Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-06-01 / 6. szám
2000. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal SZENTE ILDIKÓ Harmadik Erő vagy harmadik világ BORBÉLY ZSOLT ATTILA Trianon és mögöttesei A magyar politikai élet szándékolt kétpólusú megosztása egyelőre nem jött létre. Könnyen lehet azonban, hogy a két remélt pólus valójában egy lenne. A kormányzó pártok elmúlt tízéves története azt mutatja, hogy az országban a politikai élet tere zsugorodik. Az MDF-kormány idején jelentkezett először a párt és a kormánya vagy a kormány és a pártja megosztottság. A feladvány megoldatlan maradt. Boross Péter és Lezsák Sándor megkísérelte a kormányzati és pártfunkciók elkülönült kezelését, de kísérletük kudarcot vallott. Horn Gyula képes volt pártját a kormányzati ciklus során botrányokkal összetartani, de azon az áron, hogy az MSZP, törzsszavazói állhatatossága ellenére, mára már tökéletesen elvesztette politikai jellegét, és lassan egy nosztalgiaklub elmeszesedett reflextáncát mutatja, egyensúlyzavarosan. A kisgazdapárt működését sem a politikai tevékenység, hanem az állami támogatások osztása biztosítja, és tagságának politizálásáról hír már régóta nincs. A Fidesz legutóbbi döntése a miniszterelnöki és pártelnöki válásról szintén abba az irányba mutat, hogy a kormányzati munka és a pártok politikai tevékenysége egyre távolabb kerül egymástól. Lehetne arra hivatkozni, hogy a „tőlünk fejlettebb nyugati demokráciákban” is ez így meg úgy van, de ez sokkal inkább a megfigyelt folyamat általánossá válását igazolja. A helyzet képtelensége, hogy tíz évvel a rendszerváltás után, ma, sokkal kevesebb embernek van lehetősége politikai kérdésekben csoport keretein belül véleményt formálni, mint a kádári időkben! A pártok akár kormányon vannak, akár ellenzékben, a fizetett és az önkéntes tagok ellentétével megosztottak és vezetőik kommunikációs menekültként, elzárt területekre bujdokolnak, ahol sem a tagokkal, sem a szimpatizánsokkal nem kell találkozni. Nyilvános politikai gyűlést hosszab ideje csak a MIÉP képes tartani. A politikai aktivitás kihűlésével arányos mértékben, a parlamenti tevékenység is fokozatosan veszít jelentőségéből. Az ülésszámok csökkentése, az egész törvényhozási folyamat szabályozása azt eredményezi, hogy a választott képviselőknek egyre kisebb beleszólása van a törvényhozásba (egy részük meg sem szólalhat saját jogán!). A bizottsági „munka” gazdasági részérdekek érvényesítésének tere. A közjó fogalma eltűnt a nyilvános szótárakból, ezért ebből a szempontból nem is tárgyalnak törvényeket. A törvények és rendelkezések közjóra gyakorolt hatásait a törvényhozási folyamat során senki nem vizsgálja, és az elkészült törvények nagyon sokszor nagyon távol állnak a közérdektől. A törvényhozási bizottságokban rendszeresen megjelennek az érdekcsoportok képviselői, akik a helyszínen érvényesítik akaratukat. A külföldi cégek megkövetelik, hogy a törvénytervezeteket előzetesen megkapják és véleményüket vegyék figyelembe. Mint egyikük fogalmazott: „ha nem tetszik, akkor megyünk az Árpi bácsihoz a lakására”. A politika megszűnésének másik tünete, és ez Antall József óta folyamatosan szélesedik, hogy kormányzati posztokat politikai háttér nélküli, úgynevezett „szakemberekre” bízák. A jelenlegi kormányzatban Dávid Ibolya és Torgyán József politikusok, a többi miniszter csak „szakértő” vagy báb. A kancellária miniszterség rögös útja jelzi, hogy a politika és a bürokrácia fogalmának látszólag ártatlan összekeverése olyan eredményre vezet, ami egyformán tagadja a képviseleti és a közvetlen demokrácia lehetőségét. A kabinetrendszerek gyakorlatilag a kormányon belüli közvetlen demokráciát ássák alá. Az a paradox helyzet, hogy szabadon választott kormányok, nem a választóknak tett ígéreteket váltják valóra, hanem menekülni kezdenek a választóik elől. A menekülés egyik útvonala a felelőtlenül erőltetett EU-tagság kollektív disszidálási rémálma. És minél távolabb kerül a disszidálás lehetősége, annál közelebb jutunk a harmadik világra jellemző politikai struktúrákhoz. Törzsi alapon szervezett pártbürokráciák állóháborúja, a politikának egyetlen GDP- mutatóra redukálása, a közigazgatás, oktatás, egészségügy „magánosítása”. A kormányzati munkának a koncessziók, monopóliumok és kedvezmények osztogatására koncentrálása olyan szellemi szegénységi bizonyítvány, amire nemzetközi segélyt lehet kérni... A harmadik világ a fejlesztésére kitalált programokba rokkan bele. A fejlesztés és a fejlődés ellentétes dolgok. A fejlesztést bürokraták agyalják ki (lobbinyomásra), a fejlődés az élet természetes része (lenne). Az EU-bürokraták semmilyen ötlettel sem képesek megállítani a segélyre szoruló területek folyamatos növekedését az EU-ban! A mi kollektív disszidálásunk a segélyre szoruló területüket növelné, ezért nem lelkesednek, de a kereskedelmi, adó- és állami támogatási előnyöket szívesen használják az olcsó (az egyszerű önújratermelésre már nem elegendő) bérű munkaerővel együtt. A két erő, a korlátlan EU-kapzsiság, valamint a bürokrácia a politikai ellenőrzés alól elszabadult hatalma választási lehetőséget kínál: vagy az EU határain belül ajándéktárgyakat farigcsáló rezervátum leszünk, vagy a nemzetközi részvénytulajdonosok bürokrata eunuchok által működtetett Parlamentes kalifátusa. A két lehetőség közötti választás csak a Harmadik Erő lehet, ami képes spontán és autonóm politikai aktivitásra, és amely nem fél kimondani azt, amit lát és ami visszaadja az egyik nagyon fontos és magasrendű kulturális tevékenységnek, a politikának a rangját és megbecsülését. (Alapkérdés: Együtt vagy külön utakon?) A trianoni döntés nemcsak Magyarország területének kétharmadát csatolta el az anyaországtól, hanem nemzetnyi részeket hasított ki a magyarság testéből is, idegen és ellenséges államok uralma alá kényszerítve azokat. Olyan helyzet jött létre, melyben az egyes elcsatolt nemzetrészek politikai elitjeinek zsarolhatósága, korrumpálhatósága megnőtt: az idegen államok érdekei nyilván ütköznek - a hiteles magyar érdekképviselet törekvéseivel -, hogy e szervezetek ne magyar, önelvű politikát folytassanak az illető országban, hanem azon ország politikáját - esetleg - magyar nyelven. E törekvésük a két világháború között nem járt különösebb sikerrel, de a gerincpuhító kommunista uralom, egy helytartó elit kialakulása illetve önátmentése után éppen napjainkban tragikus eredménnyel jár. Felvidéken és Erdélyben a magyar politika legfeljebb a jelszavak szintjén fogalmaz meg összmagyar érdekeket, ténylegesen a többségi államok „eurokonformitásának” hitelpecsétjét biztosítja. Az anyaországban hasonló a helyzet. Az 1945-öt követő évek majd az 1956 utáni periódus lefejezték a jobboldali elitet. Nemcsak a szó szoros értelmében, hanem a nagyarányú s elsősorban a jobboldalt sújtó kivándorlás által. Egy baloldali diktatúra küszöbén vagy annak megtorló intézkedéseit megelőzve, érthető módon nem ezen eszmekor hívei kerestek másutt boldogulást. A baloldal pedig néhány évtized alatt az anyaországi lakosság egészséges nemzeti ösztöneit elsorvasztotta, hamis, önlebecsülő képet rajzolt a Nemzet elé, s az egyéni érvényesülést, az anyagi örömöket központba állító értékrendet sulykolt a társadalomba. 1989 után a nyugati fogyasztói minták hirdetőinek volt mire építeniük. Eljutottunk oda, hogy az anyaországban a lakosság kb. fele olyan pártokat részesít előnyben, melyek nemcsak közömbösek a teljes nemzet érdekeivel szemben, hanem egyes képviselőik nyíltan hirdetik, hogy ők a magyar nemzetet a magyar állampolgárok közösségével azonosítják, kizárva így a nemzet közel egyharmadát a politikai horizontból. A sors különös kegye, hogy 1998-ban olyan kormány került az ország élére, mely ez ellen kíván tenni, össznemzetben gondolkodik s van programja a magyar nemzetrészek politikai egységbe forrására. (A tabu) Mindezzel együtt Trianon kérdése egyike a magyarországi tabutémáknak. Érdemes visszaemlékezni, mekkora felhördülést váltott ki Raffay Ernő 1991-es javaslata, hogy helyezzék méltó helyére, a Szabadság térre a Trianoni Emlékművet. Akkor a balliberális sajtó a „környező nemzetek érzékenységéről” szónokolt szemforgató módon. Holott ha a románságnak december elseje - az erdélyi magyarság gyászkeretes napja - lehet nemzeti ünnepe, akkor mi még Trianon felett érzett fájdalmunkat se fejezhetjük ki? Egy nemzet a maga ünnepei, emlékművei, szimbólumai megválasztásában csakis saját érdekeire és értékeire kell figyeljen. A lehető legtermészetesebb lenne, hogy a magyar iskolákban Trianon emléknapján, június 4-én tartsanak rendhagyó történelemórát, megkísérelve bepótolni mindazt, amit elmulasztott megtanítani erről a napról és következményeiről a Kádár-rendszer. Mert tíz évvel a rendszerváltás után kétséges, hogy van az anyaországot megjárt olyan erdélyi magyar, akit legalább egyszer le ne románoztak volna. Tehát van mit tenni a nemzet önképének egységét visszaállítandó. „... a haza lelked része/ határait beléd véste ezer éve/ ezer éve a hit” mondja a költő Horváth Sándor. Ezt a hitet kellene újratermelni, a nemzet történelmi-kulturális-politikai egységére összpontosítva. (A „légneműsített” határok) A Trianon-kérdést tabusítók egyik demagóg fordulata, hogy a jövő Európájában nem lesz jelentősége a határoknak. Ezen érvelés több ponton is sántít. Hogy miként fog kinézni a jövő Európája, azt jelenleg senki nem tudhatja. Ami körvonalazódik, az messze nem olyan vonzó, mint amit Közép- és Kelet-Európábán elképzeltek egy évtizede. Amikor egy államfeletti hatalom a helyi társadalmak politikai opcióit felülbírálja (lásd Ausztria esetét Haiderrel), akkor itt az ideje az állami szuverenitás kérdéskörét újragondolni és ennek fényében az egyesült Európa haszon/ költség arányát újraszámolni. De ennél sokkal megtévesztőbb azt állítani, hogy a határoknak akár ebben a jelenleg érvényes elképzelésben is, ne lenne jelentősége. Miféle szánalmas, kizárólag a külsőségekre összpontosító szemlélet az, mely a határok jelentőségét egyedül az átjárhatóságban méri? Hiszen továbbra is lesznek állami éntézmények, melyek első számú eszközei lesznek az egyes nemzetek fejlődéséneklTovábbra is a román állam oktatási és adminisztratív hatalma alatt lesz az erdélyi magyarság, továbbra is éppen úgy ki leszünk szolgáltatva a román többség kénye-kedvének, mint eddig. Aki a határok belátható időn belüli eltűnéséről beszél, az vagy nem tudja mit mond, vagy szántszándékkal igyekszik megtéveszteni a közvéleményt. (Az utólagos törvényesítés kérdése) Sokan idézték már Deák Ferenc bölcs gondolatait arról, hogy csak az van elveszve, amiről a nemzet önként mond le. A sajnálatos helyzet az, hogy a nemzet nagy része lemondott már különböző formában a magyar újraegységesülésről. A jobboldalinak aligha nevezhető Méray Tibor mutatott rá 1994-ben a Népszabadság hasábjain, hogy micsoda abszurdum a határok békés megváltoztatásáról eleve lemondani. Ez azonban nem akadályozta meg az MSZP-SZDSZ kormányt abban, hogy olyan alapszerződéseket kössön, melyeket Tőkés László joggal nevezett harmadik, önként vállalt Trianonnak. Az erdélyi és felvidéki magyarság érdekképviseleti szervezetei úgy vesznek részt a többségi kormányban, hogy programjuk leglényegéről, éppenséggel a magyar jövőképet kínáló autonómiáról, illetve társnemzeti koncepcióról mondtak le nyíltan (Felvidék) vagy burkoltan (Erdély). Az erdélyi magyarság nemzeti önkormányzatának román versenypártként való viselkedése, a román kormányhatalomért való ringbeszállása, illetve e kormányhatalom részbirtokosakénti magatartása Kolumbán Gábor találó megfogalmazásával tulajdonképpen Trianon törvényesítése. (Esélyek Trianon meghaladására) Trianoni traumát többféleképpen lehetne feldolgozni. A védekező hadállású és öncsonkító megoldás a határon túli magyar nemzetrészeknek az anyaországba való betelepítése lenne. Ezt szerencsére még egyetlen magyarországi politikai erő sem vállalta fel nyíltan. Egy másik megoldás az, melyet a jelenlegi kormány politikája körvonalaz: meghatározni a külhoni magyarság anyaországi jogi státuszát, valamint egy közös politikai fórum keretén belül (MÁÉRT) egyeztetni az egyes nemzetrészek politikai törekvéseit. E politika egy tágabb értelmezési keretbe ágyazható, melyet röviden úgy fogalmazhatnék meg, hogy az adott politikai helyzetben a lehető legszorosabb, legélőbb szellemi-kulturálisgazdasági és politikai reintegráció. Az anyaország felelőssége e program kidolgozása és gyakorlatba ültetése, sőt a kisebbségi magyarsággal való elfogadtatása is. Miként György Attila írta a kolozsvári Krónikában (2000. április 22.): „Össznemzeti stratégiát elszakított, megcsonkított nemzetrészek megfélemlített vezetőire bízni szép, bizalmas ám fölöttébb veszélyes gesztus. A nemzet, a létező magyar nemzet és az őt képviselő magyar kormány feladata tehát kettős: nemcsak segíteni, de utat mutatni is kötelessége. Az anyanemzet szétszóródó, megtépázott fiaival szemben nem lehet engedékeny, sem túlzottan liberális. Az anyanemzet, bárki is képviselje, mindenkor csupán tekintélyelvű lehet: akinek joga és kötelessége gyerekeit épségben, egészben őrizni meg, hogy az idők végezetével híjával ne találtassék.” nagykMizsä-— NAGY-MAGYARORSZÁG-EMLÉKMŰ
