Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. március Bezárul a kör A Vajdasági Magyar Szövetség kormányfőhelyettest ad Kasza József személyében. Felvidéken a Magyar Koalíció Pártja úgy vesz részt a kormányzásban, hogy még a választások előtt aláírták, hogy a magyar szempontból legfontosabb kérdésekről - az autonómiáról, az önrendelkezésről - még tárgyalni sem fognak a választási siker esetén. A román lapok eközben találóan állapítják meg, hogy az RMDSZ ügyesen átállt a jobboldallal való együttműködésről a baloldallal való együttműködésre. Markó Béla elismeri, hogy a felvidéki s a délvidéki magyar politikai szervezetek stratégiája azonos az RMDSZ-ével s ezt megerősítésként éli meg. „Nem hinném, hogy valamennyien hibáztunk” - mondotta a Romániai Magyar Szónak adott inteijúban (2001. február 8.). Markó ügyesen összemossa az RMDSZ önfeladó stratégiáját a politikai eszközök alkalmazásával, azt sugallva, hogy az alkotmányos demokrácia szabályrendszerének tiszteletben tartásán belül más stratégia, mint az RMDSZ által jelenleg követett, nincs is. Az alternatíva hiányának kinyilatkoztatásszerű legszögezése az egyik legfőbb jellegzetessége az RMDSZ hivatalos retorikájának, amit azonban olyan elkötelezetlen elemzők is furcsamód magukévá tesznek, mint például Bárdi Nándor, a neves kisebbségkutató történész. „Az úgynevezett autonomisták, radikálisok tevékenysége jórészt kimerült a koalícióval szembeni kritikában. Nincs bizonyíték rá, hogy a párt ezen, a kormányzati hatalmon kívüli része képes-e az RMDSZ jelenlegi részvételi logikáját mással helyettesíteni” - írja Bárdi a „Törésvonalak keresése a határon túli magyar politikában” című tanulmányában. E fordulat visszatérő eleme az anyaországi balliberális médiát idéző, masszív fölényben levő Markó-párti erdélyi sajtó propagandájának is, így érdemes pár mondatot szánni a cáfolatára. Az állítás első része tompít egy, jórészt”-tel, tehát ha felmutatunk olyan elvi, programadó megfogalmazásokat, melyek a koalíció kritikáján túlmutatnak - márpedig szép számmal felmutathatunk ilyeneket -, akkor ezt könnyen el lehet intézni azzal, hogy nem ez a jellemző. A helyzet viszont pont fordítottja annak, mint amit Bárdi lefest: az autonomisták kritikája .jórészt” nem merül ki a koalíció bírálatában, s főszabály szerint koherens, a hivatalos RMDSZ programban is lefektetett célkitűzésrendszert és cselekvési stratégiát ajánl fel. Sőt, néhány kivételtől eltekintve, az egész úgynevezett radikális tábor nem elsősorban a kormányban való részvétel tényét, hanem annak módját kifogásolta. Birtalan Ákos személyében az autonomista oldal még minisztert is adott. Bárdi, aki, mint a cím is mutatja, törésvonalakat keresett az idézett tanulmányába, e sommás és megalapozatlan megállapítás helyett inkább az úgynevezett „autonomisták, radikálisok” táborán belül e kérdésben fellelhető törést kellett volna megvilágítsa, kiemelve, hogy míg egyesek a kormánykoalíció megkötését az autonomista politikával összeegyeztethetetlennek tartották, addig a legtöbben a kormánykoalíciós szerepvállalást azért bírálták, mert a Szövetség csúcsvezetése a belső szabályzatot felrúgva s kellő garanciák nélkül tékozolta el egy vissza nem térő történelmi pillanat által biztosított lehetőséget. Jómagam úgy véltem és úgy gondolom ma is, hogy a koalíciós szerepvállalás nem eszköz volt az erdélyi magyarság sorsának jobbra fordítása érdekében, hanem cél a Markó-Neptun egységfront Szövetségen belüli pozícióinak bebetonozására. Ezt igazolja, hogy immár hat éve érdemben semmi nem történt a belső demokratikus intézményrendszer kiépítésének területén, hogy az alapszabályzatok módosítgatása a pártmodell kialakításának irányába mutat, hogy az RMDSZ belső politikai sokszínűségét biztosítani és megjeleníteni hivatott SZKT egyre veszít jelentőségéből, hogy a belső választások lekerültek a napirendről, s legfeljebb egyfajta elektoros, helyi lobbi-érdeket nem sértő tisztújításra kerülhet majd sor valamikor. A koalícióval szembeni kritika ennek megfelelően éppenhogy nem öncélú, hanem az autonomisták alapállásából ered, abból az alapállásból, mely Markó Bélának is sajátja volt elnökségének első periódusában, 1993 és 1994 között. Míg Markó a Neptun-ügyben még egyensúlyozni próbált, Nagy Benedek Tőkés-ellenes puccskísérletének idején egyértelműen Tőkés László bukására játszott. 1995 után, midőn újabb négyéves mandátumát megnyerte, annak dacára, hogy a vállalt programnak megfelelően nem gondoskodott az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének felállításáról, a belső választások megszervezéséről s az autonómia-statutumok megfogalmazásáról, levonta a következtetést, és de facto le is mondott mindezen, továbbra is időszerű, és kizárólag a magyar politikai akaraton múló célkitűzések megvalósításáról. Nem is történt előrelépés ezen ügyekben 1995 óta. A külön magyar társadalom, a jelenlegi mozgástérben elérhető maximális önállóság programja az tehát, amit nemcsak a jelenlegi autonomisták a koalíciós szerepvállalás ellenében felkínálnak, hanem az, amely programot maga Markó Béla is felvállalta, nyíltan mindmáig meg nem tagadta, s melyet követett is addig, amíg úgy nem érezte, hogy e program kiteljesítése saját pozícióját kockáztatja. Mert eddig bárhányszor választania kellett az elvszerű megoldás és a hatalomkonzerválás között, minden esetben a hatalom megtartását választotta. így volt ez Neptun idején, amikor elismerhette volna, hogy maga is ellenezte e tárgyalásokat, s hogy a különutasok ennek dacára mentek el ápolni Iliescuék imázsát a tengerparti üdülővárosba, s így nem hagyta volna magára Tőkés Lászlót a neptuniak ellenében. így volt ez a Nagy Benedek-ügyben, amikor egyértelmű kiállásával Nagy Benedek rágalmaival szemben megvédhette volna Tőkés Lászlót. (Ehelyett válságstábot hívott össze két hét késéssel - hadd igya be magát az immár hivatalosan is, az átvilágítóbizottság által egyöntetűen cáfolt ügynökvád rágalma az erdélyi választóközönség tudatába - ezzel is azt a látszatot táplálva, hogy válság van. Holott csak egy renitens képviselő tett javaslatot a tiszteletbeli elnök eltávolítására gyalázatos rágalmak kíséretében, amit egy szolidaritási nyilatkozattal könnyedén semlegesíteni lehetett volna.) így volt ez a kormányzati szerepvállalás idején, amikor sikerült olyan politikai kömyzetet teremteni, melyben az autonomista tábor ellehetetlenült a karrierista derékhad nyomása alatt, majd így volt 1998 október elején is, amikor a Szövetségnek ki kellett volna lépni a kormányból. Markó Béla viszont korábban azt nyilatkozta, hogy ha kudarccal végződik a kormánykoalíciós szerepvállalás, akkor levonja a személyi konzekvenciákat. így az elnök nem engedhette, hogy az ultimátumnak megfelelően az RMDSZ otthagyja a szószegő partnereit. Nem. El kellett fogadtatni az SZKT-val az utlimátumok visszavonását. Markó Béla, ha nem is az alapszabályzatban előírt kétharmados többséggel, de sikerrel elvégezte ezt a bűvészmutatványt is. Szó sincs tehát arról, hogy ne lenne alternatíva. Az alternatívát Tőkés Lászlótól Toró T. Tiboron, Borbély Imrén keresztül Csapó Józsefig vagy Katona Ádámig jónéhányan megfogalmazták interjúikban, tanulmányaikban. Tőkés László 1998-ban fórum-mozgalmat is indított, hogy visszaterelje még a kongresszus előtt a brassói útra, az önrendelkezés és autonómia útjára a Szövetséget. Mindhiába. Az 1999-es kongresszuson a tiszteletbeli elnök vastapsot kapott, a megbuktatására irányuló törekvések kudarcot vallottak, de a kongresszusnak alig több mint egyharmada szavazott a Tőkés-program megvalósítását felvállaló Kincses Elődre. Ami nem csoda, tekintve, hogy a kongresszus többsége hivatalból volt jelen, vagyis a választott küldöttek kisebbségben voltak. Ily módon a status quo fenntartásában érdekeltek elég nagy számban voltak jelen ahhoz, hogy kiegészülve az értékek szintjén is, a Markót támogatókkal meggyőző többséget alkossanak. 2001 elején Markóék hatalmuk teljében megenedhették maguknak, hogy megismételjék azt, amit már egyszer 1996-ban eljátszottak. Mint közismert, akkor a kormánykoalícióról dönteni hivatott képviselőket kész helyzet elé állították: amikor az SZKT szavazott, már a miniszterek neve is ismert volt a sajtóból. Az SZKT ezzel együtt bizalmat szavazott a Markó által dominált Operatív Tanácsnak. Nagyjából ez történt most is. A protokollumot már több mint két hete aláírta az RMDSZ, amikor az az SZKT elé került utólagos elfogadásra. A kormánypárt s a miniszterelnök nem cáfolt rá a negatív várakozásokra. Mint a Cronica Rontana 2001. február 16-i számából megtudhattuk, Adrian Nastase ellenzi az önálló magyar egyetem gondolatát, szerinte „nincsen olyan kisebbségi jog, mely megalapozná egy ilyen intézmény létesítését”. Ugyanígy elutasította Nastase egy új magyar konzulátus létesítését is, arra való hivatkozással, hogy nincs vízumkényszer a két ország között. Az érvelés persze sántít, hiszen a konzulátusok nemcsak vízum kiadására szolgálnak. Ha ma valaki magyar állampolgárként Csíkszeredában elveszti az útlevelét, akkor utazhat Kolozsvárra, vagy rosszabb esetben Bukarestbe, hogy 30 dollár ellenében a magyar külügyi hatóságok kiállítsanak számára egy ideiglenes határátlépő igazolványt. De ez is csak egyetlen példa a konzulátusok sokrétű feladataira, mely túlmutat a vízum megadásán. Ami pedig a vízumkötelezettséget illeti, úgy vélem teljesen elhibázott az a közkeletű álláspont miszerint a magyarságnak érdeke lenne, hogy Románia mielőbb integrálódjon az európai struktúrákba, s hogy egyáltalán ne kerüljön sor a vízumkötelezettség bevezetésére a két ország között. Több okból sem érdeke ez a magyarságnak. Románia eddig minden külpolitikai siker után szorított egyet a présen a magyar kisebbség vonatkozásában. Könnyen felmérhető, hogy a már integrált Románia nem a kisebbségi autonómián alapuló dél-tiroli modellt, hanem legjobb esetben a francia nemzetállami modellt fogja követni, rosszabb és valószínűbb esetben továbbra is a görög, nyíltan kisebbségellenes politikát. Bűnös illúziókeltés azzal áltatni a magyarságot, hogy majd az európai közösségen belül a trianoni utódállamok „nemzetpolitikája” megszelídül. Ennél csak a határok légiesítésére vonatkozó tézisek kártékonyabbak és hazugabbak. Hiszen a határ nem attól légiesül, hogy átjárható, a határ legfőbb funkciója nem is ez, hanem hogy kijelöli az adott ország szuverenitása alá tartozó területet, megjelöli, hogy meddig terjed a román, szerb, szlovák adminisztráció, a rendfenntartó erők, az etnokratikus oktatáspolitika, a magyarlakta területekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést alkalmazó településpolitika stb. hatalma. Ki gondolhatja komolyan, hogy ez bármit is változni fog ezen országok euroatlanti csatlakozásával? A román poütikától csak addig remélhetünk valamit, amíg Románia bizonyítási kényszer alatt van. A bizonyítási kényszer mértéke pedig közös felelőssége a határon túli magyar szervezeteknek és a magyar diplomáciának. Ezért alapvetően elhibázott az RMDSZ politikája, mely azt üzeni a nagyvilágnak, hogy ha vannak is problémák, azok megoldása jó úton halad, a magyar kisebbségnek nincs szüksége nemzetközi beavatkozásra, hisz a román kisebbségi politika modellértékű. Bauer Tamás helyesen állapította meg Népszabadságbeli eszmefuttatásaiban (A hazátlanság tartósítása, 2001. január 10., Puha irredentizmus vagy kisebbségi jogok, 2001. február 6.) - természetesen a tőle elvárható pozitív értékhangsúllyal -, hogy a kisebbségbe szorult magyarság politikai szervezeteinek törekvései a többségi politikai nemzetbe való integrálódás irányába mutatnak. A nagyobb lélekszámú magyar közösségek ezt az utat követik, a VMSZ- szel a kör bezárult, ez tény. Ezt az utat pedig Bauer érezhető örömére nem az összmagyar eszmeiség vezércsillaga határozza meg, hanem önérdekű eliteknek a legkisebb ellenállás mentén haladó karrierpolitikája, mely a magyar dezintegráció folyamatát segíti elő. A kisebbségi magyarság s a magyar diplomácia feladata az lenne, hogy világgá kürtölje: nincs megoldva 80 éve a magyar kérdés a Kárpát-medencében s hogy a magyarság számára megnyugtató rendezést követeljen. Hogy igenis a megoldatlan válsággócok között szerepeljen a nemzetközi napirenden Erdély, a Felvidék s a Délvidék kérdése, ne pedig a letudott ügyek listáján. Ez lenne az egyik sarokpontja az alternatív autonomista politikának. Markó Béla a legutóbbi SZKT-n úgy értékelte, hogy az alapszerződés, melyet az erdélyi magyarság kinyilvánított akarata ellenére kötöttek meg (akármit mond még ma is a hazug szocialistaszabaddemokrata propaganda) azt üzente az erdélyi magyarságnak: csak magunkra számíthatunk. Ebben van igazság. Legalábbis abban a tekintetben, hogy ha a magyar választási inga balra leng ki, akkor négy évre az anyaország nemzetpolitikája kiszámíthatatlan. (Nem állítom, hogy teljesen megszűnik, hisz egyrészt vannak szokásjogon alapuló nemzetpolitikai költségvetési tételek, másrészről meg tagadhatatlan tény, hogy az első „magyarmagyar csúcsot”, a kárpát-medencei magyarság első intézményes és hivata-Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben avatta fel újra Tisza István debreceni szobrát, melyet a szocializmus ledöntött s száműzött a kálvinista Róma közteréről. Ez idő tájt ismeretlen kezek vörös festékkel öntötték nyakon hajdani ellenfelének, gróf Károlyi Mihálynak görnyedt fővárosi bronzalakját. Eleddig az első komoly alkalom volt a rendszerváltás óta, hogy a hivatalos Magyarország nem a „polgári demokratikus forradalom” baloldali örökségére mondott igent. Tisza Istvánt méltatta. A Műhely - munka című kéthavi lap az ünnepség okán közzétette a szobor 1926-os leleplezésének alkalmából mondott beszédet, gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter emlékező szavait. „Tisza István ... jövőbe vetett sas tekintetével az elpocsékolt nemzeti időn túl meglátta, hogy a rendbontás szelleme a parlamentből jövő rossz példa következtében kezd elharapózni a nemzet szélesebb rétegeiben. Ez a szellem volt azután az, amely a forradalmi időkben féket veszítve mind lejjebb sodort bennünket a lejtőn, egészen a bolsevizmus fertőjébe.” - hangoztatta a Horthy-kori oktatási, nevelési tárca reformer vezetője. A holt államférfiú mély vallásosságát és hazafiáságát is megemlítette, s az általános szavazati jogról alkotott véleményét. Tisza szerint ugyanis egy olyan országban, ahol a népművelés „primitív” állapotban van, a széles körű voksolási jog nem a demokrácia, hanem a demagógia eszköze. Bizony, Tisza kortársa, Emilé Faguet francia irodalomtörténész is a „kontárság kultuszának” nevezte az elitizmus helyére lépő egyenlősdit, a számok, tehát a többség népuralmát. Amikor a minőség helyett a mennyiség dönt. A 80-as évek végén a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnöke, Glatz Ferenc még csak személyes szakmai érdemei miatt „rehabilitálta” a fent idézett Klebelsberg Kunót. Nem konzervatív világképe miatt. Az ötezer oktatási objektumért: iskolákért és tanítói lakásokért kapott posztumusz elismerést. Igaz, megjelenhetett műveinek, cikkeinek s alapvetéseinek gyűjteményes könyve, még a neonacionalizmusról írt programadó munkája is. Igaz a múltján... A múltján sem éktelenkedett a „háborús bűnösség” foltja, mint utódjának, a historikus Hóman Bálintnak, az ötkötetes Magyar Történet társszerzőjének. Mint már utaltam rá, a Fidesz vállalta fel nyíltan a jobboldali önmeghatározást, s nyert választásokat jobbollos fórumát a Hom-kormány hívta öszsze. Kiszámíthatatlanságot mondtam, hiszen rá két hónapra ugyanez a kormány a csúcs szellemiségével és a közös nyilatkozattal ellentétes módon nyújtott választási segítséget a román testvérpárnak, a jelenleg kormányzó PDSR-nek az alapszerződés idő előtti aláírásával.) De ha elsősorban magunkra kell számítanunk, akkor nem a magunk közöségi erejét kellene mozgósítani, nem a saját bázisra kellene támaszkodni, amellett, hogy megpróbáljuk a nemzetközi fórumok segítségét igénybe venni? A Markó-logikából éppenséggel az autonomista politika folytatása következne, erőnk felmérése, a már említett nemzeti kataszter összeállítása, a belső választások megrendezése, és az erdélyi magyarság jövőképének minél pontosabb körvonalazása. Ehelyett azt olvasni a hiavatalos megnyilatkozásokban, hogy az RMDSZ-nek elsősorban gazdasági kérdésekben kell aktívnak lenni. Mert ez már a román versenypártiság korszaka, amikor az „ideológiai kérdések” félretételével együtt a nemzeti törekvések is naftalinba kerülnek, amikor a „gazdasági problémák”, az „ország általános érdeke”, az „RMDSZ, mint felelős román politikai erő” kerül a pártretorika fókuszába. Ebből a fertőzött körből kilépni csak az elitváltás útján lehet, jöjjön az belülről vagy kívülről, egy alternatív magyar szervezet létrehozásának útján. dali zászló alatt. Ehhez a politikai fogalomhoz még az MDF is felemásan viszonyult, hiszen kezdetekben a „se jobb, se bal” harmadikutas, népi írói mozgalom képezte a gerincét. És mert a 90-es évek elejére még átsugárzott a marxista szótárak szövege : a jobboldaliság „haladásellenes”, „nacionalista”, egyszóval avítt, negatív irányzat. A jobboldali fogalmi ellentétpár szalonképessé tételében nagy szerepe volt Orbán Viktor főtanácsadójának, Tóth Gy. László politológusnak. A Fidesz gyűjtőpárt, s így a hagyományos magyar parlamentáris rendszer egyik tartóoszlopa. A Deák Ferenc nevével fémjelzett Szabadelvű Párt, a Tisza István-féle Nemzeti Munkapárt, és a Bethlen István kormányozta Égységes Párt fiatal unokája. Konzervatív, szabadelvű és keresztény ívású hatalmi tényező, mint a régiek. Ezért kutatja fel s vállalja szellemi őseit, ezért tartják fontosnak képviselői, ha múlt és jelen összeér. Szónoklatok mondatában és demonstratív szoborállítások ünnepén. Ez már a Fidesz újabb, „idelógikusabb” arca bizony. Kevésbé taktikus vagy pragmatikus megnyilvánulás ez a napi politika frontján. Hiszen harcot kezd, hogy a nemzeti panteonba kerüljön a bolsevikok által meggyilkolt néhai kormányfő. Noha Tisza Istvánt nem csak a balliberális „Az Est” című lap újságírói titulálták „kevély zsarnoknak”, de Ady Endre is „vad geszti bolondként” állította olvasói elé. Még Szabó Dezső is, vidéki tanárként maró, cinikusan támadó pamfletét szegezett a „nagyméltóságú” miniszterelnök mellének. Az utókor szemében ezért „ellentmondásos” személyiségnek számít Tisza István. Mert szinte minden valamirevaló irodalmárunk, aki „érettségi tananyag”, szemben állott Magyarország erős emberével. A Fidesz mégis - elvi indokból -jobbra tekint, a megidézett Tisza István arisztokratikusan katonás alakjára. Ennek fényében látható, hogy a legnagyobb kormánypárt a liberális neokonzervatívizmus felől a szociális értékkonzervatívizmus felé mozdult el az utóbbi időkben. Nem véletlen hogy most, sok évtized távolából a tárgyilagos kötet is megszületett Tiszáról egy kormányközeli történész, Tőkéczki László tollából. Ez már a „szellem ellenforradalma”, hogy Orbán Viktor szavaival éljek. A Fidesz letépte az őszirózsát, Károlyi Mihály forradalmának jelvényét a katonasapkáról, s nemzeti kokárdát tűzött a helyébe. Vass Krisztián Két kormányfő: Tisza István és Orbán Viktor BORBÉLY ZSOLT ATTILA
