Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-07-01 / 7. szám

2002. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal - Ugye, nem emlékszik rám, doktor úr? - fordult felém, mikor ágyához lép­tem. - Ne haragudjon, hogy idekéret­tem, őszintén szólva nem vagyok rosszul, azaz rosszabbul, mint eddig, de szerettem volna látni, elmondani va­lamit. Én vagyok a Keszeg István, a „keszeg” amolyan ragadványnév, csak azért nem a valódi nevemet mondom, mert így biztosan visszaemlékszik rám: hat éve, karácsonykor baleset ért, a gépkocsi vezetője a helyszínen ször­nyethalt, nekem a hátgerincem sérült meg, úgy hoztak be a kórházba. Önt hívták konzultációra, a sebészek azon voltak, hogy műteni kell, de ön nem ajánlotta, s talán, de nem is talán, ha­nem határozottan ez volt a szerencsém, mert lábra álltam, megúsztam műtét nélkül, ezt önnek köszönhetem. Ugye, így már emlékszik rám! Igen, így már tényleg emlékeztem. Most már határozottan felidéztem azt a karácsonyi estét: hosszasan tanakod­tunk, én traumatikus vérömlenyt gya­nítottam, nem láttam indokoltnak a be­avatkozást, napokig magamban hor­doztam a kételyt: vajon nem tévedek­­e? Majd, néhány nap elteltével, érezni kezdte ujjait, megmozdította nagyujját, aztán a többit, s hetek múltán - kez­detben segítséggel, majd mankókkal - már sétálgatott az osztály folyosóján. Naponta többször is találkoztunk, há­lás tekintettel fogadott és kísért mind­annyiszor, s ha szóba elegyedtünk, azt ismételgette: „Ugye, doktor úr, az ilyen kesze­gek, mint én, nem tetszenek a halál­nak?” Hónapok, évek múltával, ha va­lakinek - esetleg egy analóg eset kap­csán - felidézzük, úgy említettük, hogy a, keszeg”. E bevezető nélkül nem ismertem volna meg. Igaz, élve a szent hazug­ság mindennapunk gyakorlatában pol­gárjogot nyert szokásával, rábólintot­tam volna. „Ismerem”, majd tapoga­tózó kérdéseimmel eljutottam volna a lényegig, de ő megelőzött, talán mert időt akart nyerni, vagy nem akarta me­móriámat próbára tenni, esetleg félt, hogy arcán kutatva a múltat, meghök­­kenek látván elesettségét. Múmiává aszott lény feküdt az ágy­ban: kopasz volt, arcbőre fakó, szeme színtelen, ráncok csokrai csurogtak le homlokáról, ajka kicserepesedett — nem nagy sikerrel próbálta kiöltögetett nyelvével nedvesíteni -, fejét cémányi inak foltozták ziháló mellkasához, ami inkább hasonlított anatómiai prepará­tumhoz, mint élő-lélegző ember test­részéhez. Látszott, láz gyötörte.- Mivel segíthetek? - ültem le mellé.- Nem segítséget kérek, doktor úr, azt már senki nem tudna nekem adni, csak arra kérem: hallgasson meg. Azt, amit most elmondok, nem meséltem el senkinek, megkötött a titoktartás tör­vénye, de érzem, nincs tovább. Bólintottam, hallgatom, mert őszin­tén érdekelt, mit akar mondani, mi az a titok, amiről eddig nem szólhatott.- A csernobili reaktor robbanása után - októberben -, mint annyi sok száz embert, engem is beidéztek sza­bályos katonai behívóval a katonai pa­rancsnokságra. Tudtuk, tudtam, hogy mi céllal, hisz már addig is sok embert vittek oda dolgozni. Lehettünk vagy negyvenen. Nem akarom részletezni, az alezredes beterelt egy szobába min­ket és mondta a mondanivalóját, hogy baj van, segíteni kell, menni kell Cser­nobil környékére, ránk, sofőrökre kü­lönösen nagy szükség van, de vehet­jük úgy is, hogy ez átképzés, mivel ko­runknál fogva még katonakötelesek va­gyunk. Aki nem érzi magát egészsé­gesnek, menjen el a poliklinikára, hoz­zon igazoló orvosi véleményezést, azt nem viszik. Természetes, hogy mind­annyian elmentünk a felülvizsgálatra. Én elmondtam kollégájának, mi történt akkor velem, ő megvizsgált, mondta és írta is, hogy nekem nem ajánlatos egy olyan „kényszermunka”. Vittem is vissza a leletet, mutattam az alezredes­nek, de ő azt mondta, ha a polgári élet­ben tudok dolgozni, ott sem lesz semmi problémám; úgy látszik, sokak­Már nem érzem a must illatát Csernobil, 1986. április 26. nak sikerült elintézniük az itthonmara­­dást... Tétovázó kézzel nyúlt az éjjel­iszekrény felé, pohár volt rajta, inni akart. Elvettem a poharat, megemel­tem fejét, ajkaihoz teltem a poharat, apró kortyokkal ivott, majd visszaha­­nyatlott.- Köszönöm - próbált, mosolyt erőltetni sápadt arcára.- A munkahelyükön nem lesz semmi gond, a munkaviszony marad, írjanak meg egy megbízó igazolást, azzal kiadják feleségüknek a bérüket havonként. Ott teljes ellátást kapnak, Nem tudtam megérteni: a kerítés in­nenső oldalán járhattunk-kelhettünk, de egy méternyire már életveszélyes volt, katonák és rendőrök vigyáztak a sávra. A gyakori szelet azonban nem tudta senki megregulázni, az feltartóz­tathatatlanul fújt Csernobil felöl... Az senkit nem érdekelt.- Másnap reggel felsorakoztunk az udvaron, névsorolvasás volt, majd megparancsolták a megnevezetteknek, hogy menjenek a kolhoz motorpark­jába, onnan indulnak. Rám másnap ke­rült sor. Ismert típusú tízkerekes ka­tonakocsira ültettek, a kabin pléhleme-A csernobili erőmű negyedik blokkja a katasztrófa után reggel jelentkezzenek, megkapják az uniformist - bocsátott haza a tiszt.- Másnap reggel kiosztották a ka­tonaruhákat, azaz a váll-lapomon egy csillag volt, én tartalékos alhadnagy voltam, majd ki-ki kis cókmókjával ki­vonult az állomásra. A következő nap reggelén érkeztünk meg állandó tartóz­kodási helyünkre, Csernobiltől har­minc kilométerre. Amolyan laktanya­szerűségbe szállásoltak el bennünket. Ott tényleges katonák is voltak, örül­tek nekünk, amikor megérkeztünk, ugyanis őket váltottuk fel. El is vonul­tak hamarosan, de a tisztek maradtak - látszott rajtuk, hogy ők is inkább mennének... Elszállásoltuk magunkat: mi az iskolában kaptunk helyet, a tisz­tek maradtak a kolhozirodában. Sod­ronyos ágyak voltak az iskola termei­ben, azokon matracok, kaptunk két pokrócot, egy kispárnát. Úgy fél óra múltán kivezényeltek bennünket az ud­varra.- Maguk most tényleges szolgála­tot teljesítenek - szólt hozzánk egy őrnagy. És ehhez tartsák magukat, itt minden parancsszóra történik. Én va­gyok - bemutatkozott - a politikai osz­tály főnöke, - a mellette állókra mu­tatva - bemutatta a többi tisztet és tisz­test. Ez, ahol maguk öt hónapig fog­nak szolgálni, a második zóna. Itt a ra­diáció nem veszélyes, alig van a me­gengedett szint fölött, de ott - kezével jobbfelé intett - van a falu végén a ve­szélyzóna - sorompó jelzi -, onnan be­felé már tilos menni, ött magasabb a sugárzás. Onnan harminc kilométerre van a reaktor, oda fognak bemenni a kocsikkal és fogják kifuvarozni a tör­melékeket, vinni meg éppen amit kel­lesz: cementet, téglát, vasat stb. A so­rompónál mindenki felteszi a kiadott szájmaszkot és csak akkor veszi le, ha visszajött, ott lesz a sorompó mellet egy láda, abba fogják beledobni. A ko­csik lemezekkel vannak védve, ki­szállni a kocsiból nem szabad. Az ét­kezde arra van, mutatott egy nagy sá­torra, úgy 200 méterre az iskola mö­gött. Kérdés van? Senki nem kérdezett. Vezényszóra bevonultunk az étkezdébe, majd sze­rény vacsora után lefeküdtünk.- Doktor úr, nem untatom? - né­zett rám.- Nem, nem, csak meséljen - vála­szoltam, mert én is voltam ott, élénken láttam a képet és eszembe jutott, én is a második zónában voltam egy hóna­pig. Mi is egy iskolában voltunk elszál­lásolva, a kert végében húzódott a har­minc kilométert övező drótkerítés. zekkel volt körülszegezve, az ablakon egy 20 cm-nyi vízszintes nyílás ki­hagyva, amin keresztül láttam az utat. Felsorakoztuk a sorompó előtt - tíz ko­csi volt - fegyveres őrök néztek be minden kabinba, kiosztották a védő­maszkokat: négyréteges géz volt, fel­kötöttem a füleim mögé, majd kiadták a parancsot, hogy öt percig 60-as se­bességgel, majd 80-nal menjünk. Újra kért vizet, megitattam, pihent, hallgatott egy darabig, majd folytatta.- Mikor már bent jártunk a zóná­ban, akkor fogott el először a félelem, és tudja, doktor úr, mitől ijedtem meg? A csendtől, a mozdulatlanságtól. Tudja, én gépkocsivezető vagyok, mi­óta csak dolgozom, megszoktam a mo­tor zúgását, s mellette meg tudok kü­lönböztetni minden más zajt, ami a ko­csin kívül van. Ott viszont nem volt semmi. Amennyire láttam a résen, apró falvakon mentünk keresztül, se­hol semmi jele az életnek, semmi mozgás, az udvarokon, az utcákon sehol senki, pedig nappal volt. Ez az, amit nem tudtam sehogy megszokni, míg ott voltam.- Pihenjen egy kicsit - szóltam a leülepedett csendben. - Majd folytatja.- Nem, nem akarok pihenni - mondta -, de nem is azt akarom el­mondani, hogy másnaponként kellett mennem, hogy hova vittük a törmelé­keket, nem ezt akartam elmondani.- Hanem?-Azt, hogy milyen borzasztó érzés volt a szorongás. Mindig azt hittem, hogy félek, néhány nap múlva rájöt­tem, hogy ez nem félelem, hanem va­lami egész szokatlan érzés, órákig nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk egymásra, mindenki magával volt el­foglalva, pedig nem csinált semmit, az volt az érzésem, hogy pisilni is félnek kimenni az udvarra. Össze voltunk zárva, régi ismerősök, még rokonok is, de kerültük egymást, tartottunk attól, hogy a másik esetleg kérdez valamit. Olyan volt ez, mintha mindegyikünk magával hozott volna a zónából egy­­egy rakomány síri csendet. Néhány napra rá - érkezésünk napjától - az egyiket elvitték: éjszaka görcsei voltak, elvesztette az eszméletét. „Biztos alko­holista volt” - mondta kérdésünkre a tiszti orvos, mikor érdeklődtünk tár­sunk hogy léte felöl. Mert minden ki­szállás után megmérték lázunkat, a vér­nyomásunkat. Eleinte még panaszkod­tunk, hogy nem tudunk aludni, mert tényleg kínzó volt az álmatlanság, de azt mondták, hogy ez azért van, mert szokatlan a környezet, majd elmúlik. A tiszt, aki minket fogadott, három­négy naponként este amolyan polit­­foglalkozást vezetett, azt mondta, hogy nagy dolgot csinálunk, hogy ezt a nép soha nem felejti el, hogy hősök va­gyunk, hogy ne féljünk semmitől, hogy ő kezdet óta itt van, és nincsen semmi baja. Mikor valaki rákérdezett, hogy milyen is itt a radiáció, mindig azt válaszolta, hogy alig több a megen­gedettnél. Hogy aztán mennyi a me­gengedett, azt sosem tudtuk meg. Csak az a szorongás ne lett volna, ami három hétre rá olyan honvággyá lett, hogy azt hittem, megörülök. Arra gondoltam, megszököm, lesz, ami lesz. Mikor éjszakánként nyitott szemekkel feküdtem, mindig otthon voltam. Higgye el, doktor úr, láttam a felesé­gemet, gyermekeimet, hallottam a hangjukat, még a kutyám ugatását is, éreztem a must illatát a pincénkben. Lassan beesteledett, az utcai lám­pák beküldték fényüket a szobába, nyúltam az éjjelilámpa felé, fel akar­tam kapcsolni.- Ne, kérem, ne kapcsolja fel - mondta halkan.- November hatodikén reggel szo­kás szerint felsorakoztunk az udvaron. Jött az őrnagy és kísérete.- Elvtársak, barátaim! - kezdte, mi felkaptuk fejünket, valahogy szokatlan volt egész tartása. - Holnap nagy ün­nep lesz, hisz ezt tudják önök is. Ezt a nagy napot méltóan kell megünne­pelni, hadd tudja meg a világ, mi azok vagyunk, akik nem hátrálnak meg a ne­hézségek előtt, mi eddig is legyőztük a természetet, ezután is így lesz. Ki­tűzzük a zászlónkat Csernobil romja­ira, hadd hirdesse legyőzhetetlenségün­ket. Ez a megtiszteltetés nekünk jutott. Az, aki vállalja ezt a nemes cseleke­detet, lépjen egy lépést előre! Majd némi hallgatás után, hozzá­tette:- Mi katonák vagyunk, ezt meg is lehetne parancsolni, de én tudom, hogy van önök között hazáját szerető ember. Aki vállalkozik, az tíz nap szabadsá­got kap. De ha önként senki sem akar, akkor megparancsolom, de akkor nincs szabadság. Rámzúdult a lágyan diskuráló must illata, hallottam a földre­­pottyanó diók zörrenését, láttam a fi­aim dióhéjtól fekete tenyerét, fü­lembe szállt feleségem vacsorára hívó szava. Előléptem a sorból.- Derék dolog - lépett közelebb a tiszt -, maga egy igazi hazafi. Minden­ki oszolj! - szólt, engem betessékelt a kolhozirodába, ott megkaptam a rész­letes eligazítást. Máig sem tudom meg­magyarázni magamnak, de akkor éj­szaka úgy aludtam, mint a bunda. Más­nap reggel két kocsival mentünk ki, az egyikben én a zászlóval, a másikban az őrnagy. A romos reaktor melletti épü­letekre kellett a zászlót felvinni egy tű­zoltólétrán, ami a falba volt erősítve, és a tetőn a kéménybe tenni. Kiléptem a kocsi fülkéjéből, a zászlót a dere­kamra erősített öv mögé tűztem és fu­tottam a létráig, gyorsan felkapaszkod­tam. Kikaptam a zászlót a hátam mö­gül és rúdjával beeresztettem a ké­ménybe, s már fordultam is vissza. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott az egész, de nagyon lihegtem, nem volt levegőm, a számon sem volt maszk, mikor beültem a kocsiba. Az udvaron vártak társaim, csak néztek rám, nem kérdezlek, semmit.- Derék ember maga, így kell ezt csinálni! - szólt inkább a társaim felé az őrnagy, mint nekem. Maga olyan sovány - mondta nevetve -, mint egy keszeg, kikerülik még a sugarak is. Másnap jöttem haza, útközben már rosszul éreztem magamat, itthon is, de nem szóltam senkinek, még a felesé­gemnek sem. Tíz nap elteltével elmentem a ka­tonai parancsnokságára, panaszkod­tam, hogy nem érzem jól magamat, azt mondták, hogy menjek vissza, ott majd kivizsgálnak. Megérkezésem másnapján elvesztettem az eszméle­temet, beszállítottak a kórházba. Töb­ben voltunk egy teremben, mindnek ugyanazok voltak a panaszai. Ott hallottam, hogy az őrnagyot bünte­tésből áthelyezték valahová, mert apolitikus volt a viselkedése: rosszul szervezte meg a zászló kitűzését, az beesett a kéménybe. Hetekig rosszul voltam, rengeteg injekciót, vérátömlesztést kaptam, mi­kor úgy-ahogy megerősödtem, hazajö­hettem, de itthon napról napra hagyott el az erőm.- Tudja, mi a betegsége?- Tudom. Azt is tudom, hogy nem sok maradt hátra, ezért is akartam el­mondani, és mintha enyhült volna is a szorongássom. Csak valahogy nem ér­zem a must illatát, és olyan csend van körülöttem. Felálltam, nem tudtam vigasztalni, mert éreztem, hogy visszautasította volna.-Viszontlátásra!- O, nem, doktor úr, köszönöm, nyugodalmas jó éjszakát... ...Öt nap múltával eltemették... Szöllősy Tibor (A szerző részt vett a mentési mun­kálatokban.) Csernobili tények: Az akkori szovjet vezetőség na­pokig titkolta a katasztrófa tényét. Megrendezték a május 1 .-én kezdődő Béke kerékpáros-versenyt, ami Ki­­jevben startolt (a nyugati versenyzők lemondták). 180 tonna radioaktív fű­tőanyag „dolgozik” a romok alatt. A robbanáskor 100 millió curie radio­aktív szennyeződés került a környe­zetbe, ami kb. 10 millió embert ve­­szélyeztet/tetett Oroszország, Fehér­oroszország és Ukrajna területein. Az egészségügyi világszervezet adatai szerint 4,9 millió lakos kapott egész­ségre káros szennyeződést, ebből 3,3 milliót tartanak számon kimutatható egészségkárosodással (555 100 gyer­meket). Kb. 10.000 ember vesztette életét 10 év alatt a katasztrófa követ­kezményében. 17-szeresére nőt a da­ganatos megbetegedések száma, megduplázódott a gyermekhalandó­ság, 70%-kal nőtt a halandóság a 40- 50 évesek között, a mentési és a kö­vetkezmények felszámolásában részt vett 750 ezer emberből több mint 7 ezer invalidus lett. A talajvizekbe került/kerülő szennyeződés ellenőrizhetetlen, a né­gyes blokk fölé emelt szarkofág re­pedezik, „pöfög”, összeomlással fe­nyeget. A több mint 200.000 kitelepítettből több ezren - a tiltás ellenére - vissza­tértek a szennyezett, életveszélyes zó­nába. Az állam évente a GDP 15%-át költi a katasztrófa következményeinek felszámolására. A statisztikai adatok - néhány ki­vétellel - nem pontosak, nem tükrözik híven a tényeket... \ Határon túli magyar fiatalok találkozója „Tizennégy országból mintegy hatszázan vesznek részt Budapesten a he­tedik alkalommal rendezett határon túli magyar fiatalok találkozóján” - hangzott el a program nyitó sajtótájékoztatóján, Budapesten. Az egyhe­tes találkozót a „Vendégségben Budapesten” rendezvénysorozat kereté­ben tartják. Goldschmied József programigazgató elmondta: a kulturális értékek bemutatására, közvetítésére épülő találkozó olyan politikamen­tes szellemi műhellyé formálódott az évek során, ahol a fiatalok megis­mertetik egymással régiójuk értékeit. A programok közül kiemelte a Bu­dapesti Búcsú keretében a Városligetben megrendezett Nemzetközi Ifjú­sági Sokadalmat, amelyen a találkozón részt vevő művészeti csoportok mutatkoznak be. \_______________________________________________________/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom