Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-04-01 / 4. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. április A baloldali Európa rémképe Lassan már fél éve tart az a hadiál­lapot, amelyet Bécsben az Európai Unió, az USA és - elsőként - Izrael idézett elő Haiderék pártjának elő­kelő második helyezését, majd a nép­párti-szabadságpárti kormány mega­lakulását követően. Baloldali és szélsőbaloldali tünte­tők zúdultak a hajdani császárváros utcáira, hetente, sőt már-már naponta rombolással, erőszakkal fenyegetve Bécset. Pedig a néppárti-szabadságpárti koalíció a demokrácia törvényeit ké­nyesen betartva vette át a hatalmat, maga Haider már olyan mértékben háttérbe vonult, hogy még a pártel­nöki tisztségéről is lemondott. De a szuverén Ausztriát kiközösítő szank­ciók változatlanul érvényben marad­tak, s a baloldali tüntetők rohamosz­tagait továbbra is szállítják Bécsbe a nemzetközi vonatok. Vagyis a liberalizmus által foly­ton hangoztatott szabad választás kö­vetelménye csak üres szólam. Ha a baloldal érdeke úgy kívánja, bármi­kor dönthet az utca diktatúrája. így volt ez már persze a „nagy” francia forradalom óta több mint kétszáz éve számtalanszor, s nagyon úgy néz ki, hogy önmagát ma is képes ismételni a történelem. Még hetven éve sincs, hogy a kommunizmus a legszerényebb becs­lések szerint is százmillió embert el­pusztító mészárlásokba torkollott, s ma már lassan újból - a kiközösítés veszélye nélkül - kritikus megjegy­zést sem lehet tenni a nyugat-euró­pai kommunizmussal, maoizmussal, anarchizmussal, szociáldemokráciá­val összefonódott bolsevizmusra. A bolsevizmus és a mai baloldal közös örökségből táplálkozik. A bol­sevizmus állami terrorral akarta gúzsba kötni az embereket. A bolsevizmus rokona, a globaliz­­mus gazdasági terrorral, az emberek egzisztenciális és szellemi ellehetet­lenítésével. Ha ezt az Ausztriát jelenleg kikö­zösítő, szankciókkal sújtó Európai Uniót nézzük, egyre több a kétely bennünk, magyarokban is. Ez az EU a baloldal Európai Uniója. A kiközö­sített Ausztrián kívül egyetlen jobb­oldali párt van benne, az Aznar ve­zette spanyol Néppárt. Az is kisebb­ségben, állandó nyomás alatt. Ez a konervatív, ugyancsak szelíd párt hallgatott akkor is, amikor a chilei népet a kommunizmus fenyegető ra­bigája alól felszabadító Pinochet tá­bornokot akarták Madridban a nem­zetközi brigádok utódai bíróság elé citálni. S hallgatott akkor is, amikor Ausztria ellen hoztak szankciókat. Sőt: maga is megszavazta ezeket a szankciókat! Pedig a spanyol Néppárt meg­nyerte a mostani választásokat is. De nem viselkedett másképp a „jobbol­dali” francia köztársasági elnök, Chi­rac sem. Bizony, úgy néz ki, hogy az eu­rópai jobboldal a nagy sakktáblán csak megtűrt, s bármikor lesöpörhető bábukból áll csupán. A baloldal har­sány egyedül. Állandó elhatárolódá­sokra kényszeríti a jobboldalt, mi­közben ő maga kommunistákat pá­­tyolgat, sőt tart kormányban. Ezt a mai európai baloldalt már meg sem érinti a szociális érzékenység szel­leme. A globalizmus, a multik, a me­gabankok készséges kiszolgálója ma már ez a baloldal. És a nemzeti érté­keket agresszíven háttérbe szorító, el­­tipró barbár kultúrszenny-áradat Eu­rópára zúdításában a multik, a glo­­balisták cinkosa. Szerencsére biztatóbb jelek is vannak az európai politikában. Már a baloldali finn és olasz kormány is burkoltan bírálta az elsősorban az EU soros portugál elnöke által továbbra is fenntartani szándékozó, Ausztriát kiközösítő diktatórikus politikát, a Berlusconi vezette jobboldal kemé­nyen tüntetett Ausztria és a Szabad­ságpárt mellett. Jörg Haiderről és a Szabadság­­pártról nagyon sokat írtak az utóbbi időben, s közben nem vették észre - vagy nem akarták észre venni - a ta­lán a radikális párt térnyerésénél is nagyobb szenzációt: a hagyományo­san jobbközép-konzervatív színeket képvisleő, Schüssel kancellár irányí­totta kormány elképesztően bátor ki­állását egy Európában teljesen új, a nyugati világ számára más távlato­kat, dimenziókat jelenthető politika mellett. Schüsselék bátorsága talán végre segít változtatni az európai jobbkö­zépnek a radikális jobboldaltól min­duntalan elhatárolódó magatartásán, amely különösen groteszk és szána­lomra méltó annak fényében, hogy a baloldal kommunista és volt anar­chistákat, moistákat is beemel rezze­néstelen nyugalommal és arcátlan­sággal a különböző kormányokba. Az osztrák népnek harmóniát, gyarapodást, szociális biztonságot akaró Haidert kiközösítették, miköz­ben az amerikai és a nyugat-európai olajérdek miatt cinikusan szemet húnynak a csecsenföldi népirtás fö­lött. „Rasszista” Haidert és Szabad­ságpártot emlegetnek, Izrael megsza­kítja a diplomáciai kapcsolatot Ausztriával, miközben megában Iz­raelben kőkemény fajvédő politika folyik már évtizedek óta, erről sokat tudnának mesélni a palesztiniai bör­tönök is. Felmerül tehát újra a kérdés: van­­e perspektíva ebben a pillanatnyilag egyre baloldalibb, sőt időnként egyre terrorisztikusabb, antidemokratiku­­sabb baloldali európai uniós szerve­zetekben Magyarország számára is? A válasz mindezek ellenére csak az igen lehet. Mert bíznunk kell abban, hogy Európa változóban van. Bíznunk kell abban, hogy az egész Európát gazda­sági, pénzügyi és kulturális terrorral fenyegető globalizmust meg fogják fékezni. Nem holmi álszociáldemok­rata hatalmak, hanem a „tőkés társa­ságok világuralmát” egy valódi szo­ciális programmal előbb-utóbb tör­vényszerűen megregulázó erők. Amelyek egyre inkább öntudatra éb­rednek. De persze azért még mindig kér­dezzük: nem önáltatás-e európai uniós tagságról beszélnünk akkor, amikor ha­zánk lakosságának pár százaléka na­gyon gazdag, a többi pedig hihetetlen nehézségekkel, a normális létet ellehe­tetlenítő anyagi gondokkal küszködik vagy teljesen a perifériára szorult? Amikor virágzó középosztálybeli út helyett máris a latin-amerikai nyomo­rúság vicsorog ránk? Mezőgazdaságunk, iparunk (vagy inkább volt iparunk?) nem éppen ró­zsás helyzete ellenére, a magyar kre­ativitás, szellemi tőke erejében igenis bízhatnánk. És egyenes gerinccel tarthatnánk egy előbb-utóbb amúgy is átalakulóban levő EU felé. A kér­dés csak az, hogy a magyar munka­erőt megfizetik-e végre? A multik, a nemzetközi bankok s a hazánkban rendkívül gazdag pár százaléknyi ré­teg hajlandó lesz-e a rablott vagyon­ból valamennyit visszaadni egy igaz­ságosabb közteherviselés, „újrae­losztás” érdekében? És milyen esz­közökkel, technikákkal oldható ez meg? Mert a magyarság a sajátos rend­szerváltozás után nem alamizsnát kér, csak jogos jussából szeretne va­lamit visszakapni. És még valami. A Központi Statisztikai Hivatal Népes­ségkutató Intézete már most mintegy 10 százaléknyi külföldi beáramolta­­tását teszi szükségessé, elsősorban a harmadik világból. Fekete Gyula nagy jelentősségű munkásságát már évtizedek óta a magyar népfogyatko­zás tragikus kérdésének szenteli. Balliberális, s korábban, a kádári kommunista, preliberális oldalról a cinikus gúnyolódás, „jobb” esetben a súlyos aggodalom érveit félresöprő közöny volt a válasz. Most egyszerre arról kezd a sajtó cikkezni, hogy elkerülhetetlen lesz a betelepítés. Hát nem a magyarság léte ellen irányuló tudatos stratégia része ez is? Hiszen ha azokat a pénzeket felsza­badítanák, amelyekre az előbb utaltam - s akkor még nem is beszéltünk a már amúgy is sokszorosan törlesztett adós­ság legalább egy részének elengedésé­ről -, akkor azonnal rendelkeznénk azokkal a lehetőségekkel, amelyek egy radikálisan felgyorsított népességnöve­kedési programot elindíthatnának. Nem a harmadik világ képzetlen vagy lumpen elemeit kell ide csődí­­tenünk, hanem a „rendszerváltozás” sajátosan meggazdagodott haszonélve­zőit és a multikat, bankokat kellene megadóztatnunk, ez biztosíthatná a gyerekvállalási kedv viszonylag gyors növekedését. A magyar életkedv növe­kedését villantaná föl. Czére Béla Csurka, Haider és Le Pen Mi bennük a közös? Az, hogy orszá­guk sajátos nemzeti érdekeit előbbre helyezik a nemzetközi bankok, a multinacionális cégek s általában a globalizációs érdekeknél. Szemben állnak a nemzetköziséggel, a kozmo­polita liberalizmussal. Miben különböznek egymástól? Abban, hogy Le Pen országa a má­sodik világháború egyik győztese, Ausztria az egyik vesztese, s egy ré­sze 1955-ig szovjet megszállás alatt volt. Magyarország pedig nemcsak a vesztes államok közé tartozik, hanem 1945-től 1992-ig szovjet csapatok ál­lomásoztak területén. Ezen időszakban Moszkva hely­tartói a bolsevik kettős spirált: a ter­rort és a hazugságot alkalmazták. Emiatt a Rákosi- és a Kádár-korszak­ban országunk szovjetizálódott, és a „vörös vírus” még napjainkban is érezteti hatását. így hármójuk közül Csurka István van a legnehezebb helyzetben. A magyarországi posztkommu­nista párt, az MSZP, melynek veze­tősége bolsevik időkben is uralko­dott, a vele négy éven át kollaboráló kozmopolita - liberális SZDSZ, és az izraelita teokrácia képtelen elviselni, hogy Csurka István pártja, a MIÉP - bejutott a Parlamentbe. Megjegyzendő, hogy ez az emlí­tett három formáció nemcsak a ma­gyar nemzeti radikális párt, hanem a kormánykoalíció bizonyos radikális intézkedései ellen is protestál és de­monstrál. Rögtön fasizmust kiáltanak, anti­fasiszta népfrontot hirdetnek, és „chartáskodnak”. Mindezt egy olyan országban, ahol sohasem volt fasiz­mus! (Lásd: John Lukacsnak a Népsza­badság 1994. június 11-i számában megjelent interjúját.) Az utóbbi évekre jellemző még, hogy a különféle zsidó szervezetek mindent elkövettek az úgynevezett „fekvő számlák” felkutatására. To­vábbá a zsidó holokauszt olyan interp­retálásra, mintha az a második világ­háború központi problémája lett volna. Ez a „holokausztcentrikus” törté­­nelemcsinálás sokkolta és napjaink­ban is sokkolja nemcsak a magyar, hanem számos nyugat-európai or­szág lakosságát. Nem véletlen, hogy hazánk híres antimarxista történésze, Schmidt Mária, egy nyilvános előadásban ki­fejtette: a zsidó holokauszt a máso­dik világháborúnak csupán egy ré­sze. Schmidt Máriának - aki egyben a kormányfő tanácsadója - ezt a fel­fogását nem tette magáévá a MAZSI­­HISZ. Ez hazánkban ki nem mondott feszültséget váltott ki. Megítélésem szerint a zsidó szer­vezetek „holokausztcentrikus” poli­tikája indította el Nyugat-Európában azt a jobbratolódási folyamatot, melynek eredményeként Svájcban és Spanyolországban a jobbközéppár­tok alakíthattak kormányt, s Auszt­riában a Jörg Haider vezette jobbol­dali Szabadságpárt először lett má­sodik a választásokon. A nemzetközi zsidó szervezetek, sőt maga Izrael állam is „ideges” lett a Haider-jelenségre. Visszahívta bé­csi nagykövetét. Amikor pedig a Ha­­ider-féle párt bekerült a kormányba, Ausztria számos városában jól szer­vezett és nagy valószínűséggel jól fi­zetett tüntetők lepték el az utcákat. Sőt az Európai Unió is szankciókat hozott Ausztria ellen. Ezek az intéz­kedések sértették az osztrák nép önérzetét, egyben növelték a Haider­­hívők táborát. A közvéleménykutatók szerint, amennyiben napjainkban Ausztriában új választások lennének, a Szabadságpárt kapná a legtöbb sza­vazatot. A Hitlerrel való riogatás teljesen érthetetlen, azért, mert napjainkban egészen más a történelmi helyzet Eu­rópában, mint a harmincas években. Abban az időben létezett egy kom­munista Szovjetunió, mely perszoná­­lunióban lévén a Kommunista Inter­­nacionáléval, a kapitalista világ min­den eszközzel való megdöntésére tö­rekedett. A kihívás tehát a kapitalizmus el­len a kommunizmus részéről érke­zett. Ezen kihívás ellen a tőkés világ védekezett. Az Istent is megtagadó kommunizmusra először Olaszor­szágban sújtott le. 1922-ben hata­lomra segítette a piacgazdaságot megszüntető bolsevizmussal szem­ben, a biblikus világképre támasz­kodó és a piacgazdaságot védő fasiz­must. Ez az irányzat 1935-ig egyér­telműen pozitív szerepet játszott Olaszország történetében. A gazdasági világválság éveiben Moszkva Németországban tett kísér­letet a proletárdiktatúra megteremté­sére. A német ipari tőkések azonban résen voltak. Igaz, hogy Hitlert nem szerették, de nem volt más választá­suk. így 1933. január 30-án Hinden­­burg államfő Hitlert kénytelen volt kinevezni birodalmi kancellárrá. Majd rövidesen, az elnök halála után Adolf Hitlert a német nép titkos sza­vazás útján 90%-os többséggel ál­lamfővé választotta. Napjainkban már nincs kommu­nista Szovjetunió és megszűnt a Kommunista Intemacionálé is. A tő­kés világnak nincsen szüksége sem a fasizmusra, sem a nácizmusra. To­vábbá: van egy Északatlanti Szerző­dés Szervezete - a NATO, és létezik egy Európai Unió. Az sem elhanya­golható tényező, hogy időközben az USA lett a világ legerősebb hatalma és megalakult Izrael állam. A földkerekség több régiójában sorra alakulnak a közös piacok, a vi­lág megindult a globalizációhoz ve­zető úton. A jelenlegi történelmi összefüg­gésben, amikor a világ egyetlen ál­lamában sincs hatalmon fasiszta vagy náci jellegű párt (nem úgy mint a kommunistáknál: Kínában, Észak- Koreában és Kubában), miért e nagy riogatás? Éppen ezen populista program­mal fellépő pártok működése zárja ki eleve egy-egy náci vagy fasiszta párt létrejöttét. Szemben a fasizmussal vagy nácizmussal, mindhárman a parlamentáris demokrácia hívei, s így szervezett formában vehetik fel a küzdelmet a globalizáció vadhajtása­ival szemben. Dékán Károly Rózsa Sándor talpig vasban (Lapunkat Józsa Judit kisszobraival illusztráltuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom