Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. július-augusztus DOMONKOS LÁSZLÓ Hagymakupolás honfoglalás Tisztelt Főszerkesztő Úr! Nem tudom, érdemes-e még tollat fogni egy ilyen reménytelen, a silányság alantas szintjére süllyedt vitában? Hiszen ez nem eszmék cseréje, hanem egy vélt közös eszme, a magyarság múltja, léte és jövője eszméjének érvényesítése vagy legalábbis a megértés szándékának teljes kudarca. Kezdetben arra törekedett az egyik oldal, hogy Patrubány Miklósnak az MVSZ elnöki funkciójára való teljes alkalmatlanságát bizonyítsa. Aztán kiderült, hogy ez az alkalmatlanság nem érdekli a másik oldalt, mert nekik éppen ilyen emberre van szükségük. Utólag kissé restellem is, hogy Borbély Zsolt Attilával ilyen vitába keveredtem. Hamarabb kellett volna fölismernem a vita kilátástalanságát, főként azért, mert az álláspontot közlő lap is olyan szemléletet sejtet, amelyik nem tesz különbséget a két álláspont között. Azt hittem, hogy utóbbi írásom zárómondata hatására - „Borbély Zsolt Attila számára is méltatlan feladat” (a Patrubánnyal való együttműködés támogatása) - talán elgondolkodik azon, aminek eszközévé vált. Ehelyett: .Mindent, amit leírtam, jegyzőkönyvekkel, küldöttgyűlési és régiótanácsi határozatokkal, alapszabálybeli paragrafusokkal támasztható alá..., de egy olyan hazugsághalmazt, amit Fejér Dénes tálal fel az igazság hangzatos jelszavának kíséretében, csak a tények hideg fényében szabad vizsgálni.” Ezt írja. Az valahogy nem jut eszébe Borbély Zsolt Attilának, hogy a KGB, az ÁVO, talán a Securitate is - és persze létrehívó közegei, a kommunista pártok - minden tettüket, eljárásukat jegyzőkönyvekkel és határozatokkal „igazolták”. Ifjúi figyelmébe ajánlom, hogy efféle, „a tények hideg fényében” fogant irományok tanulmányozását iktassa világismereti programjába! Csak azért bátorkodom ezt figyelmébe ajánlani, mert magam is tapasztaltam egyetmást a tények hideg fényének jegyzőkönyveiből és határozataiból. Nem kívánom Borbély Zsolt Attilának, hogy hasonló tapasztalatokkal tegyen szert hasonló ismeretekre. (Bár azt is meg kell jegyeznem, hogy az ottani hidegfényű tényeket végrehajtó legények valami hasonló könyörtelen elszántsággal, saját igazságuk megkérdőjelezhetetlenségébe vetett hittel állítottak, tettek - és vertek! mint Borbély Zsolt Attila.) Ezután írjam válaszul - az ő stílusában, a „tények hideg fényében”-, hogy amiről, amikről én írtam, arról egy szót sem ejt. A lényegről: a módszerről, a stílusról, s e két sajátosság fő hordozójáról, Patrubány Miklósról. Nekem ugyanis a Patrubányról szóló megítélésem első mozzanata valóban nincs jegyzőkönyvekkel és határozatokkal alátámasztva. Csak a személyes tapasztalattal és undorral. Az ő igazi stílusát és módszerét először nem is velem, hanem Dobos Lászlóval ismertette meg. Olyan útszéli és mocskos hangot én addig senkitől nem hallottam az MVSZ falai között, mint amit Patrubány 1996- ban, közvetlenül elnökhelyettessé való megválasztás után engedett (?) meg magának. Én csak Dobos után kerültem sorra: „Na, te csak lapítasz itt...”, de erre olyan választ kapott Patrubány, hogy még egyszer ezt a hangot nem merte megütni velem. (Ha megpróbálja, nemcsak választ kapott volna.) Ismételjem, Főszerkesztő Úr, a már többször elmondottakat, a leírt tényeket, a stílus és a módszer bemutatását? Ér ez még valamit, Főszereksztő Úr? Hiszen nekem Patrubánnyal és követőivel - így például Borbély Zsolt Attilával - nem a magam érintettsége miatt van vitám. Számomra ugyanis sokkal fontosabbak azok, akik a Világszövetség hátterében élnek, azok a magyarországi és határon kívüli magyarok, akiknek az MVSZ a biztos fogódzó reményét jelentette. S persze azok, kik a magyarság ügyében a Magyarok Világszövetségében vagy azon kívül is, nálam talán sokkal többet tettek, példaértékű gesztusokat is. Mondhatom Duray Miklóst, Csoóri Sándort, Dobos Lászlót, Lauer Editet, Püski Sándort, Kellermayer Miklóst, Fekete Gyulát - és a sort hosszan lehetne folytatni. Akik valamennyien a Patrubány-féle stílust és módszer megítélésében és megutálásában kerültek szembe Patrubányal és távolodtak el a Világszövetségtől. Nem Borbély Zsolt Attila itt a tipikus ellenpont. Vannak itt (ott!) szép számmal dörszölt szélhámosok, gátlástalan kalandorok, akik először egy pedofil bűnözőt, Kálmán Lászlót küldték előőrsnek Csoóri Sándor ellen. Ok szövetkeztek először a Patrubány vezette erdélyi klikkel. íijam újra, hogy amikor Durayt börtönbe zárták a magyarság érdekképviselete miatt Szlovákiában, Patrubány éppen belépett Erdélyben a Ceauseszku-féle román kommunista pártba. Azért, hogy kiadják a könyvét - azaz a saját érdekében. Próbáljam újra ráébreszteni Borbély Zsolt Attilát annak a képtelen voltára, hogy ez a Patrubány a világ magyarságának kíván vezetője lenni? Vagy menjünk mélyebbre! Azon a bizonyos választói közgyűlésen szétkapkodtak a résztvevők egy kis füzetet. Beder Tibor írta, Gondolatok a jövő iskolájáról címmel. Csíkszeredán adta ki az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza Kiadója. Sok-sok kiváló gondolat mellett a kis füzet 82. oldalán írja Beder Tibor A Magyarok Világszövetsége Székelyföldi Társasága létrehozásának szükségessége című dolgozatában: „ Véleményünk szerint a Székelyföld nincs eléggé képviselve az MVSZ- ben. Úgy érezzük, hogy a VET nem képes felvállalni egész Erdély képviseletét - mivel a magyarság életérzése régiónként más és más ... Székelyföldön 720 ezer székely-magyar él... A Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda-Székelyduvarhely-Szováta-Balavásár-Marosvásárhely útvonalon az autóbusz 240 kilométeren egyetlen román települést sem érint.... Ezért a Székelyföld három megyéje közismert személyiségeinek javaslatára létrehoztuk... az MVSZ Székelyföldi Társaságát... A szlovéniai párezres magyarság országként szerepel, míg a Szlovéniai nagyságú Székelyföld pedig elmosódik a Világszövetség Erdélyi Társaságában... olyan emberek részvételét szeretnék biztosítani, akik nem akarnak e téren karriert befutni... Nem állítom, hogy a VET nem a magyarságot szolgálja..., de ők, mivel mi más értékrendet képviselünk, ránk nem számítanak.” Elég ennyi kiegészítő okként, hogy miről van szó? A kolozsvári Patrubánycsoport nem kér a hétszázhúszezres Székelyföld magyarságából. Mert ők más értékrendet képviselnek! (Beder Tibor kis füzete 87. oldalán felsorolja e más értékrend számos elemét. Izgalmas és felemelő olvasmány.) Végigutazva Erdélyt, találkozva a magyarság, a székelység fáklyaként világító ismert és ismeretlen személyeivel, a Patrubány utáni érdeklődésre csak legyintenek. Nem idézem, miket mondanak - Borbély Zsolt Attila ezeket is becsületsértőnek nevezné. Ám szavaikból kiderül, hogy Patrubány Erdélyben sem minőségi tényező. Nem véletlen, nem téves tehát az itteni megítélése. Vagy tegyük mindehhez hozzá Tőkés püspök úr május 31-i Magyar Nemzet-inteijújának szavait: „nem voltam hajlandó azt a fajta politizálást vállalni, amit Patrubány Miklós képviselt... nem akarok egy, a társadalom peremére szorult egyletnek a díszelnöke lenni!” Ez talán eléggé világos beszéd? Csupán ugyanezt mondták azok is, akik „bojkottot” kezdtek a Patrubány-féle MVSZ-ben. Van akivel nem ül le az ember egy asztalhoz! (Bár megjegyzendő, eléggé sokáig tartott, míg a püspök úr fölismerte, kivel állt egy fogatba. Erdélyi lelkésztársai már néhány hónap után keresztüllátak Patrubányon.) Még talán valamit a Borbély Zsolt Attila által képzelt „tomboló gyűlölet’’ről. Kíváncsi vagyok, honnan veszi ezt. Csak nem a Magyarországon jól ismert gyűlöletspecialisták fantazmagóriáiból? Hogy én például gyűlölöm az ő édesapját, Borbély Imrét? Akinek gyakran - talán éppen Zsolt fülehallatára mondtam a rokonszenvről, az elismerésről szóló mondatokat? Úgy gondolja Borbély Zsolt Attila, hogy közben tombolóan gyűlöltem? S az én perdöntő „hazugságom” vagy „aggkori szenilitásom” ügye? Borbély Zsolt Attilának az MVSZ rendezvényein való részvételét valóban naivul (vagy aggkori szenilitással!) ítéltem meg. Valóban több esetben, főleg a tanácskozás szüneteiben találkoztunk. Apja bemutatta, váltottunk néhány kedves, tréfás mondatot, gratuláltam apjának a fiához. (Talán már akkor is tombolóan gyűlöltem?) Ám azt hittem, újságírói anyaggyűjtését végzi ekkor. Azt még álmomban sem tételeztem föl, hogy Borbély Imre fia „küldött” (miközben 720 ezer székely magyarnak nincs küldötte!) Mert azt én az MVSZ- ben evidenciának vettem, hogy Csoóri Sándor nem választatja „küldötté” feleségét vagy a fiát, netán én a lányomat. Ez szerintem elképzelhetetlen - volt! Ilyesmit Magyarországon eddig csak Torgyán Józseftől láttunk, aki a saját pártjában listán bevitte a partementbe a saját feleségét, országgyűlési képviselőnek. Igaz, Torgyán is afféle tájakról ered, ahol az ilyesmit úgy ltászik, föl sem veszik. Torgyán ugyanis köztudottan román. Úgy látszik a románoknál az ilyen magatartás elfogadott. S ezzel nem azt akarom állítani, hogy Borbyél Imre vagy másvalaki az általam elfogadhatatlan szemléletű kolozsvári klikkből - román. De hogy mennyire megfertőzte őket, mennyire beléjük ivódott a román bizánci szemlélet, az bizonyítja, hogy egyszerűen nem lehet velük szót érteni. Nem értik, miről beszélünk. S ezért nem reagál Borbély Zsolt Attila az általam fölvetett kérdésekre, hanem csupán jegyzőkönyvek és határozatok (velejéig hazug) „tényeit” sorolja föl. Úgy látszik, a „három diploma” csak arra elég, hogy magyarul fogalmazzon, de magyarul érteni már nem segít. Mert ha ez az asszinkron viszony lenne jellemző minden határon túli, illetve magyarországi magyarra, akkor azt kellen feltételezni, hogy a hiba, legalább hasonló arányban bennünk is van. De hogy lehet, hogy Sütő Andrással, Király Károllyal, Fülöp G. Dénessel, Beder Tiborral és sok-sok más erdélyivel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, délvidékiekkel teljes összhangban szót értünk, ezzel az erdélyi Patrubányklikkel pedig nem? Hát így lehet. Magyarul beszélnek, de bizánci szellemben, stílusban gondolkodnak, cselekszenek. Mert az a sok száz vagy sok ezer, akik a Duna-deltában vagy Szamosújváron a börtönben gondolkodhattak magyarságukról, azoknak aligha kell a román kommunista pártba 1986-ban belépő Patrubány. Még akkor sem, ha Tőkés püspök úr jó barátja, ifjú harcostársa volt. Ezért hiábavaló ez a vita. Hiányzik belőle a legfontosabb közös nevező. A közös erkölcsi alap. Nem tudom, a közös hit, a közös vallás, a közös neveltség hiányzik-e vagy éppen a közös környezet közös szuggesztiója. Mert a különböző életközeg különböző normákat sugároz át. Lám, a tömbszékelység is észrevette a különbséget és finoman „más értékrend”-nek nevezte. A bebetonozódott bizánci szellemet! Vagy még ez sem általánosítható tény? Csupán annyi igaz, hogy kétféle ember van s így kétféle magyar is? Ám akárhogy figyelem és vizsgálom magamat, nem sikerül nekem a tomboló gyűlöletet fölfedezni. S pláne érezni nem! Inkább valami keserű sajnálatot e csoport jobb sorsra érdemes tagjai iránt. Kár értük és kár értünk. E Patrubány-féle vezetéssel annak a reménye és valószínűsége vész el, hogy meg lehet menteni a Magyarok Világszövetségét arra a feladatra, amelyre báró Perényi Zsigmond, az alapító s az újraalapító Csoóri Sándor vezette. Fejér Dénes Ha én ellopom a szomszédom kabátját, kihasználva a tulajdonos átmeneti gyengeségét, midőn képtelen megőrizni és megvédeni javait - amenyiben tartósan meg akarom őrizni a lopott holmit, a rossz lelkiismeret véglges elaltatása önmagam és a világ előtt be kell bizonyítanom, hogy a kabát ősidők óta az enyém, a szomszéd csak átmenetileg birtokolta. (Mi több, tulajdonképpen ő lopta el tőlem valaha, én csak visszaszereztem jogos tulajdonomat.) Ehhez bizonyítékokat kell gyártanom: utólag például belevarrom a kabátba a monogramot. Hogyha egyszer majdan, netán (legrosszabb rémálmaim valóra várván) megvizsgálnák az egész kabát-ügyet, nyugodt lélekkel mondhassam: már hogyan lehetne valamiféle „történelmi jogon” a szomszédé a ruhadarab, hiszen íme, itt a monogramom is, hát persze, hogy enyém a kabát az idők kezdetétől fogva. Fenti példázat illusztrálja és felmutatja a komoly elemzők által „bonyolultnak”, „ellentmondásosnak” és hasonlónak nevezett magyar-román viszony- és konfliktus-rendszer alapját. A Románia által 1918-1920-ban, majd 1945-1947-ben újra ellopott Erdély ügyében a szomszédjától kabátot eltulajdonító tolvaj sajátságosán gusztustalan, de annál érdekesebb lélektani mechanizmusai érhetők tetten. A már-már patologikus, foggal-körömmel való ragaszkodás a rablott holmihoz, ennek roppant változatos módszertanával. A történelemhamisítás mellett azonban vannak egészen friss és nagyon is figyelemreméltó „monogrambeírási” kísérletek is. Az egyik leglátványosabb feltérképezésére vállalkozott a Duna Televízió közelmúltban vetített egyórás filmjében Csáky Zoltán szerkesztő-rendező és Marosy Géza operatőr. Tulajdonképpen semmi mást nem tettek, mint alaposan, körültekintően végigjárták azt a látványt (mögötteseivel együtt), amely minden, ma Erdélybe látogató s e gyönyörű kis országon végigutazó embernek szinte azonnal a szemébe ötlik. Utazom, utazunk az Erdőn Túli Föld, Tuhutum vezér birtokának tájain. Akármerre. Szelídhajlatú, zöldellő dombok vagy fenyvesekkel borított, nagy hegyek, aprócska falvak és a magyar kultúra valaha bástyaként magasodó, ősi városai. Községek Biharban és városok Marosszéken, települések Szatmárban és Máramarosban, Gyulafehérvár környékén és a Székelyföldön, Kalotaszegen és a Mezőségen. Kolozsvár, Nagyenyed, Marosvásárhely, Székelyudvarhely. És a többi. És mindenütt, akármerre járunk, városközpontban és faluszélen, országút mentén és dombtetőn: hagymakupolák. Ortodox templomok. Újak, szinte egytől-egyig. Sajátos tucatépítmények, legtöbb hagymakupola egységesen ezüstös szintű, ezzel valami időtlen patinát, a mindöröktőlfogva-létező tökéletes látszatát kívánják adni az utóbbi esztendőkben gombamód szaporodó látványosságoknak. A román hagymakupolás honfoglalás vezér-erődítményeinek Transszilvániában. Az Erdélyt be- és elborító görögkeleti és görögkatolikus templomok rengetege: monumentális utólagos monogramgyűjtemény és lopott kabát szövetén. A Hagymakupolás honfoglalás című film részletesen, szinte aprólékosan bemutatja ennek a tolvaj-lelkiismeretnek valamennyi megnyilvánulási formáját. Megszólalnak a pópák, beszédesek a statisztikák, szívszorítóak a magyar megnyilatkozások. A tisztánlátás és az alkotói tisztesség az a két legfőbb erény, amely a film készítőit megilleti. Úgy tartják elénk ezt a balkáni térhódítási folyamatot, hogy félelmetes nyíltsággal valósággal elénk vetődik a döbbent iszony kérdése: ugyan mit tehetünk, mit tehetnék ilyen megátalkodottsággal szemben? Gyors és könnyű válasz nem adható. Azazhogy dehogynem: ilyen filmeket készítünk és amennyire tőlünk telik, a világ elé tárjuk az ikszedik számú, nagyjából legújabb magyarellenes akció tényét. Reményeink szerint végre hatékonyabban, mint eddig. Hiszen a magyar érdekérvényesítés enyhén szólva hadilábon állt a hatékonysággal még 1988-1990 óta is - hogy a korábbi évtizedeket ne is említsük... Ráadásul itt még az előzőeknél is rafináltabb és megtévesztőbb minden: éppen a lelkiismereti és a vallásszabadság, a lélek legmélyebb és legintimebb ügyeinek alattomos felhasználásával szolgálja a végleges hódítás, bekebelezés szándékát a sok-sok, nemcsak más vallásának - de más anyanyelvűnek készített, villámgyorsan felhúzott Isten háza. A bambán tájékozatlan Nyugat - neki készültek-készülnek igazán ezek az ezüstös hagymakupolák ősi kényelemszeretete által vezérelve, a legnagyobb készséggel lesz hajlandó elhinni mindazt - amit annyira szeretne. Amit annyira szeretett is volna elhinni már hosszú-hosszú évtizedek óta. Mert így kényelmesebb. így nyugodtabb. így nincs gond, nincs konfliktus, nincs feszültség, hát ne is legyen. Inkább a csend. A béke csendje. A temető - egy kétmilliós nemzetrész sírját őrző temető - csendje és békéje. Imponáló az a román szívósság és találékonyság, ahogyan ez a kitartó „nyomulás”, hogy divatszót használjunk, véghezvitetik a régóta végérvényesen eltulajdonításra ítélt területen. A Hagymakupolás honfoglalás alkotói, erdélyi származásúak lévén, pontosan érzékelték, hogy ezt az attitűdöt is erőteljes hangsúllyal kell felmutatni. Azokkal a sajátos eszközökkel, amelyekre a vizuális műfaj képes. A képi világ szuggesztív „tálalásán” felül a kabát-ügyekben döntő háttérszerepet játszó pópák szemeiről vagy a helyzetet „értékelők” arcvonásai: különlegesen sokat tudnak sejtetni. Éppen ezektől az elemektől (is) olyan ez a film, mint egy váratlan közbeszólás a kabátlopási ügy tárgyalásán: Pardon, uraim! Láttunk mi valamit. így és így nézett ki, ezt és ezt mutatta. Persze, hogy tárgyalás lesz-e valaha, hogy a ma élő magyarok Királyhágón innen és túl megérik-e egyáltalán a magunk nagy, Vörösmarty megénekelte világ-ünnepét, vagy ötvenszáz év múlva a székely rezevátumban tengődő, bepálinkázott öreg góbétól lehet majd csak hallani Tuhutum vezér földjének igaz történetről: a leggyötrelmesebb magyar kérdés az ezredfordulón. Nem csupán optimista vagy borúlátó szemlélet létezik azonban kabátügyben sem. Itt is van harmadik oldal, harmadik út: a nagyon figyelő, erőteljesen koncentrálva tanuló és ennek megfelelően cselekvő emberé. Aki úgy gondol mindig arra a kabátra és főképp úgy tesz meg érte mindent, hogy a tolvaj észre sem veszi: az összes korábbi és újabb monogramm már réges-régen kikopott a szövetből. Ettől fél annyira a tolvaj. Hát rettegjen is tovább. Az a kabát lesz a végzete. (------------------------------------------\ Kedves Olvasónk! Köszönjük, hogy megújította 2001. évi előfizetését. V__________________/ Ez Bizánc?
