Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

1999. január-február

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

8. oldal

Az igazságtétel vége?

(Folytatás az 1. oldalról)

A néhány száz (hozzátartozókkal együtt is néhány ezer) leplezendő súlyos bűncselekményekkel terhelt parányi kisebbséggel szemben a tisztességes (bár sok árnyalatú, világnézetileg ellentétes, de az új rendszerben beilleszkedni kívánó) túlnyomó többség legalább hallgatólagos támogatására számított a főbenjáró bűnöket üldözni akaró, a többire büntetlenséget jelentő büntetőjogi felelősségrevonási elképzelés, amely az 1991. november 4-én elfogadott törvényben öltött testet. Ezért ezt érdekegyesítő törvényként kellett volna értékelni, mely a túlnyomó többség büntetőjogi felelőtlenségét nyújtotta egy hallgatólagos megegyezési csomagba a tényleges (országgyűlési, közigazgatási-önkormányzati, bírói, alkotmánybírói, ügyészi, köztársasági elnöki és a működő gazdasági-banki, végül tömegtájékoztatási-média) hatalom egyharmadát sem birtokló kormányzati hatalom és a társadalom között létrehozandó jó paktumhoz a felsorolt hatalmi tényezők részvételével - ha lehet -, s nélkülük, ha másként nem lehetséges.

Az 1991-es törvény „az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” így szólt: „l.§. (1) 1990. május 2-án ismét elkezdődik az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és az elkövetéskor hatályos törvényekben meghatározott azon bűncselekmények büntethetőségének az elévülése, amelyeket az 1978. évi IV.tv. 144.§. (2) bekezdése hazaárulásként, 166.§. (1) és (2) bekezdése szándékos emberölésként, 170.§. (5) bekezdése halált okozó testi sértésként határoz meg, ha az állam politikai okokból nem érvényesítette büntetőjogi igényét.

(2) korlátlanul enyhíthető az (1) bekezdés alkalmazásával kiszabott büntetés.”

Ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlés 1991. november 4-én, az árulás évfordulóján emelte törvényerőre 197 igen 50 nem szavazattal és 74 tartózkodással.

A törvényt a köztársasági elnök nem engedte kihirdetni - ezért nincsen száma -, hanem az Alkotmánybíróságtól alkotmányossági vizsgálatot kért. Ennek nyomán az Alkotmánybíróság 1992. március 3-án minden részletében megsemmisítette a törvényt és elvi éllel kimondta, hogy azt az elvet sem tartja elfogadhatónak és alkotmányosnak, miszerint a büntethetőség elévülése nyugszik akkor, amikor az állam nem gyakorolja büntető hatalmát, akadályozza a felelősségre vonást, s ezzel részlegesen szünetelteti az igazságszolgáltatást. A törvény nem volt alkotmányellenes, ebből következőleg az Alkotmánybíróság döntése alkotmányellenes volt. Hatásköre szerint ugyanis csak akkor élhetett a megsemmisítés jogával, ha valamely törvény vagy más jogszabály, illetve törvényjavaslat alkotmányelenes.

A jogbiztonság elvének sérelmét látta az elévülés kiszámíthatóságának megingatásában, hiszen naturális időmúlást számítva (szemben a nézetünk szerint jogilag releváns, azaz tényleges - mert bűnüldözésben, illetve annak tényleges lehetőségében, abűnüldözési kötelezettség jogilag lehetséges eszközeinek kimerítésében, nyomozásban, elfogatóparancs kibocsátásában, adatgyűjtésben eltelt - időmúlással, ami bűnüldözés híján nem volt) 15 éves elévülési idő esetén egy 1956-ban elkövetett emberölés büntethetősége 1971-ben elévülés miatt megszűnik. Amint láttuk: éppen ezt a jogértelmezést utasította vissza, s a tényleges bűnüldözés követelményét fogadta el az elévülés nyugvásának és az igazságszolgáltatás szünetelésének alapulvételével — bár ezt ki nem mondva, s ezért nem egészen hibátlanul, de nem alkotmányellenesen - a

megsemmisített törvény, egyértelműen szabályozva az önkényuralom által politikai okból nem üldözött bűntettek üldözhetőségét 1991. május 2-a, szabadon választott Országgyűlés első ülésnapja után. Talán ez az időpont is zavarta az 1989. évi XXXI. alkotmány módosító törvénnyel létrehozott, az 1989. október 23-án létrejött Magyar Köztársaság szerveként működni kezdett Alkotmánybíróságot, hiszen ezzel az Országgyűlés hallgatólag mondta ki, hogy a legitim magyar közhatalom a szabad választással - s nem előbb jött létre.

Milyen alkotmányos tételbe ütközött ez a törvény? Az Alkotmánybíróság szerint sértette az Alkotmány 57.§-ának 4. bekezdésében rögzített elvet, a nincsen bűncselekmény törvény nélkül (nullum crimen sine lege) parancsát, s ezáltal a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát. Hogyan szól ez az alkotmányszöveg? „Senkit sem szabad olyan cselekményért, amely az elkövetés idején a magyar törvények szerint nem volt bűncselekmény, bűnösnek nyilvánítani és megbüntetni.” Ez annyit jelent, amint a magyar büntető jogtudomány jelesei tanították, hogy egy cselekményt csak a törvénnyel lehet büntetendő cselekménynek nyilvánítani, mégpedig a cselekmény elkövetése előtt. „Az a kérdés, hogy a cselekmény elbírálása idején büntethető volt-e vagy sem, ettől teljesen független. Előfordulhat, hogy a büntethetőség előfeltételei az elkövetés időpontjától eltérő, későbbi időpontban is fennálnak, és az is lehet, hogy a cselekmény büntethetősége már nem áll fenn, mivel a büntethetőséget megszüntették. Erre vonatkozóan azonban az Alkotmány nem ad felvilágosítást...

A gyilkosságot és a halált okozó testi sértést az 1878-as Csemegi Kódextől, de a magyar jog legrégebbi forrásaiban is a mi jelenlegi időnkig mindig bűncselekményként értékelték. Ezen semmit sem változtat az, ha a cselekmény elkövetése és megítélése közti időszakban a tettes büntethetősége már nem áll fenn, például... a cselekmény büntethetősége elévült ... ha a büntethetőség nem áll fen, ez semmit sem változtat az elkövetett celekmény, bűncselekmény jellegén... Tehát kétségtelenül alkotmányellenes lenne egy olyan jogszabály megalkotása, amely egy előzőleg nem bűncselekménynek értékelt cselekményt bűncselekménynek nyilvánítana, és ezt a jogszabályt a törvényhozás előtti időre visszamenő hatállyal ruháznák fel.” (dr. Földvári József egyetemi tanár a pécsi tudományegyetem büntetőjogi tanszékének vezetője, fordítás németből: „A múlt feldolgozása a jogállam eszközeivel” Jogtudományi konferencia előadás gyűjteménye. Konrad Adenauer Stiftung 1992. Budapest.)

A visszamenő hatály tilalmát a Büntető Törvénykönyv 2.§-a valóban szélesebben vonja meg: „A bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban levő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni, egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.”

A büntető törvénykönyv módosítása, valamint a bűncselekmények üldözési feltételeként meghatározó külön jogszabály nem alkotmányellenes, mert az alkotmány nem szabályozza a büntethetőséget megszüntető vagy kizáró okokat, nevezetesen az elévülést. A lex specialis derogat legi generali elvénél fogva a különleges szabály megállapíthat eltérést az általánoshoz képest. Mindezt arra az esetre írtuk le, ha helytállana az az állítás, hogy az elévülés megszüntette az önkényuralmi bűncselekmények üldözhetőségét.

Álláspontunk - mely az elévülés nyugvásán alapul - kizárja az elévülés bekövetkeztét, mert a nyugvás időtartama nem vehető figyelembe elévülési időként. A hivatkozott felelősségre vonási törvény - lett légyen bármilyen véleménye egyeseknek és sokaknak a felelősségre vonásról, tágabban „elszámoltatásról”, annak hasznosságáról vagy káros voltáról, hatásairól vagy hatástalanságáról - sem alkotmányellenes nem volt, sem pedig kodifikált, ténylegesen meglévőjogállami elvekbe nem ütközött. Tudatlanságról és műveletlenségről teszek tanúságot azok, akik álságosán sajnálkoznak: történtek ugyan súlyos bűnök, de az alkotmány és a jogállam elvei sérthetetlenek. Tényleg nem tudják, hogy ezek a „sérthetetlen elvek” az Alkotmánybíróság „láthatatlan Alkotmányt” építő tevékenységének termékei? Márpedig a törvényalkotás az Országgyűlés feladata és hatásköre. A bíróság - legyen az a Legfelsőbb Bíróság vagy az Alkotmánybíróság - nem alkothat törvényt. A felelősségrevonás ismertetett törvényi módját pedig a büntetőjog tudomány jelentős súlyú személyiségei tartották alkotmányosnak. Nem csak a Janus Pannonius Tudományegyetem büntetőjogi tanszékvezetője, hanem a budapesti Eötvös Lóránd Tudomány egy etem büntetőjogi tanszékének vezetője, a Legfőbb Ügyész és az Igazságügyi Minisztérium vezető büntetőjogászai és mások, neves szakértők. A felelősségrevonás törvényi szabályozásának alkotmányossága és annak politikai szükségessége, vállalása természetesen két különböző kérdés. A szakértők egy része - egyénileg érthető módon - nem kívánta magára venni az „ igazságtételpártisággal” járó kiszámíthatalan hátrányokat. Alkotmányos aggályokról azonban nem volt szó.

Most, amikor a magyarországi alkotmánybíráskodás tizedik esztendejébe lépett, és az induláskor volt bírói kara a teljes kicserélődés állapotában van, a több kötetre rúgó AB döntések és a magyarországi politikai gyakorlat ismeretében oktalan és haszontalan ténykedés volna az alkotmánybíráskodásnak és szervezeti formájának elutasítása. Ugyanakkor szorgalmaznunk kell az alkotmánybíráskodás hatásköri és gyakorlati reformját, az ügyrend és hatáskör újraszabályozást, a „láthatatlan alkotmány” építése helyett egy látható Alkotmány és alkotmányosság szolgálatát, s ehhez megfelelő sarkalatos törvények meghozatalát. Az alkotmány értelmezése nem lépheti túl az alkotmány szövegre való visszavezethetőség határát, s nem kerülhet ellentétbe az írott szöveggel melynek szomorú példáját mutatja a büntetőjogi igazságtételt alapjaiban megrázó és ellehetetlenítő, említett 11/1992.(111.5.) AB határozat. E határozat saroktételének alkotmányellenességét megmutattuk. Mivel a többi ebből következik, mellőzzük a fejtegetések egészének cáfolását, hiszen osztják a saroktétel, a „nullum crimen” elve elfogadhatalan ad abszurdum értelmezésének sorsát.

Mégis meg kell említenünk a következő, magukért szóló mondatokat:^ mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló”. Miért e szembeállítás? Miért az igazságszolgáltatásnak ez a megbélyegző idézése egy bírósági határozatban?

„Az Alkotmánybíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet, hiszen saját magának is történelmi feladata van. Az Alkotmánybíróság a „jogálami forradalom” paradoxonénak letéteményese...”

Mitől forradalom ez, s biztosan ezek a jogállamiság ismérvei in concreto?

„... ha az Alkotmánybíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet, hiszen saját magának is történelmi feladata van. Az Alkotmánybíróság abszolút értékeket nyilvánít ki, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel.”

„Az igazságosság és erkölcsi indokoltság lehet ugyan motívuma a büntetendőségnek, a büntetést érdemlőségnek, de a büntethetőség jogalapjának alkotmányosnak kell lennie.”

Bizonyosan elkülöníthető ilyen mértékben az igazságosság, az erkölcsi indokoltság és az alkotmányosság? S ha igen, nem kellene-e kerülni a tévedés kockázatát, még inkább kerülni az olyan láthatatlan Alkotmányépítő döntéseket, amelyek az igazságosság és erkölcsi indokoltság elvét alapjaiban sértve, magának az alkotmánybíráskodásnak a legitimitását teszik kérdésessé?

A testület elnöke odáig ragadtatta magát, hogy a határozathirdetés estéjén televízióinterjúban pejorálta (magyarán becsmérelte) a népszuverenitást mégiscsak elsősorban hordozó, őt is megválasztó országgyűlés munkáját, bírótól teljesen szokatlan módon.

S végül: feladata, joga és hatásköre-e az Alkotmánybíróságnak a „rendszerváltozás filozófiájának” meghatározása? Nem kellene ezt a népszuverenitást kifejező Országgyűlés többségi akaratára bízni? (Alkotmány 19.§. (1), (2) és (3) bekezdés.)

Ehhez képest a legtárgyilagosabban meg kell állapítanunk: az Alkotmánybíróságnak erre nem volt joga. Tévedni lehet, de a népszuverenitást tekintélyteleníteni, döntését gyökereiben, kiutat nem mutatva, sőt a megoldástól elzárva ellehetetleníteni, több, mint bűn: hatalmas hiba, amit be kell ismerni és helyesbíteni kell. Tudjuk, ismerjük azokat a korlátokat, amelyeket a súlyos önkényuralmi uralom évtizedei, különösen a marxista tudományművelés lélektiprása, az egyéni érvényesülés megalkuvásai, az 1989- es (pártállam kontra ellenzéki kerékasztal) megállapodás kényszerei, szerepzavarok és más tényezők emeltek az alkotmánybíróság döntései köré, mindig tiszteletet adva a kivételnek. Ezt is látnunk kell a botcsinálta büntetőjogász, valójában kriminológus - mint egyetlen szakértő tag - dr. Szabó András részvételével hozott, rendszerváltozást gátló, máig megsínylett döntés mérlegelésekor. Nincs módunk, időnk a jogszociológiai, szociológiai, szakértői háttér vázlatos felvillantására sem, jóllehet szükséges, tanulságos lenne.

Mert bizony ezen döntésével a rendszerváltozás jellegét is kívánta meghatározni a taláros testület, legalábbis egy lényeges tekintetben. A szándék kiolvasható ezen döntésből, s egyéb közvetlen bizonyítékok, kijelentések is tanúsítják a politikai szándékot, melynek téves voltát az sem menti, hogy parlament. A bírói felelősséget az sem csökkenti, hogy a kormány közvetlenül és teljes terjedelmében azaz következményeivel együtt, következetesen nem, csak névlegesen vállalta az 1991-es törvényt, végig hagyva, hogy azt nem kormány előterjesztésként, hanem egyéni képviselői előterjesztésként fogadta el, s a nyomásgyakorlás, jogpropaganda, a kormányzati akarat nyilvános kifejezésének eszközeivel sem élt. Elegendő egy-egy nyugat-európai vagy egyesült államokbeli alkotmánybíráskodás aktus és a kormányzati akarat ütközése setén tapasztalható kormányzati sajtóbeli és parlamenti fellépés megtapasztalása. Ehhez képest hogyan válaszolt a magyar kormányfő 1991. december 2- án Hóm Gyula igazságtétel ellenes harangkongató felszólalására? így: „Senki se akarja úgy beállítani ebben az orszgában, mint hogyha itt valamiféle boszorkányüldözés következett volna be ezért, mert az Országgyűlés hozott egy olyan törvényt, amelyik a gyilkossággal szemben ... hoz országgyűlési döntést, amit a köztársasági elnök úr az Alkotmánybíróság elé utalt. Én úgy gondolom, hogy akik ezt megszavazták, és akik ezzel egyetértenek, azok tudomásul fogják venni az Alkotmánybíróság döntését...” „Amennyiben alkotmányjogi kifogás alá esne, akkor azt

tudomásul fogja venni az Országgyűlés azon része is, amelyik megszavazta és törvénnyé tette...”

Szó sem esett a kifogásolt Horn Gyula által hosszan támadott törvény helyességéről, szükségességéről, indokoltságáról. Bizonyára véletlen, de szemcséden tény: a kormányfő a vitatott törvény megszavazásánál nem volt jelen.

A felelősségrevonás helytálló és alkotmányos voltát erősítette meg prof. Hans-Heinrick Jescheck, afreiburgi „Külföldi és nemzetközi büntetőjogi Max-Planck Intézet" örökös igazgatója és Lord Kirkhill az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Jogi és Emberi Jogi Ügyek Bizottsága el- / nőké, előbbi 1992-93-ban ismételten, utóbbi 1993. június 28-án. (Beszélgetés és levelek in. Zétényi Zsolt: Mi a teendő a múlttal. Budapest, 1994.)

Az előzmények ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy az Alkotmánybíróság 1993. június 30-án megsemmisít még két országgyűlési döntést, melyet Zétényi Zsolt javaslatára fogadtak el 1993. február 16-án. Az egyik - törvény - arról szól, hogy az elévülést a bíróság, s ne a nyomozóhatóság bírálja el, majd elévülés esetén is bíróság állapítsa meg a bűncselekmény tényét és az elkövető kilétét. A másik - országgyűlési állásfoglalás - a büntethetőség elévülésének ismertetett („megállt az idő”) értelmében segítette volna a jogalkalmazókat.

Az előző országgyűlési döntések helyességét és alkotmánybírósági határozatok helytelenségét erősítette meg az 1993. március 26-i törvény a Német Szocialista Egységpárt rezsimje által elkövetett jogtalanságok elévülésének nyugvásáról. „Az elévülési idő számításánál azon cselekmények üldözésének tekintetében, amelyeket a jogellenesség talaján álló Német Demokratikus Köztársaság állami és pártvezetése kifejezett vagy hallgatólagos akaratának megfelelően politikai vagy szabad jogállami rend lényeges alapelveivel össze nem egyeztethető más okból nem üldöztek, az 1949. október 11. napjától 1990. október 2. napjával bezárólag eltelt időt figyelmen kívül kell hagyni. Ebben az időszakban az elévülés nyugodott.” Ez a törvény kiállta a Németország alkotmánybíróság politikáját. Sem a „politikai ok”, sem az elévülés nyugvása nem jelentett akadályt. Csehszlovákia parlamentje 1993. július 9-én törvényt fogadott el a „ Kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállókról”. Ennek 5.§-a szerint: „A bűncselekmények elévülési idejébe nem számít be az 1948. február 25-étől 1989. december 29-éig eltelt idő, amennyiben jogerős elítélésre vagy vád alóli felmentésre egy demokratikus állam jogrendjének alapvető elvével össze nem egyeztethető politikai okból nem került sor.” Az 1993. augusztus 1-én hatályba lépett cseh törvény - a bűnüldözés politikai okból való elmulasztásáról és az elévülés nyugvásáról szóló rendelkezésével együtt - kiállta az alkotmánybírósági próbát, (in.: Igazságtétel Jogállamban. Windsor Klub, 1995. Budapest)

Ekkorra Magyarországon bebizonyosodott a felelősségrevonás valamilyen formájának elkerülhetetlensége, ugyanakkor az Alkotmánybíróság 1992-es határozata lehetetlenné tette a megsemmisítetthez hasonló törvény meghozatalát.

így jutottunk el a nemzetközi büntetőjoghoz, benne a genfi egyezményekhez.

A magyar büntetőjog az elévülési AB határozat miatt nem alkalmazható, mondják. Ekkor a kormány dr. Jobbágyi Gábor jogászprofesszor szakvéleményére alapított törvényt nyújt be „az 1956 októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról.”