Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA

NYUGATI

1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2.

PILINSZKY JANOS

Isten dicsősége

Jézus bűneinket nem idegen ruhaként vette magára, hanem mint testébe-lelkébe hatoló iszonyú súlyt, amitől vérrel verítékezett, mielőtt a vas öt helyen halálra sebezte volna. Szenvedése nyilvános volt, akár a közönséges bűnözőké. Nyilvánosan élte meg a tökéletes kiszolgáltatottságot. Ecce homo: a vérző tárgy, az elhagyott Isten az emberi történések vészbírósága előtt.

De amennyire közpréda volt halála és agóniája, oly rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelujája. Öt sebét továbbra is magán viselte, jelenléte azonban mostantól fogva csupa tartózkodás, rejtezkedő szemérem, hasonlíthatatlanul bensőséges jelenlét. Weöres Sándor gyönyörű gondolata jut eszembe, miszerint a világegyetem telve urakkal, egy szolgája van csak, az Isten.

Ecce Deus az Ecce homo után. íme az Isten, megdicsőülésének bensőségében. És ez a bensőségesség nyilván előre vetíti, meghatározza utolsó eljövetelének a „stílusát” is, a kreatúrák és a keatúra-sors öt sebét magán viselő Isten végső egymásra találását. „A sírás ünnepélye” - írtam egyszer, e végső találkozás „intimitására” utalva.

Hogy mi a húsvét, azt itt a földön, a szenteket kivéve, egyedül az önmagára ébredt meghasonlottság, egyedül a bűnbánó és Isten békéjére szomjas szív sejtheti meg. „Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki” - írta Simone Weil. Nos, pontosan ez a „meleg csend”: Isten dicsőségének, föltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegye. Pontos ellentéte annak a „hideg tumultusnak”, amit az ember oly gyakran kap, s amit maga is oly esztelen módon hajszol.

Hogy ki részesül a húsvét „meleg csendjéből”, személy szerint lehetetlen megnevezni. Egy bizonyos: senki sincs kizárva belőle. De sokszor - s talán legtöbbször - épp azok nyerik el, akik látszatra a legelhagyatottabbak, a legkevésbé érdemesek rá. Ez a „melegítő csend” nem ismer konvenciókat, irgalmával áthág minden, mégoly véglegesnek tűnő határt. O a végső virradat előszele. Ott fújdogál, ahol akar. Az ember csak megtapasztalhatja érintését, de útjait ki nem fürkészhei. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül fölülmúlja. (1970)

IFJ. FEKETE GYULA

Böjt és megtisztulás

Keresztény hagyomány a húsvét előtti böjti időszakban a böjtölés, elsősorban a húsételektől való tartózkodás formájában. Sokan elemezték már ennek a hagyománynak az értelmét mind a test, mind a lélek szempontjából. Az orvostudomány és a természetgyógyászat a böjtölésnek azt a pozitív következményét emeli ki, hogy hatására a szervezet megszabadul a vitaminokban szegényesebb téli étrend miatt lerakodott méreganyagoktól. Ily módon fizikai és kémiai értelemben tisztulunk meg. A lélektan arra a pozitív következményre helyezi a hangsúlyt, hogy a böjtölés rádöbbentheti az egyént a szellemi függetlenség ízére. Rendszeresen jóllakatott szolgaként lehet, hogy kevesebb értelme van az életünknek, mint ha ezt az életet függetlenként élnénk, de ennek fejében olykor vállalnunk kell az éhezést és a lemondást. Szellemi és mentális értelemben tisztulhatunk meg tehát az önmegtartóztatással.

Magyarországnak óriási szüksége lenne szellemi megtisztulásra, és lehet, hogy ezt a megtisztulást siettető böjtölési időszakot maga a kormány idézi elő. Míg a polgári kormányzás időszakában nem növekedtek a jövedelmi különbségek, és az inflációnak leginkább kiszolgáltatott rétegek, a nagycsaládosok és a nyugdíjasok reáljövedelme minden év-Illés Árpád: Ophelia. (Illés Ádám felvétele.) - írásunk a 6. oldalon.

ben növekedett, 2004-ben várhatóan csökken mindkét réteg életszínvonala. A nyugdíjak mai gyorsuló értékvesztése több százezer olyan nyugdíjas szavazót késztethet szükségből vállalt böjtölésre, és ezt követően talán egyfajta szellemi önvizsgálatra és megtisztulásra, akik 2002-ben hamis ígéretekben bízva a posztkommunista nómenklatúra visszatérését támogatták. A kormányzat propagandistái egyre lázasabban igyekeznek kialakítani egy olyan új ideológiát, amelynek jegyében az eddigieknél több lemondást követelhetnek meg az állampolgároktól. A terrorizmus elleni harc jegyében kell részt vállalnunk Irak katonai megszállásának a terheiből, az európaiságjegyében kell vállalnunk azt, hogy 2004-ben többet fizet be az ország az Európai Unió kasszájába, mint amennyit onnan visszakap, a multikulturalizmus jegyében kell lemondanunk saját kultúránk művelési lehetőségeiről, másoké támogatása árán. Csak a keresztény hagyományok akadályozhatják meg az ilyen új ideológia térnyerését, és ezért elkerülhetetlenül megsokasodnak a keresztény egyházak elleni szocialista-szabaddemokrata kormányintézkedések.

Húsvét ünnepnapjai előtt az elmúlt évtizedekben a bőrünkön érezhettük a keresztényellenes intézkedéseket.

(Folytatás a 4. oldalon)

CZERE BÉLA

A kereszténység védőpajzsa voltunk

A „rendszerváltozásnak” hazudott szélhámosság-sorozat elindítása óta tudjuk, hogy rútul becsapták, meglopták a magyarságot, hiszen a „rendszerváltoztatás” akarásában élen járt kommandók valójában a kommunistákkal, posztkommunistákkal működtek együtt. Az SZDSZ ’90 előtt és után indirekt módon, ’94-től pedig mindmáig közvetlenül működött együtt, működik együtt a kommunista utódpárttal, az MSZP-vei.

Mi volt és jelenleg is mi az a közös nevező, amely a kommunistákat és a liberálisokat összekötötte és összeköti ma is? A válasz erre elég egyszerű: a magyarság gyűlölete és kiszolgáltatott sorban tartása. Erre a célra posztkommunista és liberális bérenceket egyaránt felhasználnak: sandán számítva a magyarság jelentős részének gerinctörött, vagy legalábbis gerincsérült állapotára. Ma már a kommunista és a liberális tábor újra látványosan egy csoportot alkot, a liberálbolsevikok táborát. Internacionalista és világpolgár ez a siserehad, miután a hetvenes-nyolcvanas években eljátszotta az „üldözött demokratikus ellenzéknek” és ugyanakkor a „demokratikus ellenzék” üldöTovábbra is érkeznek címünkre a jókívánságok a Nyugati Magyarság huszadik „születésnapja” alkalmából. Régi jó barátok - köztük, egyáltalán nem meglepő módon, elsöprő többségben a szebbik nem képviselői — jelentkeznek meghatóan kedves sorokkal, és ismeretlenek keresnek fel bennünket kitartásra buzdítva, jó egészséget kívánva a lap főszerkesztőjének és munkatársainak. Itt köszönjük meg valamennyiüknek, hogy ebben a rohanó világban szakítottak időt a levélírásra, és kedves gesztusukkal még emlékezetesebbé tették számunkra ezt az évfordulót. Nekik is, valamennyi olvasónknak - határon innen és határon túl - áldott, békés húsvéti ünnepeket kívánunk. A feltámadás reményében.

zőinek szerepét is. Igazi, nagy méretű szélhámosság volt ez, amelyhez évtizedeken keresztül képezték ki a szemfényvesztés szereplőit.

Először is, már a hetvenes évektől, élesen megkülönböztették a „demokratikus ellenzéket” a „népi-nemzeti ellenzéktől”, valójában az utóbbiakat üldözték, gyűlölték kérlelhetetlenül. A magyarság olyan szellemi vezetőit, mint amilyen Csurka István, Fekete Gyula, Csoóri Sándor volt és szerencsére ma is az. A szamizdatos „demokratikus ellenzék” képviselői viszont útleveleket, a nyugati tőke által fizetett ösztöndíjakat kaptak, kényelmes, gondtalan megélhetést biztosítottak számukra, kárpótlásul az őket ért „üldöztetésekért”. Persze valódi fizikai atrocitásban nemigen volt a „demokratikus ellenzék” képviselőinek részük, kivéve talán Demszky Gábort, aki a szamizdatos Beszélő Trabantos sofőrjének szerepét alakította, ezért aztán neki a rendőrkapitányságon néha lekevertek egy-két pofont.

A szamizdatos „demokratikus ellenzék” szerepe a hetvenes-nyolcvanas években főleg abból állt - ahogy azt Csurka István is megírta a Magyar Fórum 2004 január 8.-ai számában -, hogy a Kádár-rendszer gépezetével szemben deklaráljon egy másfajta lehetőséget. De azt is megírta ebben a számban Csurka István, hogy a Kádárrendszer rendőri, III/III-as apparátusában a magyarországi zsidóság képviselői is markánsan jelen voltak, mint ahogy a másik oldalon, a „demokratikus ellenzék” csoportjában is. Csak ezzel magyarázható, hogy a „rendszerváltozás” színjátékakor, - s ebben a színjátékban a „demokratikus ellenzék” volt a leghangosabb - az ultraliberálisok, az SZDSZ-esek látszólag még „kiközösítették” az MSZP-s posztbolsevikokat, de négy év elteltével - előtte persze felelevenítették közös földalatti kapcsolataikat - már egy ugyancsak közös posztbolsevik-ultraliberális frakcióban indultak rohamra a hatalomért, amelyet 1994-ben meg is szereztek.

Ezért tudott ez a csoport - 1945 és 1990 között, s 1990 után egyaránt - olyan eredményesen fellépni a magyarság ellen a hatalomért, mert táborában a kommunistákat és a liberálisokat, a helytartókat és a „demokratikus ellenzéket” egyaránt összekovácsolta a magyar érdek elleni küzdelem. S ebből a nézőpontból szinte mindegy volt, hogy vérségi szempontból hová tartozik valaki.

Nem így volt ez viszont a kommunista tábor nagyobb részében. Az, hogy valaki bolsevik, attól egyben még jó román, bolgár, lengyel, cseh hazafi is lehetett 1990 előtt. Bulgáriában például az irodalom nemzeti jellegéről, sajátosságairól cikkeztek már a hetvenes évek elején, nálunk ez szinte tabu téma volt.

1969-ben a legjobb tanítványomnak közepest akart adatni az érettségi biztos történelemből, mert meg merte említeni a trianoni tragédiát. Egészen biztos, hogy Magyarország pozíciója egészen más volt, mint a környező szocialista államoké, a kereszténység védőpajzsának joggal tartott országot értékei, tradíciói, tehetségei és talán a jóhiszeműsége miatt a kizsigerelhető balek szerepére kárhoztatták azok, akik a nemzet leigázását is „felszabadulásként” próbálják ma is megünnepeltetni velünk.

Az MSZP és az SZDSZ már régóta ikerpárok. Ezt tudomásul kell vennünk. A hajdani „demokratikus ellenzéki” szerepet a prae-SZDSZ, elő-szadesz azért játszotta el, hogy hitelesebb színben tűnjön fel még akkor is, amikor ezt a szerepet levéve, a korábbiaknál sokkal mohóbban, totálisabban készül kirabolni és megfélemlíteni Magyarországot. Az MSZP-sek közül sokan már kezdetektől fogva vörös-kék szegfűszínekben játszottak. Az úgynevezett „népi” szocialistákról pedig talán 1994 és 1998 között még lett volna mit mondanunk, de ma már beszélni sem érdemes róluk. Sunyi, önfeladó módon belesimultak az MSZP-SZDSZ érdekbe, s a magyarság legbrutálisabb gazdasági és kulturális elnyomását, sőt megsemmisítését is fegyvert letéve szemlélik. Ez a „népi” szocialista szárny - globalista-cionista nyomás alatt - valójában már nem is létezik.

S hogy ez mennyire így van, azt ékesen igazolják az utóbbi hónapok kultúrpolitikai botrányai, amelyekben ez a hajdani, „népi” szocialista szárny szégyenletes módon már csak hallgatni tud. Amit a Tilos Rádió előtti, január 11 ,-ei tüntetés után ez az ultraliberális különítmény művelt Döbrentei Kornéllal, az alighanem világviszonylatban is páratlan volt, ezt még az általában gyáván viselkedő németekkel szemben sem merte volna megtenni senki sem. De a magyarországi ultraliberálisok igen.

Döbrentei Kornél egy „sátáni kisebbségről” beszélt január 11-ei ominózus beszédében, egy olyan szélsőséges, terrorista szándékú kisebbségről, amely a szíve szerint a magyarságot szeretné kiirtani.

(Folytatás a 7. oldalon)

CG□□mgjat?Oamg ©0 GCo© gfflasG ° CGamgjFaPg H°®@cgGcí]®iiiG

XXH 20041 áprilfs SZam A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZET^ SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50