Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-04-01 / 4. szám

2001. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal A mítoszok gyártása: amikor 2x2=5 A mítosz egy beszéd. Roland Barthes Olvasom a Magyar Hírlap 2001. január 27-i számában, hogy édesapám, Szi­­lassy László színész, részt vett, mint SS tiszt Szálasi hatalomátvételében. A cikk írója egy bizonyos Nyerges András. Gyerekkorom óta hozzászoktam ilyen fajta írásokhoz. Mivel apám a háború előtt, közismert és közkedvelt személyi­ség volt, a népi demokrácia történészei és újságírói kilószámra hozták nyilvá­nosságra a leghihetetlenebb vádakat el­lene. Dehát ez az akkori idők praktikái közé tartozott. Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt feltételezhetjük, hogy összetévesztették a Jászberényben 1913-ban született Szi­­lassy Lászlót, aki hivatásos katona/szá­­zados volt, a Nyírcsászáriban, 1908-ban született Szabó Lászlóval, aki majd csak a színészi pályája folyamán vette fel a Szilassy nevet. A százados Szilassy László a nyilasok számonkérő székének volt a vezetője. Ennek a kegyetlenségeit a névazonosság miatt a filmszínésznek tulajdonították. A névazonossságból született a mítosz: Szilassy, színész, sza­bad idejében - ami igen kevés volt, mert csak 1943 és 44 között 14(!) filmet for­gatott, nem is beszélve színházi tevé­kenységéről - szélsőjobboldali politi­kusként működött. Az sem érdekelte a mítoszgyártókat, hogy édesapám 1945. április 12-én egy amerikai szőnyegbom­bázás alatt 150 ember életét mentette meg a Berchtesgarden-i állomáson az­zal, hogy egy lángoló vonatról lekap­csolta a vöröskeresztes vagonokat. Ezért Nyugaton vitézségi érmet kapott. Ma­gyarországon viszont reakcióst, fasisz­tát, majd nyilast faragtak belőle. De úgy látszik ez sem volt elég, s a 80-as évek­ben új szerepet adtak neki: SS tisztként. És még mindig ezt a szereposztást kapta a Magyar Hírlap cikkében 2001-ben! így alakult a mítosz. Szegény édesapám sohasem gondolta volna, hogy ilyen szép pályát fut be 55 esztendő alatt: job­boldali érzelmű sikeres színészből SS tisztté válik. Itt két kérdés merül fel. Az első, mi­ért építették fel ezeket a hamis mítoszo­kat a kommunista rendszerben; a má­sodik, hogy miért ápolják ma is ezeket a mítoszokat egy évtizednyi demokrá­cia után Magyarországon? Az első kérdésre egyszerű a válasz: a rendszerváltás értékrendszerbeli vál­tozással is jár. Tehát mindazok, akik je­lentettek valamit a múltban, veszélye­sek voltak. Nemcsak a politikusok, ha­nem az írók, művészek, színészek is. El­lenük két fegyvert használtak: vagy te­hetségüket, vagy jellemüket kérdője­lezte meg az új rendszer propaganda gé­pezete, esetleg mind a kettőt. Ebben lel­kesen közreműködtek azok, akik e sze­mélyiségek helyébe léptek, hogy elke­rüljék az összehasonlítás lehetőségét. Tiszteletre méltó politikusokból gazem­bereket faragtak, miközben a valódi ga­zemberek puccsszerűen átvették a ha­talmat. Tehetséges írók száműzetésbe kerültek, mint a század egyik legna­gyobb magyar írója, Márai Sándor : „Márai fogalmazása azért is tanulságos, mert magatartásának társadalmi alapja egészen világosan napfényre jut (...) me­lyet a banktőke ideológusai nem mer­nek nyíltan kifejezni” - írta róla az íté­letet Lukács György, miközben köny­veit a zúzdába szállították. A kép vilá­gos: ezeket az embereket nemcsak fizi­kailag akarták eltávolítani, de még az emléküket is el akarták tüntetni a ma­gyar köztudatból. így azoknak, akiknek ezek a közem­berek jelentettek valami jót, értékeset, meg kellett érteniük, hogy új világ állt be, s ez a világ nem kegyelmez senki­nek a múlt rendszerből, legfeljebb - de nem szükségszerűen - akkor, ha haj­landó múltját megtagadni. Ez az esete Páger Antalnak, aki nemcsak jobboldali érzelmű volt, hanem részt vett a kor leg­nagyobb propaganda filmjében, az Ör­­ségváltás-ban, de 56-ban mégis hajlandó volt az új rendszer irányítása alá verni magát; így megváltozott a „Páger mí­tosz”, a Kádár korszakban írt filmtörté­nelmek „elnézően” írtak múltjáról... A többit, sajnos, mi nagyon jól is­merjük, mert mindannyian átéltük: a nyugati magyar emigráció reakciós, osztályidegen, a menekült katonatisztek mind Horthy-fasiszták, a csendőrök mind gyilkosok, a nyugati magyar iro­dalom jelentéktelen, a színészek - köz­tük apám - tehetségtelenek voltak, s csak azért szerepeltek (annyit), mert az akkori rendszer nem engedte az igazi - természetesen kommunista érzelmű szí­nészeket - szerepelni. Ez a sok kis mí­tosz volt az alapja a nagy mítosznak, az új rendszer egyik alapkövének: Magya­rország az utolsó csatlós, és a magyar­ság kollektive bűnös, fasiszta nemzet. Ezeket bőven ismerjük; dehát a népi demokrácia idejét éltük, ahol az igazsá­got elnyomta a hatalom propagandája, mely a Goebbels-i módszert alkalmazta: egy hazugságot addig kell sulykolni mi­nél szélesebb skálán, hogy azt a végén már az is elhiszi, aki az egészet kitalálta, így lesz a 2x2-ből 5. De térjünk a második kérdésre: mi­ért ápolják ma is ezeket a mítoszokat egy évtized demokrácia után Magyaror­szágon? Próbáljuk a választ távolabbról meg­közelíteni. Olvashattunk a Délamerikai Magyar Hírlap decemberi számában egy beszélgetést Moldova Györggyel. A hírlap széljegyzeteiben a szerkesztő megjegyzi: „egy világfi fölényével ke­vert szocialista meggyőződéssel utasí­tott vissza egy könyv-ajándékot”. A könyv Kerecsendi Kiss Mártonnak egy Nyugaton kiadott kötete volt. A vissza­utasítást Moldova azzal indokolta, hogy a szerző nyilas volt. Kerecsendiről annyit tudok, hogy mint író a népi vo­nalhoz tartozott. Egy cigány-iskolában volt tanító. Akik ismerték azt mondják, hogy világszemlélete nehezen nevez­hető jobboldalinak, inkább szocialista világnézetű volt. Két forgatókönyve - Az Első és A Harmincadik társadalmi kérdésekkel foglalkozik, de nem mar­xista szemszögből. A nyilas sajtó dicséri a filmeket. Ez már halálos bűn: világos a magyarázat - írja 1983-ban Nemes­­kürty István - „ki kellett fogni a szelet a vitorlából, dicsérni kellett a filmet jobbról, nehogy a politikailag képzetlen, de ösztönösen balra húzó néző felfe­dezze egy-egy részletében a maga igazi gondjait.” Még a 80-as években is élt a mítosz, hogy a néző - „ösztönösen balra húzó”. Lapozgatom Kerecsendi „Emlék­könyv” című kötetét, s keresem a „nyi­las jeleket” s meglepetésemre a követ­kezőkre lelek: akarata ellenére az akkori filmbizottság a már kész A Harminca­dik című filmbe egy utójelenetet erősza­kolt bele, amelyhez sem a szerző, sem a rendező nem járult hozzá. „Ez a jele­net - írja Kerecsendi - utólag és szük­ségtelenül egy csöppentésnyi politikát kevert a tiszta és emberi történetbe.” Ho­gyan és miért alakult a mítosz, az már világos, de miért hozza elő a múlt évez­red végén Moldova, akinek hírneve nagyrészben riportszerű könyveiből jön, tehát feltételezhetően tényekkel és nem mítoszokkal foglalkozik? A következő magyarázatokat tartom lehetségesnek: 1. Hamis információ: aki most eze­ket a mítoszokat előhozza, az a múlt rendszer által írt forrásokból merít. Ezek nagyrészben ideológiával impregnáltak, ezért sajnos semmilyen 45 és 89 közötti adat nem megbízható, pláne amikor tör­ténelemről vagy kultúráról van szó; 2. Próbálkozás a morális fölény ki­mutatására: rendszerint a mítosz ápo­lói a múlt rendszer kivételezett embe­rei voltak, olyan kiváltságokkal, ame­lyeket a lakosság zöme álmodni sem mert. Esetleges felelősségre vonás előtt rámutatnak a múltra, hogy az igazi rosszak ott vannak, mi nem vol­tunk olyanok... 3. A másság el nem fogadása: min­denki, aki más utakat mutat vagy pró­bál - pláne ha sikerrel - mint az ő út­juk, az irracionális gyűlöletet vált ki ezekből a mítoszgyártókból, akik bár to­leranciát hirdetnek, de teljesen intole­ránsak; 4. A presztízs vadászata: bizonyos körök és médiák - nemcsak Magyaror­szágon - kedvelik a sematizált magya­rázatokat: a jobboldal rossz, a baloldal jó, így természetes, hogy ilyen jellegű írásokat szívesen közölnek, pláne ami­kor közkedveltjobboldali közemberek­ből szörnyetegeket rajzolhatnak; 4. A jelenlegi konzervatív pártok burkolt támadása: ha az akkori jobbol­daliak - a mítoszok szerint - a végén megmutatták szélsőséges igazi oldalu­kat, miért lennének mások a jelenlegi jobboldaliak? Ne értsen félre a kedves olvasó: nem azt akarom mondani, hogy csak a ba­loldal gyárt mítoszokat. A mítosz egy eszköz a hatalom megszerzéséhez és megtartására, így természetesen minden politikai vonal használja, kisebb vagy nagyobb mértékben. Ez a mérték a po­litikusok morális és etikai magatartásá­tól függ, vagyis minél nagyobb a míto­szok gyártása, szerintem annál etikus az illető politikai tábor. S ahogy a népköz­társaságban gátlás nélkül használták ezeket, ma is használják a múlt rendszer örökösei. Olvashattuk az MTI jelentésében (2001. február 26.), hogy az MSZP helytelennek tartotta, hogy „A kom­munista diktatúrák áldozatainak em­léknapja” alkalmából rendezett parla­menti ünnepségen olyan gondolatok is elhangzottak, amelyek nemcsak a dik­tatúrákat bélyegezték meg, hanem a jelenlegi baloldalt is megvádolták, s ezek a vádak a társadalom megosztá­sát szolgálják, nem a nemzeti megbé­kélést és összefogást. De lehet meg­békélést, összefogást és toleranciát hirdetni, miközben a fent említett mí­toszokat mesterségesen életben tart­ják, nagyrészben pont ezek a balolda­liak, illetve szimpatizánsaik? Hogyan védekezzünk e propaganda­gépezet ellen? A következőket ajánlom, fontoljuk meg: 1. Kinek az érdeke a mítosz életre keltése és életben tartása? 2. Ki terjeszti?: például Nyerges András, aki édesapámat SS-ként tünteti fel, a február 24-i írásában, szintén a Magyar Hírlapban, Mécs László költő­vel foglalkozik. Mécs mint egy hiú sztárköltő van bemutatva. Az írásból megtudjuk, hogy a költő közönsége szélsőjobboldali volt, tehát Mécs is az; természetesen Nyerges nem említi Mécs 1942-ben írt Imádság a Nagy Lunatiku­­sért című versét - Éurópa történelme kormos/tomyán egy Holdkóros megy a Holdhoz. Nem kell magyarázat e sorok­hoz, sem ahhoz, hogy miért „felejtette” ki írásából Nyerges. 3. Vizsgáljuk meg a történelmi kö­rülményeket, vagyis alkossunk a kor egyes sajátosságait vevő értelmezést: például tudjuk, hogy Csoóri Sándor ver­set írt Rákosi születésnapjára. Ez a vád manapság többször megfordul a sajtó­ban; úgy kezelik az akkori Csoórit, mintha a mai körülmények között és a mai információk birtokában írta volna versét, pedig még nem volt világos az 50-es években, ki volt Sztálin, mint ahogy a 30-as években sem lehetett tudni, ki volt Hitler. 4. Ne hallgassunk, hanem tárjuk fel a valóságot. Mert nem egy pontszerű esemény a meghatározó. Az a fontos, hogy ki mi­lyen volt egy életen át. Csak így lesz a 2x2-ből újra 4. Szabó László - Sao Paulo/Brazília Nyílt levél Döbrentei Koméinak, hadrafoghatóság ürügyén Kedves Koméi! Ami a megszólítás szokványosságát illeti, kissé röstellkedem: hosszú évek óta tudjuk, hogy tiszteletbeli bátyámnak fogadtalak, örömmel és szeretettel (egyetlen gyermekként mindig nagyon szerettem volna egy idősebb fiútestvért), így hát persze hogy kedves bátyámnak kellett volna szólítsalak, eleve segélyké­rőn kissé, node tudod, a férfiszemérem... És bár csak öt esztendő a korkülönbség köztünk, kortársaimmal, a nálad alig fél évtizeddel fiatalabb öccseiddel együtt, hidd el, a mai magyar világban nagyon is rászorulunk tiszteletbeli és egyéb bá­­tyok könyveire, szavaira, létére - egész hétköznapi valójában. Ne legyints: mindjárt megtudod miért. Új könyved, mely karácsonyra a Püski Kiadónál látott napvilágot, egy rád ezer százalékban jellemző címet és al­címet visel: A hadrafoghatóság ábrándja - Vívódások a terepasztalon. Hivatásos katona, a régi, az igazi Magyar Honvéd­ség tisztjének fia lévén, a világ, hazánk s a fajtánkbéli magyar végváriak ügyes­bajos dolgainak állását igen stílszerűen, ha úgy tetszik, genetikai alapon is csak a legjobb értelemben vett militarista jel­­képrendszerrel és képalkotásokkal tudod szemlélni. Ezért hívlak néha tábornok úrnak, miközben „beadom a jelentést”, és kérek engedélyt törzsasztalodhoz te­lepedni. Ám enyhítve és finomítva kissé a nagyon is hangsúlyos cím-megfogal­mazás értelmezését, fogalmazhatnék úgy is: sportnyelven, sportszemlélettel is olvasható mindez, hiszen versenysze­rűen sportoltál is valaha, mielőtt a szin­túgy igen sportos tengerészi pályára lép­tél volna. „Egy térfélen focizunk”, szok­­tad volt mondogatni, a fentiek szellemé­ben. Igaz. Csakhogy a mez gyalázato­sán átizzadt már, a cipő töri a lábat, a régi s az újabb rúgások hegei lüktetnek. Csatára, hadra foghatók vagyunk-e még? Látod, méltatnom kellene, s mé­gis, máris a segítségedet kérem, kérjük, kedves bátyám. Nincs ez rendjén, nem férfias dolog. Könyvedben, mely 1996-os, Sötét delelés című, a magyar esszé történeté­ben is jelentős köteted legfontosabb írá­sait éppúgy tartalmazza, mint több, azóta elhangzott beszédedet, veled készült in­­teíjúkat és - ez utóbbiról még lesz szó - 1995-től napjainkig írott rádiójegyze­teidet, publicisztikáidat, bevezetéskép­pen ezt írod: „még mindig vajúdó, átme­neti korszakban vagyunk. A helyzet al­ternatív: az út vezethet a magyarság fe­lemelkedéséhez, de lesüllyedéséhez is. Meggyőződésem, tőlünk, szellemi erköl­csi erőnktől, hadrafoghatóságunk haté­konyságától függ, melyik út lesz a mi­énk.” Ez a kiindulópont, valóban. Szellemi, erkölcsi erőnk, hadrafoghatóságunk ha­tékonysága. A harcost pedig ne izgassa, milyen hideg van a lövészárokban, hány napja nem aludta ki magát, és micsoda látvány cafatokra tépve látni bajtársát, kivel előző nap még csöndesen, testvé­riesen beszélgetett. A hadrafoghatóság mércéje az erő, az erőé a hit: valahány­szor az Úr által adott kegyelmi időkben az erő óráját éreztem végigzúgni földi létemen, mindig elcsodálkoztam s ma is elcsodálkozom ahhoz a semmihez sem hasonlítható, nyugodt, lebegő érzésen, amiről tudom, hogy soha többé nem fo­gom már elveszíteni. Eddig rendben is lenne a dolog. Csakhogy a hétköznapok sokkal gyalázatosabbak, lelkünk gyar­lóbb, elszántságunk, mint karunkban a fiatalosnak vélt erő, illanékonynak tűnő. A zordon tekintet, ahogyan a nagyszerű Kecskeméti Kálmán fényképéről reánk tekintesz a könyvedben, el kell bizony­­talanítson kissé bennünket. Vajon hol van, megvan-e bennünk az a szívós, kö­nyörtelen, katonás kitartás, rendíthetet­lenség, megalkuvás nélküli hit és erő, ami minden igazi hadrafoghatóság alap­­követelménye? Igaz, Háló nélkül című régi írásodban kifejted, végső, szép konklúzió gyanánt, hogy szaltó mortále az élet, háló nélkül - de vajon ahhoz a bizonyos elrugaszkodáshoz az idén öt­venedik évükhöz érkezőknek valóban van-e még igazi, mérhető, bizonyítható ereje? Utánad ténfergő öccseidnek a leg­többet adó válaszokat köteted utolsó előtti egységében a Szóló (rádiós jegy­zetek 1995-től 2000-ig) című részben véltem leginkább megtalálni. Mint minden szerkezeti egységet új kötetedben, ezt is egy Döbrentei vers vezeti be. Az Elvégeztetett című. Tő­kés Lászlóhoz írtad, a legújabb kori magyar történelem (azóta tudjuk: ha­mis, álságos) hajnalán. 1989-ben. „Megbámuljuk, mint vérzik el a Bá­rány / a csalárd hatalmak szatócs-ol­tárán / s ti vezeklitek le Trianont, Jal­tát: / a világ-bűntény kamatos kamat­ját, / pátosztalan s elmehasítón sivár / mártírium, mi osztályrészül kijár, / vál­laltad mégis, bármi lesz az ára, / fogy a tűrés halálos jámborsága, / a hallga­tás falát le kell bontani.” A falat lebon­tottuk, Kornél: nem borít el most vég­leg a váratlan mennyiségben és szennyben ránk zúdult törmelék? Az idegenszívűek üvöltözésének decibe­lei ránk omlasztják a templomtornyo­kat, igen, pompásan kimondtad, nagy költőnk, Sinka István méltatásakor, tényleg elég csak helyben járnunk, hogy Kazárföldre érjünk - ez a banda nemcsak a pályáról szorít le és naponta ezer ördögi praktikával fojtogat ben­nünket, de már-már legeslegnagyobb kincsünket, a magabízó erőt is elorozni próbálja. A fal leomlott, a helyén nem épül semmi, hanem égő szemű, top­rongyos nyomorultak téblábolnak a roncsok között, tekintetük egyetlen pontra - a kereskedelmi televíziók adásainak képernyőire függesztve. A terepasztal billeg, a tisztek térképtás­káiból kiakandikál a borosüveg, a lö­­vegtomyok oldalairól eldobált kozum­­szemetet sodor le a közönyös őszi szél. Parancsolat meg nem jő, se violaszín pecsét alatt, se sehogy, pedig páran ta­lán még várnánk, a fene bánja, milyen színű pecsét alatt, csak jönne már - de csak szónokok érkeznek, alattuk még a hordók dongái is szétrohadtak immár. Rádiós jegyzeteidet - melyeknek csak kis részét hallottam elhangzásuk­kor - végigolvasván, az az érzésem tá­madt, hogy kételyek és terepasztali ví­vódások között - talán te magad sem tu­dod - ez a katonás jelképekben-fogal­­makban gondolkodó, tábornok uras, a férfibecsületben s más hasonló, divatja­múltnak nevezett, lesajnált, örök eré­nyekben és klasszikus ideálokban gon­dolkodó szemlélet: valószínűleg az utolsó menedékünk. A bunker, a bom­babiztos fedezék. A végső harcálláspont. Aki pedig - állítom: mi mindannyian, az öccsök nemzedéke - még nem, vagy le­galábbis nem egészen juthatott el idáig, még csak botladozik az arcvonal irá­nyába, maga után húzva a fegyvert, de talán már ösztönösen katonás mozdula­tokkal - nos, az ezt a segítséget, ezt a tereppontot, ezt a célkeresztet igényli. Nem is csupán azért, mert csak így ma­radhat magyar férfihoz méltó életben - hanem, ahogyan egyik jegyzetedben írod, "a kommunista korszakok, nezedé­­kek sorából ölték ki a természetes öröm és bizalom érzését." Vagyis, hogy örülni és bízni tudjunk igazán. Egyik tavalyi jegyzetedben nagy Szent Éászló kirá­lyunkat hívod segítségül, s elmondod, hogy hermába zárt fejét még évszázado­kon át a seregek előtt vitték buzdításul, s a tatárokkal vívott egyik csata után az ezüst fej eltűnvén, midőn előkerült, ned­ves volt, „mintha megizzadott volna a vi­tézi szellem fölizzásában. Ha ma jönnél segíteni, hiszem, jobban megizzadnál; üdvöz légy kegyelmes Szent László ki­rály”. Ilyen mondatok, ilyen írások olvas­tán eszembe jut - pedig lám, te is segít­séget vársz-remélsz Szent Lászlótól, mi­ként szerénységem tőled, öt évvel idő­sebb bátyjától - a régi katonától, ki tud­valévőén fölkapja a fejét az ismerős kürt­szóra. Dugovics Titusz című - elnézést a túlzónak tartható jelzőért - nagy esszéd elolvasása után is ilyesmi esett meg ve­lem, s midőn a többi rádiójegyzetet is elolvastam, olthatatlan honvágyaddal zá­rulván a kötet egy sosem volt-lehetett Magyarország után: már ifjúságom egyik legnagyobb film-élményének, Wajda Mennyegzőjének képei peregtek előttem, s a mondat: „aranykürtöd volt, komám...” A kürt, kedves bátyám, erősíts meg benne, csak meg kell legyen még vala­hol. Meglehet, elásták valamerre, netán valami zugolyban prosodik, esetleg Püski-könyvek sorai között rejtekezik, ki tudja? Hadrafoghatóságunk persze, minde­zek ellenére, lehet, hogy tényleg ábránd csupán. Szép, életben tartó ábránd, a szférák magosába emelő ködkép, az örök reményként fölöttünk lebegő, szi­várványszínű felhőcske. Igen: mindez le­het, de nem biztos. Azt hiszem, erre ta­nítottál meg most, kedves bátyám. Ez persze lehet, hogy nem sok, de nekem, nekünk most éppen elég. Főleg ha érez­zük, ha megérezhetjük inainkban, me­­szesedő csontjainkban, petyhüdtté koro­sodó izmainkban a vigyázz feszülését, midőn kimondjuk, amit Magyarorszá­gon 2001-ben ki kell mondani: tábornok úr, jelentkezem. Mindennek jegyében köszönt, a régi szeretettel: Domonkos László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom