Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-07-01 / 7. szám

2002. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Tatárok között Lidércálom DOMONKOS LÁSZLÓ A legtöbb magyarországinak, ha Er­déllyel találkozik, az Erdőn Túli Föl­dön belüli tündérország a meghatá­rozó, életre szóló élmény: hát persze, hogy a Székelyföld, a maga külön mitológiájával, Ábeltől a borvizekig, a góbéságtól Szent Anna taváig, a Hargita fenyveseiig, elérve Csíksom­­lyót, miközben Attila zordon hunja­inak baljós árnyai lengedeznek a hagymakupolás román ortodox templomokkal agyontelepített táj fensége fölött. Noha e sorok írója is legelőször ezzel a csoda-vidékkel ta­lálkozhatott még a hetvenes évek első felében: az eredendő, a csontve­lőig hatoló élményt mégis - más táj­egység jelentette. A Királyhágóra felérve, a két or­szág határán meg kell állni. Olyan ősi, íratlan törvény ez, mint fedetlen fővel lépni a templomba vagy halkan beszélni, ha valakit utolsó útjára kí­sérnek ebben a földi ámyékvilágban. Ez a mindössze 582 méter magas, te­hát a Jánoshegynél alig nagyobb, mégis óriásinak tűnő gerinc - szo­ros? - hágó-? völgykatlan-bejárat? - több mint jelkép, több mint a magyar történelem talán legősibb határhegye. A Királyhágón megváltozik a táj, más lesz - élesebb, metszőbb, kemé­nyebb - a levegő. Igaza van Cs. Szabó Lászlónak: kevés lenne ez a hágó két ország s két nép közé, mégis - itt egy világ végében, egy másik­nak a kapujában vagyunk. Visszafelé, nyugat irányába alattunk Bihar s az alföldi síkság; úgy tűnik, ellátunk in­nen legalább Püspökladányig, ha nem Szolnokig vagy Pest keleti szé­léig. A végtelen rónaság itt ér igazá­ból véget, hogy amott, alig párszáz méterre innen, meredeken zuhanni kezdjen a múlt mélységes mély kútja, valami mélyebb tengerfenék legaljára. Oda, ahol véres kísértetek, fura, időtlen magyar emberek és eze­réves kövek várnak, ódon, kopott ke­retben, mint elhagyatott, nagyértékű festmények egy poros hátsó raktár­ban. A tetőn árusok hada, bódék, füst, balkáni szagegyveleg, reklámok, bu­szok a parkolókban. Köröskörül ko­mor mozdulatlanság: hegyek és he­gyek, sűrű erdővel borítottak, titko­kat tudók. Tuhtum vezér hágta he­gyek ezek, látták a végigözönlő, Csigla mezejére tartó hun utódokat és az Árpád-házi királyok fényes kí­séretét, a messzi külországba induló s onnan megtérő erdélyi peregrinu­sokat és Ady nótázó, vén bakáit. A szemközti hegyoldalban ap­rócska, rejtélyes rendeltetésű, fura építmény. Térdig páfrányban gá­zolva, verítékezve érünk föl hozzá: a fűvel benőtt egykori betonbunker befelé, a történeti Erdély felé néz, egyik végébe botcsinálta vízvezeté­ket próbáltak eszkábálni, felül a tető engedelmesen simul lefelé. Igen, ez csakis a Székely Hadosztály mene­tója lehet: itt, a Királyhágón is - többszáz kilométer hosszú frontvo­nalon - védték a hazát a székelyek négy álló hónapon át, 1919 január­jának elejétől április végéig a kelet felől előretörő, betolakodó románok­kal szemben, valósággal ide a Király­hágóra szegezve az alattomos hódí­tókat, miközben Budapesten Káro­lyiék pacifizmusról szónokoltak, majd beleájultak Kun Béla terrorle­gényeinek karjaiba. A Székely Ha­dosztály meg hasztalan könyörgött lőszerért, élelemért, ruháért, felsze­relésért... Álldogálunk csendesen a bunker­maradvány előtt. Vagy ötven lépés­nyire, a meredek hegyoldal fölött keskeny ösvény: a régi királyhágói út, itt, innen szállították nekik - amit lehetett... És ameddig lehetett. Ragyog a nap, könnyű bárányfel­hők fölöttünk, s körülöttünk a csend. A fojtogató. A Királyhágóról befelé indulva, a Nagyvárad-Kolozsvár közötti út két oldalán, vagy nyolcvan kilométer Kalotaszegi helyzetjelző hosszan, hegyesszárú háromszög­alakban pedig egy táj: Kalotaszeg. Legjobb ismerője, a legújabbkori Er­dély egyik legnagyobb s tán leg­utolsó polihisztora, Kós Károly azt írja róla, hogy Kolozs megyének azt a területét jelenti, „mely a Kolozsvár- Nagyvárad vasútvonal, illetve orszá­gút közén és két oldala mentén Ko­lozsvártól Csúcsáig terül el, melyet délen a gyalui havasok északi, nyu­gaton a Vigyázó (Vlegyásza) havas és a Meszes hegylánc keleti lába fog-Kalotaszegi népviselet lalnak le.” Ezt az egységes, össze­függő, elég zárt tájegységet így jel­lemzi: „kopasz, köves dombok, eső­mosott árkokkal szaggatott hegyol­dalak, fátlan, sovány kaszálók és le­gelők, sátés, vizes rétek, kínosan mű­velt oldalas szántók egyhangú egy­másutánja... majd váratlanul csodá­latosan szép vidék, tölgy- és bükker­­dők, vad gyümölcsfákkal tarkított vi­rágos kaszálók, mint ültetett, gondo­zott angol kert. De csak oázisfoltja ez a kopár dombvilágnak.” Ezen az utánozhatatlanul egyéni, sajátságos tájon körülbelül ötven ma­gyarlakta helység található. „A tipi­kus kalotaszegi tájék a maga egészé­ben és részleteiben ma is komoly él­ménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek” folytatja Kós Károly. „De egyik jellemző tulajdon­sága ennek a különös világnak, hogy a maga artisztikumát nem tárja rög­tön az ember elé; olyan, mint az igazi művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklám, csak a hozzá­értőnek és csak egy idő múlva lep­lezi le a maga igazi nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek for­rásához, leikéhez tud hozzáférni, aki megérti sajátos harmóniáját: vonala­iban, színeiben, formáiban, hangjá­ban és mozgásában: egész élő való­ságában.” Piros pipacsok mennek az úton - írja a színpompás kalotaszegi viselet­ről Cs. Szabó László. Alighanem minden magyar népviseletek leg­­pompásabbika, ősi ázsiai ruhadara­bok: a párták, a kétoldalt csípőre tű­zött „muszuj”, a görbe orrú, puha pi­ros csizm. És micsoda tartással vise­lik őket a helybeliek! Ők azok, aki­ket Ady „pompás magyaroknak” ne­vezett, templomból jövet, amint mennek át a Kalota folyón. Cs. Szabó: „a tiszai magyarok és a ha­vasi székelyek, a belső-erdélyi ma­gyar népesség között ez a tatár nép a híd. Ha beszakadna, Várad és Ko­lozsvár közt elmerül a magyar szó.” Negyvenezer „válogatott ember­ről” írtak nagyjaink a kalotaszegi magyarságot csodálva. Amely alig­hanem fajtánk legszebb embertípusa: indián szépségek, mohikán törzsfő­­nök-arcok, szikár pofacsontok, az illyési „ferde hiúszem-szögelet”, mongolredő, izzó melegbarna és fe­kete szemek, szálfaegyenes derekak, méltóságteljes, lassúdad mozdulatok - piros-fehér varrottasok és gyön­gyöm négy fiatomyos, fazsindelyes templomok között a színreformátus vidéken. Németh László, amikor 1935-ben itt járt, láthatta azt az istentiszteletet, amely nekem a nyolcvanas évek ele­jén adatott meg: itt „a mennyezet fa­táblái, a szószék koronája ékesebb, a kálvinista századok jelenvalóbbak, a kendők ünneplőbbek, a derekak ki­rályibbak... mintha mélyes-mélyen, az idő színe alatt ülnék ebben a vi­rágmintás teremben egy elsüllyedt néppel... lopva társaimra nézek: le­nyűgözve ülnek ebben a tatár Géni­ben. Magyarság, halál és protestan­tizmus, én is úgy érzem, egyet jelen­tenek ma itt.” A föld nem tudja népét eltartani: a férfiak nagy részének évszázadok óta a földművelés mellett más mes­tersége is van, leginkább kőfaragó, ács, asztalos, kőműves, fafaragó. Méra a tejtermeléséről híres, szinte az egész falu ebből él. Ma­­gyarvista a kőfaragók faluja, de van már vasutas és kőműves falu is. Az asszonyok Bánffyhunyadon, Kőrös­főn, Magyarkapuson a főút menti árusítóhelyeken százával árulják a varrottasokat (meg millió mást) - a felhígulásról, az elüzletiesedésről maguk a kalotaszegiek vallanak, me­gejtő nyíltsággal és a kényszer bele­­nyugovásával. Az egykézés már száz éve leg­alább akkora, hagyományos és köz­mondásos jellemző errefelé, mint Magyarországon az Ormánságban: a kalotaszegi egykéről és a kalotaszegi gyermeknevelésről már igen sokat ír­tak - ám tény az is, ami a bánffyhu­­nyadi tiszteletes úrtól kapott, az Er­délyi Kárpát Egyesület kolozsvári osztálya által kiadott Kalotaszegi ka­lauz című színpompás, igen gazdag és tartalmas füzetben olvasható: a Cs. Szabó-i negyvenezer után még 1945- ben is majdnem 35 ezren voltak a ka­lotaszegi magyarok, „míg az 1992- es népszámláláskor 22 ezer 654 sze­mély vallotta magát magyarnak”. A meseszép kalotaszegi templo­mok közül is talán a legcsodásabb, a Vigyázó havassal szemközt fekvő magyarvalkói felé tartva, a közeli Nagykalota és Kiskalota falvakban már rosszarcú, nem túl jóindulatú móc öregasszonyok szólítanak meg bennünket, útbaigazítást csak romá­nul kapni - a valkói református lel­kész szerint is ez a Mócfölddel ha­táros, déli rész már vegyessé vált. „De a szilvapálinka még mindig jó”, teszi hozzá. Ebben is igaza van. A mai Kalotaszeg egyre jobban hasonlít a mai Székelyföldre vagy akár Nagyváradra: a konzumidiotiz­­mus alattomos betüremkedéseivel párhuzamosan az ősi világ szellemi, intellektuális tartalékai is mintha fo­gyóban lennének. Hódít a balkáni, bizantin magatartásmodell: ezelőtt húsz-huszonöt évvel még elképzelhe­tetlen volt, hogy ha egy házba behív­tak, ne traktáltak volna az étel-ital mellett az anyaország világára szom­­juhozó érdeklődéssel is - most el­adni, üzletelni akarnak, „külkapcso­­latokat” kiépíteni, üzleti meggondo­lásból, számításból... S a váltig pompás magyarok már nem a varázslatos ős-ázsiai viselet­ben jönnek a tepmplomból; közö­nyös, mozdulatlan arccal végigmérik az idegent és sietnek haza ebédelni. A magyarvalkói erődtemplom tor­nyából nagyon messzire látni. Kalau­zunk akár egy volgai tatár lovas: sze­mét összehúzva mond egy-két monda­tot, szikár, kemény arca megfeszül, vo­násai merevek, keze mozdulatlanul pi­hen a párkányon. A történelemről, kö­zös históriánkról beszélek, figyel, hall­gat, arca nem árul el semmiféle érzel­met. Állunk, nézzük a Vigyázó havas csúcsát szemközt. Váratlanul megszó­lal: tatárjárás, igen... az sok volt itt uram. Van ma is. Ebben maradunk. A Vigyázó nem válaszol. Az tudja csak igazán felmérni mekkora rombolást vitt véghez Kolozsvár bom­lott agyú polgármester-diktátora, aki nem ott él, hanem időről-időre látogat haza. Ami ott történik, az Erdély ma­gyar szellemi központjának tudatos tönkretétele, a magyar múlt és jelenlét módszeres megsemmisítése, ehhez nem fér kétség. Csakhogy Funar egymaga képtelen lett volna ekkora pusztításra. A polgármester „sikereiben” az egymás nyomába lépő román kormányok, a he­lyi és a központi igazságszolgáltatás, az ortodox egyház és más intézmények cinkos összekacsintása, összehangolt­sága is benne foglaltatik. Nem kizárt, hogy a magyar értékek elleni merény­letek épp a legfelső hatalom sugalma­­zására történtek/történnek, s hogy a pol­gármester a kolozsvári magyarság el-, kiűzésére, illetve beolvasztására irá­nyuló központi politikai szándék valóra váltásának olykor talán kényelmetlen, de igen hatékony eszköze. Huszonnyolc évet éltem Kolozsvárt. Munkahelyemre, a Mátyás király szü­lőházában működő Képzőművészeti Főiskolára menet naponta áthaladtam a város impozáns Fő terén. A magyar múl­tat idéző körbefutó paloták, középen a monumentális gótikus plébániatemp­lommal és nagy királyunk világhírű szo­borcsoportjával erőt kölcsönöztek, biz­tonságot sugároztak, és nyugalmat árasz­tottak bennem. Otthon éreztem magam ebben a meghitt környezetben. Több mint tíz évi távoliét után, ta­lán azért is hatott rám a döbbenet ere­jével a Fő tér minapi látványa, tüntető elhanyagolása: Az „ásatásokról” árulkodó gödröket rég felverte a gaz. A két árok között ot­romba betonkockán fenyegető célzatú grandomán felírat hirdeti: „Ezen a he­lyen fog állni eredeti nagyságban Tra­­ianus oszlopa”. Mátyás szobra előtt rozsdás tábla figyelmeztet: „A szoborra felmászni tilos!” Hogy a tiltás merő tag­adásaként vásott kölykök zavartalanul bújócskázzanak a mellékalakok között, mögött, a talapzaton heverve pedig átal­­vetős parasztok pihenjék ki napi rohan­gálásuk fáradalmait. Az árkádot itt-ott kikezdte az idő: a burkolólapok rendre lazulnak s lehull­nak. A főalak mellett két oldalt rozsdás csövek merednek a semmibe. Ezekbe helyzeték volna Európa az idő tájt leg­hatalmasabb uralkodója, Mátyás király jobbjára és baljára a román trikolort, ha a nemzetközi műemlékvédelem nem parancsolta volna vissza Funar ártó szellemét abba a bizonyos palackba. Sebaj, kifogok én rajtatok! - dúlhatott a polgármester -, ez a „renegát” nem ússza meg egykönnyen! És valóban, az emlékmű mögött a magasba szökő rozsdás zászlótartókon kókadtan lóg­nak az erősen megfakult trikolorok. Pi­ros, sárga, kék színekben hivalkodik itt minden: a padok csakúgy, mint a jár­dakorlátok és a szeméttárolók, de még a polgármesteri hivatal előtti járda koc­kái is. Hogy már maguknak a románok­nak is elegük van belőle: „Szégyen! Odajutottunk, hogy lábbal tapossuk sa­ját nemzeti szimbólumainkat!” Másnap reggel újabb élményben volt részem. Az éj leple alatt valakik rozsdás vashordókat dobáltak a szobor előtti macskaköves térre. És az emlékmű mögé is néhányat, nehogy bárki is azzal vádolhassa meg őket, hogy félmunkát végeztek. Ütöttek-kopottak, üresek és büdösek voltak. Negyednapra aztán, hipp-hopp, eltűntették onnan. De hogy teljes legyen a gyalázat, és még fájóbban beletaposson a város ma­gyar lakosságának méltóságába, ez a mucsai felszíni közvécét helyeztetett a Fő tér kellős közepére, alig néhány mé­terre az Igazságos szobrától, jóllehet a tér északi oldalán nyilvános WC mű­ködik évtizedek óta. Aki kicsit is ismeri a város történe­tét, tudja, hogy a Házsongárdi temető létesítése előtt a plébániatemplom kö­rüli kert cinterem, azaz temetkezési hely volt, a város polgárainak nyughe­lye. Oda soha senki jóérzésű ember be nem tette a lábát. Nem úgy most! A Moldvából és Havaselvéről ideszalasz­­tott tízezrek - mit sem sejtve a város múltjáról - nagyhírtelen ezt is birtokba vették. A fűbe heveredve önfeledten kártyáznak, isznak, és - nem imám le, ha nem láttam volna - a mohos temp­lomfalak felé fordulva időnként „me­göntözik” a bukszusokat. A Házsongárdi temetőbe, ahol a vá­ros polgárai mellett szellemi nagyjaink nyugosznak, magyar csak öröklött sír­helye jussán temetkezhet. Ellenben a fa­luról behozott román atyafit, korosod­ván, levélben keresték meg a városve­zetés „illetékesei”, ingyen sírhelyet kí­nálva fel neki. Am az öreg visszaüzent, köszöni, de nem kéri, mert ő a falujá­ban szeretne nyugodni az „övéi” között. Amíg Kolozsvár román ajkú lakosa, lám, ingyen is kaphat sírhelyet a Há­­zsongárd árnyas oldalán, addig a ma­gyar innen szigorúan ki van tiltva. Aki pedig , jó dolgában” külföldre települt, potom háromezer dollárért válthatja meg szülei, felmenői sírhelyét. A pol­gármester legújabb agyszüleménye: hi­ába a megváltott sírhely, ha a sírhant gondozatlan, elhanyagolt, a városveze­tés ezen a jogcímen is elveheti, kisajá­títhatja. A patinás magyar nyelvű mellett Mátyás király szülőházának homlok­zatán újabban egy román és angol nyelvű tábla is áll, melyről a gyanút­lan (külföldi) turista arról értesülhet, hogy: „Románul Mátéi Corvinul pot­­rivit traditiilor istorice a fost cél mai maré rege al Ungariei”. Vagyis: „A történelmi hagyományok szerint a ro­mán Corvin Mátyás Magyarország legnagyobb királya volt.” Nem tu­dom, tiltakozott-e az RDMDSZ és a magyar kormány ez ellen a nemzet­­gyalázás ellen!? Annyi emléktáblát, szobrot, talán se­hol a világon nem állítottak, avattak az utóbbi tíz évben, mint Kolozsvárt. Per­sze csak románt, magyart egyet sem. Itt is megjelentek viszont a falfirkák. De csak a magyar középületeken. Sátáni szöveg gyalázza vallásunkat a Farkas utcai református templom falán, mocs­kolódó, gyalázkodó grafitiktől feketél­­lik a Mátyás szobor árkádja, talapzata, az RMDSZ-t gyalázza a Báthori István erdélyi fejedelem XVI. században ala­pított egyetem falára ismételten felvitt szöveg... Az összes magyar utcanév eltűnt a városból, még a „Gheorghe Dójáé” is. Az egynyelvűsítés alól egyetlen nem­zet kivétel, a francia. Miért ez a nagy­lelkű kivételezés? Ez, kérem, a hála jele. Románia frankomán ország. Ro­mánia Erdélyt jószerével a francia ér­dekek érvényesítésének, bizonyos Cle­­menceau tábornok úrnak köszönheti. A „nagy fogáshoz” képest igazán csekély­ség, hogy egyik-másik utca sarkán nem német, magyar vagy skót személyiség neve díszeleg, hanem mondjuk Emil Zola írói nagyságát, a Július 14-e tér pe­dig a francia forradalom dicsőségét hir­deti? Kakucsi László Magyarigazolvány Ukrajnában Kárpátalján nem csökken a magyariga­zolvány iránti érdeklődés, eddig több mint nyolcvanezren igényelték az ok­mányt az ukrajnai megyében. Ungváron bensőséges ünnepség keretében ezen a héten adta át az ezredik magyarigazol­ványt Szakács Zoltán, a Magyar Köztár­saság ungvári főkonzulja Kukrij Éva he­lyi nyugdíjasnak. A kárpátaljai megye­­székhelyen átnyújtott ezredik igazolvány - a többitől eltérően - nem öt, hanem ötven évig érvényes. Az év elejétől Ungváron a helyi tá­jékoztató irodában 4500 kérelmezőt fo­gadtak. Ezzel az ungvári iroda messze a legeredményesebb Kárpátalján, ahol ezen a héten nyújtották be a nyolcvanez­redik igénylést. Ez azt jelenti, hogy az Ukrajnában élő magyaroknak már több mint a fele kérelmezte a magyarigazol­ványt. Közülük azonban mostanáig alig hét és fél ezren vehették át a könyvecs­két. Ezért sokan vélik úgy Kárpátalján, hogy vontatottan halad az okmány elké­szítése. A kedvezménytörvény ukrajnai végrehajtásában részt vevő magyarsági szervezetek arra készülnek, hogy levél­ben kérik az illetékes magyarországi hi­vatalt az igazolványok kiadásának gyor­sítására.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom