Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal A törvény látszólagos előnye: a nemzetközi jog szabályaira épül, elé­vülési akadály nincs, a genfi egyez­ményeket a világon mindenütt elis­merik, s Magyarország 1954 óta ré­szese is ezeknek. Előnye a fövény­nek, hogy kisebb politikai és társa­dalmi ellenállásba ütközik, hiszen az ötvenesztendős pártállami bűnözés­ből egy szeletet választ, értelemsze­rűen 1956 október, november decem­ber hónapját. Az 1993 február 16-án elfogadott kormányjavaslatot, mint törvényt 1993 október 12-én az Alkotmány­­bíróság 53/1993.(X.13) AB határo­zata megsemmisíti szerkesztési hiá­nyosságok miatt, jelentősen szűkítve a büntethető magatartások körét. Megállapítja, hogy mint el nem évülő bűncselekményekre, kiterjedhet a bű­nüldözés Magyarországon.- a háború áldozatainak védel­mére Genfben, 1949. augusztus 12- én kötött egyezményekben meghatá­rozott, az egyezmények közöss 2. cikke szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén elkö­vetett „súlyos jogsértésekre”,- a genfi egyezmények közös 3. cikkében a nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén tiltott cselekményekre. Vitathatatlanul, egyértelműen - a korábbi döntés súlyától is nyo­masztva és sarkallva - leteszi a garast a nemzetközi büntetőjogi felelősség­­revonás mellett, rámutatva a jogal­kalmazásforrásaira és feltételeire, a jelek szerint komolyan kívánva ezen út járhatóságát. Ezután az országgyűlés elfogadja az előzővel azonos című, azaz „az 1956. októberi forradalom és szabad­ságharc során elkövetett egyes bűn­­cselekményekkel kapcsolatos eljá­rásról” szóló 1993. évi XL. törvényt. Megindulnak a nyomozások még 1993 októberében az 1956-os sortü­­zek felderítésére. A mai napig egyet­len tényleges felelősségre vonást hozó eljárás az úgynevezett salgótar­jáni sortűz közrendű tettesei, Deák Ferenc és társai ellen indult büntető­ügy, amelyben a Fővárosi Bíróság dr. Strausz János tanácselnök vezette ta­nácsa emberiség elleni bűntett miatt két vádlottat öt évi fegyházra ítél, míg tíz vádlottat bebizonyítottság hiánya miatt felment. Megállapítja, hogy az ítélet azért csak a vádlottak felelősségével fog­lalkozik, mert más, magasabb beosz­tású személyek ellen - amint semmi­lyen más sortűz ügyben sem - nem emeltek vádat. 1997. január 16-án a Legfelsőbb Bíróság fellebbezés foly­tán további két vádlottat - mert a sortűz során a levegőbe sorozatokat lőttek - ítél el pszichikai bűnsegéd­ként, míg egy első fokon elítéltet fel­ment. Ez az egyetlen ügy, amelyben - amint említettük-két elítélt tényle­ges szabadságvesztését tölti. A többi öt „sortűzügy” elbírálását még 1995. november 30-án felfüggeszti a Leg­felsőbb Bíróság, majd 1996. szep­tember 4-én az Alkotmánybíróság - a Legfelsőbb Ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének kezdeményezé­sére-megsemmisíti az 1993.október 22-én elfogadott sortűztörvényt, mert „akadályozza a nemzetközi jog álta­lánosan elismert szabályainak alkal­mazását”. Csaknem három esztendő telik el, amíg a törvényt megsemmisítik olyan okból, amely már 1993-ban ismere­tes volt, vagy lehetett volna kellő gondoskodás mellett valamennyi ve­zető jogalkalmazó számára. Maradt most már kizárólag a nemzetközi jog, minden kommentár és magyarázat nélkül. Már az 1995- ös, felelősségrevonás nélkül első fo­kon elbírált tiszakécskei (17 halott), mosonmagyaróvári (legalább 54 ha­lott) és más sortűzügyek fellebbezése folytán történt elbírálásakor irány­­mutatásként szabta meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy viszgálni kell:- az 1956-os kormányellenes erők álltak-e felelős parancsnokság alatt,- a kormányellenes erők ellenőr­zést gyakoroltak-e az ország terüle­tének egy része fölött,- a kormányellenes erők folyama­tos és összehangolt harci tevékeny­séget fejtettek-e ki. Ez a másodfokú iránymutatás az igazságtétel (szó szerint is érthető) mai állásának a kulcsa. Ilyen dönté­seket hozottdr. Rabóczki Ede legfel­sőbb bírósági tanácselnök, tábornok 1996. december 10-én a mosonma­gyaróvári sortűzügyben és más ügyekben, előre látva, sejtve, hogy a támasztott feltételek teljesíthetelenek. Történt ez azután, hogy az „Allam- és Jogtudomány” című akadémiai szakfolyóiratban 1994-ben megjelent tanulmányok (Bragyova András, Wi­ener A. Imre és mások) kijelölték a reményt 1993. október 13-án meg­csillantó alkotmánybírósági határo­zat vakvágányra futtatásának útját, íme az emélet és gyakorlat példás összhangja az emberi és alkotmányos értékek semmibevételének jegyében. A helyzetet tovább árnyalja, hogy a Deport 56, az 1956-os, Szovjetuni­óban történő deportálások felderísté­­sére alakult szervezet 1998 tavaszán amiatt tett bűntető feljelentést, mert az 1956. december 6-án szervezett, a Nyugati pályaudvarnál végkifejle­téhez jutó, kormány- és szovjetpárti szervezett személyekből álló vörös zászlós tüntetés, szervezett pártál­lami provokáció során öt fegyverte­len személyt - akik állítólag tiltakoz­tak az önkényuralmat helyeslő tün­tetés ellen - a helyszínen kivégeztek, további legalább három személyt sortűzzel megöltek a gyanúsított kar­­hatalmisták. A feljelentettek között van Horn Gyula (a feljelentés idején miniszterelnök, aki saját állítása sze­rint vörös zászlós tüntetőként volt je­len a vérengzés helyszínén, de ada­tok vannak arra is, hogy abban az időben már karhatalmista volt. A tün­tetés résztvevői jól tudták, hogy cse­lekményük vérengzésbe torkollik, hi­szen a cél - az úgynevezett Katonai Tanács 1956. december 4-i döntése szellemében - a lakosság provoká­­lása, a válaszként mutatkozó tömeg­tiltakozás kegyetlen szétverése volt. A háborús bűntett miatt folyó eljá­rást, nyomozást megtagadó, majd el­rendelő határozatok sora tarkítja, kü­lönös tekintettel arra a tényre, hogy Horn Gyula sarkalatosán fontos sze­mélyi anyagának nyoma veszett a Honvédelmi Minisztérium levéltárá­ból, ami miatt a Deport 56 külön is büntetőeljárást kezdeményezett. Az 1998-as októberi forradalmi visszaemlékezések soránt feltűnt dr. Horváth Miklós hadtörténész, aki azt állította, hogy tudomással bír vidéki határőr-alakulatnak az 1956. október 25-i parlamenti tömeggyilkosságban való részvételéről, de legalábbis je­lenlétéről. Ez a körülmény azért rendkívül érdekes, mert dr. Horváth Miklóst rendelték ki hadtörténész szakértőként a sortüzes perekben en­nek megállapítására: volt-e fegyveres konfliktus 1956. október 23-28. kö­zött Magyarországon? A Deport 56 nem volt rest: felje­lentést tett ismeretlen tettesek ellen emberiség elleni bűntett miatt a bu­dapesti Kossuth téren elkövetett vé­res tömeghalál ügyében. A nyomo­zást elrendelték. Tudni kell, hogy köztörvényes bűncselekmények ül­dözése hivatalból kötelessége lenne a hatóságnak. A genfi egyezmények és a hábo­rús és emberiség elleni bűntettek elé­vülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Szervezeteinek Közgyű­lése által az 1968 évi november hó 26. napján New Yorkban elfogadott (a Szovjetunió és az úgynevezett szo­cialista táborba tartozó, valamint a harmadik világ országai között meg­kötött és megerősített) nemzetközi szerződés szövegét a bíróságok úgy értelmezték a magyarországi viszo­nyokra, hogy 1956. november 4-e után nemzetközi fegyveres konflik­tus, míg az ezt megelőző, október 23- al kezdődő időben nem nemzetközi fegyveres konfliktus feltételeit kell vizsgálni. Ez alól csak az említett salgótaijáni sortűz ügyben hozott íté­let a kivétel, amely az 1956. decem­ber 8-i véres salgótarjáni sortűz kap­csán arra az álláspontra jutott, hogy október 26-tól nemzetközi és egyút­tal nem nemzetközi fegyveres konf­liktus zajlott hazánkban, kezdettől a szovjet fegyveres erők részvételével. A lényeges az, hogy a genfi egyez­mények alkalmazásának feltétele a fegyveres konfliktus, még ha az nem nemzetközi is. Az 1956-os népfelkelés kapcsán a háború áldozatainak védelmére vo­natkozóan Genfben az 1949. évi au­gusztus 12. napján kelt, Magyaror­szágon az 1954. évi 32. törvényerejű rendeletiek kihirdetett négy nemzet­közi egyezmény közös 3. cikkének van különleges jelentősége. Ez szö­veg szerint nem nemzetközi fegyve­res konfliktus eseteire, a nemzetközi joggyakorlat szerint pedig nemzet­közi fegyveres konfliktus, azaz há­ború esetén is feltétlen alkalmazást nyer, azaz független valamely össze­ütközés nemzetközi vagy belső jel­legétől. Ezek a tilalmak „az emberi­esség alapvető megfontolásain” (ele­mentary considerations of humanity) alapulnak, megsértésük emberiség elleni, vagy háborús bűncselekmény. Egyetlen feltétel: fegyveres összeüt­közés során, vagy azzal összefüggés­ben elkövetett bűntettekre alkalmaz­ható. A fegyveres összeütközés leg­kisebb követelménye a jogirodalom szerint az, ha egy zavargás vagy tün­tetés rendőri erőkkel már nem kezel­hető, azaz katonaság vagy más fegy­veres erő bevetése szükséges. Ma­gyarországon 1956. október, novem­ber, december hónapokban a fegyve­res felkelést katonai, határőri, külön­leges karhatalmi (pufajkás) és min­den lehetséges eszközzel, így a Szov­jetunió fegyveres erejének igénybe­vételével tartották korlátok között, majd verték le. Október utolsó hat napján a fegyveres felkelők uralták az ország és a főváros jelentős részét, szabályos katonai győzelmet aratva a szovjet páncélos hadsereg felett. „ 1. Azokat a személyeket, akik az ellenségeskedésekben nem vesznek közvetlenül részt, ideértve a fegyve­res erőknek azokat a tagjait, akik le­tették a fegyvert és azokat a szemé­lyeket, akik betegség, sebesülés, el­fő gat áis miatt, vagy más ok következ­tében harcképtelenné váltak, minden körülmények között fajon, színen, valláson, hiten, nemen, születésen vagy vagyonon, valamint más ha­sonló ismérven alapuló bármely hát­rányos megkülönböztetés nélkül em­berséges bánásmódban kell részesí­teni. Ebből a célból mindenkor és min­denütt tilos a fent említet személyek tekintetében: a) az élet és testi épség elleni me­rénylet, nevezetesen bármely alak­ban megnyilvánuló emberölés, meg­csonkítás, a kegyetlen bánásmód, a kínzás a kínvallatás, b) túszok szedése c) a személyek méltóságának megsértése, nevezetesen a megalázó és lealacsonyító bánásmód, d) a szabályszerűen megalakított és művelt népek részéről elengedhe­tetlennek elismert igazságszolgálta­tási biztosítékok alapján működő bí­róság által megelőzően hozott ítélet nélkül kiszabott büntetés és annak végrehajtása. 2. A sebesülteket és a betegeket össze kell szedni és ápolásban kell részesíteni. Pártatlan emberbaráti szervezet, mint amilyen a Vöröskereszt nemzet­közi Bizottsága felajánlhatja szolgá­latait az összeütköző feleknek. Az összeütköző felek másfelől igyekezni fognak külön megállapo­dások útján egészben vagy részben hatályba léptetni a jelen Egyezmény egyéb rendelkezéseit is. Az előző rendelkezések alkalma­zása nem érinti az összeütköző felek jogi helyzetét.” Ez a nemzetközi büntetőjog „mindenkori és mindenütt” érvényes szabálya. Az előzményeket nem ismerők, mint a magyar társadalom csaknem egésze, megdöbbenéssel értesülhet­tek arról, hogy ezen „mindenkori és mindenütt” érvényes szabályok a magyarországi bíróságok szerint nem alkalmazhatók 1956 áldozataira és bűnöseire. 1998. novemberében több ügyben (5-én a tatai sortűz, 10-én az októ­ber 27-i 17 halottat követelő tisza­kécskei repülőgépes sortűz ügyében) hozott eljárást megszüntető végzést a Legfelsőbb Bíróság. Indok: 1956. októberében nem volt fegyveres konfliktus Magyarországon a genfi egyezmények szerinti értelemben, így az egyezmények nem alkalmaz­hatók, a köztörvényes, több emberen elkövetett emberölések elkövetői a magyar jog szerint pedig elévülés miatt nem büntethetők. Átpolitizálódott, jogos indulatok­kal terhes világunkban a magyar éle­tet ismerők számára nem nehéz az ítélet: társadalmi - politikai érdekek nagy súllyal hatnak a felelősségrevo­nás ellen, amint az előbbiekben rá­mutattunk, ráadásul teljesen hiányzik a többiek által meghatározónak tar­tott külső gazdasági-politikai nyo­más. Főleg pedig hiányzik a magyar­­országi parlamenti és közélet, tömeg­tájékoztatás által ébren tartandó egészséges nemzeti közvélemény, következésképpen a közmegegyezés, a tiszta lelkiismeret igénye. Társadal­munk védekező rendszere súlyosan - bár szerencsére nem halálosan - be­teg! Mégis folytassuk a szakmai tájé­koztatást: „1974-77 között diplomáciai kon­ferencia zajlott Genfben, melynek során kidolgozták a "háború áldoza­tainak védelmére vonatkozóan Genf­ben, 1949. augusztus 12-én kötött Egyezmények I. és II. kiegészítő Jegyzőkönyvét”. E jegyzőkönyvet Magyarországon az 1989 évi 20. tör­vényerejű rendelettel kihirdették. A Jegyzőkönyvek jelentősen kibővítik a háború áldozatainak védelmét egé­szen a vallásszabadság és levéltitok védelméig. E Jegyzőkönyvek megha­tározzák saját „tárgyi alkalmazási körüket". Így írja elő a nem nemzet­közi fegyveres összeütközések áldo­zatainak védelméről szóló II. Jegyző­könyv 1. cikk 1. pontja a kormányel­lenes fegyveres erők felelős parancs­noksága alatt állását, ellenőrzésüket az ország területének egy része fel­ett, továbbá folyamatos és összehan­golt harci tevékenységüket. Mivel pedig az említett kirendelt igazságügyi hadtörténész szakértő megállapította ezen feltételek hiá­nyát, mintegy 2000 oldalas, igen sok tényt ismertető tanulmányában, a bí­róságnak nem maradt más hátra, mint kezének sajnálkozó széttárása... Természetesen a bíróság feladata a tényállás megállapítása, ami elvi­leg lehetővé teszi a szakvélemény tényállításaitól való eltérést. A lényeg azonban az, hogy ezen vizsgált fel­tételeknek az 1949. augusztus 12-én kötött genfi egyezmények érelmében semmilyen jelentőségük nincs, mert ezek magukra az 1977-es Kiegészít Jegyzőkönyvekre, de nem a 28 évvel korábban megkötött genfi egyezmé­nyekre vonatkoznak, különösen pedig nem szűkítik a genfi egyezmények ál­tal nyújtott védelmet, hiszen a cél a védelem kiterjesztése, nem pedig visszamenőleges szűkítése. Ez kiol­vasható a genfi kiegészítő jegyző­könyvnek kommentárjából és például az 1974-77-es konferencia dr. Herc­­zeg Géza - jelenleg a Hágai Nem­zetközi Bíróság bírája - 1981-ben kelt, a „Humanitárius nemzetközi jog fejlődése " című tanulmányából, vagy dr. Bruhács János Tanulmányából. Az ismertetett közös 3. cikk ezért fel­tétlen érvényesülést követel! Bármi legyen is meggyőződé­sünk az igazságtétel jogon túli aka­dályairól, nem követhetünk el hibát a szakmai elemek lebecsülésével. Szorgalmaznunk kell a nemzetközi büntetőjog valódi értelmének feltárá­sát, a joganyag hiteles magyar for­dításában való hivatalos kiadását. Ki kell adni magyar nyelven az ENSZ főtitkára által a Biztonsági Tanács 808-as határozata alapján összeállí­tott, hatályos humanitárius jogot: a korábbi Jugoszlávia területén elköve­tett háborús és emberiség elleni bűncselekmények megbüntetésére fel­állított Nemzetközi Bíróság Statútu­mát és annak részletes indoklását (Report). Ennek különös jelentősége, hogy részletesen tartalmazza azt a nemzetközi jogot, amelynek szabá­lyai „minden kétséget kizáróan a (nemzetközi) szokásjog részei, úgy, hogy fel sem merül az a probléma, hogy számos, de nem minden állam részese bizonyos egyezménynek”. (Report 34. pont) Ezek a szabályok felölelik a há­borújogának és szokásainak megsér­tését, úgy , ahogy az 1907. évi hágai egyezmény szabályait a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék értelmezte és alkalmazta, a népirtás megelőzé­séről és büntetéséről szóló 1948. évi egyezmény szerint büntethető meg­torlásokat, s végül az emberiség el­leni bűncselekményeket, a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmánya és ítélete által elismert formában, nem különben az 1949. évi genfi egyezményeket és az azo­kat kiegészítő 1977. évi I. és II. Kie­gészítő Jegyzőkönyvet. A Magyar Köztársaság Igazságügyi Minisztéri­umának a hivatalos kiadvány beve­zetőjében meg kell erősítenie, hogy ezek a szabályok a nemzetközi bün­tetőjog feltétlen érvényesülést igény­lő, helyhez nem kötött, a Magyar Köztársaság Által elismert és tisze­­letben tartott, feltétlen érvényesülést igénylő szabályai. Függetlenül attól, hogy a Statútum jugoszláviai bűntet­tek elbírálásának elősegítésére szü­letett, az egyetemes érvényű. Meg kell szólítani, mozgósítani kell a Nemzetközi Vöröskereszt fő­titkárát ugyanúgy, mint az Európa Tanács vagy az ENSZ intézményeit egyrészt a helyes jogértelmezés, másrészt a magyarországi súlyos bűntettek valódi súlyának és ténye­­inek megismerése végett. Csak ez­zel együtt van értelme és hatékony­sága a politikai nyilatkozatoknak, hiszen az emberi élet és méltóság ügye egyetemes ügy, azaz világér­deklődést és felelősségvállalást igényel. Ezt kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy a budapesti Kossuth Lajos tér 1956. október 25-i több (mint)száz ha­lottjának, Mosonmagyaróvár 1956. ok­tóber 26-i mintegy száz halottjának és a névtelen mártírok ezreinek meg­adja a világ és Magyarország a meg­becsülés elvárható gesztusát. Végül nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a jogvédelem tudást, időt, sok­sok energiát és pénzt igényel. Lehe­tőségeink és esélyeink végső határá­hoz érkeztünk. Tettekre van szük­ség... Válaszolnunk kell az Alkotmány­­bíróság igazságtételi folyamatot megszakasztó 1992-es döntésének a jogbiztonsággal vagy bizalmi elvvel, valójában az adott körben igen kér­déses kiszámíthatósági elvvel és az elévülés büntetlenségi alanyi jogot keletkeztető hatásával kapcsolatos azon feltételére, hogy lehet kivétel, lehet „konkuráló más alkotmányos elv”, amit a taláros testület nem ta­lált meg. Ez az alkotmányos elv és alapjog nem más, mint az emberi élethez és méltósághoz való jog! „... minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önké­nyesen megfosztani.” (Alkotmány 54. §. (1.) bekezdés) Erre joguk van azon elpusztítottaknak és utódaiknak is, akik a második világháború utáni Európában az emberi méltóság és szabadság legnagyobb forradalmát vívták meg. Ez a legszakszerűbb és legsúlyosabb érv azokkal szemben, akik alkotmányos - elvi alapokon ta­gadják meg a legelemibb védelmet saját népüktől, polgártársaiktól úgy, ahogyan a világ egyetlen országa sem, de különösen a Magyarország­nak annyit köszönhető dunavölgyi és más európai országok nem tették meg saját polgáraikkal. Magyarország becsületről van szó!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom