Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2000-03-01 / 3. szám

2000. március

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

9. oldal

Nyolcvan esztendeje, hogy az otrantói tengeri csata hősét, Horthy Miklós admirálist a nemzetgyűlés titkos szavazással ideiglenes államfőként kormányzóvá választotta.

Előzményként el kell mondani, hogy az 1919. március 21-i kommunista államcsíny eredményeként az ország gazdasági élete megbénult, politikailag devaválódott, majd július végén a kommunista vezetők nagy része elmenekült.

Az ország nagy területét, beleértve Budapestet is, a román csapatok szállták meg. Két kormány is alakult. Az egyik Budán, a másik Szegeden. A szegedi kormányból vált ki Horthy Miklós hadügyminiszter, s a hozzá hű katonatisztekből és tiszthelyettesekből s néhány civilből létrehozta a Nemzeti Hadsereget. E hadsereg fővezérsége Siófokon rendezte be a főhadiszállását.

így a Közép- és a Dél-Dunántúl ellenőrzése alá került. Ezzel párhuzamosan a tiszti különítmények parancsnokai felszámolták az első magyar proletárdiktatúra maradványait. Ezt nevezték el utólag „fehér terrornak”.

A politikai helyzet stabilizálására az antant Sir George Russel Clerk diplomatát küldte. Neki köszönhető, hogy a román csapatok kénytelenek voltak kivonulni Budapestről, majd a Tiszántúlról is. Horthy elismerte a Friedrichkormányt és november 16-án bevonult Budapestre.

A tényleges hatalom természetesen nem a kormány, hanem a mintegy harmincezer főnyi katonasággal rendelkező Horthy kezében volt.

A további stabilizálódást az antant is sürgette, mert mielőbb alá akarták íratni Magyarországgal a békeszerződést.

A nagy kérdés az volt, milyen legyen az államforma, és ki vezesse az államot. Végül a különböző és meglehetősen ellentétes politikai csoportok között megegyezés született. Az ál(Folytatás az 1. oldalról)

Ha az egyiket kikerülöm, azzal a többit is szükségképpen mellőzöm. így nem marad más, mint a hitgyakorlat nélküli, kiüresedett vallásosság, mely szavaiban Istent emlegeti, tiszteletének középpontjában azonban a bűnös ember áll, tehát kárhozatos bálványimádás.

Isten Igéje az ellenkező irányt mutatja az embernek: „Téljetek meg és keresztelkedjetek meg vlamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára...” (Acta: 2,38.)

A bűnös folytonosság

Zökkenőmentesen megy át az ateista diktatúrából a polgári demokráciába. Nyilván azok, akik a legnagyobb odaadással szolgálták ki az egyházellenes rendszert, a legalkalmasabbak arra is, hogy az egyház népének hiteles vezetőiként bizonyítsanak. Az elnyomó rendszer egyházi funkcionáriusaink, tisztségviselőinek pályája minden szinten töretlenül ívelhet tovább. A „békepapok”, akik valamikor piros pontokat kaptak azért, mert az egyház feltétlen lojalitását biztosították az istentelen hatalom irányában és a Biblia helyett inkább Lenint idézték, legfeljebb kihalhatnak.

A színjátékot olyan alapos koreográfiával rendezték meg, hogy kizárták a tévedés, vagy bármilyen spontán kibontakozás lehetőség. Az „irányított választás” sohasem vétette el a célját. Évtizedek alatt beidegződéssé vált. Napjainkra csupán annyi szépséghibája maradt, hogy a régi reflexek még mindig működésbe hozhatóak, és bevethetőek manipulált célok érdekében.

A posztokommunista egyház a jelennek él

Igaz, hogy a régmúltra sokszor hivatkozik, de a közelmúlttal nem szívesen foglalkozik, melynek a tanúi még itt élnek közöttünk. Ezért nem kerül sor a közelmúlt feltárására és az adósságok rendezésére. Nem lehet fölmérni, teljes kárbecslést készítve, az egyházellenes diktatúra kártéteményeit hiszen ezzel a kártevők és a kollaboránsok is reflektorfénybe kerülhetnek. Ugyanezért nem látható át világosan - egy évtized után sem - az, hogy mely értékek maradtak meg Isten oltalmának köszönhetően, vagy melyek születtek éppen a nehéz időkben,

A kormányzó és fia, Horthy István

lamforma a királyság marad, de a király helyett csupán ideiglenes államfőt - kormányzót választanak.

A politikai pártok, a különféle politikai csoportok, többek között a legitimisták és a szabad király választók, a történelmi egyházak, a civil szervezetek - beleértve a magyarországi zsidók országos szövetségét is - Horthy Miklóst javasolták a kormányzójelöltnek. Ezzel a javaslattal az antant-megbízott is egyetértett. Mint már a bevezetőben említettem, a választás Horthy abszolút győzelmét hozta, 1920. március 1-én.

A kormányzót a nemzetgyűlés úgy tekintette, mint ideiglenes államfőt, ezért a királynak vagy a köztársasági elnöknek kijáró legfőbb jogosítványokat nem kapta meg.

Nem adhatott nemesi címet, főkegyúri jogokat nem gyakorolhatott, és általános kegyelmet sem adhatott.

A nemzetgyűlés, későbbiekben az országgyűlés által hozott törvényeket nem szentesíthette, azokat köteles volt kihirdetni. Igaz, hogy jogában állt visszaadni újabb tanulmányozásra, de amennyiben a törvényhozás másodszor is megszavazta, köteles volt közzé tenni.

A hadüzenet, a békekötés és a hadsereg ország határain túlra vezénylésének joga szintén a parlamenté volt. Vigasztalásul megtették „Legfőbb Hadúrénak, de ez csupán a honvédség belső ügyeiben való teljhatalmat jelentette.

1937-ben hatáskörét kibővítették. Az 1937. évi XIX. törvénycikk megszüntette az országgyűlésnek azt a jogát, hogy alkotmánysértés vagy törvényszegés miatt a kormányzót felelősségre vonhassa. Ugyanez a törvény intézkedett a kormányzó „relatív vétójogának” kiterjesztéséről a törvényhozással szemben. A törvényjavaslatokat eszerint már nem egyszer, hanem kétszer küldhette vissza, s kihirdetésüket nem hatvan napig, hanem hathat hónapig elhalaszthatta. Jogot kapott utódjának ajánlására is.

Ez tette lehetővé, hogy a későbbiek során repülőszerencsétlenségben elhunyt István nevű fiát kormányzóhelyettessé válasszák.

A lényeg: nem volt szentesítési joga. Ebből a szemszögből vizsgálva Horthy Miklós országlását, meg kell állapítanunk, hogy sem a zsidótörvényekért, sem az ország háborúba lépéséért nem vonható felelősségre. És

nem vonható felelősségre az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás utáni zsidó deportálásokért sem. Ezt kizárólag az úgynevezett Judenkommandó intézte Adolf Eichmann vezetésével. De felelősségre vonhatók azok a nácikkal kollaboráló magyar politikusok, akik a magyar királyi csendőrség egy részének parancsot adtak, hogy a zsidóság deportálásában közreműködjenek.

Konkrétan: Sztójai Döme miniszterelnök, Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László belügyi államtitkárok. Eichmannt Izrael államban végezték ki, az említett négy magyar politikust mint háborús bűnösöket felakasztották, s a csendőrség valamennyi tagjától a kollektív bűnösség elve alapján Rákosi Mátyás elvette a nyugdíjat. A már nyugdíjban lévőktől is.

Horthy csak annyit tudott elérni, hogy amikor a Német Birodalom helyzete a szövetségesek partraszállása és a Hitler elleni merénylet után válságosra fordult, a Legfőbb Hadúr jogán leállította a csendőrség vezetőinek közreműködését. így a budapesti zsidóságot sikerült megmentenie. Ez történt júliusban. Augusztusban pedig sikerült a náci kollaboráns politikusokat is eltávolítania.

A csendőrség szerepe a deportálásokban törvénytelen volt. Erre sem a kormányzó, sem pedig az országgyűlés nem adott a kollaboráns politikusoknak felhatalmazást.

Horthy Miklós személyét és kormányzói tevékenységét újra kell értékelni. Óvatag próbálkozások már történtek 1990 óta, ám ennyi még nem elég. Mellesleg említsük meg, az első világháborúban a központi hatalmak egyetlen tengeri csatát nyertek, az otrantóit; ennek lefolyása egyes nyugati katonai akadémiákon - tananyag. Ám „az otrantói hős” meg a csata egyetlen magyarországi történelemkönyvben sem szerepel.

Dékán Károly

Egyházak arca

melyekért őszinte hálaadással tartozna az egyház népe.

A posztkommunista egyház a mának él és csak a „szépre” emlékezik. Azonban azzal, ahogy a mának él, homályban hagyja, vagy torzítja a múltról alkotott képet és mérgezi a jelent.

A langymelegek egyháza

Sem nem hideg, sem nem hév. Rendezés, tisztázás helyett kompromisszumokat köt, ott is, ahol ez erkölcsi bukáshoz vezet. A legégetőbb kérdéseket a szőnyeg alá söpri, elkeni. Azért, hogy a közvélemény figyelmét ezekről elterelje, álproblémákat old meg. A markáns etikai határokat, a felekezeti sajátosságokat elmossa - például a „nyitás a globalizációra”, „az ökumené jegyében”, stb. - jelszavakkal.

Az egyház mindig harcolt a tévtanítások és a tévtanítók ellen. Most elmarad a tévtanok fölülvizsgálata. Az egyházi tisztségviselők átvilágítása is. A tévtanok - melyeket romboló szándékkal erőltettek az egyházra - együtt élnek, hatnak az igazakkal.

Az ateista diktatúra áldozatait az egykori hóhéraik, vagy a hóhérok oldalán álók rehabilitálják. Sőt, ők jelennek meg - egyre gyakrabban - a már félreállított, elhallgatott áldozatok szerepében. A közelmúlt homályban marad, de „hősei” egyre-másra elibénk tűnnek, valahogy úgy, ahogy az antifasiszta ellenállók szaporodtak évről-évre a „gulyáskommunizmus” idején.

Már nem akadályoz egyeseket a pártvagy munkásőr funkciójuk, miként akadályozta a „puha diktatúra” korában, hogy a templom első soraiban üljenek, elfoglalják helyüket az egyháztanácsban, presbitériumban, egyházi, világi vezetésben. Még egy pár év és sohasem lehet többé megkülönböztetni, hogy ki volt hóhér és ki volt áldozat.

Nem ismerek türelmesebb népet a magyar keresztyénségnél. Mégis, mennyi otromba, kollektív megbélyegzés áldozata!

Nem sorolom fel, mi mindennek nevezték az elmúlt évtizedekben.

Pedig tűrte, hogy békepapokat ültettek a nyakára, sokáig büntetlenül gyalázhatták, gúnyolhatták, nyilvánosan megszégyeníthették vallásossága miatt. „Mindenható” kiskirályok, pártkatonák szembeköphették, zaklathatták.

Ma pedig tekintse megtiszteltetésnek minden egyháztag, hogy árulók kezéből is veheti a szentségeket, hallgathatja, hogyan veszik szájukra Isten szent nevét. Az egykori ügynökök keresztelhetik a gyermekét, taníthatják egyházi iskolában. Olyanok, akiknek nemhogy az egyház nem számít, de - karrierjükért - az egyház népének üdvössége sem. Vagy képviselhetik a felső vezetésben azok, akik eredetileg arra kaptak képzést, hogy a bolsevik párt központi bizottságának póttagjaként töltsenek be hivatalt, de idejében váltottak, s immár egyházi funkcionáriusként járnak előtte.

Próféták nélkül

Az igazi prófétákat sokáig módszeresen likvidálták. A posztkommunista egyház ma is jól megvan nélkülük. Úgy viselkedik, ahogy a tegnapi istentelen helytartói idomították.

Nem mondja ki az igazat a hit bátorságával, mert fél, hogy betörik a fejét. Nem méri meg a világot Isten Igéjének mérlegén, nincs véleménye semmiről. Sok lehetőség nyílik előtte, de ő marad a templomfalak között, ahová egykor a terror beszorította. Nem segít az erkölcsi válságban fuldokló társadalomnak. Nem mond eligazító szót, nem sugároz bibliai mércét, nincs szava sorskérdésekben éppúgy, mint a legidőszerűbb élethelyzetekben sem. A tanácstalant otthagyja tanácstalanságában vergődni. Nem vállal szolidaritást a szenvedőkkel, nem áll ki semmilyen igaz ügyért, emberért, nehogy baja legyen belőle. Nem teremt vitafórumot, mert a legkisebb konfliktust is kerüli. Nem mutat irányt, mintha maga sem tudná, hogy merre kell menni. Nem képes az erkölcsi megújulás élére állni.

Nem fogad, nem nevel és nem küld ki a világba prófétákat, akik Isten szájával szólva megmondhatnák, hogy mi a

helyzet - inkább maga állítja félre és hallgattatja el őket -, pedig ezt már senki sem parancsolja, és nincsenek itt a rászegezett, valamikor erre kényszerítő fegyverek sem.

A posztkommunista vezetésnek nem áll érdekében a keresztyénség lelki, erkölcsi, szervezeti talpra állása, mivel ez veszélybe sodorhatja átmentett pozícióit.

Karrierizmus mindig volt és bizonyára lesz az egyházban, s ha ma kegyrokoni, vérrokoni, érdekszövetségi „privatizálásnak” tanúi vagyunk, bizony, ezek sem mai találmányok.

Van azonban az egyszerű karrieristánál egy hozzá a megtévesztésig hasonló, de tőle mégis lényegesen veszedelmesebb, posztkommunista típus. „Szálláscsinálónak” nevezném. Tevékenysége mögött nem lehet nem észrevenni a politikai szándékot. Ahogy a diktatúra mindenre kész ügynökei bontogatták a történelmi egyházak bástyáit, hasonlóképpen cselekszenek ők is, csak a durva erőszak, vagy bürokratikus terror helyett immár divatos filozófiába csomagolt egyházellenes és nemzetellenes eszmék terjesztésével, s a hozzájuk való, kifinomult módszerekkel.

A történelmi egyházak a romjaikban is a nemzeti újjászületés letéteményesei, a nemzeti fölemelkedés bázisai maradtak. A szálláscsinálók azoknak az előőrsei, akik vagy elfoglalni, vagy a saját képükre átformálni, vagy felszámolni kívánják a történelmi egyházakat, szerepeljenek akár mint kétes hittérítők vagy messziről jött tanítók, szekták, missziók, irányzatok, kis és nagy egyházak ügynökeiként. A céljuk közös: a magyar történelmi egyházak ne töltsék be évszázados küldetésüket és semmiképpen ne lehessenek a jövőben a nemzeti megmaradás bástyái.

Cselekszik ezt, hirdetve a politikamentességet és tagadva, hogy bármi közük volna a politikához.

A posztkommunista egyházban részint konzerválódtak az egykori, „sztálinista lágerben” fogant, azután a „legvidámabb barakkban” bontakozó viszonyok, és ördögi körben reprodukálódnak, így fordulhat elő, hogy a szocializmus

bukása után egy évtizeddel még mindig megfigyelhető itt-ott az a korruptság, kontraszelekció, protekcionizmus, stb., melyek a „szocializmus építésének” nélkülözhetetlen elemeiként ismerősök, s amelyek most a régi káderek régi beidegződéseire építve biztosítják a folyamatosságot.

Ebben a közegben nincs élettere a hiteles vezetőknek, akik tiszta lappal indultak, s kerültek az egyházi vezetésbe. Nekik mindennapos küzdelmet jelent a félreállítással, a rájuk nehezedő nyomással, az elhallgatásukal, elszigetelésükkel, az őket környékező rágalom - hadjárattal szemben helytállni.

Jobban megtalálják itt a helyüket azok a - szintén új - emberek, akik hasonlóképpen tiszta lappal indultak és úgy foglalták el pozícióikat, mint akik az egyház megújulásának ez eleven zálogai. Miután azonba elfoglalták állásaikat, kényelmesebbnek és biztonságosabbnak látták integrálódni a posztkommunista közegbe, hátat fordítva azoknak az ígéreteknek, reménységeknek, melyek őket hivatalukba juttatták.

Miként az anyaországi és a kisebbségi magyarság nem alaptalanul félti a jövőjét, ha „ellopják a forradalmát” és elsikkasztják a demokratikus kibontakozás esélyeit, a történelmi egyházak valódi felelősei joggal tarthatnak a posztkommunista tendenciák következményeitől. Ha ez a fajta egyházi jelleg hangsúlyossá válik, a magyar keresztyénség kiforgatható erkölcsi örökségéből, elveszítheti küldetését, s akkor nem talál többé a nép megtartó erőt az egyházában.

Minderről azzal a reménységgel beszélünk, hogy a magyar történelmi egyházak méltónak bizonyulnak múltjukhoz.

Reménységünk közös mindazokkal, akik a krisztushit felelősségével vallják, hogy „Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által az igaz hit közösségébe magának egy kiválasztott gyülekezetét gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi, s akik hiszik azt, hogy - magyar kálvinistaként, római, görög katolikusként, evangélikusként, unitáriusként, az evangéliumi keresztyénség bármely egyházában - ők is annak élő tagjai és azok is fognak maradni.”

Kiss Endre József,

könyvtáros, lelkipásztor, Sárospatak

Horthy Miklós kormányzói jogköréről