Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-03-01 / 3. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2000. március BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN Az utolsó Március 15. „Mártius 15-ke, mint a magyar szabadság és függetlenség történetileg nevezetes napja, az öszves nemzeti gyűlés által megünneplendő lévén (...) Felkéretik egyszersmind a hadügyminisztérium, miként az ünnepély emlékezetességére az öszves katonai sereget, Bem táborát is ide értve, az őrmestertől kezdve lefelé, kétszeres napi díjjal láttassa el, s erről Csányi László országos kormánybiztos urat is értesítse.” (Kossuth Lajos kormányzói rendelkezése 1849. március 15-ről) Petőfi életrajzírói szinte napról napra feltárták a költő életének minden mozzanatát, fontos vagy csupán érdekes momentumait. Van azonban ebben a huszonhat évben - ebben a hatalmas ívben - egy rövidke szakasz, amelyet hosszú ideig, mondhatni napjainkig homály borított, pontosabban szólva: amelynek kapcsán csak némi következtetéshez, Petőfi életrajzbúvárlóinak sejtelmes feltételezéseihez nyúlhattunk. Ezek a napok az 1848. március 15-i gyönyörű események első évfordulója, a költő által is megélt évforduló. Az első - és utolsó... Hol volt és mit tett Petőfi Sándor akkor, amikor tulajdonképpen Őt és a márciusi ifjakat ünnepelte a nemzet? Ferenci Zoltán, költőnk mindmáig legalaposabb életrajzírója szerint a Segesvárra betegen induló költő március 8-án, az erdélyi hadjárat résztvevőjeként, Désre ment, onnan Kolozsvárra tért, ahol a kincses város híres könyvkereskedőjénél, Burján Pál uramnál vendégeskedett. Aztán felgyógyulása után átkocsikázott a Királyhágón, és költőbarátját, Arany Jánost kereste fel Nagyszalontán - itt vetette papírra „Péter bátya” című versét. Hatvány Lajos véleménye szerint Petőfi március 10-18 között Kolozsváron „üdült”, időközben, anyósa 11-ei haláláról értesülve, Nagyszalontára sietett, Aranyékhoz. Vannak, akik 1849. március 16-án Debrecenben látták Petőfit. A kérdés tehát válaszra, pontos válaszra várt több mint egy évszázadon át: hol tartózkodott a nemzet költője a magyarság első tavaszi forradalmának első fordulóján? Petőfi életének utolsó eseményei Erdély földjéhez és népéhez kötődnek, csoda-e, ha a választ adó irodalom-kutakodó is erdélyi illetőségű? Pár évvel a századik márciusi évfordulót követően szintén költőember, Bözödi György (a Székely bánja c. híres szociográfiai mű szerzője) vette kezébe, a szó szoros értelmében, az irodalomtörténészek, biográfusok által homályban hagyott témát. Fölkerekedett Kolozsvárra, felkutatta a Biassini Szálloda naplóját, postakocsisok feljegyzéseit böngészte - és kiderítette: költőnk 1849. március 15-én, 521- es utalványi számon 50, azaz ötven „rhénes forintokat” vett fel. Az írás szerint az összeg „Petőfi Sándor futárnak” dukált... Kinek lett volna ideje akkor a költőre figyelni! Bözödi feljegyzéseiből kiderül, miszerint azokban az évfordulós, a kormányzó által ünneppé nyilvánított napokban Csányi László országos biztosunk kolozsvári Biassini-beli hivatalában nem volt épp ünnepi a hangulat. Bár, akár az is lehetett volna... Hiszen ha Petőfi nem futárszolgálattal és nem hajnalhasadtakor indul Debrecen irányába, talán arról is értesül, hogy Bem 1849. március 15-én már bírja Nagyszeben városát, annak német kávéházával egyetemben. Ez, bizonyára, a kormányzói zsold mellett a nemzet ajándéka is lehetett volna... emlékeztető a Pilvaxra. És ezek után adódik a második kérdés: vajon Petőfi nem épp ünnepelni igyekezett Debrecen felé - a nagyszalontai költőtárs portáját is érintve? Erre a „kétszeres napi díj” is jókor érkezett, bármennyire is kevésnek tűnik. A futárszolgálatos beérte annyival is, be kellett érnie. Ám de vajon beérte-é ennyivel a Költő? Az élni akaró nyelv Tábornoka? Úgy tűnik, nem újkeletű az a napjainkig áthagyományozott fogalompárosítás, mely szerint kis zsold mellé nagy életkedvre van szüksége a pennás embernek ahhoz, hogy egyensúlyban maradhasson - legalább önmagának... Ellenkező esetben oda a szabadnapok - még egy szabadságharcban is. Petőfi képe = magyar zászló Gyűjteményem igen kedves darabja egy kisméretű olajkép, Petőfi Sándor portréja. Kiállításaimon - ha megkérnek arra - elmesélem történetét, ami pedig nem vidám. Néhány évvel ezelőtt ismerősöm üzenetet hozott, hogy a Hargita oldalában lakik egy család, mely nem szívesen ugyan, de kénytelen eladni utolsó kincsét, egy Petőfi képet, melyet Orlai Petrich Soma művének tartanak. Az alacsony, zsúptetős házat, mely odatapadt a fenyőfákkal övezett visszhangozó bércek oldalába, már ismertem Benedek Elek, Nyíró József, Tamási Áron írásaiból. De ismertem az én drága jó nagyanyám, Szőcs Deborka elbeszéléseiből is, ki ráadásul megmutatta azt az olajfestményt, mely az ő szülőházát örökítette meg, és amelyet magával hozott 1920-ban Budára, követve párját, nagyapámat. Ez a Keresztváron készült régi kép itt van most is a szemem előtt, s ha ránézek, nemcsak nagyanyámra, de erre a családra is gondolok, akiknek vendége voltam a Petőfi kép ügyében a Hargitán. A pici szobába lépve, melynek ablakán a fény inkább kifelé igyekezett, a házigazdákkal egy időben egy leírhatatlan, szorongató szegénység is rámköszönt. Csak a székely pálinkával való „hozott isten - fogadj isten” borzongató, mégis jóleső élménye után engedett a homály a szemeimnek szabad utat a minden irányban szinte kézzelfogható közelségben lévő falakig. Bútor nemigen állta a tekintet útját. Csak egy tűzhely a sarokban, egy asztal a szoba közepén, négy székkel, és hat szalmazsák a falak mentén. A mestergerendán szögekre akasztva néhány csorbult szegélyű bögre, és egy kancsó. A falitékában, melynek jórészét már megette a szú, néhány tányér várakozott a forró levesre. Gazduramnak és nekem szék jutott az asztal mellett, az asszonynak is egy a kályha gyönge melegénél - az öt gyereknek viszont kényelmes, csendes heverészés a szalmazsákokon. A gazdasszonyt dicsérte a tiszta padló, a hófehér falak, de igen lehangoló látvány volt a sok kiálló szög, melyek már elvesztették a valaha rajtuk csüngő képeket, tányérokat. Az ajtóval szemben, ott a fő falon, ahol a szentkép szokott lógni, ott függött Petőfi Sándor portréja.- Dédapám szerint Orlai mester festette, mindig a családunké volt. - A gazda pillantása a képről szép lassan lecsúszott a cipőjének orrára, és ott időzött, amíg monológját halkan, szomorúan előadta.- Hideg telet jósol a rádió, a gyerekeknek cipő, ruha kell. Amit keresek, ennivalóra is kevés. A képért a román múzeum annyit adna, amiből egy hónapig sem élnénk, de románnak nem is adnám.- A német túrista háromszor annyit adna érte, de németnek nem eladó Petőfi Sándor.- Tudod, a magyar zászlót nem mindig tűzhettük ki a házra az ünnepeken, mert volt akinek a házát fölgyújtották ezért. Ha így esik, mi lesz velünk, hol lakunk? Hát ilyenkor odaálltunk a Petőfi képe elé, s elmondtuk a Nemzeti dalt, s halkan elénekeltük a magyar himnuszt. Tudod testvér, erre mifelénk Petőfi képe s a magyar zászló ugyanazt jelenti. Sokféle üzletet kötöttem már, Petőfi emléktárgyakat gyűjtve, de ilyet még sohasem, hogy háromszorosát adjam a kért összegnek. Amennyit kért, annyit adtam a Petőfi képért... Ugyanannyit a magyar zászlóért... Ugyanannyit azért, mert testvérnek szólított vendéglátóm. Soha még e szó ilyen jól nem esett nekem... Már a kisajtóban jártunk, amikor mindannyiunk szokatlan szótlanságát a gazda halk szava törte meg:- Testvér, adnál rá módot, hogy ha egyszer eljutunk Magyarországra, meglátogassuk a Petőfinket nálad?- Testvér, a kép mindig a Tiétek marad, csak én fogom őrizni. Bármikor jöhettek hozzám. „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”, hogy nagylelkűségem milyen szánalmas, milyen kicsinyes, milyen gyalázatos, hogy nem süllyed el alattam az út! Mert Petőfi zászlót hozott Erdélybe, apám is zászlót hozott Erdélybe, én zászlót viszek - Edélyből! „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”, hogy Magyarországon találnék-e olyan családot, amely Petőfi képe előtt megállva a Nemzeti dalt szavalja kórusban, és a költő képét a magyar zászlóval egyenértékűnek tartja. Fülöpszállási Székely Gábor A Petőfi-szobor Március közepén, amikor a pesti ifjúság kivonul a Duna-partra és körülöleli a nagy költő szobrát, nem is sejti, hogy a Petőfi-szobor felállítása a híres hegedűművész Reményi Ede nevéhez fűződik. A szobor a pesti oldalon az Erzsébet hídnál áll. A múlt század híres szobrásza, Izsó Miklós kapott megbízást megalkotására, de korai halála megakadályozta, hogy befejezze. így a szobrász barátja, Huszár Adolf végezte el a munkát. Reményi Ede, a híres hegedűművész, Görgey Artur 48-as tábornok tábori hegedűse volt és az angol Viktória királynő udvari zenésze is. A hegedűművész felhívást intézett minden igaz magyarhoz és honleányhoz, hogy a ,Jialhatatlan költőnek Pesten állíttassék egy nagyszerű emlék”. Levelezett és munkálkodott a szobor-bizottság létrehozásán. Annak tagjai voltak: Arany János, Barabás Miklós festő, Egressy Gábor, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Szász Károly. Az elnök Reményi Ede volt. Megszerezte a pénzt, összehegedülte a szobor árát! Hangversenyeinek a jövedelméből, amely 23.374 forint és 43 krajcárt tett ki, megteremtette a szobor alapját. A Petőfi-szobor hangversenyein soha hivatalos személyiség nem jelent meg, noha még az osztrákok is kíváncsiak voltak a világjáró, híres hegedűsre. Reményi Edének ez a hőstette abban az időben „forradalminak” számított és súlyos büntetést vonhatott volna maga után. A nagyszerű művésznek nem ez volt az egyetlen bátor kiállása a forradalom mellett. 1860. január 30-án zsinóros magyar ruhában, Kossuthnyakkendőben kiállt a Nemzeti Színház színpadára és elsőnek játszotta el a „Rákóczi Indulót”. A közönség sírt és tombolt! A színház falai megremegtek. A hölgyek önfeledten tépték le magukról és a hajukból a virágdíszeiket és ékszereiket, hogy odadobják Reményi lábai elé. Az osztrák rendőrbiztos tehetetlen dühében a legszívesebben felakasztatta volna a merész és bátor hegedűst, de megelégedett azzal, hogy megfogadtatta Reményivel: többé sehol nem játssza el nyilvánosan a magyar szíveket felgyújtó „Rákóczi Indulót”. 1882. október 15-én leleplezték a szabadságharc lánglelkű költőjének a szobrát a pesti Dunaparton. Az ünnepi beszédet Jókai Mór eképpen mondotta: „A Petőfi-szobor a legdrágább emlék a kerek földön, mert a legcsengőbb ércből van öntve, csupa hegedűszóból készült.” Reményi Ede koncert közben halt meg 1898- ban San Franciscóban. Lángi A. Mária Hála A magyar lóra termett nép, ezt az egész világ elismeri. Megszámlálhatatlan lovasbravúr fűződik a 48-as honvédhuszárok nevéhez. így a túrái csatában, ahol az alig 18 éves Beniczky Lászlót három vasas német fogta körül. Hősiesen vagdalkozott az ifjú, de megsebesült, s már-már elfogták. E válságos pillanatban villámgyorsan vágtatott elő egy fiatal huszár, a megszeppent vasasokat oldalról támadta, az egyiket nyomban levágta, a másikat is megsebesítette, mire a harmadik odébb állt, ő pedig a sebesült hadnagyot nyergébe kapta, és szélsebesen elvágtatott vele. Beniczky nézte-nézte a fiatal huszárt, s egyszerre csak megszólalt:- Pista, te vagy?- Én vagyok, úrfi, Süveges Tari Pista. A hadnagy megölelte megmentőjét, aki egy volt jobbágyuk fia s gyerekkori játszótársa volt. Ilyen vitézekből állt akkor a magyar föld népe. És mindezt nem is tudták magukról... (Farkas Előd Az 1848-49-i szabadságharc anekdotakincse c. kötetéből) Petőfi Sándor A magyar nemzet Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni k.ell-e vagy megvetni? - Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... Aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ot lenn, Vagy ha éppen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál-dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak azt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: „Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.”Oh, hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? Pest, 1846. december A költő szülei
