Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-04-01 / 4. szám

8. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2001. április

Kisebbségi kaleidoszkóp

Vajon ki mondhatta?

Társasjátékra hívjuk olvasóinkat: egyféle rejtvényfejtésre. Egy román politikus nyilatkozatából idézünk passzusokat, de nem áruljuk el sem az időt, sem a helyet, ahol az interjú készült. A feladat az, hogy találják ki a személyt, aki mindezt mondhatta, és az időt, amikor elhangozhattak ezek a mondatok, jelzők.

Tehát:

„Akik Romániában élnek, azok mind románok. Itt csak akkor léteznek magyarok, ha turistaként jönnek Magyarországról, akik egyébként élvezik a román hatóságok figyelmességét. Nagy tévedés, ha egy nemzeti kisebbség tagjait nem nevezik románoknak. Nem tartom természetesnek, hogy például a cigány nemzetiségű román állampolgárokat azzal sértegessék, hogy cigányoknak nevezik őket. Nem tartom szépnek azt sem, hogy a magyar etnikumhoz tartozó román állampolgárokat azzal sértegessük, hogy magyarok. Magyarok a magyarországiak. Volt alkalmam beszélgetni magyar etnikumú amerikai állampolgárokkal, akkor azt kérdeztem tőlük: »Önök Amerikában magyarok?« Azt felelték: »Tévedés. Mi nem magyarok vagyunk, hanem amerikaiak.« De ugyanez megtörtént Németországban is. Ők is azt válaszolták: »Ne sértsen meg bennünket, mi németek vagyunk.«

Zavar, hogy nem használják helyesen a kifejezést. Aki Franciaországban él, az francia, aki Kínában él, az kínai, aki pedig Romániában él, az román. Miért neveznénk valakit magyarnak, ha az Romániában él?”

Szinte látjuk olvasóink ajkán a mosolyt. Ez bizony Ceausescu-szöveg, a javából. Talán a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának valamelyik ülésén elmondott beszédéből való az idézet. Abból az időből - a nyolcvanas évek második feléből -, amikor hivatalosan kimondatott, hogy magyarok pedig nincsenek Erdélyben, csak magyar nemzetiségű románok, vagyis olyan románok - ez a főnév, amit a jelzők díszítenek akik lehetnek történetesen magyar nemzetiségűek is. Csak úgy, mellékesen...

Ne tessék elsietni a feleletet, kedves Olvasó, van itt még egyéb is:

„Számtalan esetet hozhatnék fel, melyekből kitűnnék, hogy a romániai magyar etnikum előnyöket élvez. Közülük a tanügyi helyzetet emelem ki. A világon sehol sem történhetne meg, hogy külön iskolák létezzenek faji ismérvek alapján. Sajnos, ez is csak nálunk történhet meg, és nagyon rossz hatása lehet.”

Látjuk az Olvasó pillanatnyi bizonytalanságát. Mégsem Nicolae Ceausescu kinyilatkoztatása lenne? Mintha ő okosabb lett volna, és nem beszélt faji ismérvekről, megtanulta, hogy a nemzetiség és a faj nem egyenlő fogalmak és még kevésbé mondható el a nyelvről - még a magyar nyelvről sem -, hogy faji jelleget hordozna.

De lássuk csak, miként vélekedik hősünk a türelmesség szépséges erényéről:

„Politikusként nem vagyok elnéző, és nem hiszek abban, hogy jelenleg a román politikában szükség lenne toleranciára. Románia problémáira sokkal inkább az erőskezű vezetés jelenthet megoldást, mintsem az elnéző magatartás.”

Szó se róla, ez tőről metszett ceausescui gondolat, de a kétely azért nem oszlik az olvasóban. Mert a román diktátor valóban nem ismert toleranciát, az erős kéz és a kegyetlenség jellemezte cselekedeteiben, de nem a szavaiban! Soha nem ismerte volna el, hogy ő erőszakos, parancsuralmi vezér, akitől nem áll távol semmilyen törvénysértés, beleértve a gyilkolást is.

Zavaró lehet a talány megfejtésében az is, hogy Ceausescu - noha mélységesen gyűlölte a magyarokat, éljenek Erdélyben vagy az anyaországban - mindig körülírta az ellenségének tekintett Magyarországot, egyes szomszédos országokról, revizionista körökről és hasonlókról beszélt. Nyilván Magyarországot értette ezeken, de soha nem mondta ki. Ezzel szemben a feladványban szereplő politikus nem „csomagolja” be a véleményét, és arra a kérdésre, hogy mi jut eszébe, ha Magyarországról hall, így felel:

,JEgy ország, mely történelme során számtalanszor bizonyította, hogy ez a hely Európa puskaporos hordója. Ezeréves történelme alatt, azóta, hogy a magyarok letelepedtek a Balaton körül, sok esetben került sor konfliktusokra köztük és a szomszéd népek között. Magyarország történetírása sem tükrözi a valóságot, különös tekintettel a román területekre. Hamis az a világszerte teijesztett nézet, mely szerint Erdély magyar föld.”

Még tiszta szerencse, hogy legalább a Balaton környékét magyar földnek tekinthetjük! Félő azonban, hogy ez a nagy román történelmi felfedező nem egyeztetett előzetesen mondjuk a nagy morva birodalom híveivel!

De a nemzetek közötti kapcsolatokat a román politikai zseni is elképzelhetőnek tartja.

,,A románok részéről a kapcsolattartás mindig is jó volt. A magyar etnikumú románok részéről viszont nem mindig érkezett hasonló válasz. Szomorú tény, hogy egyes magyar etnikumú román államplgárok 80 év után sem hajlandók elfogadni az 1918-as Gyulafehérvári Egyesülést. Az egyszerű állampolgárok körében nem léteznek problémák, csupán az RMDSZ szélsőséges vezetői akarják a magyar etnikumú román állampolgárokat a románok ellen uszítani.”

Ezt az idézetet nem kellett volna emlegetnünk, mert elárultuk ezzel, hogy a szöveg mindenképpen a Ceausescu utáni korszakban hangozhatott el. Pedig milyen szépen kirajzolódott a hajdani diktátor eszmeisége, „gondolatisága”, izzó gyűlölete.

Funar, a kolozsvári kötél verő! Persze, hogy az ő bölcsességeit olvashattuk az előbbiekben. Mégpedig nem is saját párthívei előtt vélekedett eképpen, hanem egy külföldi lapban, abban az interjúban, amelyet egy erdélyi magyar hírügynökség, a Hunor Press készített vele. (Mi a szabadkai Hét Nap hasábjairól idéztük.)

Ha a másvilágon létezik bíróság, akkor a kivégzett diktátor plagizálás okán bátran pert indíthat Kolozsvár mai polgármestere ellen.

Talán még nagyobb eséllyel indíthat plágiumpert Funar ellen a nagy román szatirikus, Ion Luca Caragiale, ő ugyanis már 1901-ben megírta a Zöld románok című munkájában:

„Mi törzsökös románok a nemzeti haladás alábbi helyes alapfeltételeiből indulunk ki:

a maga nemzetét csakis az szeretheti igazán, aki gyűlöl minden más nemzetet;

valamenyi nemzetnek nem ellenségei a saját hibái, ellenség csakis a másik nemzetek erényei.

Ezért teljesen fölösleges azon törnie a fejét, hogy miképpen küszöbölhetné ki hibáit és gyarapíthatná erényeit; ennél sokkal hasznosabb tennivalói vannak, számon kell tartania a más nemzetek hibáit, és becsmérelni, de még inkább tagadnia erényeit.

Ezért minden nemzetnek örökösen rettegnie kell a többitől: mert egy nemzet létét csakis a másik nemzet gyalázata biztosítja.”

B.Gyy

V

Haza a magasban?

Az „igazságosztó” nagyhatalmaknak a trianoni területrabló diktátuma beteljesítette a dák-román folytonosság tévtudatából táplálkozó nagyromán álmokat is, mert bizonyos stratégiai érdekek, és a Románia által felkínált gazdasági előnyök - például kőolaj koncessziók - alapján, sorozatos árulásai és katasztrofális vereségei ellenére neki ajándékozták Erdélyt, és teljes kiszolgáltatottságba taszítottak több mint kétmillió magyart.

Közben a mások szenvedése iránt akkor is közömbös győzteseket a hazug román propaganda olyan demokratikus intézkedésekről tájékoztatta, mint: az általános haladást szolgáló agrárreform, belga-alkotmány, demokrácia, szabad verseny, liberalizmus, a kisebbségek kivételezett helyzete, gyulafehérvári pontok, és más hasonló kisebbségi örömök.

Ennek az országnak a politikai osztálya első pillanattól nem integrálni, hanem asszimilálni akarta az összes kisebbséget, főképpen a magyarságot.

Ezt gazdasági téren a diszkriminatív adórendszer, az ipari vállalatok államosítása , az erőteljesen sovén indíttatású földreform, a kisebbségi egyházi és közösségi birtokok és más ingatlanok kisajátítása, kulturális téren pedig a magyar nyelvű oktatás anyagi alapjainak felszámolása, az állami magyar oktatás elsorvasztása, az egyházi iskolák magániskolákká való lefokozása, úgynevezett „kultúrzónák” létrehozása, a magyar értelmiség megsemmisítése, elüldözése útján próbálta megvalósítani.

Az „egynyelvű, egylelkű” Románia megteremtésén munkálkodó mindenkori román politikai osztály felismerte, hogy a kultúrának meghatározó jelentősége van egy nép fennmaradásában, hogy elvész a nép, mely tudás nélkül való, és állandó jelleggel sorvasztotta kultúránkat.

1919-ben Nagyrománia parlamentjében Disescu szenátor elismerte, hogy Erdélyben működött a megnagyobbodott Románia összes román iskoláinak 44, tanítóképzőinek 56, gimnáziumainak 58 és polgári iskoláinak 72%-a. Ilyen „diszkriminatív” politikát folytatott a magyar állam a románsággal szemben!

A megszálló román hatóságok 1919. május 12-én „átvették” és átfestették a kolozsvári Ferenc József egyetemet, helyébe a Ferdinand román egyetemet létesítették. Megszüntették a nagyváradi állami jogakadémiát, a kolozsvári gazdasági akadémiát, és a máramarosi református jogakadémiát is. A tanárokat kötelezték a román nyelv két év alatti elsajátítására, és a román király iránti hűségeskü letételére. Aki ezt megtagadta, azt állásából felfüggesztették, az addig élvezett jogaitól megfosztották, többezret földönfutóvá, hontalanná tettek.

A történelmi magyar egyházak vezetői felismerték a magyar oktatás ellen irányuló veszélyeket, felekezetközi - ökumenikus - magyar egyetem felállítását határozták el, amelyet 1920 őszén kívántak megnyitni. A román hatóságok az addig autonóm magyar egyházak ilyen irányú tevékenységét, arra hivatkozva, hogy az „oktatás fejlesztése az állam feladata” - nem engedélyezték.

1922-ben a jogtiprásban ördögi leleményességet tanúsító román politika bezáratta a birtokaitól megfosztott felekezeti iskolák jelentős részét, a megmaradottakban pedig elrendelte a román nyelv és irodalom mellett a történelem, a földrajz és az alkotmánytan román nyelvű tanítását.

1925-ben pedig magániskolákká fokozták le a megmaradt magyar egyházi iskolákat, megvonva tőlük az államérvényes bizonyítványok kiadásának jogát.

A magyar egyházi iskolák tanítói ugyanakkor csupán egyharmadát kapták a román állami iskolai tanítók fizetésének, akik még utazási és nyaraltatási kedvezményeket is élveztek. A magyar felekezeti iskolák tanárainak munkájáról Nagy Károly püspök mondotta: „A magyarság soha elég elismeréssel nem fizethet azoknak a tanítóknak, akik ilyen fizetés mellett is becsületesen helytálltak.”

1937-ig a román hatóságok megszüntettek 4 magyar nyelvű felsőkereskedelmi, 39 polgári iskolát, több mint 600 egyházi iskolát, 7 magyar tanítóképzőt.

A magyar értelmiség még fokozottabb visszaszorítása érdekében a 30-as években felére csökkentették az egyetemeken tanuló magyar diákok létszámát is.

A magyarlakta területekre, az úgynevezett kultúrzónákba küldött román „misszionárus” tanárok kiemelt fizetést és ingyen 10 hektár földet kaptak. A hatóságok a magyar falvak lakosságát arra kötelezték, hogy saját pénzükön román állami iskolákat és ortodox templomokat

építsenek. Ahol ennek nem tettek eleget, ott az embereket terrorizálták, megverték, és nagy bírságok megfizetésére kötelezték.

Hát így élt „a kisebbségi kérdést a világon legjobban megoldó” Nagyromániában a világ „legkivételezettebb kisembere” - a magyar!

Az új párizsi békediktátum után véget ért a magyarság felé irányuló román mosolyoffenzíva, a román kommunista párt pedig azonnal átváltott a nyílt nacionalista politikára. 1948-ban államosítottak 1593 felekezeti iskolát, amelyek közül 1309 magyar tannyelvű volt! Az 1950-es években megszüntették a moldvai csángók több mint 100 iskoláját, majd 1959-ben felszámolták a Bolyai egyetemet. Az ezt követő időszakban mindinkább csökkentették az egyetemet végző magyar diákok számát, egyes karokról - például jog, atomfizika, számítástechnika -, valamint a tudományos kutatásból szinte teljesen kiszorították a magyarokat. A magyar nemzetiségű végzősöket szülőföldjüktől távolra, Oromániába helyezték, az erdélyi nagyvárosok pedig a magyarok számára zárt városokká váltak. Mindezek következtében 10.000 felnőtt lakosra számítva a magyar nemzetiségű, egyetemet végzettek száma a 70-es években a románokhoz képest 50% alá csökkent. A 80-as években a homogenizáló, elnemzetlenítő politika még inkább eldurvult. így például Hargita megyében, ahol 1984-ben még magyar tagozatra járt a magyar tanulók több mint 90%-a, ezt a részarányt 5 év alatt 43% alá csökkentették.

Az 1989 végén bekövetkezett változás után több mint 30.000 tanuló tért vissza a magyar nyelvű oktatásba.

Az RMDSZ megfogalmazta a magyarság követelését, az önálló magyar nyelvű oktatási rendszer létrehozását az óvodától az egyetemig.

A románság válasza a magyarok demokratikus követelésére az 1990 márciusi marosvásárhelyi véres pogrom megszervezése volt.

Időközben létrehozták a Vatra Romaneasca-t, amelynek a román értelmiségiek által kidolgozott programja a kisebbségek kiirtását, nyelvük betiltását, mint alapvető célkitűzést fogalmazta meg.

Ne ringassuk magunk abban a tévhitben, hogy az erdélyi román értelmiségre az európaiság, a tolerancia lenne jellemző, néhány román „széplélek” álláspontjának viszont nincs politikai súlya.

Ezzel szemben Románia tartósan másodrendű állampolgárokként kezeli a magyarokat. így például Hargita megye lakosságának mintegy 85%-a magyar nemzetiségű, de a köztisztviselők több mint 30%-a román. Kovászna megye lakosságának 73%-a magyar, viszont a tisztségviselők 67%-a román. Szatmár megye lakosságának 37%-a magyar, a tisztségviselők 89%-a román. Ez az egyenlőség értelmezésének sajátos, tipikusan román gyakorlati megvalósítása!

A 36/1997. sz. kormányrendelet kimondta, hogy minden tantárgyat lehet anyanyelven tanítani, tehát a románok történelmét és Románia földrajzát is. Ez az intézkedés hihetetlen felzúdulást eredményezett a román parlamentben, és közel kétévi csatározás után a 151/1999. sz. törvény, amelyet az RMDSZ „koalíciós partnerei” is megszavaztak, újból kimondja, hogy az említett tantárgyakat továbbra is románul kell tartani. így értelmezi a román honatyák többsége az európai integrációt, és a sajátos román értelmezésben így néz ki az „átfogó oktatási reform”, és így fejlődik a demokrácia.

Sem a konvenció, sem a mostani hatalom nem ismeri el sem az önálló állami magyar egyetem létjogosultságát, sem az autonómiát.

A diszkriminatív román politika, a gazdasági téren is marginalizált magyar szülők szegénysége, a rossz közlekedés és más tényezők miatt felgyorsult a szórványban lévő magyar iskolák megszűnési folyamata mind a Mezőségen, mind pedig a Partiumban. A vegyes házasságból született gyerekek mintegy 70%-a román iskolába jár. Mindezek következtében szűkül a magyar középfokú oktatás és - távlatokban - a felsőoktatás tömegalapja.

A romániai magyar oktatás nem rendelkezik saját tankönyvekkel, a román alternatív tankönyvek közül választanak, és ezeket fordítják le. így egyrészt a magyar tanulók csupán a tanév második felében jutnak új tankönyvhöz, másrészt az 1-8. osztályban ezeknek az ára több mint kétszerese a román tankönyvek árának. így a magyar szülők jelentős részénél egy tanuló tankönyvcsomagja legalább egy havi fizetésbe kerül. A közúti személyszállítás - főképp a szórványban - gyakorlatilag összeomlott, a bentlakásokat nem tudják fizetni, így a gyerekekek jelentős részét román iskolába adják. Erdélyben továbbra is román iskolába járt a magyar tanulók egynegyede, mintegy 50.000 gyermek. íme így válik az oktatás az asszimiláció eszközévé, mert a magyar gyerekek jelentős része nemcsak az anyanyelvi kultúrát nem sajátítja el, hanem magyarságtudatát is elveszíti.

Közben a magyar nyelvű oktatás anyagi feltételei mellett romlanak annak személyi feltételei is.

A felsőfokú végzettek aránya a magyarok között jóval az országos átlag alatt van. Ez a magyar értelmiségi utánpótlás tudatos, tartós sorvasztásának egyik következménye. A magyarokat kiszorították egyes értelmiségi pályákról. A 90-es években a felsőfokú iskolát végzettek részaránya a magyarok között mindössze 3%, a románok között pedig több mint 5% volt.

Számos magyar iskolában a tanítók, tanárok jelentős része nem rendelkezik megfelelő szakképesítéssel. Ezek részaránya Hargita megyében több mint 30%, Fehér megyében mintegy 50%. A viszonylag kis népességű Kovászna megyében 2000-ben még mindig 217 képesítés nélküli tanító tanított!

A romániai magyar közoktatásban mind a létszám, mind a színvonal tekintetében regresszió van!

Az egyetemekre a magyar felvételizők bejutását mindössze 10-15 gimnázium biztosítja, mint a kolozsvári Báthori, a maros vásárhelyi Bolyai Farkas (2000-ben 97% volt a bejutási arány!), a székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Csíkszeredái Márton Áron, a sepsiszentgyörgyi Székely-Mikó és mások.

A tények azt bizonyítják, hogy a román politika több mint 80 éve tudatosan gátolja a magyar kisebbség továbbtanulási igényeinek kielégítését, állandósítja a bizonytalanságot, az ideiglenességet, nem is akar felkészülni a kisebbségi felsőoktatás fejlesztésére.

Elmondható, hogy Románia politikai filozófiája, alkotmányának szelleme szemben áll a kisebbségek oktatási szükségleteivel is. Az ilyen kiszorító, asszimilációs politika nemcsak hogy nem biztosítja a kisebbség esetében a minőségileg magasabb felkészülést - Haza a magasban -, hanem a kisebbségek létalapját veszélyezteti, és ha nem sikerül megállítani, akkor fokozatos eltűnésükkel kell számolni!

Az utóbbi években annyiszor lebegtetett úgynevezett multikulturális egyetem, nevezzék akár Babes-Bolyainak, akár Petőfi-Schiller-nek, csupán politikai diverzió, újabb szemfényvesztés, a közönyös Nyugat „szakembereinek” beetetése.

A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem egyes célzatos állítások ellenére sem tekinthető multikulturális jellegűnek, mert a román-magyar-német nyelvű programok azonosak, csak más nyelven tanítják azokat.

Másrészt az említett három nyelv státusa sem azonos, hiszen a román nyelv kiemelt államnyelv, a magyar úgynevezett etnikai nyelv, a német pedig világnyelvként szerepel, hallgatóinak többsége nem német, hanem román.

Hogyan is lehet multikulturális jellegű egyetemről beszélni egy olyan országban, ahol a kormány 2000. októberi határozata az oktatás nyelvéről szólva említést tesz a román nyelvről, modem idegen nyelvekről, és más idegen nyelvekről. Ha valaki nem tudná: az utóbbiakhoz tartozik a magyar nyelv is. Tehát a Romániában élő, államalkotó 2 milliós nemzetrészt ebben a nagyhatalmi érdekből alig másfél százada összeférclet országban ma is idegennek tekintik! A magyar nyelv következésképpen, akárcsak eddig, „idegen”, alárendelt státusban van.

Ilyen körülmények között egyértelmű az, hogy a Romániában élő magyarság identitásának megőrzése megköveteli az önálló magyar oktatási rendszer kiépítését az óvodától az egyetemig.

Az önálló állami magyar egyetem léterhozása olyan követelés, amelyről megmaradásunk érdekében semmilyen körülmények között nem szabad lemondani.

A politikára, a gazdaságra, a kultúrára, tehát a társadalom valamennyi lényeges területére kiterjedő román diszkriminatív politika miatt, akár a reakciós többség ellenére, a kisebbségeknek kell megszervezniük, kiépíteniük és elismertetniük a maguk oktatási rendszerét!

Czire Dénes