Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-03-01 / 3. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. CG m mg) at? Bams ®í? G0o@ ©G cnemgjPsBs cao®©©0(í]®QDü XX. évfolyam, 3. szám 2002. március A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 ( ' ' N DOMONKOS LÁSZLÓ A győzelem napja A győzelem, sőt a Győzelem napjának évtizedekig azt a májusi napot nevezték, amikor Európában véget ért a második világháború és a szövetségesek végleg legyőzték a hitleri Németországot és csatlósait. Az idők gyógyító láza végzi a dolgát: 2002. február 24-e óta át kell írni, meg kell változtatni ezt a dátumot is. Mert az a nap, az idei esztendő februárjának 24-dik napja, az a vasárnap: a győzelem napja immár minden magyarok számára. Százezres tömeg és égő gyertyák erdeje az Andrássy úton. Budapest, Magyarország gyászolja fenevadak által legyilkolt, agyonkínzott, meggyalázott gyermekeit. És emlékezik. Hegyeket ledöntő, szinte emberfölötti méltósággal. Úgy, hogy a tapasztalt toll is nehezen küzd megindultságával. Miután megnyílt a Terror Háza az iszonyat jelképévé lett, több mint hírhedt Adrássy út 60-ban, az ávós pribékek néhai központja helyén, tényleg megtörtént, amit Orbán Viktor, a rohamosan legnagyobb miniszterelnökeink sorába emelkedő kormányfőnk megnyitó beszédében úgy fogalmazott meg, hogy ezentúl a múltat és a jövőt választják el a nyilasokávósok egykori házának falai. Azok, melyek eddig az utcák és a szobák között álltak. „Túloladalon a rács mögött ül már a félelem. Ami bent van, az múlttá lesz, mi pedig a jövőnek válunk részeivé.” Azonban: „a múltból soha, semmit sem szabad végképp eltörölni, minden darabja fontos.” Igen, mert a múlt még itt van körülöttünk. Vészjósló árnyak és ördögi kísértetek közöt imbolyognak gyertyáink lángjai. Döbbenetes bizonyítékait láthattuk mindennek ezen a történelmi napon is. Annak a szolid, kedves öregúmak az arcán és szavain például, aki - már úgy este nyolc felé, órákkal a megnyitó után - a hideg ellenére váltig az Andrássy úton időző embertömeg kellős közepén, meghallva az óriáskivetítőről Rákosi Mátyás jellegzetesen pökhendi, szerencsére már mind kevesebbeknek ismerős hangját, kifakadt: „megyek, megyek, el kell mennem innen, ha ennek a dögnek a hangját meghallom. Ó, Istenem...” Isten pedig, garantálom, figyelt. Méghozzá elégedetten. A bácsi pedig persze maradt, lecsillapodott - csak a katarzis, az igazi megtisztulás görög levegője izzott körülötte. Körülöttünk. Közben, pár órával korábban és párszáz méterrel távolabb az SZDSZ „kampányolt”, két gusztustalan, beteges és szerencsétlen hájpacni-nőstény felléptével, lufikat eregetve, pár száz résztvevővel. Hisztériás véglények provokációkísérlete. Az MSZP meg lányos zavarban megpróbálja megkövetni a nemzetet, mondván, „személyes felelősség nem terheli” a történtekért. (Akkor minek a megkövetés, elvtársak?) Miután a legújabbkori magyar történelem legszégyenletesebb, legkártékonyabb négy esztendejével ajándékozták meg az országot. Miután egy hazaáruló alkoholista gyilkost - jobbik esetben: egy iszákos verőlegényt - adtak miniszterelnöknek arra a négy évre. Miután soraikban hivatásos cenzorok, pártelsőtitkár-gyilkosok asszisztensei, volt belügyesek és hasonló fehéijehalmazok ténykednek bőszen a hazai „politikai palettán”. Csakhogy eljött ez a nap is. Az idő mindig elérkezik. Azt hihetnénk persze, hogy az igazi, a nagy, a végső győzelem napja még hátravan. Majd. Áprilisban. Tévedés. Átéltük, láttuk az igazi győzelem napját. Ettől fogva százezrek tekintik majd meg a pincében a bitófákat és az emeleten a kínzókamrát, az áldozatok fényképeinek három emeletnyi falát, ahol minden percben más arc villan elénk, megvilágítva. Meg a többi. Mindent. Százezrek látják majd, hiszen ezrek tülekedtek még késő este is az emléklapokért, melyeknek felmutatásával egy évig ingyen megtekinthető az egész huszadik századi horror-birodalom, a Terror Háza. Amit a francia Libération máris aljasul „a magyar jobboldal házának” nevezett cikkében, sok egyéb mellett nehezményezve, hogy a nyilasterromak csak két és fél terem jutott. (Holott ez csak helyes történelmi araányérzékre vall: meddig tartott az és meddig a kommunista terror?) Az MSZP pedig máris az emlékezés és a Megbékélés Házának kívánná átkeresztelni. Hogyan foghatnák föl ugyan a nyomorultak Illyés sorait, hogy „ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom elzárt zene-termekben, míg nincs a jaj-sötét a szívekben!” A szívek világosodnak, az Andrássy út gyertyafényektől ragyog, az Úr talán kissé hamiskás mosollyal, de némi örömmel pillant alá Mária országára. Igen, megértük a Győzelem Igazi Napját, ellenálltunk a Gonosz provokatív kísértéseinek, szövetségeseinkkel végleg legyőztük a Sötétség birodalmát és csatlósait. Ezután pedig? Jöjjön, aminek jönnie kell. V_________________________________________________________________/ /---------------------------------------------------------------------------------------------------\ Szárszó Budapesten Magyar élet a XXI. században címmel tartanak szárszói emlékkonferenciát március 16-18. között a Kongresszusi Központban. A szervezők, a Szárszói Baráti Kör és a Püski Könyvesház szándékát az a felismerés indokolja, hogy a magyarság megtartásához nem elégségesek a mindenkori napi politika porondján működő erők: ehhez a teendők társadalmi méretű felismerésére és vállalására is szükség van. Napjaink és az új évszázad gondjai ugyanolyan súlyosak, mint ötvenkilenc évvel ezelőtt, az első szárszói konferencia idején voltak. A Nyugati Magyarság sok szeretettel köszönti a konferencia résztvevőit és sikeres munkát kíván valamennyiüknek. \________________________________________________________ _ s Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk minden kedves Olvasónknak! \_______________________________________________________________________J SOMOGYI IMRE Kossuth Amerikában Abban az évben születtem, mikor Kossuth Lajos, a „turini remete” kilehelte lelkét. Gyermekkoromban láthattam még az arcokon az áhítatot, mely az emberek arcán ült, mikor róla beszéltek. Egy nemzet hordozta a szívében. Úgy tűnt, mintha nevét az Úr Jézus neve után a legnagyobb tisztelettel ejtették volna ki abban az időben. O valóban elmondhatta: „Én csak tükör valék; amit tükröztem, az a nép volt.” Pósa Lajos nem nagyított, amikor - költői nyelven - így énekelte meg Kossuth halálát: Sír a Tisza, sír a Duna, Hegyen-völgyön zokog a szél, Sír az erdő, sír a mező, Reszket minden kisfalevél. Eke mellett sír a magyar, A barázda könnyharmatos, Sír az egész magyar nemzet, Téged sirat, Kossuth Lajos. Kossuth emberi ábrázolása természetesen nem lehet egyoldalú. Mint embernek, néki is megvoltak a gyarlóságai és hibái. Lehet, hogy - bár határozottan hívő lélek volt, - éppen akkor követte el legnagyobb emberi és államférfiúi hibáit, mikor többet bízott emberekben s az emberek segítségében, mint Istenben s az isteni gondviselésben. Mindenképpen tény azonban, hogy nemcsak Magyarország, hanem az egész világ történetének egyik legkimagaslóbb alakjává lett. Több mint két évtizeddel ezelőtt, mikor az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodtam, megadatott nékem, hogy az amerikai magyarság áldozatkészségéből emelt clevelandi Kossuth-szobornál - a clevelandi magyarságnak 1926. évi március 15-i ünnepélyén - beszédet mondhattam. Másik, Kossuth Lajossal kapcsolatos amerikai emlékem, hogy a New York-i (azóta elkészült) Kossuth-szobor felállítására alakult bizottságnak beválasztott tagja voltam. Az Egyesült Államokban lepergett éveim alatt egyik legkedvesebb időtöltésem volt - hittudományi és társadalomtudományi tanulmányaim, valamint evangélizációs szolgálataim mellett - Kossuth amerikai útjának kutatása. Könyvtárakban böngészgettem, újságírókkal és történelemtanárokkal beszélgettem, minden jelentősebb adatot feljegyeztem. Az alábbi rövid tanulmány ezeknek a kutatásoknak eredménye. BÚCSÚ A SZÜLŐFÖLDTŐL 1849. augusztus 11-én az aradi várban szövegezte meg drámai hangú lemondó levelét Kossuth mind a maga, mind kormánya nevében. És augusztus 18-án már búcsút is intett annak az édes anyaföldnek, melyen bölcsőjét ringatták s melyet halálos szeretettel szeretett. Orsovánál imát rebegett, aztán még egyszer visszatekintett a magyar szabadságharc kialvó tábortüzeire. E tragikus pillanatairól így ír ő maga: „Kifejezhetetlen érzelem-vihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; - zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; - egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; még egy lépés és ... úgy valék, mint a hajó tört roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon.” (Folytatás a 6. oldalon) KÉRI JÓZSEF # Kire szavazzunk? II. Az előző írásunkban sorra vettük a pártokat és irányultságukat, már amenynyire ezt egy átlagember a pártok múltja, a vezetőik magatartása és megnyilvánulásai alapján megismerheti. Azt a következtetést vontuk le, hogy olyan pártokra nem szabad szavazni, nem szabad az országunk sorsát bízni - hacsak nem készülünk öngyilkosságra -, amelyeknek a vezetői, képviselői félrevezethetőségünkre játszanak, csak a rivális pártok lejáratására, bemocskolására törekszenek és mindenkin átgázolva, a hatalom megszerzéséért minden aljasságra, a jelek szerint még az ország érdekei elárulására, idegen hatalmaknak történő kiszolgálására is képesek. Különösen akkor nem, ha korábban mindezt néhányszor már el is játszották velünk. Az, aki másoknak még a legelemibb tiszteletet sem adja meg, maga sem számíthat tiszteletre. Különösen akkor nem, ha ezeknek a pártoknak a vezetői a kereszténységnek és a magyarságnak a vezetésből történő kiszorítására törekszenek és a kampányukat irányító izraeliekkel palesztin anarcihába akarják zülleszteni hazánkat. Amennyiben a 20. század és az elmúlt 50 év sem volt elég tanuló idő számunkra, és honfitársaink szavazatai alapján mégis ezek az erők győznének a választásokon, akkor ennek a várható következményeit meg is érdemeljük. Ami pedig a képviselőket illeti, elfogadhatatlan, hogy még az egyéni kerületekben választott képviselőink sem képviselhetik az érdekeinket, parlamenti szavazáskor nem hallgathatnak a lelkiismeretükre, a képviselőknek javasolt személyről nem tudhatjuk, hogy ki fia borja, kik voltak a szülei, ki a házastársa, milyen volt az előélete, milyen identitású, nemzetiségű, vallású és elkötelezettségű? A tisztessége és politikai előélete alapján megbízhatunke benne? Hol született, hol él és hol dolgozott eddig, hogy leinformálható legyen a választók részéről is, továbbá, hogy milyen az egészségi állapota, a pszichikai alkalmassága? Egy politikai pályára készülő tisztességes ember részéről mindezeknek az információknak a közlése inkább természetes, mint kellemetlen, vagy terhes, mivel szavazáskor úgysem a nemzetisége, vagy a vallása, hanem a tisztessége és elkötelezettsége alapján voksolnak rá az emberek. Ezek alól az információk alól egyetlen képviselőjelöltnek sem lenne szabad kibújnia a személyiségi jogokra való hivatkozással. Az ugyanis csak természetes, hogy tudni akarjuk, milyen ember a képviselőnk, miniszterünk, miniszterelnökünk, polgármesterünk, stb. A vidéki ember még az állatai mellé választott pásztorok esetében is alaposan megnézi, hogy a jelenktezők közül az eddigi életét és családját figyelembe véve kit tart megbízhatónak, ki mellett döntsön, továbbá még a segédmunkás is alkalmassági vizsgálatra kötelezett, nekünk hát pláne nem mindegy, hogy az országunkat kire bízzuk. Akinek takargatni-, vagy szégyenkezni valója van, eleve ne menjen politikai pályára, vagy ha kritikátlanul mégis megteszi, ne szavazzunk rá. Egy átlagembernél, aki tisztességesen viselkedik, végzi a munkáját stb. senkit sem érdekel, hogy milyen származású, nemzetiségű, vallású, vagy kik a szülei, elég így jellemezni, hogy rendes ember, illetve ellenkező esetben azt mondani rá, hogy gazember. Azokról azonban, akikre a sorsunkat, településünket és az országunkat bízzuk, többet akarunk tudni, mert úgy járhatunk, mint a múlt században annyiszor - 1919, 1944, 1945, 1956 stb.-hogy egy kisebbség kritikátlan és erőszakos törtetői ragadják ismét magukhoz a hatalmat. Felvetődik tehát megint a kérdés, végül is kire szavazzunk? Tömören úgy lehetne erre a kérdésre válaszolni, hogy a szavazókörzetét ismerő, érte felelősséget vállaló és általunk is jól ismert, vagy leinformált, eddigi munkakörét, feladatait tisztességesen végző, megbízható és az ország, a nemzet iránt elkötelezett képviselőjelöltre szavazzunk. Ezt persze könnyebb így megfogalmazni, mint a sok önjelölt képviselő és párt közül az ezeknek a kritériumoknak megfelelőt kiválasztani. Pláne miután mindegyik magát kiáltja ki az igazi prófétának és többnyire a leghangosabban éppen az, aki a legkevésbé alkalmas. Semmiképp se szavazzunk a nagyotmondókra, a mindenkit túl licitálókra, a magukon kívül mindenkit gazembernek tartókra, az országunkat, a magyarságot, a nemzetiségeinket, a nemzeti ereklyéinket és a hitünket lejáratokra, a múltjukat, őseiket, személyiségüket szégyenlőkre. (Folytatás a 4. oldalon)
