Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-12-01 / 12. szám

2002. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Távol Moszkvától Igazi asszonyok Erdélyben 1983 szilvesztere. Behívót kapok a hadkiegészítő parancsnokságról. Nem éppen kellemes meglepetés. Három év­vel az egyetem befejezése után be kell vonulnom a szovjet hadseregbe, sze­rencsére nem két évre, csak két hó­napra. És hogy hová? Nyugat-Ukraj­nába, mintegy hatszáz kilométerre Ungvártól. Január harmadikán kell in­dulnom a számomra teljesen ismeret­len vidéki kisvárosba, Izjaszlavba. Vo­nattal Sepetovkáig (ahol az acélt meg­edzették), onnan busszal tovább a 20 ezer lakosú településre. Nagyon kell keresgélnem a laktanyát, mivel már első ránézésre kiderül: itt bizony min­den a hadseregről szól. A városka kö­zepén levő római katolikus templom udvarán katonai járművek látványa készteti ámulatra az oda tévedő kései Svejk utódot. Az már „nem” meglepe­tés, hogy a szentélyt lőszerraktárként használják. Bár ezzel az erővel akár ateista múzeumot is berendezhettek volna benne. A mellete levő kolostor tetejéről már rég lelopták a cserepeket, ám 1984 elején ez nem okoz senkinek lelki megrázkódtatást Izjaszlavban. Az egykoron gyönyörű épületegyüttes még így is büszkén dacol az idővel és a szomorú jelen neobarbár ostromával. Meg különben is a templom a katoli­kusoké volt és nem a pravoszláv egy­házé. Bár ez is lényegtelen. Templom­rombolásban a Szovjetunió már koráb­ban megszerezte a világelsőséget. Er­ről Sztálinék még a 20-as, 30-as évek­ben „gondoskodtak”. Kijev, Moszkva meg az összes orosz nagy-, valamint kisváros akkoriban vesztette el leg­szebb templomait. Ahelyett, hogy a Kreml-lel kezdték volna... de vissza az akkori jelenbe, vagyis 1984-be. A be­hívót azért kaptam, hogy mint tarta­lékos tisztet továbbképezzenek a haza még nagyobb dicsőségére. Át­lagfizetésemet a Tankönyvkiadónál folyósították, a kincstári koszttal kapcsolatban pedig nem voltak túl­zott elvárásaim a korábbi tapasztala­tok birtokában, hiszen a szovjet had­sereg sohasem a kulináris nevezetes­ségeiről volt híres. Borscs, scsi, haj­dinakása, savanyú uborka, savanyú káposzta... stb. Ekkor már jónéhány éve tartott az afganisztáni intervenió is, szükség volt tehát jól képzett „harcászokra”. Izjasz­lavba sikerült is húsz embert összeto­­borzni Ukrajna különbző megyéiből. Figyelembe véve az unió méreteit és alakulatainak irdatlan mennyiségét, az állam alaposan fel akart készülni az ér­telmetlen „békeharc” folytatására. Eh­hez lett volna szüksége minél több tar­talékosra, olyanokra, akik legalább meg tudják különböztetni a csúzlit a Kalasnyikovtól. Vajon hány ember érinthetett a behívó országszerte? Ez akkoriban nem volt publikus, igaz, híre sem volt még a glasznoszty nevű szem­fényvesztésnek. De térjünk vissza a „kiképzésre”. Elsőnek érkeztem a laktanyába. Kö­rülbelül háromszor akkora területen feküdt, mint a városka. Legalább tíz kilométer hosszú volt a főutcája. Azt természetesnek tekintettem, hogy a tiszteknek fogalmuk sincs arról, hogy ide „partizánok” (így nevezték a tartalékosokat) érkeznek. Egy em­ber állt csak velem szóba, egy Szása nevű burját-mongol származású őr-Harmadik alkalommal rendezték meg a moldvai csángók bemutatko­zását és támogatását szolgáló Csángó napot Erdély több városában. „A Csángó nap célja az értékek felmu­tatása, nem a panasz” - jelentette ki Csíkszeredában Borbáth Erzsébet, a Csíkszeredái Domokos Pál Péter Ala­pítvány vezetője, aki ebben a kezde­ményezésben a moldvai csángóma­gyarok által teremtett értékek meg­őrzését, népszerűsítését tartja a leg­fontosabbnak. Az első Csángó napot 2000-ben tartották három moldvai csángóma­gyar szervezet felhívására. A kezde­ményezést felkarolták a Romániai nagy, akit miután borral kínáltam (az egész városban nem lehetett vodkát kapni!), sikerült szóra bírnom. Azt mondta, hogy nagy marhaság ez az egész, majd magamtól is rájövök. Különben pedig itt mindenki bura­­csánkát iszik, az a legolcsóbb és min­den háznál százliteres hordókban tá­rolják. Cukorrépából készítik, na­gyon büdös és nagyon erős. Ez utóbbi megállapítása is igaznak bizo­nyult. A „kollégák” közül egyesek két hónapig ki sem józanodtak, a tisztekről nem is beszélve. Reggeli eligazítás után elvonultak iddogálni, aminek az eredményét már dél körül lehetett észlelni... Két hónap alatt mindössze egy (!) foglalkozást tartottak számunkra. Egy félrészeg, cinikus százados jött „előadni”, ami abból állt, hogy elő­vette a szolgálati szabályzatot, majd egy darabig hangosan felolvasott be­lőle. Egy idő után megunta az egé­szet, a könyvet az asztalra dobta, majd eltávozott. Akkor láttuk utol­jára. A társaság nagy része ezután jó­részt kártyázással múlatta az idejét, délután pedig moziba jártak. Mozi után következett a kocsma, ahol a vi­lág legrosszabb csapolt sörét mérték. Rossz nyelvek szerint az NKVD-sek ezzel vallatták a rabokat. Foglalko­zások továbbra sem voltak. Reggeli után két-három óra múlva előkerült az ukrán sózott szalonna, fok­hagyma, vöröshagyma, természete­sen a répapálinka, a többit pedig el lehet képzelni. A mellénk beosztott őrnagy, egy Kurejev nevű úriember, egykori légideszantos, akit Azerbaj­dzsánból száműztek Ukrajnába, na­ponta legalább kétszer rúgott be, de legalább békén hagyta a társaságot. Aki volt katona, tudja, hogy ez na­gyon fontos szempont a seregben. Mi így tanultuk meg a békés egymás mellett élést. Ilyen tempó kellett ne­künk. Persze azért akadtak vadbar­mok is a dicsőséges ármádiában, olyanok, akik például önként szeret­tek volna Afganisztánba kerülni. Az egyik őrmester büszkén súgta meg nekem, hogy ő már megírta a kérvé­nyét, harcolni szeretne. Igaz, nem ki­zárólag a fegyverforgatás érdekli, ha­nem a seft, mivel barátai elmondása szerint kitűnő magnókat és tévéké­szülékeket lehet kapni, potom pén­zért a kabuli piacon. Mit szólok eh­hez, kérdezte. Csak azt, válaszoltam neki, hogy ilyen süket palival még életemben nem találkoztam. Mit gondolsz, neked nem lőhedk szét a hátsódat, kérdeztem tőle. Á, úgyis mi vagyunk az erősebbek mondta teljes meggyőződéssel. Unalmasan vánszorgó „tovább­képzésünk” egy szép napon izgalmas feladattal „bővült”. Kiderült, hogy a lőszerraktárból eltűnt 1 gránát. Ka­szárnyái létünk legkomolyabb fel­adatát kaptuk meg nagyhirtelen. Vé­gig kellett jámuk a raktárakat, át kel­lett néznünk az alakulat minden ze­­gét-zugát, hátha előkerülnek azok a fránya robbanótöltetek. Nem kerül­tek elő. Más viszont igen. Ennyi zsi­­vány holmit életemben nem láttam még. Dzsekik, húskonzervek, ágyne­műk, bőrcsizmák tömkelegé került elő röpke két hét alatt. Ezeket a cuc­cokat természetesen főleg az őrmes-Magyar Demokrata Szövetség tiszt­ségviselői, a tudományos élet képvi­selői, az egyházak és a pedagógusok. Az alapítványi vezető a rendezvé­nyen felmutatott értékek között em­lítette a moldvai gyermekek által elő­adott műsorokat, a néprajzi kiállítá­sokat, csángómagyar szerzők kötete­inek bemutatói. „Munkánk eredménye beért, hisz ma egy olyan népmeséket tartalmazó kötetet mutattunk be, amelyeket egy moldvai csángómagyar kislány, láncú Laura gyűjtött szülőfalujában, a moldvai Magyarfaluban” - hang­súlyozta Borbáth Erzsébet. A mold­vai Magyarfalu javára folyt az ünnepi terek lopkodták össze, hiszen az összes raktár az ő felügyeletük alatt volt. Nem voltak szívbajosok a srá­cok. Ha ezt az amerikaiak látták volna... Vagy az adófizető szovjet ál­lampolgárok. Bár ez utóbbi nem oko­zott forradalmat az országban, hiszen ott is elloptak minden elemelhetőt. így működött a rendszer. Két hét múlva aztán megérkeztek a moszkvai elhárítok, akik kellő testi és lelki fenyítés árán pillanatok alatt elkapták a tetteseket. Természetesen az őrök lopták el a gránátokat, akik a közeli Goriny folyón akartak grá­náttal pecázni. Persze addig lehetett egy kis riadalom Moszkvában is, hi­szen Usztyinov elhalasztotta indiai útját. Izjaszlav mégiscsak Nyugat- Ukrajnában van és az oroszok nem nagyon bíztak sohasem az ukrán test­vérekben. Miután szerencsésen kiderítettük, hogy a szovjet hadseregben mindent ellopnak, ismét következtek a szürke hétköznapok. Sózott szalonna, répa­pálinka, mozi, nagy berúgások, ne­héz kijózanodások. Afganisztánban tombolt az értelmetlen háború, min­ket pedig az istennek sem akart senki továbbképezni. Talán egyetlen ember nem ivott akkor a mi laktanyánkban, az ezred­parancsnok, akinek ezt tilthatta talán a vallása, hiszen azeri származású volt, tehát muzulmán. Musztafajevnek hívták, szép szál férfi volt. Az oroszok nagyon utálták a háta mögött egysze­rűen - már elnézést a kifejezésért - fekete seggűnek titulálták. Egyébként így nevezték az össszes közép-ázsiai és kaukázusi katonát. A felsőbbren­­dűek egyértelműen a szlávok voltak. Utálták a baltikumiakat is, de a mol­­dáviakat is. Mindenki utált mindenkit, így működött a népek barátsága Moszkvától távol is. Március elején aztán levizsgáztat­tak bennünket tizenöt(!) tantárgyból. Nekem csak egy vizsga okozott gon­dot, pontosabban egy kérdés. Mi a te­endő, ha sivatagban harcolván vala­melyik bajtársamnak eltörik a lába? Hogyan teszem sínbe, ha közelben és távolban nincsen egy árva faág sem? Férfiasán bevallom, nem tudtam a választ. A vizsgáztató tiszt viszont kiszúrta, hogy nem vagyok sem orosz, sem pedig ukrán. Nem az ak­centusom, hanem a fizimiskám alap­ján. Róla meg az derült ki, hogy ko­rábban Ungváron védte a hazát, fő­leg a kocsmákban és vendéglőkben. Csak egy dolog nem derült ki, mi a teendő a sivatagban lábtöréskor. Nem fogják elhinni: fegyvert nem is vettünk a kezünkbe a két hónap alatt. Viszont ezután a ruhatáram egy részét gyorsan ki kellett cserélnem, mivel hála a sózott szalonnának, si­került felszednem két kilót. Hogy mi lett az Afganisztánba kéredzkedő őrmesterrel, nem tudom. Bár ha ő is olyan komoly kiképzés­ben részesült mint mi, nem nehéz ki­találni. A gránátlopó fiatal katonákat börtönbe zárták, a többiekről nem tu­dok semmit. Volt egyszer egy szovjet hadse­reg. Nekem szerencsém volt, hogy csak ezt az oldalát kellett megismer­nem, azt is távol Moszkvától... Debreceni Mihály szentmisén a gyűjtés. Darvas-Kozma József plébános felkérte a Székely­földön élő katolikus közösségeket, hogy létesítsenek szoros kapcsolatot a moldvai csángómagyar közössé­gekkel. Délután fórumon elemezték a moldvai csángómagyar gyermekek er­délyi magyar nyelvű képzését biztosító Domokos Pál Péter Alapítvány tíz éves tevékenységét, majd Ségercz Ferenc és a Fabatka zenekar fellépésével tartot­tak jótékonysági műsort. Hasonló ren­dezvényeket szerveztek a hét végén Sepsiszentgyörgyön és Brassóban, jövő hét végén pedig Gyergyószárhe­­gyen tartanak csángó napot. Hogy Erdélyben valószínűleg az asszonyok is mások, sokáig inkább éreztem, mint tudtam. Annyira, hogy a nyolcvanas évek legelején, már némi erdélyi utazási tapasztalat bir­tokában, de idehaza, a csonka anya­országban egyik nagy-nagy szerel­memet - gyönyörű, keleti-indiános­­csángós, ősázsiai fekete szépséget - egy bűnrossz novellafélében megö­rökíteni próbálván, erdélyinek nevez­tem ki, s a szerelmet a magyarság és Erdély sajátságos viszonyának jelké­peként igyekeztem ábrázolni. (Kézi­rata, remélem, végképp elveszett.) Németh László általam akkoriban már ismert, 1935-ös romániai útinap­lójának egyik megállapítása kísérthe­tett: Erdély a leggyönyörűbb és leg­­különb asszony volt, akivel a ma­gyarság ezeréves történelme során találkozhatott. Igen: Erdély mélyebb valóságának nőisége és Transszilvá­­nia valóságos, hús-vér asszonyai tényleg feltételezik egymást. így az­tán mire az anyaországi férfiember túllépi a félszáz esztendőt, bizton ki­jelentheti: az erdélyi asszonyok fel­tehetően genetikailag is másként kó­doltak lévén, alapvetően mások, ér­zékenyebbek, érzelemtelibbek, gyen­­gédebbek-gondoskodóbbak, ugyan­akkor ellenállóbbak, tisztánlátóbbak, kiegyenesedettebb derekúak, mint a többi magyar nő. Persze hogy min­den általánosítással vigyázni kell: nyilván csak átlagról, tendenciáról, a különleges históriai körülmények ál­tal (is) meghatározott jelenségről van szó. Csakhogy ettől még a tény tény marad: ha mostanra torzulva-gyen­­gülve is, az igazi, vagy legalábbis igazibb asszonyokat nagyobb szám­ban a Királyhágón túl érdemes ke­resni. S hogy azért fel is lehet lelni őket: bizonyítható. írásban dokumen­táltan. Az erdélyi asszony, ha ír, ilyen mondatok születnek: „Mihelyt ma­gamban vagyok, behúzódom az ép­pen elém táruló megélt képbe. Friss zöld lebegés fogad a Hargitán... Úgy vágyom a jóságra, tisztaságra, hogy képes volnék kéregetni Udvarhely és Csíkszereda között. Mondanám: ad­jatok jó szót, barázdabillegető nagy­ságú jelzést emberségből. Kinyújtom karomat az ablakon fenyők, füvek felé... Köszöntem a fáknak. Legelőn borjak mellett megállottám, bárso­nyos orrát megsimogattam a kicsi borjúnak. Utast vettem fel, mert hal­­lanai óhajtottam tájnyelvét. ... én is átélem az időnkívüliséget közöttük. A társadalmi formák ebben a környe­zetben megkövesedtek. Maradt, amit a népi bölcsesség és tisztesség meg­követel. Az ősi korlátok és ősi for­mák megőrzése kívül-belül. Többet ne keress...” Az erdélyi asszony, ha ír, körü­lötte csillag esik, föld reng, s tán tényleg jő éve csudáknak. Ha rajtam állna, előírnám: ezt a fajtát kéne kló­nozni. És gyanítom, akkor se lenne belőle elég ebben a magyar világban. Arról az erdélyi asszonyról, aki a fenti csillagporos mondatokat is le­írta, így fogalmaz Pálfy G. István: „Horváth Arany újságírása a történe­lemíráshoz hasonlít”. Nem azt írja, ami most valakiknek politikai vagy más érdekből hasznos, hanem azt, amit a nemzetiségi és nemzeti közös­ség túlélése szempontjából a mában megkerülhetetlennek tart, s ami a ké­sőbbi történeti kutatások számára is fontos lehet. Ha netán egy akármi­lyen korú zsurnaliszta süvölvény erre azt mondaná: korszerűtlen, Horváth Aranynak ezt a minősítést rendjel­ként kellene viselnie.” Hát persze, hogy „korszerűtlen” már egy ilyen köteteim is: A csillagok nem álmod­nak. Vagy ilyen cikkcímek, ennek megfelelő témákkal, közelítésmód­dal, nyelvezettel: Bánattal tűzdelt élet; Ősi hitünk szellemében; A foly­tonosság ereje; A balsors ellenfele a teremtés - és hasonlók... Horváth Arany hosszabb-rövi­­debb írásait, interjúit olvasgatva az embernek olyan érzése támad, hogy valóban túllép az időn és a konkrét élethelyzetekben, a históriai, örök magyarság levegőjét szívja, miköz­ben valamelyik szófukar hun harcos üldögél mellette, majd löki meg a karját, ott a kupád, hörpints egyet, testvér ... Emlékszem, 1993 nyarán Somogybán, Koppány vezér egykori várának közelében, Kútvölgyi Miska tanyáján töltöttünk el vagy hatodma­gunkkal egy feledhetetlen éjszakát: annyit és olyan jóízűt soha életem­ben, sem addig, sem azóta nem ne­vettem, mint akkor. Fura megtisztulás-éj volt, ma már tudom: előre kikacagtunk, úgy hi­szem, minden eljövendő bajt, rosszat, ami csak várt s vár ránk, nevettünk hosszasan, jóízűen a majdani Hom­­érán, 2002 szörnyű nyarán, és mind­azon, ami még csak ezután következ­het. Megtanultam Horváth Aranytól az erdélyi asszonyok leckéjét: min­denen felül lehet emelkedni, mindent túl lehet élni, meg lehet haladni, ha erős lélekkel tudunk nevetni és úgy tudunk együtt lenni, mint akkor, azon az augusztusi éjszakán. Most, aho­gyan új kötetét lapozgatom, eszembe jut előző könyvének címe (szintén az Amerikai Erdélyi Szövetség támoga­tásával jelent meg, 1999-ben): Elra­bolt méltóság. Egyik reá (meg min­denki másra) irigykedő, Magyaror­szágra áttelepült földije úgy gúnyo­lódott rajta és recenzensén, hogy hi­szen nem Kaffka Margit ez a Horváth Arany, ugyan mit akar, mit akarunk hát véle...? Azóta Horváth Arany, igazi erdélyi játékosságával csak az „itt Kaffka Margitka” szavakkal je­lentkezik a telefonba, miközben - éppen előző kötetének címadó írásá­ban - rosszakaróinknak is címezi a nekikeseredetten poharazgató széke­lyeket szemlélve: „egymásra emelik poharukat, amíg kitárt ajtajú nyílt­ságra találnak, s elfelejtik fél évszá­zados megrontottságunkat. Felébred­nek a szesz bódulatából, és nem pusztítják önmagukat, nehogy he­gyeik közt a hitványságnak süssön a nap.” Igen: a megrontottaknak is azt kell üzenni, hogy ne a hitványságnak süssön a nap a hegyek között, me­lyek látták a visszavonuló hunokat, Tuhutum vezért, és a honvédeket, akik Josef Bem tábornokot „apónak” nevezték... Horváth Arany a mai erdélyi ma­gyar szellemi életben intézménnyé vált, vagy legalábbis azzá kell válnia: annyi új s még újabb keletű megha­­sonlás, gyáva „kompromisszumkész­ség”, önfeladás, szánalmas divatmaj­­molás és — mondjuk ki végre: ocs­­mány nemzetárulás - közepette az igazi erdélyi asszonyok, az igazi ma­gyar asszonyok valóját kell képvisel­nie. írásban, szóban, létben, tettben. Mindenben, mindenkor. Új könyvé­nek előszavában Pálfy G. István jól érzékeli, hogy amit ez az asszony ma tesz, sok egyéb mellett a mai magyar közírás mostanra, úgy tűnik, teljesen feledésbe merített etalonja: hogy az újságírás a szellemi élet, az irodalom, a magas kultúra része, hogy a nyelvi igényesség és az eszmei-szellemi tisztaság, az erkölcs és a közösség iránti mély és felelősségteljes elkö­telezettség kritériumai lehetnek csak minden valamirevaló tollforgató mi­nőségének mutatói. Igen, az erdélyi asszony, ha ír, tör­ténelmet ró a papírosra és fajtájának elrabolt, elrabolni akart méltóságáért küzd, szolgálja nemzetét és felszaba­dult örömmel tud nevetni a földi élet múló hívságain. Erdélyben ezt még mindig tudják. Mellékesen: éppen Kaffka Margitnak írta Ady, hogy „egyfajta a fajunk, Be nagyon nem itthon vagyunk / S be nagyon itt kell nekünk lennünk / S be kár ez a sok furcsaság: / Csak tépik lelkünk, a la­zát, / Kit őseink feledtek bennünk.” Az ősök pedig, tudjuk, nagyon fi­gyelnek ám. Úgy vélem, most némi­képp helyeslőén. Domonkos László Csángó napok Erdélyben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom