Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-11-01 / 11. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d’Occident

1999. november

CZÉRE BÉLA

Fiatalon is agg pártstruktúránk

Izgalmas gondolatsort indít el a Jörg Haider vezette Osztrák Szabadságpárt meglepően jó szereplése, a választáson elért második helyezése. Olyan folyamatok kezdetét jelenti ez, amelyek - már csak a szomszédság okán - rövidesen ki fognak hatni a magyarországi viszonyokra is. A már fiatalon is elaggottnak tűnő prátstruktúránkra.

Valószínű, hogy az Osztrák Szociáldemokrata Párt egyedül fog kormányt alakítani. De egyre erősebb a nyomás a Néppárt köreiben a Haiderékkel kötendő szorosabb kapcsolat érdekében. A Szabadságpárt mögött ugyanis éppen az előző kormányzati politika vesztesei, a munkások tekintélyes része és a fiatalok sorakoztak föl. Ha nem vennénk figyelembe számos tényezőt, már azt is mondhatnánk, hogy Haider pártjáé a közeli jövő. De sajnos csak hosszabb távon reménykedhetünk Magyarország, Európa s a világ nagy trendjeinek megváltozásában.

Izrael közölte Ausztriával, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat vele, ha a Szabadságpárt tagja lesz egy osztrák kormánykoalíciónak. Ez az elképesztően durva beavatkozás egy szuverén állam belügyeibe ráadásul nem az első eset Izrael részéről: gondoljunk a Kurt Waldheim köztársasági elnök ellen indított hajszára, kiközösítésre.

Salazar lemondása után, a 70-es évek közepétől gyakorlatilag csak baloldal létezik Portugáliában, mind a mai napig. Szemelgessünk csak a legújabb portugáliai választások eredményeiből: majdnem 200 mandátuma van a szocialistáknak és a szociáldemokratáknak, míg a kereszténydemokrata Néppártnak 15. Ez még akkor is döbbenetes, ha figyelembe vesszük, hogy tipikus és egyben elképesztőbaloldali csúsztatással Portugáliában a Szociáldemokrata Pártot nevezték ki „jobbközép” pártnak.

Spanyolországban jobboldali kormány van uralmon (?), de ez nem változtat azon a gyalázatos tényen, hogy éppen Madrid a fő fóruma a Pinochet tábornok elleni, a chilei népet is mélyen megalázó kiadatási hajszának. De említhetjük Strasbourgot, ahol az Európa Tanács elé olyan „nem hivatalos” jelentés kerülhetett, amely az FKGP-t katolikus, konzervatív, idegengyűlölő, Nyugat-ellenes, a

MIÉP-et pedig idegengyűlölő, NATO-ellenes, antiszemita pártként minősítette. Vagyis lassan ott tartunk, hogy egy párt katolikus mivolta már valamiféle elítélést megelőlegező szempont lehet. Annak ellenére, hogy az FKGP tömegbázisa jórészt református irányultságú. Ilyen körülmények között különösen naivnak tűnnek azok az elképzelések, amelyek a „keleti anarchia” és a „nyugati liberalizmus” által megtestesített veszélyek gyógyszereként a nacionalizmust messzemenőleg megregulázó Európai Uniót akarják bevetni - az USA globális világhatalmát korlátozó csodafegyverként. (Lásd Fülöp Botond tanulmányát a Magyar Demokrata szeptember 30-i számában.) Nem sokat törődve azzal, hogy az Európai Unió helyzete a spekulatív banktőke uralma, a multinacionális mamutcégek erőszakos támadása, a baloldali pártok, médiumok egyértelmű túlsúlya, a szerény eszközökkel rendelkező jobboldal állandó fenyegetettsége miatt bizony nem sokban különbözik az USA pozícióitól a globalizmus világuralma miatt.

Tehát az Osztrák Szabadságpárt kiváló szereplését a szomszédságunkban egyelőre csak óvatos reménykedéssel szabad szemlélni. Mostanában egyre többet írnak arról, hogy a kétpólusú pártstruktúra kibontakozni, sőt megszilárdulni látszik Magyarországon. Katasztrofális lenne, ha ez az amerikai típusú szömymodell honosodna meg hazánkban is. Ha a szélsőliberális SZDSZ- szel megtámogatott MSZP és a liberális, már halovány an neokonzervatív jegy eket is felmutató Fidesz vetélkedése következne be. Nyilvánvaló, hogy minden lehetséges módon szembe kell fordulni azokkal a nézetekkel, amelyek azt sugallják, hogy a Fideszen kívül nem lehetséges, mert értelmetlen, erőpazarlás más jobboldali párt jelenléte. S ezek a számítgatások természetesen fokozatosan vonatkoztatják mindezt a 2002-es választások előtti és alatti időszakokra.

Teljesen értelmetlen most azt boncolgatni, hogy mennyire, milyen mélységben konzervatív, keresztény a magát már lassan történelmileg is szabadelvűnek deklaráló, a Liberális Intemacionáléban helyet foglaló Fidesz. Hiszen jobboldali lehet ugyanolyan logikai szaltó moháiéval, mint ahogy az lehetett az 1867-es kiegyezés után évtizedekre a történelmi Szabadelvű Párt is. Mindenesetre számos pozitívum szól már most is a Fidesz mellett. A Bokros-csomag után lerombolt családtámogatási rendszer újjáépítése, az adórendőrség létrehozása, a társadalom-biztosítási önkormányzatok felszámolása, a szervezett bűnözés elleni törvény elfogadása, a magyar gazdaság 4 százalékos növekedési ütemének elérése. De a legnagyobb érv kétségtelenül az lenne a Fidesz mellett, ha a Magyar Nemzeti Bank vezetési gyakorlatát érintő lépések végre valóban megtörténnének.

Mindez azonban a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy a kétpólusúvá degradálható, amerikai típusú politikai váltógazdaság kérdését ne a gonosz vágyálmok birodalmába soroljuk. Még akkor is, ha komoly erők dolgoznak kőkeményen azon, hogy ezek a vágyálmok megvalósuljanak. Hiszen a liberális Fidesz nem helyettesítheti ajobboldal vagy a nemzeti radikalizmus mentén felsorakozó pártok sokszínű gazdagságát.

Nyilván az sem véletlen, hogy a tagsággal szinte egyáltalán nem rendelkező Kereszténydemokrata Szövetség készségesen elfogadja a Fidesz-vazallus szerepet, a különben szintén jelentéktelen MDNP viszont legalább az MDF segítségével megpróbál kitömi ellehetetlenült helyzetéből. Persze ennek az uniót vagy fúziót előkészítő irányba tapogatódzó szövetségkeresésnek akkor van igazán értelme, ha a Giczy György és Báthori Gábor vezette KDNP-ről sem feledkezik meg a Magyar Demokrata Fórum, és számításba veszi mint jövendő, nagyon is

lehetséges szövetségest. A valóságérzék is ezt sugallná, hiszen az MDF népszerűsége jelenleg alig nagyobb a KDNP-énél. Ez nem pusztán két újra egymásra talált kis párt szövetsége lehetne, hanem a jelen pillanatban még felmérhetetlennek, de a lappangó módon már változóban levő pártviszonyok közepette nagyon is átgondoltnak tűnő realitás.

Természetesen sok mindent kellene ilyen lépések latolgatása közepette figyelembe venni. Például azt, hogy Boross Péter miniszterelnöki főtanácsadó szerepe és az MDF-szuverenitás visszanyerésének kérdése hogyan viszonyul egymáshoz?

De ezeknél is fontosabb kérdés az, hogy az FKGP és a MIÉP többé-kevésbé békés „egymás mellett élése” mikor kötődik végre szövetséggé. Gondoljunk csak arra, hogy a két pártot számos kérdésben egyáltalán nem választja el éppen szakadék egymástól. Az FKGP pénzügyi-közgazdasági kulcsembere, Boros Imre tárca nélküli miniszter számos írásban hangsúlyozta, hogy a Magyar Nemzeti Bank független kell hogy legyen ugyan a kormánytól, de nem lehet független a magyar parlamenttől, amelynek beszámolási kötelezettséggel tartozik.

Igaz, hogy a MIÉP közgazdászai, parlamenti képviselői ennél sokkal keményebben fogalmaznak. Magyarországot Gidai Erzsébet a világ legeladósodottabb országai egyikének nevezte a Ráday Kollégiumban tartott előadásában. „E kegyetlen ranglista második vagy harmadik helyét foglaljuk el” - folytatja Gidai. „Ma minden egyes magyar állampolgár 1 millió forint adósságot cipel magával örökségként. A hitelek lejártakor ez már - a csecsemőre és az aggastyánra is számítva - 4,5 millió forintra emelkedik. A költségvetési tervezet arról árulkodik, hogy a Magyar Köztársaság adóssága nagyobb, mint az egyéves bruttó hazai termék. A központi költségvetésbe a befizetések 70 százalékát a lakosság teljesíti. A privatizált - multikhoz juttatott - cégek 1 százalékkal járulnak hozzá a költségvetési befizetésekhez. Égbe kiáltó társadalmi igazságtalanság, nyílt színi fosztogatása ez a magyarságnak. A magyarsággal fizettetik meg a költségvetésen keresztül a nemzetközi pénzügyi maffia fennmaradását” (Magyar Fórum, október 7.).

Érthetetlen, hogy a kormány miért nem tesz végre lépéseket a médiumokban, a Magyar Rádióban vagy legalább a közszolgálati televíziók esetében. Lehetetlen észre nem venni, hogy szűkül a hurok a kormány nyaka körül; hogy hangolják, manipulálják a Fidesz ellen a legotrombább módszerekkel a közvéleményt. Látjuk, hogy tűnnek fel régi-új lovasok a közvéleménykutatási adatok élén, Kovács László, Göncz Árpád, Demszky Gábor újabban Hóm Gyula, Németh Miklós is. Demszky mintha egyenesen a Gyorskocsi utcából hozta volna magával legújabb érdemeit. Volt egy éven keresztül egyetlen kiváló televíziós hírműsorunk, a Hét. Lett belőle a 7, Beden János által árasztott monumentális unalommal és persze a tőle megszokott balliberális elfogultsággal. A Napi Magyarország október 13-i száma lelkes beszámolóval örvendeztet meg minket: Tallai Gábor ünnepi hangvételű cikkét olvashatjuk a Frankfurti Könyvvásárról. Szinte hallanánk is Esterházy Péter meghitt szónoklatát - ezúttal nem arról beszél, hogyan ápoljuk magyarjainkat -, ha a szerzőt a folyton feldübörgő tapsvihar nem szakítaná félbe. Azért persze van vigasz. Négy lapszámmal idébb Jancsó Miklós hatalmas portréját szemlélhetjük a Napi Magyarországban. Jancsó nem a Hit Gyülekezetének két nappal korábbi rendezvényéről nyilatkozik ezúttal, amelynek természetesen díszvendége volt, hanem Anyád! a szúnyogok című filmjéről beszél. Ugyanebben a lapszámban egy oldalas cikk tetején az ősz liberális mester, Faludy György néz velünk farkasszemet. De én ezek után inkább bemegyek a négy meglévő, parányi nemzeti könyvesbolt egyikébe, belelapozok a kötetekbe. Csak ebben a négy kis boltban lehet ugyanis megvenni a magyarság nagy íróit: Nyirő Józsefet, Wass Albertet, Tormay Cécilét.

Erdélyi hírlevél

Az erdélyi magyarság számára 1989 után közel három év kellett, hogy eljusson oda, ahová egy szerencsésebb nemzedék egyébként sokkal tragikusabb történelmi korszakban sokkal hamarabb elért: a magyar nemzeti önkormányzat követeléséig. Kós Károly 1921-ben máig ható és máig érvényes programot adott: „kiáltom a jelszót: - írta emlékezetes röpiratában - építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája”.

Három év helybenjárás után 1992. október 25-én az RMDSZ Romániai Magyarok Demokratikus Szervezete) Küldötteinek Országos Tanácsa ellenszavazat nélkül a Kós Károly-i útra lépett: kinyilvánította az erdélyi magyarság belső önrendelkezési igényét. Azonban a küldöttek jórésze a Kós Károly-i gondolatot csak részben és csak színleg tette magáévá. Csak színleg, hisz’ négy év elteltével megszavazta e program szöges ellentétét jelentő SZKT (Szövetségi Küldöttek Tanácsa) határozatot a Szövetség kormányzati szerepvállalásáról. (Az emlékezetes bukaresti SZKT ülésen e sorok íróján kívül csak Csapó József és Katona Ádám szavazott nemmel, tartózkodó is csak kettő akadt: Toró T. Tibor és Sógor Csaba.) S csak részben, mivel Kós Károly a Kilátó szóban azt is leszögezte: „aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk”.

Márpedig ezek az erők voltak meghatározóak addig. Naiv remény volt - melyben egyébként jómagam is osztoztam -, hogy a cél formálisan közös meghatározása után közös munkálkodás következik annak eléréséért, s akik addig minden erővel azon voltak, hogy megakadályozzák az autonómia-igény megfogalmazását, egy csapásra megváltoznak és a magyar önrendelkezés élharcosai lesznek.

„A gyávák, a restek és az alkudni kívánók” azóta is hátráltatják mindazon törekvések megvalósulását, melyeknek sikere kizárólag a magyar politikai akarat függvénye, de mely lépések megtétele elengedhetetlen az autonómia majdani kiépítésének szempontjából.

Nem lehet a román félre tolni annak felelősségét, hogy az erdélyi magyarság autonómiaprogramja nem nyert mindmáig pontos artikulációt, hogy nem fogalmazódtak meg az úgynevezett autonómia-statútumok. Saját vezetőinknek köszönhetjük, hogy mindeddig nem jött létre a pótolhatatlan értékű adatbázis, az erdélyi magyar kataszter, mely minden más legitimációnál erősebb alapot adott volna az autonómia-törekvéseinknek: megmutatta volna, ki hajlandó a közös építkezésre, nemcsak vezetők, hanem a bázis szintjén is, ki szeretné, hogy kiterjedjen rá a magyar érdekvédelmi szervezet védőernyője, hogy ki milyen fokon kötődik a nemzetéhez s nem utolsó sorban, ki óhajt részt venni az erdélyi magyar belső választáson.

Mely ugyebár szintén késik. Az „alkudni kívánók” viszont természetüknek megfelelően alkudtak. Illetve még azt sem tették: kormányra vitték a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetét, puccsszerűen, antitaktikusan, elprédálva évek felhalmozott politikai tőkéjét.

Hogy miként sikerült mindez, ahhoz hasznos adalék Szőcs Géza „Politikai naplója”, melyet a kolozsvári költő s akkori élpolitikus 1992 decemberében vetett papírra, de az csak ez évben jelenhetett meg először a sajtó hasábjain: a politikai dinamitnak számító, kíméletlenül igazmondó és a volt ellenálló erkölcsi piedesztáljáról méltán igazságot osztó írás közlését a megkeresettek mindeddig nem vállalták. Most a Kapu adott neki teret a nyári 6- 7-es összevont számban. „A járdaszéli prostitúciót - írja említett tanulmányában Szőcs Géza, az RMDSZ volt főtitkára, politikai alelnöke, illetve szenátora, aki az idei RMDSZ-kongresszus alkalmából lépett ki a Szövetségből, miután úgy ítélte, hogy az szembefordult korábbi önmagával - nemcsak az

különbözteti meg a közéletitől, hogy az önmagukat áruló utcalányokban olykor még akad valamennyi báj - szemben az önmagát piacosító, kevéssé kecses karrieristával. A legdrámaibb különbség az, hogy a politikai prostitúció következményei beláthatatlanul súlyosabbak. A politikai ringyók ugyanis a közösség belső védekezési mechanizmusait bénítják meg. A szervezetre nem mint külső ellenség támadnak, hanem beépülnek ennek immunrendszerébe és idegközpontjaiba, arra törekedve, hogy a szervezet irányító faktoraivá váljanak.”

Sikerüket híven példázza, miként szorították ki Szőcs Gézát, Király Károlyt és Borbély Ernőt, a korábbi rendszerrel nyíltan szembeszálló, elhivatott magyarokat az RMDSZ-poltikából, hogy hirtelen csak néhány nevet említsek.

„Az erdélyi magyarság legyengült szervezetének állapotáról, védekezésképtelenségéről, belső zavartságáról (...) az árulja el a legtöbbet, hogy egy Tokay György-szerű konjunktúralovag az RMDSZ egyik legfőbb vezetőjévé válhatott.” Kis magyar erdélyi abszurd, hogy a Tokay György hétéves pártújságírói munkásságának remekeit rendszerbe szedő kommentált brevárium nem Tokay, hanem Szőcs Géza politikai elszigetelődését eredményezte. (Tokaytól egyébként saját tábora szabadult meg ez év elején, miután kisebbségi miniszterként való kormánybeli lapítása számukra is kényelmetlen volt.)

Az erdélyi magyar közösségünk védekezésképtelenségéről ma, 1999 őszén az árulja el a legtöbbet, hogy egyetlen érdekképviseleti szervezetünk legfelső fóruma újraválasztott egy politikust, Markó Bélát, aki a felvállalt kétéves programot hat év alatt nem volt képes - vagy nem volt hajlandó - teljesíteni, aki kormányzati zsákutcába vitte a Szövetséget s akivel szemben

egy tiszta múltú, rátermettségét és közösségi elhivatottságát ismételten bizonyított jelölt indult.

Töprenghetnénk a múlton is Markó Béla és Kincses Előd kapcsán, de nézzük inkább, hogy mire használja az RMDSZ első embere az újonnan megszerzett mandátumot. Ugyanis sokan, nem kis idealizmustól fűtve még ma is úgy vélik, hogy a neptuni trió (Tokay- Frunda-Borbély László) által fémjelzett önfeladó politikai vonal nem esik egybe az autonómistának induló, de 1994/1995 óta a neptuniaktól még retorikában is alig különböző Markó Béla politikájával.

Markó mindenekelőtt politikai tisztogatásba kezdett. Rossz nyelvek szerint még első emberét, a nemzeti radikalizmussal nehezen vádolható Takács Csabát is le akarta cserélni Borbély Lászlóra, az egyik neptuni akcióhősre. No de ne azt nézzük, ami csak feltételezés, hanem ami megtörtént: kirúgták alelnöki tisztségéből Székely Istvánt, aki bár a Markóhoz lojális Szabadelvű Kör tagja, és munkáját sem bírálta senki, de túlzottan jó kapcsolatot ápol az ellenzékhez sorolt Reform Tömörülés meghatározó alakjaival. Helyére az őskommunista Madaras Lázár került. A Szövetségi Egyeztető Tanácsba (az erdélyi magyarság szenátusa, mely az egyházi, a kulturális, illetve a civil szférát hivatott megjeleníteni, a közösség élő legnagyobbjait integrálva) nem nyertek jelölést azok, akikről feltételezni lehetett némi politikai renitenciát. (így például kimaradt a testületből a nemzetközi elismertségű fizikus, Toró Tibor professzor.) Elnöknek pedig megválasztatták Kelemen Hunor költőt, kulturális államtitkárt, aki a harmincas évei elején jár. Igazán nem vádolhat senki azzal, hogy saját nemzedékemet el akarnám tiltani bármiféle poszt betöltésétől, de úgy vélem, hogy az Öregek Tanácsának megfelelő testület élére egy akadémikust, egy nemzetközi tekintélyű költőt vagy írót illett volna megválasztani vagy bárkit, aki már letett valami számottevőt az asztalra. Kelemen Hunor, aki a minap a román TV egyik vitaműsorában (az elhíresült, sovén ihletettségű Tuca-showban) a legmagasabb labdákat sem volt képes leütni és szüntelen hátrálásával csak felborzota a kolozsvári magyar értelmiség idegeit, eddig egy nagy tettet mondhat magáénak. Államtitkárságának első évében pártutasításra kirúgta színházigazgatói állásából Kincses Elemért, mert az az RMDSZ hivatalosságok előzetes figyelmeztetése ellenére be merte mutatni Szőcs Géza „Kisbereki böszörmények” című drámáját (mely egyébként egy kisebbségben élő kisközösség elitjének politikai prostitúciójáról szól). Markó tehát helyet csinál magának, majd nekiesik a szervezet első emberének, Tőkés Lászlónak, eltanácsolva őt az RMDSZ-től („a Püspök úrral így, ezen az úton nem tudunk együtt haladni”), mivel a tiszteletbeli elnök ki merte pukkasztani a tanügyi törvény sikerpropaganda-léggömbjét, és állásfoglalásában a román parlament által elfogadott jogszabályt valós súlyán értékelte.

A legutóbbi SZKT-n pedig Markó Béla „kompromisszumos javaslatként” vita nélkül elfogadtatta az SZKT-vel a küszöbön álló belső választások opcionális megoldásaként az úgynevezett elektoros elvet. Amit elektoros választásnak neveznek az RMDSZ-ben, annak vajmi kevés köze van a valódi, amerikai típusú elektoros választáshoz. Az lényegében a helyi elit ön-újraválasztásával egyenértékű. Egy ilyen megoldás elfogadásával kár pénzt és energiát ölni a választásba, hisz az csak a demokrácia megcsúfolása.

Itt állunk most. Tehetünk-e másként? Javíthatatlan idealista vagyok: e kérdésre csakis igennel felelhetek. Igenis kell remény legyen arra, hogy leváltsuk a jelenlegi elitet, hogy végre azok álljanak az élre, akiket a magyar érdekek s nem az idegen hatalmi akarat mozgat.

Borbély Zsolt Attila