Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1-2. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest Bimbó út 53., fsz. 2. cacpffigjaFöams ©ff gGd® gfflasG ° GJ®mg[?®DS (3°®(g©D(i]®[riG XX2üorjanyuáT-feb2ruTm A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.-Ft - $3.50 (---------------------------------------------------------------------------------------------------\ SZILÁGYI KÁROLY Húszéves a Nyugati Magyarság Pár nappal ezelőtt. Bimbó utcai szerkesztőség: Miklóssi István lakása. Készül a januárfebruári kettős szám. Hirtelen ötlettel:- Te, István, hány évesek is vagyunk?- Mármint hogy te meg én összesen?-Dehogy!A lap.- Várjál csak, hát körülbelül... így derült ki, hogy húszévesek vagyunk. Mármint a Nyugati Magyarság.- Te, István, nem írnál erről egy szép kis cikket?- Eééén?Nem, nem, hagyjuk...- De István, húsz év... Tudod, hány ennél sokkal fiatalabb lapot temettem én már, miért ne ünnepelhetnénk meg egy ilyen szép jubileumot?- Ünnepelni? Azt nem bánom. Összehívjuk a társaságot és bulizunk egyet...- Egy rövidke kis cikkre gondoltam... Te, mint alapító... Néhány emlékfoszlány a hőskorról... így derült ki, hogy ezt is nekem kell megcsinálnom. Nos, akkor másodkézből, és csak tényeket... Calgary, Kanada, a múlt század nyolcvanas éveinek eleje.- Pistukám, te még emlékszel rá, hová kell í, meg ű, a szedőnk angol, sosem fogja megtanulni, nem vállalnád el a lapunk korrigálását? így került kapcsolatba Miklóssi István, újsütetű emigránsként a magyar közösség Calgary Hírmondó című lapjával. Vagy két évig írogatta szorgalmasan a szép nagy korrektori jeleket, aztán gondolt egy merészet és megcsinálta a saját lapját, a Nyugati Magyarságot. Mi kell egy lapalapításhoz? Pénz, pénz, pénz, szerkesztőség, szerkesztő, néhány munkatárs meg egy olcsó nyomda. Netán jó kapcsolat egy lapterjesztő hálózattal. Nos, Miklóssinak pénze nem volt, de a magáénak tudhatta a Magyar Baráti Kör támogatását, szerkesztőségnek megtette a kicsiny lakása, felszerelésnek egy lyukszalagos Zinger számítógép, szerkesztőnek, munkatársnak, tördelőnek meg ott volt ő maga. (Akik nem ismerik a körülményeinket, nem fogják nekem elhinni: még két-három évvel ezelőtt is maga tördelte a lapot az utolsó apróhirdetésig - most már egy ütött-kopott Macintoshon -, és alig 6-7 éve, hogy egy szerkesztő és egy titkárnő is segíti a munkában.) Maga csinálta meg a lapot, de nem magának: sosem gondolta, hogy neki kell teleírnia a saját lapját, vagy a saját szájaíze szerinti írásra bírni munkatársait. Elmúlt néhány év és a Nyugati Magyarság körül - előbb Calgaryhan, majd Montrealban - kialakult egy kis tábor, emigráns újságírókból, írókból, költőkből egyéb értelmiségiekből, amely csakhamar meghatározta a lap arculatát: úgy tájékoztatni a Kanadában és az Amerikában élő magyarságot a világ és önmaga dolgairól, hogy sose sorvadjon, sose szakadjon el az Anyaországgal összekötő köldökzsinór. Nagy Károly, Gosztonyi Péter, Borbándi Gyula... csak néhány név az emigrációból, no és Roy Mária, aki az első montreali napoktól kezdve önzetlenül támogatta a Nyugati Magyarságot. De kialakult a lap körül egy másik tábor is, egy keresztény értékrendre, higgadt hangvételre, alapos elemzésre és józan érvelésre fogékony olvasótábor, amely előfizetett a lapra, megvette és szívesen olvasta, olvassa ma is. Aztán Miklóssi ismét gondolt egy merészet és - két tündéri lányát idehaza kívánván iskoláztatni - 1992-ben hazatelepült Magyarországra. Hozta magával, természetesen, a Nyugati Magyarságot is. Illetve: hozta is, meg nem is. Kisebbfajta sajtótörténeti kuriózum: a lap Budapesten készül, itt állítjuk össze, itt tördeljük, de az ossz példányszámnak csak a felét nyomjuk itthon, a másik felét Kanadában, s a friss számok nagyjából azonos időpontban jutnak el előfizetőinkhez és olvasóinkoz idehaza, Európában és a tengerentúlon (gyakorlatilag közel félszáz országban). A kilencvenes évek eleje... Tetszenek még rá emlékezni, ugye? Már majdnem elhittük, hogy rendszert változtattunk... Mikóssi István nem egy kilincselős fajta... Halkan, szerényen bekopogott ide, bekopogott oda, elmondta, hogy volna itt egy lap... De az okosok akkor is, azóta is úgy gondolták, hogy okosnak itt vannak ők maguk, sem támogatást, sem hirdetéseket nem fecséreltek rá. Annyit nem tettek meg, hogy a nagykövetségek részére előfizettek volna egy-egy lappéldányra. Mert: „mit szólna az ellenzék?!” Úgyhogy Mikóssi továbbra is zsebből - Roy Mária támogatásával - tartotta fenn a Nyugati Magyarságot, s miközben bizonyos emigrációs körök azzal vádolták, hogy lefeküdt a kommunistáknak, éjszakánként eljárt havat lapátolni, mert nem tudta kifizetni a nyomdaszámlát. De nem csapunk át legendáriumba... Maradjunk a tényéknél: amikor talán még lehetett volna, nem nőhettük ki magunkat nagy lappá, most meg, jelentem, örülünk, hogy vagyunk egyáltalán... De vagyunk! Van egy kiváló törzs gárdánk. Ilyen nevekkel (előre is elnézést kérek, ha kihagytam valakit): Aniszi Kálmán, Borbély Zsolt Attila, Czére Béla, Debreceni Mihály, Domonkos László, Farkas Elemér, ifj. Fekete Gyula, Nagy Pál, Paizs Tibor, Szöllőssy Tibor, Tamáska Péter, Tófalvi Zoltán, Unoka József... És vannak nagyszerű külmunkatársaink, akik a Kárpát-medencében élő magyarság teljes történelmi, kulturális és közéleti spektrumából hoznak be izgalmas, olykor megdöbbentő, sötét színfoltokat a lap hasábjaira... Merthogy közben a lap arculata is megváltozott valamelyest: már nem annyira a nyugati magyarságról szól, inkább a nyugati magyarsághoz S ez a szólás sokszor nemcsak információ-közvetítés, hanem segélykiáltás is. Kevesen vagyunk, de messzire hallik a hangunk. Ezt a visszhangból tudjuk időnként lemérni: egy-egy távolból érkezett olvasói levélből, a jó szándékú bírálatokból, a biztató sorokból... Ránk fér a biztatás. Mert fogyatkoznak erőink De fogyatkozva is: tesszük a dolgunkat. Lefújjuk a port a régi iratokról, elmondjuk, amit nemzedékeken át „ kifelejtettek ” a történelemkönyvekből, hírt adunk a szétszórt magyarság életének fontos dolgairól, felemeljük a szavunkat, ha magyart bántanak valahol, de örömmel számolunk be arról is, ha magyar segít magyart bárhol a világon... (Folytatás az 5. oldalon) V__________________________________________________________________/ FARKAS ELEMÉR Vergődés, 2004 A szörnyűséges XX. század több olyan emberiség-ellenes, gyilkos eszmét is hatalomra segített, amelyek az elkövetett bűnök statisztikai adatai szerint nem tartoznak ugyan azonos súlycsoportba, humanista erkölcsi és világnézeti okokból mégis egyaránt, azonos hévvel kell elutasítanunk őket. Hogy ne beszéljünk rébuszokban - kommunistának és nácinak lenni egyaránt megbocsáthatatlan bűn, bár a kommunisták rémtettei fizikai paraméterekkel mérve nagyságrenddel haladják meg a nácik bűneit. A magunk részéről azt tekintjük tehát normálisnak, ha az egészséges lelkületű társadalmak ezeket a sátáni eszméket és politikai rendszereket, illetve ezek reprezentánsait és fenntartóit egyformán kezelik, azonos mércével mérik. A II. Világháború utáni náci-ellenes perek és rendszabályok elfogadható etalonként szolgálhatnak ezeket a mércéket illetően. A szovjet-bolsevista világrendszer összeomlása egészen más körülmények között ment végbe, mint a nácizmusé. A folyamat kereteit egy világhatalmi paktum képezte, amely eltekintett mind a kommunizmus sommás elítélésétől, mind a kommunista vezetők személyes felelősségre vonásától, mert egyrészt sokan érezték úgy, hogy ezt az árat kell megfizetniük a rettegett Cl. világháború veszélyének elhárulásáért, másrészt a globalizálódó Nyugat a II. világháború óta eltelt idő alatt erősen megváltozott és a szilárd keresztény erkölcsök és a polgári szabadságeszmék helyét pragmatikus, üzleti megfontolások foglalták el. A globalizálódó Nyugat lélekben, erkölcsökben, világnézetben sokkal közelebb állt a szovjet-bolsevista rendszerhez, mint annak idején a polgári demokratikus hatalmak a nácikhoz, de ez a csökkent távolság nem a kommunizmus különb voltának, hanem a polgári demokráciák lesüllyedésének volt a következménye. Már az 1956-os magyar forradalom aljas cserbenhagyása is jelezte, hogy a nyugati hatalmak, ha az érdekeik úgy kívánják, képesek nemtelen alkut kötni a Szovjetunióval. Számonkérés hfxyett alku Mindezek következtében elmaradt a kommunista eszmékkel és a kommunista vezetőkkel való leszámolás, az elkövetett bűnök számonkérése és méltányos megtorlása helyett olyan alku köttetett, amely visszamenőlegesen felmentést adott a számonkérés alól, a jövőt illetően pedig szabad pályát nyitott nekik, bizonyos formális feltételek betartása mellett. E formális feltételek lényegét a neoliberális jogállam megteremtése jelentette, ami napjainkra már az egész világon elvesztette eredeti, a polgári szabadságeszmék által megfogalmazott hagyományos tartalmát és bizonyos szemfényvesztő látszatok gondos megőrzése mellet az erősek egyre brutálisabban érvényesülő világuralmának az eszközévé vált. Az erősek korlátlan uralkodásának durva és kifinomult technikáit egyaránt tálcán nyújtó neoliberális jogállam feltételei között a kommunisták kitűnően magukra találtak és egyik napról a másikra az átalakulás zászlóvivőivé váltak, hiszen nem kellett lemondaniuk sem a politikai, sem a gazdasági, sem a szellemi-kulturális hatalomról, az uralkodás új technikájának az elsajátítása pedig cseppet sem esett nehezükre. Ennek az egész folyamatnak a hátterében egy még mindig képlékenyen megfoghatatlan, de az idő múlásával egyre határozottabb formát öltő globális világhatalom áll, amelyik gondos tervezéssel mindig több vasat tart a tűzben és gondoskodik arról, hogy a látszólagos demokratikus alternatívák mindegyike mögött ő álljon, mint az 1241 nyarán Magyarországon bevezetett tatár közigazgatás idején, amikor a magyar falvak jámbor lakossága teljesen demokratikusan akár három tatár közül is választhatott magának elöljárót. Egész addig, amíg le nem aratták a gabonát. Azután a terményt elvették, a lakosságot lekaszabolták, a településeket felégették. Bizony mondom, a globalizációs világhatalom méltó tatár elődeihez, legalább is a lényeget illetően. Most tehát ott tartunk, hogy a színházi produkcióvá silányított rendszerváltás eredményeként azok osztják az igazságot, akik felett a népnek ítélkeznie kellett volna. (Folytatás a 6. oldalon) Györkös Mányi Albert: Régi ház télen (Cikkünk a XI. oldalon) IFJ. FEKETE GYULA Élt tíz napot... Az elmúlt hetek eseményei még az elkényelmesedett apolitikus értelmiséget is felriasztották téli álmából, és kijózanították a Kádár-kori agitációs és propagandista közeg, valamint a pártállami nómenklatúra iránt táplált naiv nosztalgiájából. A választások előtt ígért .jóléti fordulat” egyre késik, és az elmúlt hónapokban is egyre több életszínvonal-csökkentő intézkedés sújtotta a lakosságot. A gazdasági élet és az államháztartás súlyos bajait leplezendő - ahogyan ez mindig is volt a szocialista diktatúra évtizedeiben - a kormány propagandagépezete a politikai porondra dobta a már többször lerágott politikai gumicsontokat, mint például az állítólagos antiszemitizmust, a cigányellenességet, a homoszexuálisok vélelmezett kirekesztését, vagy a megélhetési bűnözők iránti intoleranciát. Amíg nagy hangzavart keltve csak az ilyen témákról vitatkoznak a média hasábjain és hullámhosszain a megszólaltatott politikusok - gondolták okkal - addig szinte észrevétlen marad a lakosság előtt a csak fél hónapja elfogadott állami költségvetés összeomlása, a tömeges elbocsátások, a polgári kormányzás végén mért infláció várható megduplázódása, vagy a növekvő adóterhek. Az ellenzéki politikusok nagyon nem hibáztathatok amiatt, hogy belebonyolódtak ezekbe a felülről geijesztett vitákba, mert valóban nem hagyhatták szó nélkül a mindannyiunkat ért provokációkat Emellett így legalább - amúgy mellékesen, vita közben - szót ejthettek az ország olyan valódi problémáiról is, amelyeknek direktben történő megtárgyalására nem lett volna esélyük a velük szemben ellenséges tömegtájékoztatás közegében. A közéleti gumicsontokon való általános rágódás ellenére a lakosság lassú kijózanodására utaló jel, hogy januárra nagymértékben visszaesett a kormánypártok népszerűsége. Ha ma lennének az országgyűlési választások, akár a mandátumok kétharmadát is megszerezhetné a mai ellenzék, mert a biztosan szavazók 62%-a rá adná a szavazatát. A közéleti kavargás közepette a politika-formálóknak valóban sikerült elterelniük a közvélemény figyelmét a legnagyobb skandalumról, arról, hogy már január elején kiderült a 2004. évre szóló állami költségvetés tarthatatlansága. Talán a magyar történelem legrövidebb életű büdzséjét szavazta meg december közepén, mintegy két hónapig tartó vitasorozat után az Országgyűlés. Alighogy kézhez kapták az érdekelt települési önkormányzatok, köztestületek és társadalmi szervek a kinyomtatott költségvetési előirányzatokat, január első dekádjában a kormányfő menesztette a pénzügyminisztert, és az utód bejelentette, hogy 160 milliárd forinttal csökkenteni fogja a költségvetés kiadásait. Egyes alkotmányjogászok szerint saját hatáskörben, azaz parlamenti felhatalmazás nélkül a pénzügyminiszter nem változtathatja meg a költségvetés sarokszámait, így például a kiadások fő összegét sem. Nem módosíthatja a tárcák számára megszavazott összegeket sem, hiszen ha ezt tenné minden pénzügyminiszter, akkor értelmetlenné tenné az Országgyűlés költségvetési vitáját és az egyes feladatok teljesítésére szánt előirányzatait. (Folytatás a 4. oldalon)
