Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-10-01 / 10. szám
1999. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Révész ImszIó, a Nemzeti Múzeum főosztályvezető régésének pazarul illusztrált, lebilincselően érdekes 240 oldalas népszerűsítő tudományos ismeretterjesztő munkája, - minden állami támogatást nélkülözve - az idén nyáron jelent meg a magyar millenium tiszteletére. Ezt a páratlan művet, amely a legújabb kutatások mostanáig csak a szűk szakmai körökben ismert eredményeire támaszkodik, az alábbi részlettel ajánljuk a magyar történelem iránt érdeklődők szíves figyelmébe. Diadalmas évtizedek Az irányukban békés és lomha bizánci szomszéd felől biztonságban érezvén magukat, a magyar fejedelmek teljes figyelmüket (és haderejüket) annak szentelhették, hogy kihasználhassák a nyugati államokban állandósult zűrzavart. A folyton egymásra acsarkodó, tehetetlen uralkodók és mohó tartományurak állandósult csetepatéi következtében erre kiváló alkalmuk volt. Éltek is a lehetőséggel, mégpedig rendkívül taktikus, átgondolt módon. A történeti események fonalát e könyv elején 914-ig követtük, amikor Amulf bajor herceg összetűzésbe keveredett Konrád német-római császárral, s országát elveszítve a magyarokhoz menekült. A magyar honfoglalást követő húsz esztendőt a fejedelmek bel- és külpolitikai téren egyaránt alaposan kihasználták. Népüket az új hazában letelepítették, annak földjét felosztották, mindenki elfoglalta új szállásait, az élet visszazökkent a maga normális kerékvágásába. Önmagában is óriási teljesítmény, hogy eközben nemcsak a német támadás visszaverésére futotta erejükből, de az ellenséges területet pusztítva elejét vették egy esetleges újabb inváziónak is, sőt mi több, állandó védekezésre kényszerítették ellenfeleiket. Az Észak-Itália és a német területek elleni alkalmi vagy a bosszú szülte hadjáratokat (ne feledkezzünk el Kurszán orvul történt meggyilkolásáról 904-ben!) lassanként egy átgondolt rendszer alapján történő hadviselés váltotta fel. A felületes szemlélő számára a kalandozások ötletszerű, mindennemű következetességet nélkülöző akcióknak tűnhetnek, amelyeket egyetlen szempont vezérelt: az alkalmi zsákmányszerzés. Ez azonban korántsem így történt. A fejedelmek, törzsfők, nemzetségfők számára természetesen fontos volt, hogy katonai kíséretüket, „etetett embereiket” folyamatosan olyan jövedelemhez juttassák, amely Honfoglaláskori vezéri szablya Emlékezzetek utatok kezdetére... a Uj könyv a magyar honfoglalás és államalapítás koráról biztosítja hűségüket (s ezáltal természetesen saját hatalmuk fenntartását), mégpedig olyan mértékben, amely messze meghaladta a saját szolgáltató népeiktől behajtható javak menynyiségét. Ez utóbbiból eltartásukat, napi szükségleteiket kielégíthették ugyan, de a nemesfémek, finom kelmék, luxuscikkek nagy részét máshonnan kellett megszerezniük. Vagy éppen azt a pénzt, amelynek fejében mindezeket a hozzájuk látogató kereskedőktől megvásárolhatták. Hogy mit zsákmányoltak a legszívesebben, arra szemléletes példát nyújtott Leo Marsicanus montecassinói szerzetes, aki krónikájában feljegyezte, hogy milyen drágaságokat kellett az ősi apátság szerzeteseinek adniuk a 937- ben arrafelé kalandozó magyar csapatnak az általuk elfogott embereik kiváltása fejében: „Mivel ebben az időben embereink közül sokat fogságba ejtettek, ezeknek a kiváltására nem keveset adtunk ki. Ezeknek összegezése az alábbi: 1 nagy, ezüstből való korona ezüstláncokkal. 1 aranyozott ezüst tömjénfüstölő. 4 ezüstserleg, 3 ezüstkanál egy libra [kb. 340 gramm] súlyban. 20 tarentumi (aranypénz). Egy rózsaszínű miseruha 15 bizánci arany értékben, egy másik miseruha ezüstös szegéllyel 16 bizánci arany értékben, és még egy másik oroszlándíszítéssel. 4 palástszegély, négy lépés hosszú, három tenyér széles. Rózsaszínű oltárterítő 16 bizánci arany értékben. 16 legfinomabb szőnyeg 67 bizánci arany értékben. Amasuri szövet 8 bizánci arany értékben. 3 ostyatartó 13 bizánci arany értékben. 2 gesztenyebarna posztó 8 bizánci arany értékben. 3 selyempáma 10 bizánci arany értékben.”... ...Noha a magyarok az alkalmi, de ugyanakkor kockázatos és sok veszélyt rejtő zsákmányszerzésről sem mondtak le, sokkal biztosabb pénzforrást jelentettek számukra azok az adók, amelyeket a hadjáratok során térdre kényszerített államok fizettek, így váltván meg a nyugalmukat. A magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított, kb. 500 kilométeres sugarú körön belül elhelyezkedő államok uralkodói rendszeres évi adót fizettek nekik. Mindennek az anyagiakon túl másfajta, eléggé nem hangsúlyozható előnyei is voltak. Lombardia a 904. évi hadjárattól egészen 950-ig, Csehország 906-928 között, Bajorország pedig 918-tól 938-ig a rendszeres évi járadékon túlmenően Magyarország szövetségesének is számított. Területüket a magyar csapatok ezen időszak alatt nem zaklatták (Bajorországot már 914-től, Arnulf herceg Magyarországra történt menekülésétől kezdve békén hagyták), s rajtuk szabadon átvonulhattak. Ebből következik ugyanakkor, hogy részükről támadástól sem kellett a magyaroknak tartaniuk, így ellenség közvetlenül nem fenyegette országukat. E körhöz mint láttuk, 934-től Bizánc is csatlakozott. Ez az időszak a magyar történelem legsikeresebb szakaszai közé tartozik. Éppen ezért teljességgel érthetetlen, hogy nemcsak a magyar köztudat, de a történetírás is többnyire elsiklik e tény felett. Sajnálatos módon még a diákoknak szánt tankönyvek túlnyomó többsége is figyelmen kívül hagyja mindezt, két dátumot sulykolva a hallgatók fejébe a kalandozások koráról szólva: a 933-as merseburgi, s a 955-ben bekövetkezett augsburgi vereségeket. Hogy az összesen 47 ismert kalandozó hadjárat nagy többsége sikeres volt, arról tankönyveink mélyen hallgatnak. Mindez beleillik a magyar történelemnek abba a tragikus, csak a nagy kudarcokra és véres vereségekre koncentráló önmarcangoló szemléletmódjába, amely a magyar nép történetét kizárólag Augsburg, Muhi és Mohács véres csataterein eltaposott seregeink, Nagymajtény és Világos megalázó fegyverletételeinek katasztrófái, Trianon és a Don-kanyar katasztrofális összeomlásának szemüvegén át képes látni és láttatni. E katasztrófaszemlélet mellett a diadalok és a sikerek számára nincs hely, nem jut tér. Aligha van Európában még egy nemzet, amely a magyarénál pesszimistábban (és igaztalanabbul) szemlélné saját múltját, gyakran nem lelvén a helyes utat a sírva vigadás és az éppoly hamis délibábos őstörténeti álmodozás között. A tárgyalt időszak, a kalandozások korának értékelése során e történelmi kisebbrendűségi érzés kitűnően nyomon követhető. A kétségbevonhatatlan hadi sikereket olykor még a szakemberek szemében is beárnyékolja az a tény, hogy ezek nagy véráldozattal, pusztítással jártak, s egyik fő céljuk kétségtelenül a zsákmányszerzés volt. Ezen nincs mit szépíteni, valóban így történt. A kortárs nyugati szerzők leírásai nem is szűkölködnek a véres jelenetek felidézésében, s ez a megítélés napjainkig hat. A magyar ráadásul keletről érkezett nép volt, a hunok, avarok nyomdokait követve, s így aligha számíthatott nagyobb szimpátiára elődeinél a steppei törzseket hangsúlyozottan primitívnek, alacsonyabbrendűnek tekintő kortárs (s nem ritkán a modern) történetírók és közvélemény szemében. Ismételten szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy nem szabad a 10. századi eseményeket a 20. századi etika szemüvegén keresztül szemlélni, s főleg akkor nem, ha ez a szemüveg csupán csőlátásra alkalmas. Mai hazájának területét a 4-6. században s azt követően egyetlen európai nép sem úgy vette birtokába, hogy csupán kenyérrel hajigálta meg az ott találtakat, többnyire a Római Birodalom helyben maradt népességét. (Csak közbevetőleg jegyzem meg: a hun Attila seregében a nyugati csatatereken legalább annyi germán harcos vonult fel, mint amennyi a vele szembenálló táborban felsorakozott, főemberei közül nem egy pedig éppen a római provinciák szülötte volt.) A magyarok kalandozó hadjáratai sem egyedi, sem pedig szokatlan jelenségnek nem számítottak a maguk idején. A korabeli Európát sújtó inváziók közül azonban az északi vikingeké napjainkra már afféle belevaló csínytevéssé szelídültek a közvélemény szemében, a hispániai és dél-itáliai arabok emléke pedig - főként szívet-lelket gyönyörködtető, s időközben turistalátványossággá vált építészeti emlékeik révén - lassanként teljesen európaizálódott. Egyedül a kalandozó magyarok maradtak meg vérben gázoló, mindent elpusztító szörnyetegként a köztudatban. Érdekes olvasmány lenne azért, ha mindezzel összevetve néhány avar szemtanú feljegyzéseit is alkalmunk lenne felidézni Nagy Károlynak és hadvezéreinek a földjükre vezetett hadjáratairól. (A szentként, hős bajnokként tisztelt császár majd fél évszázados uralmának egyébként mindössze négy olyan esztendeje volt, amikor nem indított hódító-rabló hadjáratot valamely szomszédos nép ellen.) Minderről nem szabad megfeledkeznünk, ha valószerűen szeretnénk megítélni a magyar kalandozó hadjáratok helyét és szerepét a magyar s az európai történelemben. Ezen időszak nélkül ugyanis aligha kerülhetett volna sor még az évszázad végén a keresztény magyar királyság megalkotására. Az ország nyugati és déli határai mentén széles biztonsági sávot kialakított magyar nagyfejedelmek kitűnő szervezőkészségről és katonai képességekről tettek e lépésükkel tanúbizonyságot. Népük számára biztonságot teremtettek, s immár nyugodtan fordíthatták figyelmüket a távolabbi területeken zajló események felé. Ellenségeik csakis e befolyási övezeten kívüli térségekben éltek: ezek az új német uralkodó, Madarász Henrik (919-936) tartományai (Frank- és Szászország, valamint Svábföld), illetve szövetségesei voltak, mint Provence, Burgundia és Lotaringia. Közép- és Dél- Itáliában pedig I. Berengár ellenségeivel vették fel a harcot, éppen a szövetségessé vált uralkodó megbízásából. Az említett területek közül 915- ben Svábföld és Szászország ellen vezettek hadjáratot, 917-18-ban pedig Lotaringia földjét dúlták. Ez az esztendő szerencsét hozott az addig magyarországi száműzetésben élő bajor Arnulfnak is: egy csatában megverte Konrád császárt, aki el is esett az ütközetben (így lett az utóda rövidesen Madarász Henrik), Arnulf pedig visszanyerte országát és hercegi trónját. Rögvest rá is uszította magyar szövetségeseit az újdonsült német uralkodó törzstartományára, Szászországra, ahol azok diadalmaskodtak, majd a győzelem után egy kis burgundiai kerülővel tértek vissza 920-ban országukba. Henrik alighanem pénzen váltotta meg az ötéves békét, mert csak ezen időszak letelte után, 924-ben jelent meg országában egy újabb magyar sereg. Ekkor azonban a magyarok balszerencsével jártak: a szászországi Verla várának ostroma közben elfogtak közülük egy előkelőt a szászok. Hogy pontosan kit, arról nem szólnak a források, de elég értékes lehetett a személye ahhoz, hogy szabadon bocsátása (no és az évenkénti pénzadomány) fejében Madarász Henrik kilencéves békét csikarjon ki a magyar törzsszövetség vezetőitől. Tovább tartott a béke a bajor Amulffal is, egészen annak 937-ben bekövetkezett haláláig. Jóval mozgalmasabbá vált viszont az itáliai hadszíntér, ahová másfél évtizedes szünet után ismét magyar hadak vonultak. Az árulásokkal, cselszövésekkel átszőtt eseményeknek a magyar csapatok is részesei, sőt olykor alakítói voltak. E zűrzavaros időszakot néhány honfoglalás kori sírlelet (Karos II. temető 15. sírja, Aspres-lés-Corps, Kiskunfélegyháza, Ladánybene-Benepuszta) segítségével kíséreljük meg bemutatni, hiszen a bennük nyugvók vagy hozzátartozóik aktív részesei is lehettek e hadjáratoknak, a krónikákban az ő tetteiket örökítették meg, a főszereplőket pedig, legalábbis látásból, jól ismerhették. (A könyv megrendelhető a kiadónál: TIMP Kft., 1027 Budapest, Vitéz utca 5-7., tel.: 212-3806, 213-1809) Méltóságjelvénvül szolgáló honfoglalaláskori tarsolylemez Viseletrekonstrukció a karosi leletek alapján
