Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. szeptember Kisebbségi kaudoszkóp Balkanizmus - működésben TAMÁSKA PÉTER Emlékek turizmusa Erdélyi művelődéstörténész, köztiszteletben álló fiatal tudós alighanem a lényegre tapintott, amikor a fiatal magyar értelmiségiek tömeges elvándorlásának okait igyekezett megértetni a televízió nézőivel. Nyilvánvaló, hogy az agyelszívásnak gazdasági okai is vannak, nem is kevés. A kilátástalan helyzet, a nehéz megélhetés, az értelmiségi alkotó tevékenységét egyáltalán nem serkentő politikai viszonyok fontos szerepet játszanak a kivádorlásban. De még súlyosabb ok az a balkáni közszellem, amely a román Okirályságból már annyira elterjedt Erdélyben is, hogy ez vált jellemzővé. Ezt a balkanizmust nem tudja elfogadni, megszokni az egészen más kulturális hagyományokon nevelődött, más civilizációs körülményekre vágyó magyar értelmiségi fiatal. Nehéz lenne egészen pontosan meghatározni, hogy mi is voltaképpen a balkanizmus. Legáltalánosabb értelme az alakoskodás, a kétszínűség, a becsapás. Eredete a török birodalom, amelynek a teijeszkedése úgy hozta magával a bizánci erkölcsöt, vagy inkább erkölcstelenséget, mint ahogy a reguláris török csapatokat, ezek létszámánál jóval nagyobb csoportokban kisérték az úgynevezett segédhadak, valójában rablócsapatok. Bizánc lakói alighanem önvédelemnek érezték korrupt szokásaik szövevényét, a balkáni szellemet, amely nem földrajzi, hanem erkölcsi fogalom. Miután pedig a hódító oszmán hadak visszavonultak, erkölcsük vagy éppen ennek a hiánya tovább hódított a lelkekben. A román irodalomban klasszikus művek ítélték el, pellengérezték ki a balkanizmust; Ion Luca Caragiale a drámaíró, még előtte Dinicu Golescu nagybojár, aki több utazást is tett Nyugat-Európában és hazatérve, útijegyzeteiben összehasonlította tapasztalatait a hazai viszonyokkal, és mély elkeseredéssel, egyenesen bűntudattal ostorozta az akkori Romániában dívó korrupciót, szószegést, civilizálatlanságot. Ugyanakkor őszinte elismeréssel illette az akkori Erdély városait, magyar nemesi vármegyéit, a bennük uralkodó rendért, fegyelemért, szótartásért... Talán nem fölösleges arra emlékeztetnünk, hogy 1918. december elsején, a gyulafehérvári román népgyűlésen jónéhányan javasolták, hogy Erdély szakadjon el Magyarországtól, de Románia felé is helyi autonómiával védelmezze magát. Az egyik nagy tekintélyű erdélyi román politikus, Stefan Cicio kimondta: ha nem gátolják meg eleve, akkor „könnyen megtörténhet majd, hogy a regáti szerencsefiak az erdélyi románság hátrányára nyomulnak majd be az új területre”. Nemcsak a szürke mindannapokban érhető tetten a balkanizmus, hanem a nagypolitikában is. Például egy újsághírben is. íme: „Corina Cretu, a román elnöki hivatal szóvivője csodálkozását fejezte ki, hogy a magyar sajtóban olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint Ion Iliescu román államfő tévesen értelmezte Thomas Klestil osztrák elnök szavait. A román elnöki szóvivő a Rompres román hírügynökségnek adott nyilatkozatában leszögezte: személyesen jelen volt a román és az osztrák államfő július 2-án, Salzburgban tartott találkozóján, és Thomas Klestil volt az, aki érdeklődött a magyar státustörvénnyel kapcsolatos román véleményekről, és semmilyen formában nem vitatta Ion Iliescu álláspontját.” (Somogyi Hírlap, 2001. július 7.) Talán nem is diplomáciai vitákban okoznak nagyobb kárt a szándékos félreértések, hanem az „összeborulások” idején. Vojiszlay Kostunica jugoszláv államfő júniusban hivatalos látogatást tett Budapesten. Gyötrelmes történelem és közelmúlt után, a béke eszményét hozta magával és hirdette. Márpedig ennek a békének a legfőbb feltétele a délvidéki magyarok és nem magyarok, mindegyik ott élő nép, nemzetiség egyenlősége. Kostunica azt a történelmi változásra kötelező kijelentést tette Budapesten, hogy a készülő kisebbségi törvény még az európai normákat is meghaladja a jogokat és lehetőségeket illetően. Ugyanezt a hangot ütötte meg a Szerb Köztársaság miniszterelnöke. Olyannyira, hogy a kisebbségi harcokban a Kárpát-medence magyarságának szellemi vezérévé emelkedett Duray Miklós felvidéki író, politikus - nála szokatlan - elragadtatással nyilatkozott: „Számomra nagyon nagy meglepetést jelentett a szerb miniszterelnök beszéde a Vajdasági Magyar Szövetség kongresszusán, mert Magyarországgal szomszédos ország miniszterelnökétől még soha életemben nem hallottam autonómia ügyben ilyen pozitív megnyilatkozást. Ha csak 50 százalékát gondolja komolyan, akkor is messzemenően túltett kollégáin, az egykori kisantant kormányfőin, ha pedig csak a felét fogja megvalósítani annak, amit mondott, az is hatalmas előrelépést jelentene.” (Hét Nap, 2001. július 4.) Duray Miklós szívből örülne a kilátásba helyezett délvidéki autonómia megvalósulásának, hiszen ez kihatna a Felvidék és Erdély magyarságának további sorsára is: megnyithatná a Kisantant továbbra is csukott érzelmi, lélektani kapuját. De a kisebbségi politikus feltételes módban fogalmaz: ha csak a felét gondolják komolyan a szerb politikusok... Óvatossága a tapasztalataiból táplálkozik. Mert a Budapesten elhangzó szép szavak, mire visszaérnek Belgrádba, üres ígéretekké válhatnak, vagy éppen visszájukra fordulhatnak. A budapesti átlagember pedig marad a jó szájízzel, hiszen hozzá nem jutnak el a csalódás élményei. Nem olvassa mondjuk a szabadkai magyar hetilapot. Magam rendszeres olvasója vagyok, és így a tényleges délvidéki valóság pedig nem bátorít fel túlzott derűlátásra a kisebbségi kérdés „Európában is példás” megoldása tekintetében. Mivel Szabadkán láthatóan nem a békés egyenlőségre készülnek. Ezen a tavaszon állították fel a második olyan királyszobrot, amelyik a nagyszerb birodalmi álmokat hivatott a ma élők emlékezetébe idézni. Csakhogy a soknemzetiségű Szabadkán ez ma egyet jelent a kisebbségek elleni hangulatkeltéssel. Jellemző a mai szabadkai közállapotokra, hogy Dusán cárnak, a nagyszerb állam megálmodójának valójában illegálisan emeltek szobrot. Németh János a Hét Napban megírja, hogy a „szoborállító” Drágán Davic, a Kerületi Bíróság elnöke a helyi állami szervek tiltakozása dacára rendezte meg az avatást. Ez a törvénybíró a polgárháború idején négy évig Pélmonsotoron volt a helyi bíróság bírája, és ítéletei okán Horvátországban háborús bűnösként körözik. A koszovói születésű törvénybíró a szerb birodalmi álmokat akarja táplálni Szabadkán, miután Jugoszlávia éppen a népek akarata szerint összeomlott. Ez azonban a mai Szabadkán - provokáció a magyarság, a lelkek békéje ellen. Előzménye a mostani szoboravatásnak, hogy már előzőleg a város főterén újra felállították Jovan Nenad szobrát. Személyét még a Tito-féle nacionalizmus sem tűrte meg, de a „demokratikus” Szerbia - úgy tűnik - tisztes előfutárának tekinti. Ehhez a Jovan Nenadhoz, akit „Fekete cárnak” becéztek hívei, közünk van nekünk, magyaroknak is. A mohácsi vész idején „beleszólt” a magyar történelem alakulásába. De milyen beleszólás volt ez, felért a törökdúl ássál. Nincs mit szépíteni a dolgon: rablóvezér volt. Jobb szemére vak, talán verekedés emléke, szemöldökétől a lábáig fekete sáv szaladt le a testén, emiatt kapta a „fekete” melléknevet. A török elől menekülő szerbekből Erdély peremén, Lippa váránál tízezres sereget toborzott magának. Emberei előbb Arad, majd Temesvár vidékén zsákmányoltak a helyi lakosság körében, amit ezek az emberek nem hadi eseménynek, hanem közönséges rablásnak tekintettek. Majd a Fekete Cár Bácskában ütötte fel a tanyáját, főhadiszállását Szabadkán rendezte be. Elfoglalta Török Bálint várát, udvartartást alakított ki maga körül: csakugyan cárnak képzelte magát... Amikor Török Bálintnak második kísérletre sikerült visszafoglalnia Szabadka várát, a Fekete Cár Szegedre költöztette át az udvartartását. Noha hűségesküt tett Szapolyai Jánosnak, azonnal átpártolt Ferdinándhoz, amikor a Habsburg uralkodó többet ígért. János király Budára rendelte, hogy adjon számot a pálfordulásáról. Esze ágában sem volt megtenni. Újabb magyar hadak indultak ellene, míg végül Czibak Imre, a nagyváradi római katolikus püspök helytartója Szőgyénfalván, a Maros mentén 1527. július 15-én szétverte a kóbor hadat. Fekete Cár menekült, de Török Bálint utolérte, elfogta és lefejeztette. Fejét felküldte Budára, ahol János király hálaadó misét mondatott; a cár fejét pedig kitűzette a budai vár nyugati bástyájára, arccal Bécsnek... Vajon éppen a Fekete Cár alakja jelképezheti Szabadkán a magyarok és szerbek meg más népek testvériségét? Tanúságra jelentkezett egy „bennszülött” magyar is a balkanizmus kétarcúságáról. Mihók Rudolf írását a Hét Nap adta közre, szomorú együttérzéssel. „A (még mindig) uralkodó szerb szemléletmód tehát provokációnak tart mindent, ami nem szerb a szerbnek tartott földön. Provokáció a dzsámi újjáépítése, a magyar emlékmű felállítása, a kisebbségi szó a parlamentben - lassan már az utcán sem tanácsos más nyelven megszólalni, mert jön a jogos szerb reakció, az esetleges incidensért pedig az a felelős, aki ilyen szemtelenül provokálni merészelte a büszke balkánit. A Kostunicák valójában nem azt ítélik el, aki erőszakosan reagál a neki nem tetsző, de mondjuk Európában teljesen természetesnek számító dolgokra, hanem azt, aki pofátlanul nem vette figyelembe a mindenütt jelen levő, eltorzult szerb mentalitás beteges érzékenységét. A Kostunicák számára a saját népük soraiban jelen lévő szellemi fertő egy megváltoztathatatlan realitás, egy olyan állandó, amelyhez mindenkinek alkalmazkodnia kell, amely körül forog az egész világ - és eszük ágában sincs változtatni ezen. Tessék mindenkinek a primitivizmushoz igazodni! Aki ezt nem teszi meg, az provokál, tehát magára vessen...” Talán túloz Mihók Rudolf: ez megbocsátható annak, aki saját sorsán szenvedi meg a balkanizmus gyakorlatát. De megbocsátható-e annak a naivsága, aki Pesten vagy másutt, egyszerű honpolgárként vagy vezetőként meg sem akarja hallani Mihók Rudolf panaszát? Utóbbiakat tartom a balkanizmus igazi áldozatainak. S velük együtt - a nemzet egészét. __________________________üfy Manapság az ember ritkábban vetődik Aradra, mint mondjuk Székelyudvarhelyre. Mintha az a 6-700 kilométeres utazás a székelyföldi kisebb Magyarországra könnyebb lenne a léleknek, mint átugrani a határon, hogy egy román világba csöppenjen bele. A hatvanas években voltam a legtöbbet Aradon, amikor még természetesnek számított ott a magyar szó, ami mára époly ritka lett, mint fent Kassán vagy lent Újvidéken. Ha nehézkesen is, de végül felkászálódok az aradi vonatra annyi év után: vonz az emlékek turizmusa. Bóklászom és keresem a régi Aradot. Megnézem a régi szerb fertályt a szerb templommal és a zsinagógát a zsidó fertályban, s újra megcsodálom a millennium évében épített négy fiatomyos, franciás donjonra emlékeztető víztornyot. A vastuskós ház oldaláról eltűnt a szegekkel televert fatörzs, a mesterlegények emlékeztetője, s bár a Deseanu utca sarkán rábukkanok a hajósok és molnárok védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobrára, úgy áll ott letört fejével, mintha menekülés közben lepték volna meg a martalócok. Igazi hajósok is régen jártak a Maroson: a magyar időkben elkezdődött gőzhajózásnak és sétahajókázásnak már régen vége. Rozoga hidak, kilyuggatott aszfalt, neorealista nyomor a szűk, gangos udvarokban, s nyüzsgő embertömeg a város szívében, a piacon, s persze viták, amelyeket a cigányok kifejező kézmodulatokkal kísérnek. A viták nem fajulnak el, a hőségben még a legmérgesebbek is hervadtra izzadják magukat. Az ortodox templomba ki-be járnak az emberek, bizonyára Istennel is megkötik a maguk kis üzletét, s különben is a görögkeletiek láthatóan komolyabban veszik a templomi közösséget, mint a katolikusok. A komótos, neobarokk román templom azonban mégsem tudja felülmúlni a főutcai, kupolás minorita templomot, amelynek előcsarnoka az aradi vértanúkra emlékeztet, így feljebb, a főpályaudvar felé egy, még a temesvárinál is hatalmasabb ortodox székesegyház épül, amelyre - mint rebesgetik - a pénz javát amerikás románok adták. Az utcanevek is alaposan megváltoztak. Az egykori Magyar utca például a szocialista időkben egy francia kommunista szakszervezeti vezér nevét viselte, most Octavian Gogáét, Ady költőbarátjáét kapta, aki politikusként és miniszterelnökként zöld utat nyitott a magyar- és zsidóellenes Vasgárdának. Új-Aradon, az egykori németvárosban a Victoria Arad focipályájának kapujából úgy lehet rálátni a tizenhárom vértanú emlékoszlopára, hogy a Győzelem felirat megfelelő lencseállásából akár ironikus felirat is lehet hozzá egy jól elkapott fotón. Arad többször került rossz csillagzat alá később is: 1918 novemberében Jászi Oszkár itt nyújtotta át a Károlyi-kormány nevében azt a szimbolikus, üres papírlapot, amelyre az erdélyi románok követeléseiket ráírhatták. 1944-ben, a román átállás után pár napra bevonult ugyan a magyar hadsereg, de aztán visszavonultában menekülő magyarok százait vitte magával. (1960 körül nem messze Világostól, Ópálosnál még lehetett látni kilőtt páncélosokat.) S rosszra fordult Grósz Károly csillagzata is az 1988-as, emlékezetes aradi látogatásakor, amikor kemény, elvtársias leckét kapott Ceausescutól: tekintélye ettől kezdve rohamosan hanyatlott. Arad-Hegyaljára a főpályaudvartól lehet utazni az 1906-ban átadott 57 kilométer hosszú pályát befutó villamossal, ma azonban már az út felénél, Gyoroknál van a végállomás, a Pankotáig és Máriaradnáig vezető síneket benőtte a gaz. Világoson a Bohus kastélyban - ahol Görgey tábornok aláírta a kapitulációt - loan Slavici emlékmúzeuma van, a románok nagy írójához busznyi gyerekcsapatokat vezényelnek a tanárok. Utána szép kaptatón lehet eljutni a világosi várromhoz, hogy megcsodálják, hogyan védték császári ágyúk tüzében Horia felkelői a várat. Nyilván hazafiatlan dolog lenne arról beszélni, hogy a hegyaljai, de főképp a világosi románok közt mennyi magyar érzelmű akadt - a 49-es debreceni országgyűlésben három hegyaljai román képviselő is ott szavazott Kossuth oldalán -, s maga Slavici is, noha a Tribuna hasábjain a román irredentát szolgálta, börtönnel fizetett „osztrák-magyar barátságáért” 1918 után. (Börtöneim című könyvében a váci államfogház szinte kedélyes ábrázolását Domnesti és Vacaresti poklának leírása követi.) Gyorokon, Világoson, Ménesen és Kovásziban több új ház épül tornyokkal, kupolákkal, oszloperdővel: megannyi kis ortodox templom. Többnyire gazdag cigány kereskedők, csempészek az építtetők, akik a magyarnál jóval szegényebb román társadalomban tekinytélyes embereknek számítanak. (A nyugdíjak tízezer, a fizetések harmincezer forint körül mozognak: a nagyon olcsó tömény szeszt a társadalmi béke kedvéért nyilván az állam dotálja.) A magyarnyelvű lapokat olvasva s aradi barátaimmal beszélgetve egyértelmű, hogy a romániai magyar közösséget ma is sokféleképpen szorítja a törvény és a hatalom. A Lupu-féle földtörvény megkötései, elsősorban az erdők visszaadását illetően különösen a székelyeket sújtják, hiszen sokuk szétszóródott az országban vagy külföldön élnek, a közbirtokosság kártalanítása viszont lakóhelyhez kötődik. A rendőrségi törvény változatlanul kizárja, hogy munkájába a helyi önkormányzatok beleszólhassanak, s Bukarestben senki sem akar tudni arról, hogy ahol a kisebbségek számaránya meghaladja a húsz százalékot, ott a rendőrök tudjanak a kisebbség nyelvén is. Az egyházi ingatlanok rendezése is késik. Hogy milyen világ volt itt egykoron, azt a máriaradnai kegytemplom kőbe vésett felajánlásai, s a Kálvária és a szentek szobrait adományozók nevei jól mutatják. A hívők adományai olyan, ma többnyire távolinak tűnő városokból s községekből érkeztek, mint Csongrád, Szentes, Battonya, Hódmezővásárhely, Mezőkovácsháza, Makó, Kis-Zombor, Endrőd, Pécska, Öthalom, Nagykikinda, Temesvár, Zenta. A történelmi magyar egyházak létesítményeit tehát nem a román állam pénzelte, hanem azok még a magyar időkben keletkeztek, s később is magyar közösségek fillérei gyarapították őket. Neudorf a Zselinszky grófok birtoka volt, igazi bánáti sváb falú, még a Mercy kormányzó idejéből megtanult merőleges utcákkal, téglalap alakú háztömbökkel. Német nevét a románok átvették, ahogy a költő Lenau szülőfalujáét is, Lenauheimet. A svábok itt már csak halottaikat látogatják, ha Németországból néha-néha visszatérnek szülőföldjükre: a katolikus temető még ma is sokkal nagyobb és díszesebb, mint a románoké. Egy albumot mutatnak a faluról, még a hatvanas években is mulatságra és templomba népviseletben járt a németek apraja-nagyja. Aztán jött a gyors exodus egy olyan jóléti államba, amelynek liberalizmusa mögött aggódó képmutatás bújik meg, s ahol a bánáti sváb haláláig „román” idegen marad. Még egy nemzedék s a román temetők túlnövik majd a temetőiket, márvány és míves kő síremlékeiket pedig vagy megvásárolják vagy ellopják. A több mint 200 ezer lakosú Temesvár felé az országút fölött ott magaslik Theresiopolis, azaz Vinga hatalmas neogót temploma, egykor gazdag bolgárok lakták a városkát, s híres volt kertjeiről és a vingai bonbonról. (Erre nyitottak utat a bekerítés elől a menekülő Kossuthnak Görgey huszárai.) Ahogy Vingának vagy Aradnak, úgy Temesvárnak sincs igazi román jellege: az utóbbira a magyar eklektika és a szecesszió mellett a barokk is ráütötte a bélyegét. A várost nem minden alap nélkül „Kis Bécs”-nek is hívják. Verseiben Endre Károly, prózájában Hans Liebhard s Hans Mekka állított emléket szépségének, ma pedig az immár hetvenéves Hans Matthias Just, aki „temesvári dialektusban” fogalmazza meg a gondolatait. Román, német, szerb, magyar, zsidó és szlovák talált itt egykor otthont, de a hetvenes-nyolcvanas évek német kivándorlása okozta szellemi űrt azóta sem sikerült kitölteni. Forradalma is volt a városnak, ami 12 év után is érződik, nemcsak az emléktáblákon, hanem az egyetem Romániában szokatlan szabad szellemében is. (1956 is itt keltette a legnagyobb visszhangot a román diákok és tanárok körében is.) Állok a Piata Uniriin - a románok egyesüléséről elnevezett téren - s nézem a Fischer von Erlach tervezte dómtemplomot. Elbűvölnek a tér hatalmas arányai, a szecessziós szerb templom és püspöki palota, Savoyai Jenő háza s a Csanádi püspököknek emelt palota. Szinte minden kőből a nyár öröme árad. S mert a város egész történetével személyesen hozzám is szól, boldogabb vagyok, mintha Siena komor és fennséges főterén nézném a turista sokadalmat.
