Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. szeptember Tizenkét nap, mely hat évig tartott Az utcánk átelleni oldalán laktak velünk szemben. A szülők és a két fiú, akik közül ő, Ottó volt a fiatalabb. Egy napon eltűnt. Ha kérdeztük szüléinktől, „hol van Ottó?”, azt a választ kaptuk, hogy felejtsük el, ne merjük még egyszer kérdezni, isten ments róla beszélni, mert oda kerülünk, ahol ő van. Nem kérdeztük, hogy hova, de a család esti suttogásaiból tudtuk: Szibériáról van szó. ... Kártyalapnyi méretekre összehajtogatott, megsárgult lapot tesz elém: Szprávka N4. Kiállítás ideje: 1954. november 6. Alatta a „nácsálynik” és a titkár aláírása, közöttük: Publik Ottó Józsefé, szül. 1933, Técső, Kárpátontúli terület, az SZSZKSZ polgára, nemzetisége: ukrán, 1954. október 25-től 1954. november 6- ig tartották fogva, majd szabadlábra helyezték, mivel ügyét lezártnak nyilvánították. Továbbá nyomtatott betűkkel: milyen büntetőtörvénykódex és melyik cikkely nincs kitöltve. A hátoldalon: visszakapta elkobzott 35 rubeljét, s az útra még további 23 rubel 90 kopeket. Alul aláírás: Publik. Az igazolvány fejlécén: TYURMA UKGB, Uzsgorod és olvasható körpecsét. A papír minden kétséget kizáróan hivatalos.- Nem értem! Úgy tudom, hogy téged 1949 októberében tartóztattak le és 1954 novemberében szabadultál. Itt viszont azt olvasom, hogy mindössze 12 napot tartottak fogva. Továbbá, hogyan lettél te ukrán, mikor édesanyád magyar volt, édesapád osztrák-német?- Én sem értettem. Mikor elém tették a papírt azzal, hogy tekintsem semmisnek a múltban történteket, mert tévedések megesnek néha, szabad vagyok, a Szovjetunió szabad polgára, nem nagyon olvastam bele. Azonnal aláírtam és rohantam ki a szabadba. Mi több: aznap megkaptam a személyimet is, ami tiszta volt, nem volt semmi bejegyzés, hogy el lettem volna ítélve. Majd idők múltával, mikor lecsendesült az eufória, bementem a KGB-re és megkérdeztem: hogy is van ez. Ok azonban visszakérdeztek, mit akarok egyáltalán, hisz mindössze néhány napot voltam vizsgálatiban, ami a törvények értelmében megengedett.- Miért voltál „vizsgálatiban”, miért lettél elítélve, milyen vétkek miatt?- Azokban az években, 46-48-ban, még lépten-nyomon fellelhetők voltak a háború nyomai. Minket, suhancokat a fegyverek érdekeltek. Volt belőlük bőven, mert a visszavonuló németek és magyarok eldobálták, vagy elrejtették fegyvereiket, amiket mi a barátokkal összegyűjtöttünk. Nagy divat volt abban az időben a „háborúsdi” játék, pláne igazi pisztollyal, vagy puskával. Édesapám szenvedélyes vadász volt. így talán érthető, hogy magam is mindig azon sóvárogtam, hogy legyen egy olyan puskám, mint amilyen édesapámnak van. És akkor kínálkozott az alkalom. Ha nem is duplacsövű vadászfegyvert, de egy hatlövetű pisztolyt szereztem. Találtak-szereztek osztálytársaim is, heten voltunk barátok, akik tudtuk egymásról, hogy van fegyverünk. Elhatároztuk, ha már van fegyverünk, felmegyünk a hegyekbe vadászni. Órák után felültünk a kisvasúira, és irány fel a hegyekbe. Este lett, mire elértünk Temova nevezetű falu határába, ahol alighogy lassított a vonat, fegyveres milicisták és katonák rohantak a vagonba, hátracsavarták kezeinket és vittek kifelé. Teherkocsiba lökdöstek és vittek megállás nélkül Ungvárra.- Nem kérdezted, hogy miért tartóztattak le?- Egyszer, alighogy felpakoltak a kocsira, próbáltam kérdezni, de olyan szájast kaptam, hogy elment a kedvem a kérdezősködéstől. Ungváron egyenesen a városi börtönbe vittek, egy magas rangú KGB-s tiszt elé. Egyedül voltam, elválasztottak barátaimtól. Amint beléptem a tiszt rámförmedt és tolmácson keresztül azt mondta, hogy lelőnek, mint egy kutyát, vagy Szibériában fogok elrothadni, mert az állam ellensége vagyok, szervezkedtünk, hogy megdöntsük a szovjet hatalmat, meg nacionalisták vagyunk, harcolunk a szabad Ukrajnáért. Ok mindent tudnak, annál inkább, hogy társaim már mindent bevallottak, nekem csak annyi a dolgom, hogy írjam alá beismerő vallomásomat. Ahogy így visszaemlékszem, nem annyira féltem, vagy megijedtem, mint inkább csodálkoztam. Soha egymás közt, vagy akár otthon ilyen, vagy hasonló téma nem merült fel. Valami olyasmit válaszoltam, hogy halvány fogalmam sincs miről beszél. Erre a hátam mögött álló géppisztolyos katona a tussal olyat ütött a tarkómra, hogy máig ott van a horpadás. A cellában tértem magamhoz, de hogy meddig voltam magamon kívül, nem emlékszem.- Ottó! Tudtál te akkor egyáltalán Ukrajnáról, a nacionalizmusról, arról, hogy azokban az időkben fegyveres ellenállókat ítéltek el?- Ukrajnáról sejtelmem sem volt. A politika nem érdekelt - már csak a koromnál fogva sem -, nem foglalkoztam vele. Engem csak a vadászat érdekelt, olyan trófeákra vágytam, mint amilyenek édesapám vadászképességét dicsérték. Azóta sok minden elmosódott az emlékezetemben. Mert ezt is akartam. Mindig is azt akartam, hogy ne emlékezzem semmire. Gyakran álmodtam azokról a borzadályokról, amelyekben részem volt; ha felriadtam álmaimból, felkeltem az ágyból, teát vagy kávét ittam, hogy ne aludjam tovább, ne folytatódjon az álom. De mégsem tudtam szabadulni azoktól. Próbáltam iszogatni, még rosszabb volt, mert a düh kerített hatalmába, tömi, zúzni tudtam volna, féltem saját magamtól.- Volt-e tárgyalás, tanúk, ügyvéd?- Az úgynevezett tárgyalás annyiból állt, hogy másnap vagy harmadnap, felvittek egy szobába, ahol akkor már három tiszt ült, és rámkiáltottak, hogy írjam alá a beismerő vallomásomat - le volt írva, de nem általam -, amit én újra csak megtagadtam. Nem teketóriáztak, a középen ülő tiszt egy papírból felolvasott valamit, amiből a tolmács annyit fordított le, hogy államellenes szervezkedésért, fegyveres felkelés előkészítéséért 25 év börtönbüntetésre ítélnek. Ennek csak örülhetek, mert ilyen vétségért halál jár, de a 18. évemet még nem értem el, és a halálbüntetést is eltörölték. Plusz büntetésként öt évre a börtönbüntetést követően jogfosztott leszek. Kivezettek a szobából, az udvaron szuronyos-puskás katonáknak adtak át. A kezeimet hátra kellett kulcsolni. Akkor tudtam meg, hogy a foglyok csakis így járhatnak. Többedmagammal, akikre sem nézni, sem hozzájuk szólni nem volt szabad, teherautóra raktak, vittek ki az állomásra, marhavagonokba tereltek, és kb. két hét utaztatás után megérkeztünk egy Vorkuta melletti lágerbe. Kutya hideg volt, lehetett vagy minusz 40 fok. Voltak, akik útközben megfagytak, úgy dobálták ki őket a vagonokból, mint a fatuskókat. Nem tudom meddig ültünk némán, magunk elé meredve, én nem kérdeztem, ő nem beszélt. Majd rám emelte a tekintetét és megkérdezte:- Olvastad a GULAG-ot?- Olvastam. - válaszoltam- Akkor nem mondok semmit arról a hat évről, amit ott eltöltöttem, mert azok nem évek, hanem évszázadok voltak. Te szerencsére csak olvastad... Szénbányában szenvedtem éveken át. Naponta reggel héttől este hétig, szünet nélkül, több száz méter mélyben. A napi norma hét tonna szén felszínre küldése volt. Tizen voltunk egy csapatba beosztva, volt egy fejtő, meg csillés, meg robbantó. Helyettük is ki kellett termeleni a hét tonnát. Mindezért 60 deka fekete kenyeret kaptunk. Nyolc hónap után már nem bírtam, nem akartam leereszkedni a bányába. Hat nap szigorított zárkát, kárcert, sóztak rám. Ez egy beton odú volt, százszor lemértem, huszonkét talpnyomnyi hosszú és tizenkét szélesnyi volt. Egész nap lépegettem oda-vissza. Mikor kikerültem, nyomhattam vagy 45 kilót. Másnaponként kaptam 40 deka kenyeret és egy csupor vizet. Este kilenc felé nyílt az ajtó, az őr intett, kimentem a folyosóra, ahol ott volt a „koporsó”. így nevezték azt a deszkákból összeeszkábált ládát, amelyet bevittek a karcerembe, s abban aludtam. Se rajta, se alatta semmi. Ott, Szibériában, télen, egy beton bunkerben. Amikor visszavittek a barakba, több fogolytársamat nem találtam. Kérdeztem, hol vannak. Volt, akinek neve említése után a kérdezett mutatóujjával a homlokára bökött, vagy tenyere élét végighúzta a nyakán. Az utóbbi a foglyok „bíróságának” ítélet-végrehajtását jelentette. Ha valaki ellopott a másiktól valamit, egy kapcát, egy falat kenyeret, azt a barakkon belül a fogoly-bíróság halálra ítélte. A végrehajtók éjszaka a priccséhez lopóztak, egyik jobbról, a másik balról, az elítéltet felébresztették és megkérdezték, tudja-e, mi jár annak, aki tolvaj vagy áruló. Az illető azonban még eszmélni sem tudott, számtalan késszúrás végzett vele. Reggel az őrség kíséretében az erre kiszemeltek kivitték a holttestet, és az ügy be volt fejezve.- Köztörvényesek voltak cellatársaid, netán gyilkosok, rablók?- Végül is nem cellában, hanem hatalmas barakkokban „éltünk”. Több tízezren voltunk a lágerben. Abban a barakkban, ahol én leiedzettem, voltunk vagy hatszázan. Mind politikai volt: idős kommunisták, lett, litván, észt egyetemi tanárok, közgazdászok, hivatalnokok, papok, valamikori pénzintézetek dolgozói, nacionalistáknak kikiáltott ukránok, tatárok, egyszóval: „képviselve volt” az egész unió. Többnyire nagytudású emberek voltak, néha ellestem, hogy németül, franciául suttogtak egymás közt. A legtöbben nem tudták, hogy miért kerültek oda, milyen bűnt követtek el. Ezek a valamikori szellemi munkások nem nagyon bírták a megpróbáltatásokat: sorra elhullottak. De voltak közöttünk köztörvényesek is, akiket direkt beraktak közénk. Azok kivetkőztek emberi mivoltukból: kötekedtek velünk, provokáltak minket, megaláztak, megloptak, verekedtek, gyilkoltak, s mindez a felügyelők látható beleegyezésével történt. A szomszéd barakkban magyarok voltak. Még ma is emlékszem néhányuk nevére: Schimmer Dezső, Csapó István, Fangler Imre. Egyszer mutattak egy foglyot és azt mondták, hogy Horthy Istvánnal szolgált egy repülőrajban. Sajnos a nevére már nem emlékszem. Én egy Schüle József nevű fogolytársammal barátkoztam össze...- Ismert tény, hogy ti nem írhattatok levelet, de kaptatok-e hazulról, netán csomagot?- Egy év múltával két levelet írhattam haza, amiket cenzúráztak. Nekem írhattak többször is, de azokat a leveleket ritkán kaptam kézhez, bár - mint otthon megtudtam - gyakran írtak.- Kikre emlékszel még?- Van egy névkártyám, amit ereklyeként őrzök. Évekkel ezelőtt küldte egy volt sorstársam. Sajnos név nincs rajta. Ideadja: elolvasom: Gyermek, női, férfi divatáruk, kendők. „EZ AZ” amit ön keres. Megtalálja: Budapest XIII., Élmunkás téri piac Váci úti oldalán.- Nem jártam Magyarországon, pedig nagyon szeretnék vele, velük találkozni, ha élnek még...- Nem folyamodtál senkihez kérelemmel, hiszen ártatlan voltál?- Nem, onnan nem lehetett. Szüleim többször is kérték a perújrafelvételt, de az akkor reménytelen próbálkozás volt.- Végül is nem töltötted le a 25 évet, hat év börtön után szabadultál. Hogyan?- Máig sem tudom, minek köszönhetem. Arra gondolok, hogy 53-ban nagy lázadás tört ki a lágerekben. Én nem vettem részt benne, mert akkor is karcerben voltam. Rengeteg volt a halott mindkét oldalon. A lázadás vérbefojtása után Moszkvából érkeztek hozzánk magas rangú tisztek. Mindenkit kihallgattak. Talán akkor figyeltek fel rám, mert néhány hét múlva bevagoníroztak a sztolipinkába, és hoztak egynesen Ungvárra, ahol igazolást kaptam arról, hogy 12 napot fogva tartottak.- Rehabilitáltak?- Nem, hiszen én nem voltam elítélve, sem börtönben, sem lágerben nem voltam. Mindössze 12 napot töltöttem vizsgálati fogságban - olvastad! - a személyazonosságim is tiszta.- De hát mégsem értem: hat év nem 12 nap!- No igen, azt csak úgy elvették tőlem, kihúzták az életemből. S én nem kérhetem vissza. Nyugdíjazásomig is hat évvel többet kell dolgoznom... Szöllősy Tibor Egy fénykép és történelme E fényképnek azért van történelme, mert történelmi dokumentum. Nem világrengető szenzáció, csupán kevéske bizonyíték arra, hogy Észak-Erdélyben akkor sem feledkeztek meg a lakosságról a II. Világháború utolsó hullámverésében, amikor a románok már rég elárulták a frontot (1944. augusztus 23.) és von Killingen Bukarestben öngyilkos lett. A németek „tervszerűen” vonultak vissza, amit lehetett, mindent fölrobbantottak maguk mögött: hidakat, vasutat, gyárakat, stb. így a rosszul fölfegyverzett székely katonák álltak ki a Kárpátok gerincére, a hegy szorosokat és a szurdokokat pedig a tizenéves leventék védték. A román katonák hátba támadták őket, a hirtelen partizánokká vedlett civilek pedig felgyújtották az erdőket, néhány falut, de még Gyergyószentmiklóst is.- De akkor is, olyan pokoli körülmények között rend és fegyelem volt, és gondoskodtak a civilekről - mondta volt Kubinyi Ferenc Stolmár G. Ilonka társaságában a lakásomon -, erről már többször beszéltem és írtam, de alig hiszik az ember szavát. Nincs egy valamirevaló vacak fénykép, hogy bizonyítani tudjam például a közkonyhák tényét.- Ferkó, nekem valahol van egy fényképem... Csak elő kell kotorásznom valamelyik „irattartó” Csákból... Megkeresem, s fölhívlak... - ígértem Kubinyi Ferencnek. így is történt. Csakhát későn. Időközben a bátor, pótolhatatlan Kubinyi Ferenc meghalt. Azóta sok idő-törmeléket rostáltunk a történelem lapjaira, rendezgetjük vagy még kibogozhatatlanabbul összekavarjuk kéziratainkat, fényképeinket, a ránk vonatkozó valós vagy hamisított okmányokat, s eközben kerül elő egyegy már elfelejtett „valami”. Hiszen én is e fényképet „aztán” sutba dobtam, s a minap véletlenül előkerült. Fájdalmasan eszembe juttatta Kubinyi Ferenc barátomat, no meg a bizonyíthatatlannak vélt közkonyha-hálózatot is. Ez a felvétel a II. Világháború utolsó koraőszén készült Újtusnádon (Észak-Erdély, Hargita megye, Tusnádfürdő tartozéka). Jól meg kell nézni a fényképet! A gyermek ruházata meleg időre utal, a szakácsnőé szintén, a kisegítő fehémépen viszont egy lájbi-szvetter-féleség látható. Tehát, ő nem szakácskodik, csupán az ételkiosztásban segít, és vigyáz az apróságokra! S ez fölötte fontos! Ugyanis, az emberek, mármint a férfiak a fronton harcoltak, az asszonyok és a lányok a mező, a havasi legelőkön és az erdőn dolgoztak, valamint biztosították a közigazgatás működését, a vasúti és közúti forgalmat, bonyolították az áruellátást és általában a szolgáltatásokat. És: megszervezték a családvédelmet és a gyermekfelügyeletet. Tudnunk kell (leglábbis a Gyergyómedencében és Alcsíkban, Felcsíkban így volt) már lángolt a láthatár, de a civili lakosság az utolsó pillanatig megkapta a fejadagját lisztből, cukorból, zsírból stb. Nem volt lopás, nem volt fekete-kereskedelem, nem volt semmilyen visszaélés. Sőt, a Szárhegyről menekülő lakosoknak még az agyonzsúfolt szekerekre is föladták kinek-kinek a fejadagját. Kérdezhetné bárki: félelmükben voltak becsületesek az elöljárók, általában az emberek? Tartottak a diktatúrától, a terrortól, ahogy „utólag” állították a tudálékoskodók? Nem kérem! A civil lakosság azonosult a katonasággal, és fordítva. Csak a ruhaviselet különböztette meg őket. Egyek voltak. Egy hazában gondolkodtak és éltek. Ugyanúgy gondolkodnak és élnek ma is - lélekben... Kubinyi Ferkó, utánad küldöm a fényképet, hátha Ott is szükség van a bizonygatásokra... Bartis Ferenc
