Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. BoomgapBamg ®ű G0o@ CG®Dögje3®os (^“©©©SiSsmG XIX. évfolyam, 5. szám 2001. május A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.-Ft - $3.50 Hősök Napja A világtörténelem legvéresebb százada végén, az új évezred kezdetén még inkább bizonyossá válik, hogy a háború fogalma elválaszthatatlan az emberiség lététől. Vitán felül áll, hogy az örök béke nem más, mint vágyálom, és ez a fogalom csak jóhiszemű bölcselők elgondolása alapján, milliók megvalósíthatatlan óhajaként kerül be a köztudatba. Az emberiség utolsó 100 éve sem állt voltaképpen másból, mint háborúk sorozatából, amelynek részesei voltunk és vagyunk itt Európa közepén. Itt, ahol annyi hányattatás és sorscsapás, amely e nemzetet már érte, elég lenne egy újabb ezer esztendőre. Nagyvonalú könnyedséggel áldozott fel a nép sok száz és százezer fiatal életet, áradatként ontva a magyar vért, melyben a végtelen turáni rónák szilaj szabadságvágya lobogott. Tette mindezt a nemzetért, a hazáért, mindenütt, határon innen és túl, ahol az ellenség fenyegette az országot. Most zászlót és fejet hajtunk azok előtt, akik a legdrágábbat, az életüket áldozták a magyarságukért. Az a hatalmas erkölcsi erő, amelyet az ő vérük és önfeláldozásuk épített fel lelkűnkben, kötelezzen bennünket a múltunk tisztázására és annak felvállalása. Mert az a nép, amely megtagadja múltját, elveszti létjogosultságát a jövő nemzetei sorában, aki pedig őseit megtagadja, megtagadja őt a jövő nemzedéke. Eljött tehát az idő, amikor szembe kell nézni önmagunkkal. Vállalni kell a több ezer éves történelmünket, 1100 éves európai jelenlétünket, 1000 éves államiságunkat minden keserű gyászával és fényes dicsőségével egyaránt. Itt a Kárpátokkal övezett szent hazásban oly sokszor vált e nemzet a nagyhatalmak játékszerévé. Európa közepén rajtunk keresztül vezetett a tatár és az oszmán hódító háborút, majd a közép és újkori keresztes hadjáratok tizedelték nemzetünket, és állítottak bennünket megannyiszor válaszút elé. Pusztultunk Muhinál, temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynál, reményt vesztettünk Világosnál. Siratóénekeink ihletői lettek Doberdó sziklái, az Isonzó habjai, Galícia hegyei. E legutóbbi helyeken is hullott a férfi lakosságunk színe-java, melynek következtében kétmillió fiát siratta ez az újra meg újra elárvult ország. Majd amikor minden összeomlott, önmagára emelt kezet a jobb sorsra érdemes nép. S amikor ismét talpra álltunk a Trianon okozta nemzeti sokkból, történelmi tragédiáink újabb helyszínekkel gyarapodtak egy második világégés eredményeként. A Don-kanyartól Lengyelországig, a Kárpátoktól a Dunáig, a Balatontól a Rajnáig öntözte magyar vér Európa és e hon bomba szántotta, gránát szaggatta földjét. Duzzadt a halál birodalma minden emberi szenvedés próbáin elbukó hadifoglyok, és a bosszú szülte kényszermunkára elhurcoltak leikeivel. Anyák és gyermekek egekig érő jajkiáltásaik nem találtak meghallgatásra, mert a magyarnak mindig menni kellett, mindig harcolni kellett, önmagáért és mások igazáért. A II. világháború és annak következményeként megint 1,5 millióval lettünk kevesebbek. Minden ötödik magyar családnak van halottja, akiket közel 50 éven át csak titokban, családi körben suttogva lehetett elsiratni. Hősök és áldozatok ők, a mi nagyapáink, apáink, testvéreink, akik itthon vagy ismeretlen helyen még mindig névtelenül és jeltelen sírokban, méltatlanul elfelejtve alusszák örök álmukat. Az pedig mindig igaz, hogy egy nemzet lelkében csak akkor ér véget a háború, ha tisztességgel eltemette halottait, és van méltó hely, ahol elsirathatja őket és leteheti az emlékezés virágait. A dicső elődök nagyszerű tetteinek örök megőrzését végre törvénybe kell iktatni, hogy a felnövekvő nemzedékeknek örök például szolgáljon a katonai hősiességük és áldozatkészségük. Az Ő vérük által is megváltott hon és szabadság pedig kötelezzen bennünket arra, hogy nevük és cselekedetük mindenkor fényesen ragyogjon minden magyar emlékezetben. v.l. Erdős László nyá. honvéd ezredes \_______________________________________________________/ IFJ. FEKETE GYULA Gyönyörű május elsején... Ami az idén Győrben és országszerte felborzolta a kedélyeket, ahhoz hasonló már több történt az elmúlt évtizedben. Egy francia multunacionális cég fejlesztési és beruházási ígéretek árán is tavaly megszerezte az évszázados múltra visszatekintő Győri Keksz Kft. tulajdonjogát. Nos, most márciusban a tulajdonosok szóvivője bejelentette, hogy a gyárat átszervezés miatt jövőre bezárják. Sajnos, már megszokottak az olyan esetek, hogy a külföldi vevő vásárlás előtt minden feltételt aláír, majd később - a megváltozott gazdálkodási körülményekre hivatkozva - nem tartja be ezeket. Korábban az ilyen szerződésszegéseknek semmilyen következménye nem lett, az állami tulajdon kezelői nem indítottak pert az új tulajdonosok ellen, a posztkommunista szakszervezetek rendszerint csendben maradtak, a dolgozók ezrei pedig az utcára kerültek. Miért érte meg ez az új tulajdonosoknak? Megérte, mert piacot akart vásárolni, nem gyárat, eleve tudta azt, hogy le fogja építeni, vagy be fogja záratni a magyarországi konkurens céget. Nehéz küzdelembe bocsátkoznak azok, akik védték volna a hazai ipart és a hazai munkahelyeket. A szociálliberális tömegtájékoztatás „nacionalista”, „idegengyűlölő” címkét ragasztott rájuk, mint olyanokra, akik ellenzik a fejlett technológia behozatalát ígérő külföldi tőke térhódítását. A tipikus alaphelyzet a következő volt: a még Kádár korban kinevezett kommunista menedzsment összeköttetései révén olcsó vételárat biztosított a nyugati vevőnek, ha az viszonzásul meghagyja őket pozícióikban. A létszámleépítés időszakában a szakszervezetek élén álló elvtársaik támogatását szerezték meg. Mivel ez a réteg már nyugdíj előtt áll, emellett hatalmas végkielégítésre is számíthat - különösebben nem érdekli vállalata jövője. A nemzeti vagyonért és a dolgozói érdekvédelemért felelős személyek semlegesítése után a posztkommunista kézben lévő sajtó gondoskodik az ilyen esetek elhallgatásáról, vagy a vagyonpusztító folyamat ellen fellépők lejáratásáról, úgy állítva be őket, mint akik az elavult technológia és maradi termelésszervezés megrögzött hívei. Apropó, a győri gyár mostani, a francia tulajdonosok gyárbezáró óhaját kiszolgáló vezetőjét is a nyolcvanas évek közepén, mint jó és megbízható kommunista elvtársat helyezték a gyár élére. (Folytatás a 3. oldalon) FEJÉR DÉNES Az igazság kálváriája Két idézettel kezdem. Az egyik az (talán nemcsak!) általam nagyrabecsült kiváló újságíró, Kristóf Attila gondolata: „Bennem mindig rossz érzést kelt, ha egy senki vádol meg valakit, s ennek a média helyt ad.” (Magyar Nemzet, 2001. március 24., 7.p.) A másik: „Szerkesztőségünk nem feltétlenül azonosul a cikkben leírtakkal. Hozzászólásokat készséggelfogadunk.” (Nyugati Magyarság, 2001. április, 5.p.) Ez az idézet Borbély Zsolt Attila, fiatal, erdélyi újságírónak, A Világszövetség kálváriája című cikke alatt olvasható. A pontosítás végett még megjegyzem, hogy Borbély Zsolt Attila annak a Borbély Imrének a fia, aki az MVSZ jelenlegi látszatelnökének, Patrubány Miklósnak feltétel nélküli híveként, a kárpát-medencei régió elnökeként, a közelmúltban éppen a felvidéki (szlovákiai) magyarság MVSZ szervezetének szétverésében vett részt. Az évtizede működő MVSZ-szervezet tagságát, választott vezetőit figyelmen kívül hagyva, nem tudni, honnan toborzott ehhez (gyász)magyarokat, akikkel sikerült elfogadtatni, hogy nem az évtizedek óta a magyarságért ott tevékenykedő, börtönviselt Duray Miklós, Dobos László és megválasztott társaik a magyarság hivatott vezetői, hanem Patrubány. Erről később még bővebben! A másik a lap zárómegjegyzése: „nem mindenben ért egyet”. Ennek örülök és magam is egyetértek vele, de nem értem. Borbély Zsolt Attila cikke ugyanis - szerintem - nem a Nyugati Magyarság, az általunk egyik következetes nemzeti orgánumnak oldalaira való, hanem azoknak a lapoknak valamelyikébe, amelyek Borbély Zsolt Attila mondanivalójával rezonálva gyalázzák azt a Világszövetséget, amely nem fogadja el Patrubány Miklós elnökké választását. Aki megválasztása előtt is és azóta is folyamatosan vádolja az MVSZ előbbi elnökét, Csoóri Sándort. A „senki” és „valaki” érvényessége ebben a vonatkozásban rejlik. Patrubány Miklós az MVSZ-ben 1992-től 1996-ig figyelt és készült, a körvonalaiban azonosíthatatlan legitimitású VET (Vilgászövetség Erdélyi Társasága) megbízottjaként. Az 1996- os közgyűlésen, egy kierőszakolt, törvény- és szabályellenes „szavazással” létrehozott alapszabállyal az MVSZ elnökhelyettese lett. Névlegesen azzal a feladattal, hogy az MVSZ „zavaros” pénzügyeit helyrehozza. Ezekre a „zavaros” pénzügyekre volt jellemző, hogy az MVSZ visszaszerzett és megszerzett két, többszáz millió forint értékű épületet Budapesten, megszervezte a honi és a világ magyarságának új szervezeteit, létrehívta a Duna Televíziót és költségvetési éves elszámolásaiban soha egy forint hiány nem volt. Viszont évekig cikkeztek Magyar Hírlap és társai arról, hogy egy év alatt tízmillió forintot kamatozó kölcsön összegét „nejlonzacskóban vitték” az MVSZ vezetői. Patrubány tényleges feladata viszont Csoóri Sándor lejáratása, lelkiidegi tönkretétele, a magyarságot vezető pozíciójából való eltávolítása volt. Ezt mindenki látta, tudja, aki akkor Csoóri Sándor közelében dolgozott a Világszövetségben. (Ellentétben Borbély Zsolt Attilával, aki soha nem volt a Világszövetség munkájának résztvevője, információit apjától és apja köréből - Patrubány, András Imre, Toró T. Tibor - kapja.) Ezért nem értem, mi a célja a Nyugati Magyarságnak Borbély Zsolt Attila információinak közlésével. Ez is meg egy másik is (például az enyém) egy-egy vélemény. Ám a két, ellentétes vélemény közül az egyiknek tapasztalati alapja van, a másiknak pedig egy elfogult érdekszemlélete. Ha ezek a szerkesztési súlyozásnál azonosként kerülnek a lapba, érdemes-e az igazságot leírni? Az én virtuális újságírói, szerkesztői, főszerkesztői normatívám úgy hangzik, mint az a bizonyos deákferenci klasszikus mondat az újságírói etikáról: Igazat kell írni! Az igazság és hazugság tartalmi szétválasztása pedig a választó szemléletén (erkölcsén!) nyugszik. Ahol egy „senki” vádol meg egy „valakit”, ott tudni kell, ki a „valaki” és hol az igazság! Ugyanis tragikusan erről van szó! Hiszen, aki hazudik, a leghangosabban tudja ismételni hazugságait, igaznak nevezni azokat. Duray Miklós ugyanezt az erkölcsi kritériumot vallja. A bolseviki szovjet és magyar hatalmat kiszolgáló lehet hogy csak buta, de ha nem az, akkor jóval súlyosabb minősítést érdemel. Nem tudom, Patrubány hívei között hányán vannak ilyenek és hányán „nem léptek be”, de aki nem lépett be, az is minősíti magát, ha olyannak áll vazallusául, aki belépett. Patrubány nyíltan be is vallotta, azért lépett be, hogy - nem ez erdélyi magyarság fájdalmairól és megalázásáról szóló - számítógépes könyve megjelenjen. Nem tudom, hogy annak a székelyföldi vezető csoportnak tagjai, akiket Patrubányék módszeresen kiszorítottak a VET-ből, „beléptek”-e. De azt tudom, mert Katona Ádám leírta, hogy a 720.000 (hétszázhúszezer!) székelyföldi magyarnak nincs általuk választott képviselője a VET-ben. Ha ez igaz - márpedig eddig senki nem cáfolta -, akkor nem tudom, a százfős kárpát-medencei MVSZ-küldöttcsoportban kinek a helyén bitorol 58 helyet a VET Patrubány által vezetett klikkje? Ezek valóban „erdélyiek”. Ám senki nem tudja, kinek a képviseletében, ki választotta őket? Azon kívül, hogy Patrubányék válogatták ezeket a küldötteket, s aki nem az ő nótájukat fújta, kiselejtezték. De menjünk tovább! Patrubány számos alkalommal oktatta ki, rágalmazta meg, „minősítette” Csoóri Sándort. Aki olvassa e sorokat, tudta-e, mondjuk a hatvanas, hetvenes években, kicsoda Csoóri Sándor? (vagy Duray Miklós!) S tudta-e, kicsoda Patrubány Miklós? S hogy mit tett Patrubány 1990 előtt vagy 1990-ben Erdélyben, amivel méltóvá vált a világ magyarságának képviseletére? Nekem nem sikerült megtudni, melyik börtönben, kivel ült együtt, mikor, mennyit, hol szenvedett akár magáért, akár az erdélyi magyarságért? (A román KP tagjaként!?) Pedig ekkor s később Erdélyből számos név vált ismertté, akik a magyarságért tettek és bűnhődtek. Bartis Ferencet említsem vagy Fülöp G. (Folytatás az 5. oldalon)
