Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-12-01 / 12. szám
2003. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Cirill metódus UNOKA JÓZSEF A szülőföld vonzásában Vannak vidékek, gyönyörű Tájak, ahol a keserű számban édessé ízesül Vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak sarjadnak szavak véremmel rokon a patak (Kányádi Sándor: A szülőfalumról) Ötven éve már, hogy elkerültem szűkebb pátriámból, a Kárpátok aljában meghúzódó Csonka-beregi szülőfalumból, ennek ellenére gyermek- és ifjúkori emlékeim ma is számos elszakíthatatlan szállal kötnek ide. írásos adatok szerint már az 1209-es évek előtt több ágra szakadt nemzetségünk egyik ága több mint négyszáz éve él itt a Kárpátokból leözönlő víz és törmelék által feltöltött medencében. A Tisza szabályozásáig a falvakat folyók, patakok, tocsogós és mocsaras területek vették körül, és védték az ellenséges betörések alkalmával. Szülőfalum is a Kér mentén épült A folyó az 1400-as években még neves halászó hely volt, csakúgy, mint a Mich és a Sid folyók, valamint a Kirva mocsarak. Ma már természetesen nem csónakkal közlekednek a falunkat korábban átszelő folyón, hanem autók száguldanak a folyófenéken kialakított bitumenes úton. A dombosabb területeken viszont a községnek jó hordalékos termőtalaja, termékeny szántói és dús füvet adó, fákkal tarkított ligetes rétjei és legelői, hatalmas erdőségei vannak. A határban azonban még az én gyermekkoromban is lehetett vízi madaraktól hangos pákás mocsaras területeket találni. Itt nőttem fel - a háború miatt édesapámat gyakran nélkülözve - édesanyám védőszárnyai alatt. Itt éltem meg a II. világháború - és a háború utáni időszak- borzalmait a civil magyar férfiaknak a Szovjetunióba való elhurcolását, az orosz katonák és a hegyvidéki rablóbandák garázdálkodásait, és a mindezeken túltevő padlásseprő honfitársaink kegyetlenkedéseit - de mint ifjúvá serdülő gyermek itt szereztem talán a legtöbb szép emléket és maradandó élményt is. Többek között itt találkoztam az első gyermekkori szerelemmel egy szöszi hajú kurtaszoknyás kislánnyal, aki mellém állt és biztatóan a szemembe nézett, amikor más kis cimboráimmal kenyértörésre került a sor. Kisgyermekként itt játszottam át a nyarakat az unokatestvéreimmel az ősi porta udvarán lévő hatalmas csűrben, itt tanultam táncolni a tangót és keringőt, hozzám simuló kedves, csinos lányoktól, valamint itt találtam jó barátokra is az apai őseim barátainak az utódaiban. A daróci határban csodálkoztam először a természet szépségeire, amikor az unokatestvéreimmel és más kis barátaimmal a mezőket, erdőket és réteket jártuk a legeltetési szezon után saját állatainkat legeltetve. Ilyenkor lehetőségünk nyílt az erőnk, bátorságunk és életrevalóságunk kipróbálására is. Birkóztunk, a lovakat szőrén megülve egymással versenyeztünk, húsvétkor tocsogós területeken, zsombékról-zsombékra ugrálva - nemegyszer a vízbe pottyanva- vadkacsa fészkeket fosztogattunk, a rétek gorcain szamócát eszegettünk, vagy a nagy csatornából kifogott halat, a földekről összeszedett kukoricát és krumplit sütögettünk szabadtűzön egy-egy hatalmas tölgyfa dús lombjai alatt. Míg apáink a Szovjetunióba való szállítás alatt és a szovjet lágerekben vívták a maguk élethalál harcát, addig mi, gyermekek anyáinkkal együtt itthon küzdöttünk az életbenmaradásért. Már süldő fiúként a termőtalajba hasító eke után bandukoltam, hogy édesanyámmal megtermeljük az életbenmaradás legszükségesebb feltételeit. A legnagyobb forróságban is mezítláb gyalogolva a hűvös barázdában érdeklődéssel figyeltem az eke által kifordított egerek, siklók, bogarak, valamint az őket felkapkodó madarak életét. Nem kisebb élményt jelentett számomra kaszáláskor a még elfutni képtelen kis nyulakat, pacsirtafészkeket kerülgetni, miközben az anyjuk ott keringett fölöttem, a fiókáiért aggódva, nekem-nekem repülve. S hallgatni naphoszat a vész elmúltával a kifogyhatatlan repertoárú éneküket. Közben már reggeltől kezdve az ebédre szólító déli harangszót vártam, és ha végre megszólalt, mindig nagy gyönyörűséggel töltött el, egyrészt mert az ebédidőt jelezte, másrészt, mert zenei élvezetet is okozott. Először mindig a református nagyharang érces, mély hangja szólalt meg - bum, ham - majd a görögkatolikus. Csilingelőse úgy röpködte körül amazt, mintha kisangyalok pörögnének nagyobb testvérük körül, hogy aztán tovaszálljanak a beregdaróci határ minden irányába, hirdetve Hunyadi Jánosnak a török felett aratott győzelmét, no meg a delet, amikor végre pihenni lehetett egy kicsit és elfogyaszthattuk az ebédet, amit édesanyánk ki. Ilyenkor végre lelkifurdalás nélkül kiegyenesíthettem a derekamat, hogy körbenézzek a gyönyörű tájon. A közvetlen környezetemben láthattam az évszázados fákkal és rekettyebokrokkal tarkított ligetes réteket, a levegőben szárazföldi és vízi madarak civódásait, a ringó búzatáblákat és a hűvöset árasztó, méregzöld levelű kukoricamezőket. Dél-keleti irányban a beregszászi, kígyósi, bégányi és kaszonyi hegyek karéja zárta le a horizontot, tiszta időben pedig a Máramarosi havasok fehér csúcsai hűtötték a munkától és forróságtól túlhevült képzeletemet. Mert talán sehol nem szárnyalnak úgy a gondolataink, mint mezőgazdasági munkák végzése közben. Csínytevő gyermekként kis barátaimmal gyakran dézsmálgattuk a szomszédok, sőt nem egyszer a saját gyümölcsfáinkat is. Itt jártunk fürödni diáktársaimmal a csatornára és fürdőruha híján itt valósítottuk meg talán az első falusi nudista strandot, amíg rá nem jöttünk, miként lehet takaros kis fürdőgatyát készíteni az úttörőkendőből. Elbűvölt ennek a tájnak a szépsége. A természet harmóniájának a felfedezése, ahogy a növények és az állatok kölcsönösen kiegészítik és szolgálják egymást. Milyen szervesen épül egymásba a tápláléklánc az egyszerűbb szervezetektől egészen az emberig. Különösen tavaszokon vált ez szembeszökővé, amikor a természet buja szín-, illat- és hang orgiába kezdett. A növények egymással versenyezve csodálatosnál-csodálatosabb színű és illatú, nektárral teli virágokat bontanak csak azért, hogy magukhoz csábítsák a körülöttük zümmögő méheket, darazsakat és egyéb rovarokat, hogy amíg azok a virágok színétől és illatától elkábulva összegyűjtik a nektárt, megtörténjen a tulajdonképpeni nász, a beporzás is. Mert egy percre se higgyük, hogy ez a szín és illatorgia egyáltalán a mi, az emberek gyönyörködtetésére történik: kizárólag a rovarok kegyeinek a megnyerése a cél. A színpompásabb és illatosabb virágú növények nyerik meg a versenyt, őket termékenyítik meg a rovarok, ezért ők lesznek a szaporábbak, és mindezért, hogy ez megtörténhessen, a növények a földet a rovarok paradicsomává varázsolják. Munka közben gyakran elméláztam a természetnek ezen a csodálatos harmóniáján, és sajnálkoztam, hogy mi emberek, mint évezredekkel fiatalabb lények - de talán a saját hibánkból is -, valahogy kimaradunk ebből, csak külső szemlélői és méltatlan haszonélvezői lehetünk ennek a természetes összjátéknak. A szomszédos faluban, Gelénesben jártam ki a harmadik és negyedik osztályt. A tanító úr gyakran küldött mogyorófavesszőt vágni, hogy aztán azzal jól kiporolja a nadrágomat, ha nem tudtam valamit. Később, aztán ha nem készültem, a verést elkerülendő inkább munkára jelentkeztem, ahol időnként Homoki tanító úr makrancos lovának a fülébe kellett szívhez szóló nótákat hegedülnöm, hogy indulásra sarkalljam, mivel csak zenei élvezetek után volt hajlandó dolgozni. Csarodán, a nagybátyáméknál szívesen elidőztem az ősi Kokas - Kakas - portán, és Gelénesben Ilka nagynénéméknél is sok történetet hallottam arról, hány tanult és nemzetközi hírű tagja volt a családunknak, és hogy ez engem is arra kötelez, hogy tanuljak, illetve tovább tanuljak, és ez ellen nem volt apelláta. A negyedik elemi elvégzése után ezért a Beregszászi Állami Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat és a nálam jóval idősebb - ötödikes és hetedikes tarpai Esze fiúkkal meg a jándi Szarka Zolival egy magánháznál laktunk és étkeztünk. Míg ők az én ismeretbeli hiányosságaimat igyekeztek pótolni, addig én az ő szívügyeik intézéséhez nyújtottam időnként segítséget. Mivel a lakótársaim igencsak szép fiúk voltak, a levelet kapó lányok engem halmoztak el csókjaikkal, az én arcomat nyálazták össze nagy bánatomra olyam mértékben, hogy alig győztem letörölni. Amikor pedig emiatt háborogtam, a lakótársaim még ki is nevettek mondván, hogy ők bezzeg szívesen cserélnének velem. Én azonban csak később értettem meg, hogy lehet valami igazuk, különösen akkor, ha a csókot nem a postás, hanem a címzett kapja. A háború után a szülőfalumban éltem az apa nélkül maradt többi falusi fiatal életét: állatokat neveltem, szántottam, vetettem, arattam, fonókba jártam, szabadidőmben pedig tanultam, magánúton. A mezőgazdasági munkák befejezésétől a kezdetéig - ősztől-tavaszig - a Mátészalkai Gimnáziumban rendszeresen órát hallgattam, mint extemista és bentlakóként éltem az iskolatársaim szokásos diákéletét. Vagyis végigélveztem és szenvedtem a falusi fiatalok és középiskolás diákok minden örömét és keserűségét. így folyt ez édesapámnak a szovjet fogságból történő hazajöveteléig, amikor átvette tőlem az otthoni munkákat és ezt követően nappali bentlakásosként folytathattam a tanulmányaimat. Hétvégeken a barátaim és diáktársaim meghívására gyakran megfordultam, a Csonka-beregi térség több községében. Szinte otthonosan mozogtam Tákoson, Tarpán, Tiszaszalkán, Gelénesben, Atyában és Gergelyugomyán. A tivadari és a gergelyugomyai Tiszapart, a Túr bukógátja, az itt baráti körben, strandolással eltöltött nem kevés idő szintén a legkedvesebb emlékeim közzé tartozik. Szülőfalum lakóin, valamint az ismerőseim és barátaim családjain keresztül lehetőségem volt megismerni a Csonka-beregben élő kedves emberek életét, szorgalmát, tisztességét, haza- és vendégszeretetét egyaránt. Az ő példájuk szolgált mintául egyéniségem és keresztényi erkölcsiségem kialakításában is. Szüleim már régen meghaltak, időközben a szülői házunkat is lebontották, sőt még a tájat is átszabták idegen érdekek és ideológiák szolgálatában, ennek ellenére a honvágy évente egykét alkalommal mégis hazavonz. A beregi térség hegyeivel és folyóival, a Csonka-beregi táj falvaival, valamint szebbnél-szebb régi és új építményeivel, a szülőfalum határa rétjeivel, szántóival, fáival és bokraival, valamint a régi és új barátok egyaránt kedvesek a szívemnek és fontosak a számomra olyan mértékben, hogy évente legalább egyszer-kétszer meg kell fürödnöm a vendégszeretetükben, hogy kibúj am a következő évet. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt hiszem, hogy egyebek mellett ezt a kötődést hívjuk hazaszeretetnek.- Ugye, a Szovjetunió nemzetiségi politikája jó? - kérdezte tőlem 1983-ban az akkori Leningrádban egy valóban kedves, ámde naiv helybeli idegenvezető. Mit lehetett erre a kérdésre válaszolni röviden? Csakis azt, hogy jó. De mihez képest? Néhány év múlva, az én válaszomtól függetlenül is kiderült, hogy bizony ez egyáltalán nincs így. Tudtam én akkor is a helyes választ, csak nem láttam értelmét a fölösleges vitának, minek tartson az ember néhány percnyi ismeretség után kiselőadást egy ismeretlen emberkének arról, hogy kinek az érdekeit szolgálja valójában az internacionalizmus nevű orosz nagyhatalmai sovinizmus. Meg különben is, abban az időben, amikor a rossz emlékű Jurij Andropov igazgatta a birodalmat, jobb volt erről nem beszélni ismeretlenek előtt. Korábbi írásaimban már beszámoltam arról, miként viszonyultak a Baltikumban a megszállók a helyiekhez, de nem volt ez másképp Közép-Ázsiában sem. 1987- ben sikerült eljutnom Üzbegisztán fővárosába, Taskentbe is, ahol a helyi mércével mérve patinás szállodában, a Hotel Üzbegisztánban szálltunk meg. A kívülről mutatós szállodában hemzsegett a csótány, fél éjszakákat „elszórakoztunk” velük. Napközben pedig elvittek bennünket a város nevezetesebb helyeire, többek között az Üzbég Nemzeti Múzeumba, ahol kiderült, hogy az arab írásbeliségüket 1944-ben cirillre változtatták a nagy orosz nép iránti „tiszteletükből”. A város tele volt üzbég nyelvű cirill felirattal. A szálloda alagsorában két bár üzemelt, egy keleti és egy nyugati. A keleti bárban csak rubellel lehetett fizetni, a nyugatiban pedig csak dollárral. A keletibe a szocialista országokból érkezetteket engedték be, a nyugatiba pedig azokat, akinek volt dollárja. Vajon kinek lehetett akkoriban fölösleges dollárja? Természetesen az afgán vendégeknek. Még tartott a szovjet „békemisszió”, ám a szálló tele volt „délnyugati” ismeretlenekkel, akik láthatóan kitűnően érezték magukat az üzbég fővárosban. Abban a fővárosban, melynek piacán, a belváros szívében simán lehetett Kalasnyikov gépfegyvert vásárolni a pénzesebb kuncsaftoknak. Az csak hab a tortán, hogy a Szovjetunió hőse kitüntetést 15-20 rubelért meg lehetett szerezni a hozzá szükséges papírokkal együtt. Ugyanakkor a szállodába helyi ember nem juthatott be. 1987-et utunk akkor. Jó szocialista szokás szerint a külföldi, testvéri országokból érkezett embereket általában olyan helyekre vitték, ahol el lehetett dicsekedni az elmúlt évtizedek termelési eredményeivel, megismertették őket a szocialista versenyek áldásos hatásával, meg mindennel, amit a szovjet rendszernek köszönhettek. Az más kérdés, hogy ennek a népnek sokkal ősibb kultúrája volt, mint a .kedves” elvtársaknak. Erről abban az időben nem volt ildomos beszélni. így kerültünk el az üzbég szakszervezetek házába, ahol szólt nekem az illetékes helyi renegát, hogy vár engem az Üzbég Állami Népi Együttes vezetője, akit én természetesen nem ismertem. Miután bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy az együttes néhány hét múlva Magyarországra készül, szüksége lenne a segítségemre. Néhány oldalnyi szöveget kellene lefordítanom oroszról magyarra. Én diktáltam, ő pedig cirill betűkkel írta a magyar szöveget. Mikor végeztem, megkérdezte, mivel tartozik. Azt válaszoltam, semmivel. Erősködött, hogy ez mégsincs rendjén. Jó, hát hozzon egy üveg vodkát a szállodába, majd megisszuk közösen. Azt nem lehet, válszolta, mert ha őt meglátják a KGB-sek a szállodában, abban a pillantban kirúgják a munkahelyéről. így lettem én egy vodkával szegényebb, meg egy tapasztalattal gazdagabb a gorbacsovi glasznoszty országában. Még egy történet Taskentből; ez is kitűnőenjellemezi az akkori időket. Bár október volt, ott délen még este is legalább harminc fokot mutatott a hőmérő. Valamelyik este kimerészkedtünk néhányan a szálló elé. Néhány méter megtétele után hangos csattanásra figyeltünk fel. A metrólejárat oldalának csapódott egy Zsiguli, amelyből egy részeg orosz fiatalember kászálódott ki hatalmas káromkodás közepette. Közben megérkeztek a milicisták is, egytől egyig üzbégek. Az orosz srác felsőbbrendűsége teljes tudatában cifrábbnál cifrább szidalmakkal illette őket. Főleg nemzetiségüket emlegette, meg azt, hogy elege van ebből a sok feketeseggűből, különben is az ő apja komoly pártfunkcionárus, majd megmutatja nekik, hol lakik az Úristen. A jámbor üzbég milicisták megijedtek. A srácnak a haja szála sem görbült, nem készült jegyzőkönyv, egyáltalán nem történt semmi. Szóval 1987-ben a üzbég főváros kellős közepén egy orosz senkiházi nyugodtan lepocskondiázhatott több őshonos üzbéget, akik gyáván hallgattak, majd eloldalogtak a helyszínről. Magyarországi barátaim nem hittek a szemüknek, a fülüknek. Ezt is lehet? - kérdezték. Gyerekek, válaszoltam, így működik Szovjet Közép- Ázsiában a lenini internacionalizmus. Hogy meddig még, azt én sem tudhatom. De téijünk kicsit vissza a cirill írásmódra. Öt évig dolgoztam az ungvári magyar tankönyvkiadóban, ahol néhai Ivaskovics Mihály volt a főnököm. Ő mesélte nekem és kollégáimnak, hogy amikor Kárpátaljára bejöttek az oroszok, édesapját, aki tanfelügyelő volt, behivatták a pártbizottságra az illetékes elvtársak, és közölték vele: „Ivaskovics elvtárs, önt komoly megtiszteltetés érte. Meg kell alkotnia az új magyar ábécét, amely természetesen cirill betűs lesz. A magyaroknak is igazodniuk kell a modem kor követelményeihez. Erre a feladatra pedig önt szemeltük ki. Lásson munkához.” Szegény idősebb Ivaskovics se köpni, se nyelni nem tudott a „megtisztelő” feladattól. Rendes ruszin ember volt az öreg, tudta, hogy ebből a nagy druzsba ellenére még hatalmas botrány kerekedhet. Persze ezt hiába magyarázta volna a túlbuzgó „felszabadító” csinovnyiknak, akiről nem tudhatta, felsőbb utasításra cselekszik-e vagy csak a maga zseniális ötletét próbálja megvalósítani. Húzta, halasztotta a dolgot az öreg Ivaskovics, miközben sűrűn hívogatták a pártbizottságra. Közben többször beteget jelentett, kitalált mindenféle indokot, mígnem egy szép napon leszálltak róla. Ma már nem lehet tudni miért, de elálltak az elvtársak a cirill betűs magyar ábécé megjelentetésétől. Ivaskovics bácsi nem volt hős, de főleg áruló nem, hiszen biztosan akadt volna önkéntes, aki teljesítette volna a feladatot. Talán a mi szerencsénk is, hogy őt bízták meg ezzel a feladattal, amit kitűnően elszabotált. A cirill ábécét tehát megúsztuk. Kaptunk helyette más megalázást. Gyakorlatilag az 1980-as évek végéig nem használhattuk a helyi magyar sajtóban a települések neveit magyarul. Ungvár Uzsgorod lett, Munkács Mukacsevo, Beregszász Beregovo. Volt egy Szóvá Péter nevű ember, aki „átkeresztelte” az összes település nevét. No, ebből érdekes dolgok születtek. A Gut nevű településből Harazgyivka lett az ukrán harad (jó) mintájára, a Bene nevű falut pedig Dobroszeljének (Jófalu) keresztelte. Elvégre a bene latinul jót jelent. És még mondja valaki, hogy ebben nem volt logika! Most pedig következzen egy szovjet „magyar” mondat: Harazgyivkából Dobroszeljébe Beregovón át vezet az út. Hát nem igazi cirill metódus? Aki járt az elmúlt évtizedekben Kárpátalján, nyilván tapasztalhatta, hogy kaptunk más kulturális „ajándékot” is az orosz testvérektől. Ebből az egyik legszomorúbb, sajnos máig is élő, a megszólítás. Ekkor lettek a Jánosokból Ivánok, a Györgyökből Jurijok, az Erzsébetekből Jelizaveták. Az oroszoknál a személy igazolványokban nem az anya neve szerepel, hanem az apáé. Ha valakit úgy hívtak, hogy Balogh János, apja neve Sándor, akkor abból pillanatok alatt Balogh Iván Alekszandrovics lett. Faluhelyen a „nagy” embereket így kellett szólítani. Képzeljük el szegény Mariska nénit, aki egy árva szót nem tudott oroszul, és mégis úgy kellett szólítania a kolhozelnököt, aki szintén magyar ember volt, hogy Iván Ivánovics vagy , jobb” esetben Béla Vojtechovics. A Vojtech név ugyanis csehek alatt vált „honossá” és szintén Bélát jelent. De így működött ez az iskolákban és talán még most is sok helyen. A hülyeségről általában nagyon nehéz leszokni. Amikor az ungvári televízióhoz kerültem 1991-ben, régebbi kollégáim mesélték nagyokat röhögve, hogy kötelező volt úgynevezett szovjet propagandafilmeket is szinkronizálniuk. Egyszer egy kazah munkahősről készült „alkotásnál” fetrengtek a kacagástól, mert a főhőst úgy hívták: Kucsumbáj Kucsumbájevics Kucsumbájev. Hát lehet ezt a nevet elfelejteni? A szerencsétlennek nyilván volt rendes, kazahul jól hangzó neve is, de hát az orosz nép iránti „tiszteletből”, akárcsak az üzbégek esetében, kötelező volt ezt használnia. Hogy milyen volt a Szovjetunió nemzetiségi politikája? Jó volt. Az oroszoknak. Az idő azonban bebizonyította: a cirill metódus nem vált be.
