Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
2000. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal BARTHA JÚLIA* A magyarországi kunok története és néprajzi jellegzetességeik A Kunság szellemi kultúrájáról szólva, a néphit különös alakját, a táltost is említenünk kell. A táltos az ősvallás, a sámánhit emléke a népi kultúránkban, jóllehet a kereszténység minden igyekezetével azon volt, hogy a pogány kunokat saját hitére vegye. Az első térítők, a Domonkos-rendi apátok már az 1220-as években elérték őket, 1229-ben megalakították a milkói püspökséget. Ez azonban látszatkereszténység volt, nehezen keresztülvihető. Újabb kutatások olyan adatokat hoztak felszínre, amelyekből kitűnik, hogy az inkvizíciótól a legnagyobb keservet a kunok szenvedték el. Az sem véletlen, hogy a reformáció hódított leginkább körükben. A kelletlen kereszténység felvételével párhuzamosan élt a „másik” hit is, mint népi vallásossági elem, beépült a hivatalos vallásgyakorlatba. A táltos volt a megtestesítője, aki nem más, mint a magukkal hozott ősvallás papja, a sámán. A pásztorkultúra éltette emlékét, áldozott is neki, hiszen a pusztában nem hallatszott harangszó, a papharag is ritkán ért odáig. A kunsági táltosnak a próbatételei során állatalakban, ló vagy bika képében kellett megküzdenie más táltosokkal. Megítélésekor szinte mindig pozitív dolgokkal találkozunk: erőt hoz, kalapjának intésével visszafordítja a viharfelleget, embert és jószágot gyógyít, s meglátja a földbe ásott kincset. Csodatetteiket megőrizte a népi emlékezet, ábrázolásukat gyakran láthatjuk a pásztorművészet remekein. A kunsági embernek nemcsak gondolatiságában, erkölcsében, hanem népművészetében, népviseletében is markánsabban jelennek meg a keleti hatások. Az archaikus elemek megmaradásának oka elsősorban az, hogy a mezővárosi szervezetben élő városok irányítói, „bírák uraimék”, mindenre tekintettel voltak, de leginkább arra figyeltek, hogy új dolgok „ne mételyezzék” az ifjúságot, okot adva a cifrálkodásra. Kevés viselettörténeti adatunk van, mert a festők nemigen találtak megörökíteni valót a parasztruházatban, így a történeti anyag, főként a körözési iratok, futólevelek jelentenek jó forrást, mert olyan személyleírást adtak a körözöttről, amiről az jól felismerhető volt. Másik viselettörténeti forrást a tilalmak, rendeletek jelentenek, mert az erkölcs nevében előírták, hogy mi az illendő viselet - ami többnyire a már megszokott, régi volt. Ám a népviselet igazán hitelesnek mondott forrásai a régészeti leletek. A kunsági ásatások során előkerült középkori kun leletek jellegzetes női viseleti darabja a párta, a hajtűk és az övcsat volt. A női fejrevalók között a pártán a legarchaikusabb a háló vagy a recefőkötő volt. Folytonossága a 17-18. századig nyomon követhető. Az Alföldön - de országszerte is -jellemző volt, hogy hosszú hajat viseltek a pásztoremberek még a 20. század elején is. A férfihaj fonása keleti hozadéka a kultúránknak. Korai ábrázolások is vannak róla: a Képes Krónika 21. lapján „A magyarok bejövetele Pannóniába” c. jelenet egyik háttal álló alakján látható a fonott hajviselet. A kunok vándorlási területén talált különböző korokból való sírszobrok ugyancsak varkocsba font hajjal örökítették meg az elhunytat. A férfi fejrevalók közül a kunsüveg az, aminek folyamatossága a 13. századtól kezdődően nyomon követhető egészen a 18. századig, amíg ki nem szorította a kalapviselet. A kunsüveg vagy túrisüveg elterjedt viselet volt az Alföldön. Elsősorban katonaföveg volt, de a köznép is hordta. Az 1781-beli kun kapitányi rendelet figyelmeztette a tekintély dolgában hadilábon állókat, hogy a kunok „ha más vidéken járnak, a csordában ne verekedjenek, főtiszt urak előtt kocsival kitérjenek, süveget emeljenek, és a vámosokat privilégiumaik hánytorgatásával ne bosszantsák.” A süveg viseletét a redemptio (1745 után katonai előjog) polgári viseletként 1764-ben Túrkevén már tiltja, 1777-ben Kisújszállás úgy határozott: „Minthogy a negédes ifjúság, annyival inkább a szolgálatban levő suhantzok az süvegeken tsinált abrontsokkal, huntzfutkájok sodorgatásával, s némelyek tsákó viseléssel magokat kínyessígre, negédségre, s tséltsapságra nagyon elkapartak, az ilyeténekkel megzaboláztatásokra nézve ennekutána ha kik ilyeténbe tapasztaltatnák, totie quoties 12 korbátsokat szenvedjenek.” A század végén a süveg lassan kiment a divatból. Négyszáz éven át tartotta magát ez a kunsági fejfedő. A másik jellemző viseleti darab, a suba hosszú életét ugyancsak a pásztoréletforma lassú változásával magyarázhatjuk. A suba 4-5 juh bőréből készült fél- vagy egész köralakú darab. Nyaka köré fekete báránybőrből kacagány gallért varrtak. A szűcsmesterség virágzása idején az ünneplő bundák (a Kunságon ez a nevük) valóságos remekművek voltak. A kunsági bundát fekete-bordólilás árnyalatú kálomistás színnel hímezték, kunrózsa és rozmaring ágú díszítés futott a válltányérján. A juhbőrsubákat, a csikóbőrből készült, szőrével kifelé fordított bundákat a közép-ázsiai nomád népek is viselik, de a juhbőr suba formájára a kaukázusiak hurkája hasonlít leginkább. A pásztorviselet éke, a 19. században már csupán ünnepeken hordott darab volt a cifraszűr. Viselettörténeti kutatások eurázsiai eredetű darabnak ismerik. Talán a legvitatottabb viselet, ami ugyan sajátosan magyarnak mondható, de alapszabását Keletről kapta, a szűrcsatok a hódoltságkori mentékből kerültek rá, az állógallér keleti eredetű, de szögletes gallérja a reneszánszot idézi. A jászkunsági szűrök díszítése oszmán-török hatást sugall. Meglehetősen tarka a kép, ami azt igazolja, hogy egy pásztorköpönyeg - ami hajdan nemezből készült, s jószerivel az egyetlen hajléka, menedéke volt a pásztornak az időjárással szemben - ha elveszíti eredeti funkcióját, csupán formájában őrzi a régit. Ünnepi viseletként csak arra való, hogy a közösségi ízlést megvillantsa. Miután nem mindennapos használatú, kínálja magát a díszítésre. A 19. századra kialakultak a táji típusai, s olyan tökélyre vitték a díszítést, hogy már minden nagykun város más-más motívumokkal ékesítette a szűrgallérjait. A kunsági díszítőművészet legarchaikusabb eleme a kunhímzés, ami párnavégeken maradt ránk. A múzeumok szép számmal őriznek belőlük, a legszebb darabokat Györffy István, az Alföld kutatója gyűjtötte be a Néprajzi Múzeum számára. A szőrhímzés (gyapjúhímzés) kompozíciója és színösszetétele csak a Nagykunságra jellemző, teljesen eltér az Eszak-Magyarországon és a Dél-Alföldön előforduló hímzéstől. Szabadrajzú, a minták kompozíciója úgy épül fel, hogy a középpontot hangsúlyozza a két párhuzamosan futó vonal között. Díszei nagy rozettákból, kunrózsákból állnak. A tatár díszítőművészetben találjuk párhuzamát. A kunhímzés alapmintakincsét a Havaselve és Moldva vidékéről hozhatták magukkal eleink. Sehol nincs olyan nagy becsülete a juhtartásnak, mint a Kunságon. Húsáért, bőréért, szaporulatáért tartották. Táplálkozási kultúránkban szép keleti szokás maradt meg napjainkig. Az ünnephez kötődik, a lakodalmas szokások őrizték a juhfej rituális osztásának hagyományát. A birkatest legértékesebb részét, a fejét, a tiszteletbeli adagot a leginkább tisztelt vendég, a messziről jött, vagy a legidősebb, legrangosabb kapta. A fej elfogyasztásának előjoga Kunhegyesen, Karcagon, Kisújszálláson, Mezőtúron a násznagyot illeti meg. A Kunsággal határos területeken a násznagy első szedésének joga ugyan él, de nem korlátozódik meghatározott darabokra. A szokás teljesen hasonló a közép-ázsiai kazakok és kirgizek, a kunok legközelebbi rokonai között élő hagyománnyal, ahol a legnagyobb tisztelet jele a főtt juhfej asztalra tétele. Sorolhatnánk még a néprajzi sajátosságokat, hiszen más kulturális elem is jellemző, különösképp a temetkezési szokásokhoz kötődően. Bár töredékesek ezek az adatok, elemeikben élnek a mai Kunság népi kultúrájában, hiszen a kultúra is folytonosan változik. Mégis kevesek az itt élők számára, hiszen ezek táplálják azt a sajátos történeti tudatot, ami élteti az itt élőket. Az idelátogató idegennek rögtön feltűnik, hogy egyenes derekú, szúrós szemű, szilaj természetű emberek élnek itt. Büszkék. Kunsági magyarnak lenni nem akármi! Tartást ad. Olyan sors ez, amelyet vállani kell, mert fogódzót ad az embereknek. Ma ugyancsak időszerű a néprajztudós Györffy István intelme: „Európa az egyéniséget tiszteli bennünk,nem a tanulékonyságot (...) nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést.” Az asszonyok ünneplője a kunsági kisbunda volt. (A Nagykun Múzeum fotóarchívumából) Kunhímzés Kunsági férfiak jellegzetes viseletben: kunsüvegben, cifraszűrben és subában. (A Nagykun Múzeum fotóarchívumából)
