerének záróítéletét. Egyébként a nürn­bergi per hatvanadik évfordulója is 2006- ra esik. De az utolsó érv most legyen mégis az aggályoskodó figyelmeztetésé. A szó­ban forgó, a kommunista erőszakrend­szert tagadó és felmentő kötet 2003-ban jelent meg közoktatási célzattal, a kom­munista utódpárt kormányzása idején. Ugyanakkor ugyanők indítottak támadást a hazai kommunista erőszakrendszert fel­táró Terror Háza Múzeum ellen. A köz­­társasági eszmét is akkor nyilvánították hivatalossá. Csak hát éppen 2003-ban két sötét vonzatú évforduló rémlett fel a tör­ténelmi emlékezetben. Száz éve alapítot­ták a kommunizmus szervezeti ősformá­ját, az 1903-as bolsevik csoportot, és öt­ven éve, 1953-ban halt meg Sztálin. A fi­gyelmeztetést ez a furcsa találkozás táp­lálja. Vajon a kommunista erőszakrendszer tagadásának és felmentésének, a bizonyí­tékok elszigetelésének, a folyamatos megismerés akadályozásának együttes időzítése ezeknek az évfordulóknak az ellensúlyozására irányul? Háttérben szor­goskodó érdekszövetségekbe kapasz­kodva ez a kísérlet is a hazai és a többi utódpárt európai uniós útját könnyíti? A bolsevikok felbukkanásától eltelt száz esztendő tanulságai nem zárják ki ezt a szándékot. Szándék ide vagy oda, a tagadás és a felmentés lépéseit kihívásnak tekinthet­jük. Erre a kihívásra a nemzeti igazságér­zet és az európai alapértékek jegyében választ kell adnunk. Nem várhatunk to­vább egy másik nürnbergi perrel a kom­munizmus erőszakrendszere ellen. Ez le­gyen 2006-ban a budapesti per. (A szerző az 1956-os Kárpát­medencei Emlékbizottság elnöke)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom