Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. november BEKE MIHÁLY ANDRÁS Megtorlás-napi emlékezés az erdélyi ’56-ra Azt hiszem, igazából nem október 23-a, hanem inkáb november 4-e, a Megtorlás gyásznapja alkalmas arra, hogy megemlékezzünk az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc határokon átcsapó hullámveréséről, a mindmáig kevéssé ismert erdélyi ’56-ról. Erdélyben ugyanis nem robbant ki megünnepelhető forradalom, nem volt szabadságharc. Csak nemzeti szolidaritás és a magyarországhoz hasonlíthatóan kíméletlen, az erdélyi magyarok életére mindmáig tragikusan kiható megtorlás volt. Kevéssé ismert, hogy Erdély nagy romlásának újabbkori, máig tartó szakasza 1956 őszén kezdődött. A magyar forradalom novemberi vérbefojtása jó ürügyet és kiváló alkalmat kínált a bukaresti kommunista vezetőknek, hogy tartósan, máig hatóan megfélemlítsék a nemzet szabadságvágyával azonosuló erdélyi magyarságot. 1956-ban Magyarországon véres zsamokságellenes forradalom robbant ki. Erdélyben csendes, az együttérzésben megnyilvánuló forradalom zajlott le, a nemzeti szolidaritás forradalma . Erdélyben nem voltak utcai harcok. Mégis, amikor 1956 őszén a Szabad Kossuth Rádió arra kérte hallgatóit, hogy tegyék ki készülékeiket az ablakba, hogy az utcán is hallhatóak legyenek a hírek - Erdély-szerte a nagy veszedelemben is számos ablakba kitették a rádiót. A kisebbségi sorsban élő határon túli magyarság, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, mindenütt együtt élt, együtt lélegzett az anyaországgal. Számos gesztussal kifejezte lelki-szellemi közösségét a szabadságharccal. Az 56-os szabadságharc a lelkek mélyén az egész magyar nemzet szabadságharca volt. Erdélyben, bár nem voltak utcai harcok, az erdélyi magyar értelmiség egy hullámhosszon élt a budapestivel. A magyar forradalom különösen a majdani értelmiségre: a kolozsvári meg a temesvári diákságra és tanáraik egy részére volt fölrázó hatással. Maguk is szervezkedni kezdtek, egyrészt független diákszervezetek formálódtak. Másrészt pedig számos módon adták jelét a magyar szabadságharccal való együttérzésüknek. A hirhedett Securitate azonban a szervezkedés minden csíráját elfojtotta. És az a rendszer, amely „megtűrte” a vietnami, kubai, koreai szimpátiatüntetéseket, a harcra jelentkezett „önkénteseket” -, akkor, 1956 őszén a magyar szabadságharccal való együttérzés legegyszerűbb jeleit keményen megtorolta. Elég volt gondozni a Házsongárdi Temetőben a magyar írók sírját, elég volt november 4-én egy szál gyertyát gyújtani, elég volt lemásolni Illyés Gyula Egy mondta a zsarnokságról című versét (milyen ritkán hallhatjuk manapság!), elég volt fekete gyászszalagot viselni novemberben, elég volt elmondani egy imát 1957 tavaszán a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyok hazatéréséért, hogy a magyar diákok, tanárok, írók, kétkezi munkások százait hat-nyolc-tíz-tizenkét év börtönbüntetésre ítéljék. A nacionalista-kommunista román vezetők már akkor megérezték azt, amit mi magyarok mindmáig nem tudatosítottunk magunkban eléggé: milyen mély sodrású volt az erdélyi ’56, mennyire össznemzeti szabadságharc folyt 1956- ban az utcákon, Pesten, és a lelkekben Erdélyben. A megtorlás emléknapján nem feledkezhetünk meg arról, hogy azért történtek Erdélyben elszigetelt, reménytelen akciók. A magyar forradalom híreitől Erdély-szerte föllelkesültek a középiskolások is. Sepsiszentgyörgyön néhány lelkes diák titokban megalapította a Székely Ifjak Társaságát. Fegyveres ellenállásra, röpcédulázásra, foradalomra készültek. Végülis csak annyira futotta erejükből, hogy 1957 március idusán éjszaka titokban megkoszorúzták a város főtéri parkjában az 1848-as szabadságharc emlékművét. A városkában hatalmas visszhangot, együttérzést kiváltó akciót a következő esztendőben is megismételték. De akkor már várták őket a szekusok, 10, 12 év börtönre ítélték ezeket a 16,17 éves diákokat, Jancsó Csabát, Bordást, Szabó Lajost, és az elfogott csapatot, akik a börtönben váltak férfiakká. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar szabadságharc a román diákság és értelmiség körében is lelkes visszhangra lelt. A temesvári diákság politikai tüntetéssé változott szolidaritási gyűlését a hadsereg verte le, 31 diákot ítéltek sokéves börtönbüntetésre. A román kommunista vezetők, Gheorghe- Gheorghiu-Dej főtitkárral az élen nem véletlenül tartottak attól, hogy a magyar forradalom átcsap a határon. És nem véletlenül sürgették már az első perctől az internacionalista beavatkozást és a megtorlást. (Dej sokezer magyar kivégzését követelte.) Sőt, a maguk tevékeny katonai részvételét is fölajánlották az oroszoknak, akik azonban inkább önmaguk végezték el ezt a piszkos munkát. Annyi azonban ma már bizonyos, bár kevéssé közismert, hogy azokban a lázas hónapokban román szekusok százai jöttek át civilben segíteni a magyar kollégáknak a „rendteremtésben". A magyar-román viszonyban a máig tartó fordulatot, a két nemzet közti feszültségeket bontó „internacionalista barátság” leplének lerántását Gheorghiu-Dej 1956 decemberi marosvásárhelyi beszéde jelenti, amikor is a főtitkár a tartományi pártértekezleten nem csupán az ’56-os magyar forradalmat ítélte el, hanem kollektív hűtlenséggel vádolta meg az egész erdélyi magyarságot. Te-Páskándi Géza gyük hozzá: joggal. Az erdélyi magyarság tömege nem volt hű soha a román hatalomhoz. Bár a sajtóbeszámolókból ez kimaradt, a megfélemlített erdélyi magyarság körében gyorsan híre ment ennek a vádnak. Aki még nem hallott erről az ítéletről, azt is megcsapta annak a szele. Romániában országos kampány indult az 56-os magyar forradalom ellen. És ennek ürügyén ’56 őszén megindult az évekig tartó, a magyarokat fizikai létükben és intézményeikben sújtó megtorló hadjárat. Ekkor in-TAMÁSKA PÉTER Mi történik a Felvidéken? Miközben a szlovák sajtó már hetek óta egy új politikai felállás változatairól cikkez, nálunk alig esik szó a lehetséges pozsonyi változásokról. Noha a Szlovák Köztársaság elnöke, Rudolf Schuster áldását adta az előre hozott választásokról szóló népszavazásra, gyorsan kiderült, hogy a Meciár ellenes láz már nem biztosít elég bázist a jelenlegi kormánykoalíció pártjainak, ami viszont minket érint, az új közigazgatási törvénytervezet kihúzhatja a talajt a Magyar Koalíció Pártja (MKP) politikusainak a lába alól. Lehet, hogy Bugár Bélának igaza volt, amikor kijelentette:„A kommunizmus alatti rendszer is jobb volt a magyarok számára, mint amit Medáltól örököltek”? Vagy amit a jelenlegi kabinet javasol? Csakhogy Bugár hol kilépne, hol pedig benn maradna a kormányban; neve így állandóan közszájon forog egész a nevetségességig. A dolog komikuma, hogy az MKP képviselőjeként Csáky Pál miniszterelnökhelyettes személyében magyar politikus felelős a kisebbségek helyzetéért. A Dzurinda-kormány mégis azt szeretné, hogy a magyarlakta délnyugati járások a nagyszombati (Tmava) kerülethez tartozzanak, ahol a magyarság aránya súrolná a kisebbségi jogok gyakorlásához szükséges húsz százalékos határt. Noha az Európa Tanácsba való felvételekor Szlovákia kötelezte magát, hogy a területi átszervezések nem módosíthatják az egyes régiókban a kisebbségek arányszámát, most a kormányzat nyers, adminisztratív erőt akar alkalmazni a magyarokkal szemben. Az ideológia kézenfekvő. Az első köztársaság nyugaton, de Sztálin által is oly kedvelt politikusára, a cseh Eduard Benesre hivatkoznak: Nem szabad a magyaroknak autonómiát adni - holott az MKP javaslata csupán csak az, hogy Nyitra helyett egy 52,5 százalékban magyar többségű komáromi megyét hozzanak létre -, mivel a területi s egyáltalán a kollektív kisebbségi jogok megadása, mint azt Benes oly bölcsen mondta, veszélyeztetné az ország biztonságát s Közép-Európa békéjét. Ahelyett, hogy Szlovákia pénzügyi összeomlása ellen fogna össze az új politikai osztály, s merész gazdasági célok hevítenék (1992-ben még új Svájcot ígért), inkább úgy döntött: elég, ha az állami élet banálisán forog tovább a magyarellenesség tengelyén. „Tartok tőle - fenyeget Prokes, Nyitra magyarellenes polgármestere -, hogy az egész úgy végződhet, mint Koszovóban tördult meg a következményeiben máig kiható általános támadás a magyar egyházak és iskolák ellen. Ekkor szüntették meg az önálló kolozsvári magyar egyetemet, amelyet az erdélyi magyarság kitartó sürgetése ellenére mindmáig nem indítottak újra. Ugyanakkor koncepciós perek hosszú sorában elítélték az Erdővidék és a Homoród-mente unitárius papságának zömét. Némely lelkészt családostul állítottak bíróság elé szervezkedés címén. Az egyik perben a kolozsvári teológia unitárius karának három tanárát, egy másik perben több mint tizenöt református és unitárius teológiai hallgatót és több református lelkipásztort ítéltek hosszú börtönbüntetésre. Százával nyelte el a magyarokat a hírhedt szamosújvári börtön, majd a román gulágok valamelyike a Duna-Fekete-tenger-csatoma pusztító építőtelepe vagy a mocsaras, gyilkos Duna-delta. Sokukat eleve halálra ítélték és ki is végezték. Mint Sas Kálmán érmihályfalvi lelkészt, akit több falustársával egyetemben fogtak el. Társainak halálos ítéletét végül, kegyelemből életfogytiglanra változtatták. Nem gyilkoltak ők, nem raboltak, csupán református közösségüket szervezték. A kivégzettek meg a román lágerekben elpusztult magyarok neve, száma mindmáig ismeretlen. A bukaresti elvtárs uraknak arra is volt gondjuk, hogy az erdélyi magyarságot ne csupán fizikailag, hanem lelkileg is megtörjék. A magyarságot nem csupán elpusztítani akarták, hanem legyőzni is. A megfélemlítő megtorlás légkörében tömeggyűlésekre erőszakkal összeterelt, megfélemlített magyar munkásokkal és értelmiségiekkel, szövőnőkkel és orvosokkal, vasmunkásokkal és írókkal a magyar szabadságharcot megbélyegző kiáltványokat „írattak” alá. Fölmérhetetlen erkölcsi kárt okoztak a magyarságnak azzal, hogy az erdélyi magyar írókat is bevonták ebbe a kamtént.” Prokestől azt is megtudhatjuk, hogy nemcsak a magyar részeken bőven termő gabonáért folyik a harc, hanem a hamarosan stratégiai nyersanyagnak számító csallóközi édesvíz-készletekért is. Amikor mindezt elzengi, talán még az általa sokat bírált kormányfő is homlokon csókolja... A magyarlakta Dél azonban korántsem olyan gazdag, mint azt a „magtár köztársaság” közhelyével operáló szlovák zsurnaliszták el akaiják hitetni. A magyar polgármesterek egyöntetűen úgy vélik, hogy a meciari gazdaságpolitika szándékosan züllesztette le ezt a részt azzal a céllal, hogy a szlovák bankok és vállalkozók nyomásának ne tudjon ellenállni. A szlovák falusias imperializmus az állami tartalékföldek kérdésében is érvényesül: a zömében magyar tulajdonosoktól oda került földek sorsába az önkormányzatoknak nincs beleszólása. (Kicsiben a háziasszony szintjén mindez úgy jelentkezik, hogy Nyitrán olcsóbban árulnak a piacon, mint a magtár köztársaság székhelyén, Dunaszerdahelyen.) Rózsa Ernő, a felvidéki magyar politika nagy öregje nem véletlenül beszél arról, hogy az utódállamok - köztük Szlovákia - nyolcvan év alatt bebizonyították, méltatlanok a nekik juttatott kisebbségi vidékek kormányzására. Ez a feszítő kérdés az MKP-n belül is ellentétekhez vezet. Az „alapító atya”, Duray Miklós tekintélye eltűnőben, s Csákynak is nem egyszer vetik a szemére, hogy a román utat választotta: akárcsak az RMDSZ-nek, az MKP-nak is egyetlen célja van csupán, s ez a kormányon maradás. Eddig három fontos dologról mondott le a magyar parlamenti frakció: az autonómiáról, az önálló (s nem városi, mint a komáromi vagy a királyhelmeci) magyar egyetemről s a komáromi magyar püspökségről. Ha az ember a frakció legradikálisabb képviselőjével, Kvarda Józseffel vagy dunaszerdahely polgármesterével, Pázmány Péterrel beszélget, akkor világos, hogy nem passzív túlélésre, hanem gyökeres fordulatra kéne felkészíteni a magyar pártot. S van még egy feszítő kérdés ott Délen. Olyan, mint egy hideg nap, amelynek lángja még nem csapott ki, de már vakít. A cigánykérdésről van szó. Ha marad a mai születési trend - az, hogy az újszülöttek negyven százaléka roma -, akkor 2066-ra már ők fogják alkotni a kicsinyke köztársaságban a többséget. Ha erre gondol az ember, hihetetlenül kicsinyes a szlovák hatóságok igyekezete, hogy a vepányba, máig ható lappangó lelkiismereti válságot idézve elő az erdélyi magyar szellemi közéletben. Volt, aki leikéből fakadó meggyőződéssel, volt, aki hitében megtévesztve, volt aki áltatva, és volt aki súlyos kényszer alatt írta alá ezeket a nyilatkozatokat... Igazán nem tudni, mi a nagyobb a tüske a lélekben a jótékony felejtés, vagy pedig a lélekromboló szembenézés... Arról azonban nem feledkezhetünk meg, hogy az akkor már közismert és köztisztelt magyar írók közül ketten bizonyosan nem írták alá a nyilatkozatokat: Székely János és Páskándi Géza. Az Ő bűne annyi, hogy erdélyi magyar költő volt. Vétke pedig, hogy részt vett a kolozsvári magyar diákszövetség programjának megszövegezésében. Hat évet kapott érte, mind leülte, ledolgozta a Deltában.- Géza soha nem beszélt gyűlölettel még a börtönőreiről sem - emékszik vissza az öt éve elhúnyt költőre a felesége, Páskándiné Sebők Anna -. Azt mondogatta, ő ugyan mindenkinek megbocsát, mert megbocsátás nélkül nem lehet élni. De nincs megszépítő múlt, nincs megszépítő emlékezés. Hát hogyan is szépíthetne a megemlékezés, amikor emlékezés sincsen igazán?! Az ’56-os forradalom, megkésve bár, de Magyarországon győzött. Ám véget ért e vajon az ’56-os megtorlás Erdélyben? Vagy még nincs is itt az idő az emlékezésre, hiszen még körülöttünk él a múlt? Hiszen 1990 márciusában Marosvásárhelyen (éppen Marosvásárhelyen!) mintha az egész magyarságot hűtlenséggel vádoló Gheorghiu-Dej szelleme kísértett volna a magyar pogrom idején. Aztán 1990 decemberében Gyulafehérváron Petre Roman vezényelte a dühödten nacionalista román tömeget a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkárának, Szőcs Gézának a jelenlétében. Az a Petre Roman, aki ma Románia külügyminisztere és az RMDSZ koalíciós partnere... Hát vajon elmúlt-e már a múlt?... lük egykultúrájú magyarok oktatási, művelődési és vallási intézményeinek minél szűkebb teret szabjanak. S mindehhez negatívumként társul az a foglalkozáspolitika, amely nem csak a felvidéki magyarságot sújtja, de pusztító hatással van a cigányokra. Míg a szocializmusban betanított munkásként, afféle szendvicsemberként úgy-ahogy igazodtak a többségi társadalom szokásaihoz, most munka híján csak saját, bűnözésre hajló peremkultúrájukat élik. Fliába van tele romával a lipótvári fegyintézet, mint az ottani HVG, a Profit írja, - a föld termésének harmada tűnik el évente. Rendeljék ki a hadsereget? S ha lövetni úgysem lehet, akkor minek? Ilyen s más hasonló viták nemcsak a sajtóban, de a parlamentben is folynak. Még a legliberálisabb magyar képviselő, Á. Nagy László is a türelemre intő Csáky Pál védelmében nem átallotta azt mondani, hogy Szlovákia keleti részén a cigányok még a kőkorszakban élnek. Ez persze csak képbeszéd. Azonban már felnövőben az a cigány és fehér nemzedék, amelyet nem tanítottak meg dolgozni s amelyben aggasztóan sok a félanalfabéta és az írástudatlan. A tudatlanság pedig - mint azt a börtönök nevelőtisztjei nap mint nap tapasztalják - maga a pokol. Szent Péter-Pál templom, Egyházgelle (14. sz.) Hírek a csendesnek tűnő Felvidékről
