Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-12-01 / 12. szám

2001. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Pro Partium - egy táj magyar életjelei (Egyik idei díjazott: Beke György) A Királyhágómclléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Pro Partium néven díjat létesített, ame­lyet azoknak a személyeknek ítélnek oda, akik legtöbbet tesznek e vidék, Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Te­­mes megyék magyar művelődési éle­tének fellendítéséért, a táj hagyomá­nyainak ápolásáért, történelmének feltárásáért, az itt élő magyarság lel­ki-szellemi építéséért. Egyik díjazott 2001-ben Beke György író volt.- Mit jelent számodra a Pro Par­ti um-díj?- Valamennyi díjam, kitüntetésem között kiemelkedő helyet kapott a ma­gam egyéni értékelésében a Pro Par­­tium-díj, mert Erdély adta, amelytől nem szakadtam el soha, sem Bukarest­ben, ahol 22 évig éltem és dolgoztam, sem most, hogy jó évtizede budapesti székely vagyok. Igazolja ez a díj is azt, hogy ha a szükség, a körülmény és a lehetőség úgy hozza, lehet tenni Erdé­lyért, bárhol él az, aki tenni akar. Büszke vagyok a díjra azért is, mert ott érzem a nekem ítélésében annak a Tő­kés László püspöknek az elismerését irántam, aki számomra és valamennyi­ünk számára a nehezebb, de biztosabb utat mutatja, gáncsok, támadások el­lenére, megalkuvás nélkül, erdélyi megmaradásunk, a magyar nemzet szellemi-lelki egységének helyreállí­tása felé. Jelentős mértékben az ő példaadásának köszönhető, hogy a par­­tiumi magyarság az utóbbi évtizedben lélekben összeforrott, cselekvő közös­séggé vált.- Ezt miként érted?- Ehhez vissza kell tekintenünk a magyar történelembe. A honfoglalás­tól egységes nemzetet a török hódítás háromfelé vágta, a hódoltsági terület beékelődött Kelet- és Nyugat-Magyar­­ország közé. Bihar, Kraszna, Közép- Szolnok, Máramaros megyék, Kővár vidéke számára csak úgy vált lehetsé­gessé magyar életének folytatása, ha az 1541-től fennálló erdélyi fejedelem­séghez csatlakozik. Erdélyhez tartoz­tak ugyan, de jogilag nem olvadtak össze vele. Az 1848-as törvények in­tézkedtek a visszacsatolásukról Ma­gyarországhoz, ezt az 1860-as októberi diploma is elismerte. Trianon ismét el­szakította a Királyhágómelléket, és Romániához kapcsolta. Noha a ma­gyar nyelv egysége, az egymáshoz tar­tozás tudata nem kapott végzetes se­bet a Partium ide-oda kapcsolásakor, kétségtelen, hogy a más magyar lakta vidékektől megkülönböztető sajátossá­gok is kialakultak ezen a tájon.- Milyen egyéni jellegzetességekre gondolsz?- Maradjak a magam emlékeimnél. Kolozsvárt fönséges, de tartózkodó, zárkózott városnak ismertem meg diákkoromban, Várad életvidám, nyi­­ott, mintha az erdélyi havasok és a Nagy Magyar Alföld találkozása sza­badítaná fel a hangulatát. Véletlen-e va­jon, Szent László idejében, majd Vi­téz János püspök korában? Gondolj Adyra! El lehet-e képzelni a 20. szá­zad elejét Ady nélkül? Még kevésbé Adyt Várad nélkül. Ezt a várost min­denestől „mellékvágányra” állította Trianon, Romániához csatolása. Az új hatalom nemcsak a múltat, de a jelent is megbénította. Egy példa erre: a har­mincas években törvényt hoztak Buka­restben, hogy ingatlantulajdont magyar nemzetiségű állampolgár ezen a határ­széli tájon nem szerezhet. Ezt a mód­szeres sorvasztást teljesítette ki a párt­uralom 1945 után. Várad valamikor a magyar sajtó bölcsője volt. Most nem tűrték meg magyar folyóirat alapítását, hiába kérvényezték a fiatal váradi köl­tők, írók, és hiába állt melléjük az er­délyi magyar értelmiség java része, hi­ába hivatkoztak arra, hogy Iosif Vulcan feltámasztott Familiája mellett nem hi­ányozhatnék a mai korszak magyar fo­lyóirata sem! Éppen így jellegtelenítet­­ték el évtizedeken át a Bánság főváro­sát, Temesvárt, és a romlás példájaként említhetném Szatmárnémetit is.- Most mindezen városokban pezs­gést tapasztalunk. Akárcsak a székely­­ségben.- Kellett ehhez egy teljesen új tör­ténelmi korszak, amelynek a kapuját Temesvár forradalma nyitotta meg. A forradalom lángjához a szikra egy re­formátus pap halált megvető bátorsága volt. Tőkés László ha csak ennyit tesz, ezzel is történelmi szereplővé válik. De éppen az jellemzi államférfiúi nagysá­gát, hogy az építésben is mutatja a kö­vetendő utat. Kisebbségi magyar köz­életi személyiségnél ez a legnehezebb. Csábítás, nyomás próbálná letéríteni a maga és népe útjáról. Saját nemzettár­saink rövidlátása, helyezkedése, meg­alkuvása, ami össznépi önfeladássá tor­zulhat. Amikor 1989. december 22-én Bukarestben - éppen ott voltam - lát­tam a tömegek lázadását, első gondo­latom ez volt: jó ez nekünk, magyarok­nak? Ilyen címmel írtam azon nyom­ban publicisztikát, olvasható a Magyar gondok Erdélyben nyitó darabjaként. Eszembe idéződött, hogy a Trianon utáni magyar kisebbségi sorsunkban három nagy történelmi lehetőség nyí­lott (vagy inkább: nyílhatott volna) a nemzeti túlélésre. Maniu erdélyi román pártvezér gyulafehérvári népgyűlésén 1918. december 1-jén azt nyilatkoztat­ták ki, hogy a magyarság saját hagyo­mányai szerint, teljes-nyelvi szabad­ságban élhet az új Romániában. Tud­juk, hogy mi vált valóra. Petru Groza dr. román miniszterelnök 1945-ben szintén teljes nemzeti szabadságot ígért az erdélyi magyarságnak. Elhittük. Pe­dig ez a hiszékenységünk készítette elő a későbbi teljes elnyomorodásunkat. Ceausescu, uralma első éveiben, ami­kor még szüksége volt az erdélyi ma­gyarság támogatására, 1965 táján ha­sonlóképpen a nyelvi, oktatási, lelki­­ismereti szabadságot csillogtatta meg előttünk. Majd ugyanez a politikus lett egyértelműen a magyarság legnagyobb gyilkosa. Vajon az 1989. decemberé­ben elkezdődött új történelem, a maga reménységet hozó üzeneteivel, nem vá­­lik-e negyedik nagy csalódássá, és ki­bír-e a kisebbségi magyarság egy ilyen újabb megrázkódtatást?- Szerinted kibírta-e?- Kérdésedben benne rejlik az is, hogy ez a negyedik nagy csalódás is bekövetkezett. Sokkal gyorsabban, mint hinni lehetett volna. Emlékeztet­lek, hogy az új kormányzat 1990. ja­nuár első napjaiban ígért teljes nemzeti szabadságot, önigazgatást, és március 19-én már megrendezték a maros vá­sárhelyi magyar pogromot. Istennek hála, hogy jóslatomnak az a része nem teljesedett, miszerint ez végzetes lesz az erdélyi magyarság számára, még Európa néprajzi térképéről is eltűnhe­tik, éppen „Európa” nevében. Mint annyi más népi közösség az idők so­rán. Az, aki és ami ezt a sanda szándé­kot keresztülhúzta: Tőkés László és a „temesvári szellemiség”. Ellenvethe­ted, hogy a Székelyföldön sokkal na­gyobb arányú, mélyebb és tömeges jel­legű az öntudatra ébredés és a hagyo­mányos székely történelmi hivatás vállalása. A Bánság, a Partium azon­ban magyar szórványok vidéke, ahol az etnikai széttöredezéssel együtt por­ladt a megtartó öntudat is. Márpedig az erdélyi magyarság többsége szór­ványmagyar. Szélein kezd foszlani a posztó: ott kell „beszegni” a végeket, képletesen: a posztó széleit. Úgy érzé­kelem, hogy Nagyvárad, Temesvár, Szatmárnémeti, de akár Máramarosszi­­get városa is lelkesítő, meggyőző pél­dát mutat az egész kisebbségi magyar­ságnak. Talán nemcsak Erdélyben.- Miben látod ezt a problémát?- Bihar megyében a hatvanas évek elején megtiltották a magyar helység­nevek használatát a sajtóban, a (még megmaradt) feliratokon; az egykor Szigligeti Ede nevét viselő színház épületéről - ahol még játszottak ma­gyarul is - eltűnt a Színház jelzés. Üze­net volt ez a város magyarságának, vissza az időben Juhász Gyulának: „Nincs többé magyar dal Váradon”. A nyelvi kisemmizést éppen Biharban kezdte el a hatalom, bizonyára orszá­gosan kiterjesztette volna, ha az 1968- as megyésítés során, a közigazgatási zűrzavarban, a Fáklya napilap szer­kesztői önhatalmúlag nem vezetik vissza a magyar helységneveket. Ma ebben a városban esztendőnként kör­menettel, igazi ünnepi külsőségek kö­zött emlékeznek meg Várad évfordu­lójáról, az alapító Szent Lászlóról. A körmenetben pedig együtt halad Tempfli József római katolikus megyés püspök és Tőkés László református püspök. Ebben a városban hosszú időn át nemzetporlasztó katolikus-protes­táns testvérharc dúlt, Várad szinte jel­képe volt a magyar felekezetek közötti békétlenségnek. Ma Nagyvárad az egész erdélyi magyarság felé sugá­rozza a megmaradás parancsát: az egyébként is világáramlat ökuméne döntő szerepét a magyar-magyar egy­másra találásban. Hosszan folytathat­nám a sort: alapvetően a jövő távlatai nyíltak meg a Partiumban, ha néme­lyek - még magyarok is - ezt kétségbe vonják vagy éppen - sajnos - gátolják. Beérlelődött az a megtartó tudat, hogy csak a belső erőinkre támasz­kodva - s nem mások könyöradomá­­nyaként - őrizhető meg a jövő. Ennek az életjele a Pro Partium-díj is, amivel megtiszteltek.- Székely ember vagy, miért éppen Váradon kaptad a kitüntetést?- Erdélyi barangolásaim sorozatá­nak két kötete, a Boltívek teherbírása és Az Értől a Kölesérig szatmári, bi­hari fogantatású. Ezekkel lettem lélek­ben honos a Partiumban. Emlékeztet­nélek, hogy szatmári könyvemnek a Kriterionnál megjelent változatát - a mostani bővebb, és tartalmazza a ro­mán cenzúra törléseit is - valóságos ideológiai pergőtűz fogadta 1984-ben. „Ellenkönyvet” adtak ki románul, amelyben lényegében azt is kétségbe vonták, hogy jogunk van magyarul élni, beszélni, gondolkodni a mai Er­délyben. Ezért a könyvért állásomból kidob­tak, majd „szárazra tettek, mint a ki­fogott halat”, száműztek a szülőföl­demről. Mind a két partiumi könyvem Erdélyben elnyerte a szakma - írószö­vetségi - díját. Mind a két esetben a politikai mindenhatóság megsemmisí­tette a zsűri döntését. Majd 1989 után a Romániai írószövetség egyszerűen „elfelejtette” jóvátenni az igazságtalan­ságot. Úgy érzem, hogy a Pro Partium­­díj teljes mértékben elégtétel nekem. Aniszi Kálmán Az egység hasznáról s káráról BORBÉLY ZSOLT ATTILA Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni történelmében kevés olyan vita­tott kategória volt, mint a politikai­szervezeti egységé. Ennek nevében próbálták a román hatalomhoz kötődő mérsékeltek megakadályozni az egy­ség homlokzata mögött meghúzódó elvi ellentétek intézményes megszerve­­ződését, a platformosodást. De az egy­ségre hivatkoztak akkor is, amikor a magyar ügy olyan elhivatott képvise­lőit távolították el a szervezetből vagy a választási listákról, mint Kincses Előd vagy Csapó József. Az egység ezzel együtt sokak szá­mára önérték a nemzeti oldalon is. Ho­lott az egység kérdése taktikai kérdés, a politikai módszerek tartományába tartozó probléma. Vagyis eszközjel­legű, mérlegelhető és mérlegelendő szempont, s nem öncél. Az egység le­het a közösség számára adott politikai környezetben és adott pillanatban hasz­nos, és lehet más helyzetben káros. Az egység akkor hasznos a közösség szá­mára, ha a politikai érdekképviselet egységben halad egy távlati célkitűzés, egy (minél nagyobb) nemzeti önálló­sággal kecsegtető jövőkép felé. De amennyiben egy közösség politikai ér­dekképviselete egységesen cselekszik saját érdeke ellen, egységesen legitimi­­zálja az őt elnyomó hatalmat, akkor az egység rosszabb, mint az erők megosz­tása. Az egységet mostanáig kívülről ke­vesen kérdőjelezték meg. Más szóval: az RMDSZ-en belüli politikai ellenté­tek mindeddig nem vezettek szakadás­hoz. Legfeljebb szakításhoz, pontosab­ban egyes személyek RMDSZ-szel való szakításához. Elég szomorú, hogy az RMDSZ-ből kiszorítottak között volt majdnem minden olyan személyi­ség, aki nyíltan fellépett a kommunista diktatúra ellen. Miután helyzetüket po­litikailag lehetetlenné tették a szerve­zeten belül, többek között Király Ká­roly, Szőcs Géza, Borbély Ernő ma­guktól vonultak vissza. (Ezt próbálják az RMDSZ vezetői Tőkés Lászlóval is játszani, aki viszont nem hagyja ma­gát kitolni, kiutálni abból a szervezet­ből, melynek a kezdetek óta - egész pontosan 1990. február 23-a óta -tisz­teletbeli elnöke, s mely szervezet prog­ramját és alapszabályát mindmáig a tiszteletbeli elnök által felvállalt, és a Szövetségen belül győzelemre vitt au­tonómia-gondolat határozza meg.) Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy voltak külső kihívások. 1990-ben meg­­lakult az úgynevezett Független Ma­gyar Párt, melynek utódpártja a Romá­niai Magyar Szabaddemokrata Párt (RMSZDP). Ezt a szervezetet az RMDSZ-en belüli hatalompártiak és autonomisták egyaránt szekusgyanús képződménynek tartják. Erre utal min­denképpen az, hogy a szervezetet min­dig akkor és ott tolják előtérbe, ami­kor és ahol a román hatalomnak szük­sége van rá. Az országos választásokon 2000-ben az RMSZDP már nem ka­pott különösebb hátszelet, hisz akko­ron az RMDSZ már egy kezelhető, négy éve a román elittel együtt kor­mányzó, kevés kényelmetlenséget okozó pártként működött. Márpedig egy ilyen pártnál nincs kényelmesebb a román hatalom számára. így az RMSZDP háttérbe szomlt, manapság sem sokat hallani róla. 1990-ben vi­szont még nem lehetett tudni, hogy a történelem így alakul, s jó volt tarta­lékban egy névleg magyar párt, mely megoszthatja a magyar szavazókat. Vélhető, hogy soha nem tudjuk meg, hogy az RMSZDP marosvásárhelyi szavazatai mennyit számítottak. Ha e szavazatok az RMDSZ-re estek volna, akkor ma nem lenne román Marosvá­sárhely polgármestere. Viszont messze nem egyértelmű, hogy e szavazók Fo­dor Imrére szavaztak volna, ha törté­netesen az RMSZDP nem létezik vagy nem indít jelöltet. (Érdekes, hogy az RMDSZ elit kör­ben szinte senkit nem zavar, senkinek nem gyanús, hogy a sokat sztárolt Fmnda György közismerten a Függet­len Magyar Párt jelöltjeként tűnt fel az erdélyi magyar politika színpadán...) Komoly külső kihívás az önkor­mányzati választásokon érte az RMDSZ-t, részben a független polgár­­mesterek, részben pedig az Udvarhe­lyért Polgári Egyesület (UPE) részéről. Az önkormányzati választásokon Szé­kelyudvarhelyen a szavazatok több mint egyharmadát elnyerő UPE létre­jöttétől fogva szálka az RMDSZ hatal­masainak szemében. Nem véletlen, hogy mindent elkövettek a szervezet működésének lehetetlené tétele érde­kében. Nem tudni, mennyi energiájába került az RMDSZ-es szakértőknek, hogy megtalálják azt a formai hibát, amire hivatkozva támadást indíthattak az új magyar szervezet ellen. Minden­esetre találtak egy apróságot: tételesen azt, hogy a román bíróság az UPE be­jegyzésének tárgyalásán elegendőnek ítélte a Kisebbségi Hivatal írásos jóvá­hagyását, és nem idézte meg annak képviselőjét. A Kisebbségi Hivatal pe­dig minden bizonnyal az RMDSZ felső vezetőinek utasítására megóvta a bejegyzést. (Ezt egyébként a fő érin­tett, Eckstein Kovács Péter ex-minisz­­ter tagadja. Lásd: Egy volt köztisztvi­selő emlékei, Krónika, 2001.08.11-12.) Az óvásnak pedig a román jogalkal­mazó szervek helyt adtak, s visszame­nőlegesen érvénytelenítették az UPE bejegyzéséről szóló döntést. Az RMDSZ igen jó pontokat szerzett az utóbbi időben a román hatalom szemé­ben (nem kavart botrányt a román fél státustörvénnyel kapcsolatos minősít­hetetlen megnyilvánulásaiból, aránylag higgadtan tűri, hogy az elnyomó ro­mán hatalom terrorizálja a csángókat, betiltja ilyen-olyan ürüggyel a gyerme­kek szabad idejében (!) szervezett ma­gyar órákat, tankönyvkommandókat működtet, s végül, de nem utolsósor­ban az RMDSZ hű csatlósként meg­szavazta a Nastase-féle költségvetést, egyedüliként az „ellenzéki” pártok kö­zül), kéz kezet mos alapon számíthat a román félre „szükség esetén”. Vagy­is a precedens nélküli, a demokrácia alapelveit lábbal tipró döntést, az iga­zolt mandátumokkal rendelkező, s a választópolgárok tekintélyes részének akaratát képviselő UPE-s tanácsosok kizárásáról szóló határozatot a román jogalkalmazó szervek nem semmisítet­ték meg. Az UPE pedig mi mást tehetne, til­takozik. A november 21-i nagygyűlé­sen, melyet marosvásárhelyi, Csíksze­redái, sepsiszentgyörgyi, gyergyó­­szentmiklósi, szentegyházi, székelyke­resztúri és baráti résztvevők is megtisz­teltek jelenlétükkel, Tőkés László ol­vasta fel azt a jegyzéket, mely tiltako­zik az RMDSZ pártállami időket idéző magatartása ellen, s melyet Tőkés László mellett Tempfli József római katolikus és Mózes Árpád evangélikus püspök is aláírt. Tőkés László rámuta­tott, hogy „a leszámolásban sikeres az RMDSZ”, amit a Krónika című ko­lozsvári napilap tudósításának címéül is választott. (Lásd 2001.11.22., 6. old.) A tiltakozó gyűlésen felolvasták Né­meth Zsolt Szász Jenőhöz (az UPE el­nöke, Székelyudvarhely polgármes­tere) címzett üzenetét is. Takács Csaba, az RMDSZ ügyve­zető elnöke felettébb ingerülten utasí­totta rendre Németh Zsoltot (lásd: Ma­gyar Hírlap, 2001. 11.23.), a Komin­tern gyakorlatához hasonlítva annak megnyilvánulását, s az RMDSZ eré­nyeként emelve ki, hogy a Szövetség nem szól bele a magyar(országi) vá­lasztók döntésébe s ezt elválj a mások­tól is. Itt bújik ki a szög a zsákból, itt ér­hető tetten, hogy miféle kategóriák­ban gondolkodik az RMDSZ máso­dik embere. Egyrészt, ha komolyan vesszük Szabó Dezső örök érvényű aforizmáját miszerint „minden ma­gyar felelős minden magyarért”, ak­kor aligha lehet efféle „be nem avat­­kozási” elveket megfogalmazni. Ak­kor igenis minden elkötelezett ma­gyar politikai erő közös ügye egy olyan visszaélés, mint amit az RMDSZ az UPE-vel szemben tett. A másik oldalról pedig az RMDSZ mint a konzervatív, keresztény pár­tokat tömörítő EDU tagja, köteles­­ségszerűen kellene, hogy támogassa a magyar nemzeti-konzervatív erő­ket. De az EDU-tól függetlenül is egy olyan szervezetet, melynek létér­telmét éppenséggel egy kiemelten kezelt érték, a nemzeti identitás me­gőrzésének igénye adja, mintegy ma­gától értetődően kellene a nemzeti pártok mellé álljon a választásokon. No de hát ki gondolkodik az RMDSZ csúcsvezetésén belül egysé­ges magyar nemzetben? (A félreszo­rított, etikai bizottság elé citát és meghurcolt Tőkés Lászlót leszámítva nyilván.) Visszatérve eszmefuttatásom kiin­dulópontjához, lassan itt az ideje átér­tékelnünk az egységgel kapcsolatos ál­láspontunkat a nemzeti oldalon. Mert, mint remélem sikerrel bizonyítottam, az egység nem feltétlenül jó, és az egy­ségbontás nem feltétlenül rossz. A jogos egységigényt át kell, hogy fogalmazzuk. Ugyanis nem a magukat (akár érdekből vagy számításból) ma­gyarnak vallók szervezeti egységére van szükség, hanem a nemzet ügye iránt elkötelezettek cselekvési egysé­gére...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom