Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-10-01 / 10. szám

2002. október

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

7. oldal

BORBÉLY ZSOLT ATTILA

Az összmagyar egymásrautaltságból következő nemzeti létparancsot legtömörebben és leglényegretörőbben Szabó Dezső fogalmazta meg. Gondolata, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, ma már szállóigének számít. Többen ismerik, mint a magyar történelmi műhelyre vonatkozó alapgondolatát, mely nemzetstratégiai jelentőségben nem marad el a másik mögött. A két kérdés tulajdonképpen ugyanazon irányban mutat: a magyar életet - országhatároktól függetlenül - magyar kezek irányítsák a magyar érdekeknek megfelelően. Mindebben, azt mondhatnánk, mindenki egyetért, aki nemzetben gondolkodik. De vajon belsővé tettük-e ezt a létparancsot? E gondolat határozza-e meg gondolkodásunk alapvető kereteit határon innen és túl? Avagy vannak olyan tabuk, melyektől feleslegesen óvakodunk? Úgy vélem vannak ilyen téveszmék, melyek mintegy öntudatlanul épültek fel bennünk Trianon hatására. Avagy nem hallottunk-e például olyan érveket, miszerint a Magyarok Világszövetségének elnöke mindenképpen anyaországi kell, hogy legyen, avagy olyan erdélyi érvelést, hogy aki Magyarországon él az ne beszéljen bele az erdélyi politikába. S a helyzet az, hogy e szemléleti korlátok sokakat öncenzúrára késztetnek: a jobbdalon kerülik az erdélyi magyar „belpolitika” dilemmáinak taglalását, kerülik az RMDSZ politikai irányvonala helyességének megkérdőjelezését.

A jobboldalról beszélek, mert a baloldal viszonyulása egyértelmű. Ők beállnak abba a frontba melyben már ott van az erdélyi labanc politikum és sajtóholdudvara, valamint a román sajtó egésze. Az ő célpontjuk az a Tőkés László nevével fémjelzett politika, mely nem hajlandó belenyugodni a 2002-es népszámlálás által tragikus módon visszaigazolt Jövőképbe”, melyet a Markó-i politika egy évtizede rajzol elénk. (Az egyenlet egyszerű: 10 év mérsékeltnek nevezett - valójában önfeladó - politika = 200.000 lélek elvesztése. Hiába emlegetik lassan imamalomszerűen az RMDSZ vezetői, hogy a fogyás oka az elvándorlás, az asszimiláció s a természetes fogyatkozás, mert ettől még nem mentesülnek a felelősség alól. A fogyatkozás ugyanis összefügg azzal, hogy az RMDSZ képtelen volt egy hosszútávra érvényes, történelmi léptékben való fennmaradásunkkal kecsegtető jövőképet megrajzolni.) A ballib sajtó, mely Fekete Gyulát „agyagyulának” csúfolta, mikor már évtizedekkel ezelőtt rámutatott az anyaországi magyarság tragikus demográfiai mutatóira, értelemszerűen nem ejt könnyet afelett, hogy erdélyi magyar politikai vezetés a stabilitás, együttműködés, dialógus hangzatos jelszavait hangoztatva szakadékba vezeti az általa úgymond képviselt közösséget. De, mint már mondottam, a jobboldal is finoman kezeli ezt a kérdést. Legtovább - leszámítva az erdélyi vagy Erdélyből elszármazott publicistákat - Csurka István ment el, aki nemzetárulónak meg merte bélyegezni a Markó-Kasza-Bugár-féle önfeladó politikusi kurzust. Ez egyébként, tekintve a MIÉP anyaországi politikai számkivetettségét, nem vitte előre az erdélyi magyar jobboldal ügyét. Annál is nagyobb jelentősége van annak, hogy a Heti Válasz legutóbbi számában Csoóri Sándor szembefordult ezzel a lelki Trianonnal felérő tapintatos hallgatással és mert a lényegről beszélni. Szubjektív hangú, vallomásszerű, Markó Bélához címzett levelében minden bántó él, minden felelősségre vonás nélkül rámutat a lényegre: „Az offenzíva kidolgozott haditerv szerint zajlik mindenütt. „A felejtés és a nevetés könyve” című regényében Milan Kundera beszámol a módszer néhány alapvonásáról. Ezt mondatja regénye egyik szereplőjével: „A nemzeteket úgy likdiválják, hogy legelőször elveszik emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét és elfelejti múltját. A környező világ pedig még sokkal hamarabb felejt.”

• •

Összmagyar szemlélet vagy lelki Trianon

Félálmaidban nem szoktál hallani ilyen mondatokat? Ezek nem a politikáról szólnak, hanem életről és halálról. Megmaradásról vagy az eltűnésről. Mondd, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a XIX. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”

Igen, erről van szó! Arról, hogy minden figyelemterelést szolgáló álnok érvelés dacára, bizonyos kérdésekben a román politikum egésze áll szemben a magyarság megmaradni s gyarapodni akaró részével. Arról, hogy a mai politika a semmibe vezet, arról, hogy radikális váltásra van szükség. A nemrégiben, konkrétan 2002. szeptember 21.-én lezajlott RMDSZ SZKT ülésen fontosnak tartottam felolvasni Csoóri Sándor esszéjének fentebb idézett passzusát. A reakció az volt, amit vártam. Markó Béla kifejtette, hogy annak van csak joga véleményt nyilvánítani az erdélyi magyar politika érdemi kérdéseiről, aki itt lakik, aki nemcsak kívülről jön „fenyőfát, borvizet és nagybajszú székely bácsit” nézni. S hogy az elnök úr nem szereti, ha kívülről üzengetnek. Nem tudok egyetérteni szemléletével akkor se, ha engem spéciéi olyan kritikusként emelt ki, akinek elfogadja kritizálási jogosultságát, merthogy Aradon élek. A nemzeti felelősség ugyanis nincs lakóhelyhez kötve. E szemlélet, mely egyébként sajnos eléggé elterjedt Er-Trianonról - az elszakított Délvidéken

Trianonról már 12 esztendeje szabad beszélni. Ez a tény az úgynevezett - több mint vitatható - „rendszerváltás” egyik kétségtelenül jelentős, mostanra megszokottá, mindennapivá vált eredménye, mondhatnánk - a régi jó most ideiglenesen visszatért kommunista idők terminológiájával - „vívmánya”. Trianonról lehet beszélni, lehet fölötte búsongani, a nemzetgyilkossági kísérlet-szerződés szövege olvasható, következményei kifejthetők, okait, részleteit, máig ható iszonyát lehet elemezgetni, boncolgatni, vizsgálni. Trianont lehet átkozni és lehet áltárgyilagos-áltudományos nagyképűséggel „szemlélni”, sőt, Trianont ma már szabad - mi több, ajánlatos - különféle hazug és manipulativ módszerekkel „meghaladni”, a határok légiesítésének és átjárhatóságának imamalom-szerű emlegetésével, no meg a majdan eljövendő mennyország-kommunizmus (bocsánat: Európai Unió) mindent-megoldó, mindentelrendező mindehatóságába vetett, ostoba és eszelőségében hihetetlenül kártékony, sűrű megidézgetéseivel. Meg persze az autonómia, a kisebbségek jogainak és önrendelkezésének hosszadalmas kívánatosságát taglalni. (És van még egy halom más kitűnő spanyolviasz is.) Közben persze az a - ha jól számolom - öt nemzedék, amely egymás után, egymás nyomában elszenvedte és elszenvedi ezt a Trianon fedőnevű irtózatot: csak éli a maga nyomorult életét. És hallgat. Mert élni akar. Akarna. Ha hagynák.

Trianonról ott beszélni, ahol több mint nyolc évtizede naponta szenvedik, nyögik mindazt, amit ez a mindörökre átkozott kastélynév takar: más kategória, más fajsúly. Egy másik dimenzió.

Más az árvaság pszichológiai hatásairól fényes konferencia-teremben értekezni és más az árván felnövőnek elmagyarázni, milyen is az édesapa vagy az édesanya hiánya.

A délvidéki Tóthfalu néhány éve már egyre inkább afféle bácskai Lakitelekké kezdi kinőni magát. Olyan magyar szellemi központtá, ahol táborok, konferenciák, gyűlések szervezhetők, korszerű körülmények között, szálloda, sőt nyomda van, utóbbiban a délvidéki magyarság ötven éve legértékesebb folyóiratát, a több mint figyelemre méltó Aracsot állítják elő, de persze könyveket is nyomnak, méghozzá szép számmal. Itt készült például a kiváló délvidéki magyar pszichológus, Hódi Sándor Légüres térben című, a délvidéki magyarságért folytatott utolsó tíz év küzdelmeit bemutató kötete is, amelyről júliusi-augusztusi számunkban írtunk. És Hódi Sándor volt az, aki - az itteni Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet itteni igazgatójaként a tótfalusi Logos Szellemi Műhelyben augusztus 31-én megszervezte a Trianon a magyar nemzet tudatában című konferenciát. Amely fontosságban - hol és miről tanácskoztak - alighanem mérföldkő jelentőségével bír a délvidéki magyar nemzetrész számára.

Magyar címerrel ékesített tábla hirdeti a bejárat mellett: az Orbánkormány támogatásával az idei év elejére készült el a tótfalusi szellemi központ új, modem épületszárnya. A címer mellett gyülekezik a délvidéki magyar értelmiség színe-java. Az emeleti, gyönyörű, hatalmas előadóteremben Utasi Jenő atya, a Logos vezetője köszönti az egybegyűlteket, majd Hódi Sándor tart bevezető előadást. Ezután az Ausztráliában élő neves magyar publicista, Csapó Endre, majd e sorok írója következik. A Magyarok Világszövetségének egykori főtitkára, Bakos István is az előadók között van. Az összejövetel alkalmából mutatják be az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsa által kiírt millenniumi pályázat, a Nyolcvan év kisebbségben legjobb munkáiból összeállított, azonos című kötetet is.

A témák, a megközelítések, a tanácskozás egészének hangulata: rendkívüli és ünnepélyes. Alighanem minden jelenlévő érzi, hogy bizonyos fokig históriai esemény részese: mióta a Délvidéket elszakították az anyaországtól, először lehetséges, először fordul elő - hogy a mindent eldöntő, mindent előidéző okról, magáról „a” Rettenetről az egyik áldozat földdarabon, annak magyarjai előtt beszéljenek. Figyelem ezeket a sokat próbált, többnyire ismert arcokat. A keserű, megmerevült vonások mintha egy icipicit megenyhülnének. Vannak még egészen váratlan, apró vigaszok ezen a keserves világon, villan át rajtam. Délután Zenta felé tartva a kocsiban azon kapom magam, hogy tekintetem, mint errefelé járva szinte mindig, megpihen a zsíros, fekete bácskai anyaföldön - Európa legjobb minőségű termőföldjén. Tari Pista barátom, aki eddig vidáman és felszabadultan beszélgetett, észreveszi és elkapja a tekintetem, s látom, egy pillanatra ő is elnémul, aztán megszorítja a kormányt, és előre mered, az út elhagyatott, néma szalagjára, amely előttünk fut, vezet - kelet felé.

Domonkos László

A másság megtörése, vagy valami más?

Délvidéki magyar iskolák esete a menekült roma gyerekekkel

Újabban roma osztályok létrehozásával bontják meg az iskolák nemzetiségi összetételét a Vajdaságban; olyan koszovói menekült gyerekek beiskolázásával, akik a cigány és az albán nyelven kívül éppen csak törik a szerb nyelvet. A másság megtörésének örve alatt így egymás ellen fordítják a kisebbségeket, próbára téve az önkormányzatok anyagi erejét és emberiességét. A felhalmozódó problémák addig feszülnek, mígnem a kisebbségek, esetünkben a magyar közösség sorvadásnak indult iskoláztatási gondjai háttérbe szorulnak. A megoldás természetesen nem az, hogy a tömegesen idetelepített, ideirányított roma gyerekek az utcán maradjanak, iskoláztatásukat azonban mégsem a helyi oktatási intézmények egyébként is évről évre romló nemzetiségi arányának megbontásával kellene megoldani, hanem olyan lehetőségeket kellene felkínálni, amelyek megnyugtatóan hatnának az itt őshonos kisebbségekre is.(...)

Szabadkán a Gyúró Salaj, a Matko Vukovic és a Széchenyi István Általános Iskolákban voltak kénytelenek ebben a tanévben roma tagozatot nyitni. Ennek során újabb megpróbáltatásokkal kell szembenézniük a tanintézményeknek, hiszen ha lelkiismeretesen akarják végezni

a munkájukat, akkor iskolánként a szociális munkás alkalmazásán kívül pszichológusra is szükség lenne, de a megszaporodott munkára való tekintettel valószínűleg két pedagógus foglalkoztatására is.(...)- Úgy látom, az idén ugyanaz a kész tények elé állítás folyamatajátszódik le, mint 1996-ban, amikor a háttérben megbúvó személyek iskolánkban szándékosan és szervezetten szerb tannyelvű tagozatok megnyitását irányozták elő. Társadalmi-politikai szervezeteink egyike sem emelte fel akkor szavát a magyar nyelvű oktatás megőrzése mellett - mondja dr. Kocsis Mihály, a Széchenyi István Általános Iskola igazgatója. - Minket elsősorban a szakszerű, színvonalas oktatás érdekel, ehhez viszont meg kell teremteni a föltételeket, nem pedig titkos megállapodások, szervezkedés alapján hozni olyan döntéseket, amelyek figyelmen kívül hagyják a tantestület és a helyi közösség lakóinak véleményét. Amikor augusztus utolsó napjaiban csoportosan hozták beíratni gyermekeiket a menekült roma szülők, világossá vált számunkra, hogy szervezett idetelepítésről van szó, amelyről már szeptember 2-án levélben értesítettük a községi és a tartományi illetékeseket, az írásbeli

válasz azonban mindmáig nem érkezett meg, sőt a nyilvánosság előtt szóban is nagyon szűkszavú nyilatkozatok hangzanak el. Pedig ezt a kérdést egyetlen iskola sem képes egyedül megoldani, hiszen a probléma társadalmi méreteivel meghaladja a tanintézmények hatáskörét. Nem a kérdés pillanatnyi kezelését várjuk, hanem tartós megoldást, hiszen a városban valakik néhány iskolát előre megfontolt szándékkal, meghatározott mércék alapján szemeltek ki arra, hogy megbontsák a nemzetiségi összetételét. A megoldásnak tehát elsősorban az oktató-nevelő munka zavartalanságát kell megteremtenie, figyelembe véve az őslakosok érdekeit. Végül is a magyar és a szerb nyelven tanuló diákok szülei ugyanolyan jogi alapon várják ezt el, mint a roma kisebbséghez tartozó szervezetek.

Az idei tanévben egyébként két szerb tannyelvű roma első osztályt voltunk kénytelenek nyitni összesen huszonhét tanulóval. Amennyiben a hátralevő hét évben mindig ennyien iratkoznak majd be, akkor, láthatjuk, több mint kétszáz gyermek idetelepítésének alapjait vetették meg azok, akik ide hívták és irányították ezeket a menekülteket. (...)

(Forrás: Szabad 7 Nap)

délyben, egyfajta önként vállalt tudati Trianon, melynek felszámolása egyik alapfeltétele a határokon átnyúló magyar újraegyesítésnek.

Ugyancsak Markó Béla érintette azt is, hogy sajátos helyzet, hogy nekem úgymond Csoóri Sándorra „kell hivatkoznom”, amikor nem is oly sok idővel ezelőtt éles ellentétek voltak közöttünk az MVSZ ügyében. De hát ilyen a politika - mondotta. Nos, nem kifejezetten erről van szó. Hanem arról, hogy nagy hiba lenne, ha egy politikus vagy közéleti személyiség valamely tévedése miatt (még akkor is, ha azt nem ismertre be) többé nemlétező tényező lenne számunkra. Hogy más példát ne mondjak, Duray Miklós több ízben, dokumentálható módon valótlanságokat állított az MVSZ 2000-es kongresszusán történtekkel kapcsolatban. Attól még 2002. április 13.-i, Kossuth téri kiállását a magyar nemzeti erők mellett méltányolni lehet és méltányolni kell. Akárcsak azon bátor nyilatkozatát, hogy neki szülőföldje van, nemzete van, de hazája nincs (ezzel válaszolt az őt hazaárulással vádoló szlovák sovinisztáknak). Hasonló a helyzet Csoóri Sándorral. Az a tény, hogy az MVSZ jelenlegi sajnálatos és keserű helyzetének kialakulásához döntő módon hozzájárult, nem jelenheti azt, hogy ne méltányolnánk s ne idéznénk helyénvaló nemzetpolitikai meglátásait. Különösen akkor, ha ezek túllépnek egy erős szemléleti határon és szerzőjük vállalja kinyilvánításukkal annak kockázatát, hogy fejére fogják olvasni, hogy „kívülről” szól bele az erdélyi magyarság belügyeibe.

Markó reagált érdemben is Csoóri felvetésére. Úgy vélte, ha az erdélyi magyarság a Csoóri Sándor által megjelölt utat követte volna, akkor nem 10, hanem 20-30%-os lett volna a fogyás. Ez persze merő spekuláció. A Csoóri által megjelölt út nem azonos azzal, amivel Markó megpróbálta egyenlővé tenni, nem azonos a sündisznóállásba merevedéssel. S különösen nem azonos a statikus politikával. Épp ellenkezőleg: ez az út jelent nyugati lobbyzást, jelent tudatos belső önépítkezést, gazdasági térhódítást, kulturális gyarapodást és mindemellett, ha a parlamenti munka értelmetlen, akkor a parlament elhagyását. Markó Béla a Református Világtalálkozó kudarcával próbálta igazolni, hogy a Nyugat nem receptív a mi igényeinkre s úgy fogalmazott, hogy innen is látni, hogy nem úgy áll a helyzet, ahogy egyesek állítják, hogy „a Nyugat alig váija, hogy mi felmutassuk gondjainkat”. Valóban nem ez a helyzet, de soha senki nem állította, hogy ez lenne. Épp ellenkezőleg. Az RMDSZ hivatalos programjához és alapszabályzatához, vagyis a minél nagyobb fokú magyar önállóság (autonómia) célkitűzéséhez hű erdélyi magyar politikai erők mindvégig azt hangsúlyozták, hogy a legnagyobb probléma a jelenlegi Markó-féle politikával, hogy hanyagolja a külpolitika eszközét. Hogy besegít a román államhatalomnak abba, hogy a problémákat csak akkut állapotban észrevevő Nyugatot abba a hitbe ringassa, hogy az erdélyi magyarság problémái „modellértékűén” meg vannak oldva. Éppenséggel arról van szó, hogy minden erővel azon kellene lenni, még az ország integrációja előtt, hogy a nagyhatalmak észrevegyenek minket, hogy tényezők legyünk, hogy megoldandó problémát jelentsünk. De ennek nem az a módja, hogy kifelé legitimáljuk protokollumokkal az éppen regnáló (egyébként mélységesen antidemokratikus s nem kevéssé magyarellenes) román kormányt. Ez a politika munkát jelent, tudatos tervezést, szívós lobbyzást, összehangolt akciókat az anyaország nemzetileg elkötelezett erőivel.

Nem kisebb feladatról van szó, mit arról, hogy békés, törvényes eszközökkel kell elérni azt, amit mások (a déltiroli olaszok, a macedóniai albánok vagy a moldáviai gagauzok) erőszakos úton értek el. Ez az, amire a jelenlegi RMDSZ vezetés nem hajlandó s belső ellenzék pedig a közösség mandátuma (választási győzelem) nélkül nem képes. És ez az, ami hozzátartozna a Heti Válasz hasábjain érkezett politikai üzenet valóságba ültetéséhez.