Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

1999. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal „Jelszavas liberalizmus" Minden igazi nemzeti himnusz olyan közös imádság, amelyhez egyének élményei, emlékei kap­csolódnak, ezek adnak érzelmi töltetet neki. Ha a nemzet közös ihlet, miként a költő írja, akkor himnusza ebből az ihletből szüle­tik. Egyértelműen áll ez Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc művére, minden magyarok himnuszára. Pedig megszületése (1823) óta legalább annyi szenvedést, mel­lőzést, megaláztatást kellett elvi­selnie, mint magának a nemzet­nek. Bécs egyszerűen nem vett tudomást róla, Moszkva felhábo­rodott, hogy a magyar Hymnus Isten és a nemzet párbeszéde. Volt idő, mikor csak Erkel muzsikája hangzott fel ünnepélyeken, hiva­talos fogadásokon, Kölcsey versét elfeledtették, hogy a fiatalok már szinte nem is ismerték. Miként érezték volna át, váltott volna ki belőlük áhítatot? Felszabadítólag hatott a nem­zet egészére, mikor végre közösen imádkozhatta: Isten áldd meg a magyart! A Hymnus minden visszaszerzett sora magyar szá­zadok nemes hódítása volt mai tudatunkban. így érkeztünk el végre megint oda, hogy a kiváló irodalomtörténész, Alexa Károly kimondhassa: „Évről évre mélyül a jelentése, súlyosbodik az ér­telme, sőt- remélhetőleg- ércese­­dik az üzenete annak a ténynek, hogy a magyarság a kultúra ün­nepéül a Hymnus születésnapját választotta. ” Kölcsey Hymnusa mellé, idők során, népünk odahelyezte Vö­rösmarty Szózatát is, mintegy második nemzeti imádságként. Jó választás volt, a hazaszeretet, a szülőföld, a megmaradás igazi himnusza, s ráadásul még a Ka­rácsonyt eltörlő, Isten ellen min­dennapi háborút viselő „moszk­vai időben” is énekelni lehetett a szövegét. Pedig éppen annyira imádság ez is, mint Kölcsey fohá­sza! Erdély „ román idejében ”, vagyis 1918 óta a magyarnak nemcsak Isten vált tilossá, de a haza is, még inkább birtokos for­mában, úgy, hogy hazánk. Ohó, lehet ez „magyar hazánk” is, éb­redtek a közéletiperzekutorok, és a fogalmat mindig ki kellett bőví­teni: „hazánk, Románia”alakjá­ban jelenhetett meg csak a sajtó­ban, könyvekben. Nemcsak sajtó­történeti adalékként mondtam el ezt most, hanem az is eszembe jutott, hogy Vörösmarty Szózatát egy román történész tette elfogad­hatóvá Romániában: az egyéb­ként erősen vitatható dákoromán elmélet hirdetője, Constantin Da­­icoviciu. A bukaresti televízió magyar műsorában, Bodor Pál mikrofonja előtt elmondotta, hogy ő a Szózatban az egyetemes hazafiság, a szülőföld szereteté­­nek csodálatos művét látja, amit bármely nép - a román is - bát­ran a magáénak vallhat és éne­kelhet. Megvolt tehát a „menle­vél”. Még egy harmadik „nemzeti imádság ” is bevonult Erdélyben a tiltott magyar énekek közé: a Székely Himnusz. Feltűnt, ter­jedt, mindenki tudta és zárt, baráti körben, magyar gimná­ziumok bentlakásaiban éne­kelni is merészeltük. Eldugott falvakban a templomokban is fel-felhangzott. Népszerűségé­nek titka az, hogy a kisebbségbe k.ényszerített erdélyi magyar­ság életérzését, lélekfogását fe­jezte ki. Magam a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollé­gium bentlakásában ismertem meg a Székely Himnuszt, mind­járt első gimnazista tanulóként. Ebben az iskolában - más erdélyi magyar iskolákban is - Kölcsey Hymnusát tudni kellett betéve, elejétől végig. Nem a tanáraink tanították meg, hanem azestiszi­­lenciumon - tanulási időben - a felsős diákok kérdezték ki, mint a napi leckét. Suhogott a nádpálca, ha valaki belesült. Kölcsey után a Székely Him­nusz következett. Ezt egyik osz­tálytársunk, az angyalosi Ko­­vásznai Miklós tudta a legjob­ban, ő tanította meg vala­mennyiünknek. Úgy ivódott belém a Székely Himnusz, mint a bujdosók imád­sága. Erdélyi „többlet” - a ma­gyarságtudat mellett. Mert ez azoknak a fohásza, akiket a sors száműzöttekké tett saját szülő­földjükön. Ne hagyd el Erdélyt­­tiltakozás Trianon lélektiprása miatt, könyörgés a szabadító idő­ért. Igen jól érzékelte ezt a román hatalom is, hiszen bot és zárka járt érte. Egyébként Erdély földjén saját himnuszt írtak maguknak a szá­szok is, amit szabadon énekelhet­tek az„ elnyomó ” magyar uralom idején. S talán itt kell említeni, hogy erdélyi volt az az Andrei Muresanu (Besztercén született), aki a 48-as román forradalmá­rok indulóját, a máig nagy tiszte­lettel övezett Desteapta-te romána-t (Ébredj román) írta. A Székely Himnusz a kisebb­ségi idők magyar imádsága, jel­képe, bizakodása. Erdélyen kívül, elsősorban az anyaországban és nyugati tájakon a diktatúra ide­jén vált közismertté, mintegy kö­zösség-vállalássá a székelységgel, egész Erdéllyel. De hallottam éne­kelni a Felvidéken és a Délvidé­ken is. Szinte természetes, hogy ünnepélyes alkalmakkor, Kölcsey Hymnusát követően felhangzik mindig. A Duna Televízió 1998 kará­csonyán az éjféli misét Nagyvá­radról közvetítette, a Bazilikából, Szent László szellemotthonából. Legendás templom, legendás mai püspöke, Tempfli József, minden magyar ügy pártfogója, Tőkés László református püspök társa az erdélyi magyarság jogvédő közdelmében, öntudatosításá­ban. A mise végén felhangzott a magyar himnusz, majd a széke­lyek imádsága. Nagyvárad Karácsonyt ün­neplő magyarjai mind tudták és énekelték: Ki tudja merre, merre visz a végzet... Gábor Dénes 1998-ban kiadta Gondolatok a Székely Himnusz­ról című munkáját. (Székely Út­kereső Kiadó, Székelyudvarhely). A hatvankétéves kolozsvári bibli­ográfus és ex libris-gyűjtő, akit egyik értékelője egyenesen „má­gusnak” titulált, igazi bibliográ­­fusi alázattal és pontossággal járt utána a Székely Himnusz szüle­tési körülményeinek, a vers és a zene szerzőjének. (Előtte egy szé­kelyudvarhelyi könyvtáros, Gel­­lért Géza adott ki összeállítást: Ki tudja merre, merre visz a végzet... címmel 1995-ben.) Csanády György volt a szöveg­író, Mihalik Kálmán a zene­szerző. (Nyughelye a szegedi te­metőben, fejénél székely kopjafa.) Csanádyról a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötete 1981-ben még nem volt hajlandó tudomást venni. Óvatosság, tájé­kozatlanság volt? A Péter László főszerkesztette Új Magyar Iro­dalmi Lexikonban (1994) már címszót kapott. Eszerint 1895- ben Székelyudvarhelyen született költő, hangjátékíró és rádióren­dező volt. Egyik darabját, az I.N.R.I. című Krisztus-drámáját 1940-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatta be. Műsorokat szerkesztett Erdély életéről. Nem feledkezik meg a lexikon arról sem, hogy 1921-ben Csanády írta a Székely Himnusz szövegét. 1952-ben halt meg Budapesten. Mihalik Kálmán bánsági szü­letésű orvos (1896-1922), aki al­kalmi zenedarabokat szerzett, talán ezért is feledkezett meg róla 1965-ben a Zenei Lexikon. Erdélyi magyar főiskolások „bujdosó éneke” volt a Székely Himnusz eredetileg. Legtöbbször támasz nélkül álló, szülőföldjük­ről elűzött fiatalok, akik már 1920-ban Budapesten szervezni kezdték a később ismertté vált SZEFHE-t, vagyis a Székely Egye­temi és Főiskolai Hallgatók Egye­sületét. (Létezett a magyar fővá­rosban 1944-ig egy Bálványos­vár Jelképes Székely Község, vala­hol a Vilmos császár, most Bajcsy-Zsilinszky úton, de sem­miféle nyomát nem találtam.) Ez a SZEFHE- miként Csanády írta - „akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben ott­honunk, árvaságunkban anyánk, világból kiesettségünk­­ben egész világunk volt. ” Minden májusban Nagyáldo­zatot tartottak, legtöbbször a Zugligetben. Tűzet raktak, szé­kely ruhát öltöttek, botokat farag­tak, koszorúkat fontak. És nyil­ván énekeltek. Csúfolódók, lélek­­idegenek „a fehér ló áldozásá­nak” nevezték az összejövetele­ket. %ok rigmusokkal, énekekkel válaszoltak. Sárika nagy­asszony, a Székelyudvarhelyen élő özvegy dr. Bakk Elekné emlé­kezésében úgy írja, hogy a him­nuszt már 1923-ban énekelték a budai hegyekben, székely kiván­doroltak, cserkésztalálkozókon. %o maga 1933-ban tanulta meg, Gödöllőn, a IV. Nemzetközi Cser­­készjamborén, ahol 55 nemzet cserkészfiataljai képviseltették magukat, és ahol Teleki Pál gróf volt a főparancsnok. Jól tette Gábor Dénes, hogy mindezekre emlékeztet hűségese­ket és feledékenyeket. Hogy az én Székely Himnuszom ne váljék kallódó értékké, miként annyi más ebben a hagyományokat, ér­zelmeket, hiteket sorvasztó ma­gyar világban! Beke György *** A Nyugati Magyarság Beke György írásával köszönti a Magyar Kultúra Napját, vala­mint a magyar hagyományok és művelődés építőit. Szekfű Gyula írja Magyar történet című nagy munkájában Alexander Bachról, az 1849 utáni Bach-kor­­szak névadójáról, hogy „a 48-as bé­csi forradalom egyik izgató liberá­lis ügyvédje építette ki a világtör­ténetben is emlékezetes páratlan elvtagadás árán” az önkényuralom rendszerét. Megállapítja azt is az izgató liberális ügyvédről, hogy amikor hatalomra került, megkísé­relte a társadalmi-gazdasági élet bi­zonyos modernizációját. Erről mi más jutna eszünkbe, mint az SZDSZ látványos mozgása 1989 és 1998 között. Az 1989-es óri­ási antikommunista frazeológiáját sokan elhitték: a négyigenes szava­zás körüli hónapokban sok, jobb sorsra érdemes magyar polgár állt melléjük. 1990 után (a Fidesszel együtt) élesen magyarellenes politi­kájukkal tulajdonképpen megmutat­ták igazi arcukat. Rettegésük min­dentől, ami a magyar életben gyöke­rezik (nemzeti múlt, nemzeti gazda­sági érdekek, magyar történelmi egy­házak, elszakított területek magyar­sága, Trianon, területi revízió, stb.) és konkrét családi kapcsolataik (AVO- s szülők, körömlehűzó apuka, volt kommunista belügyminiszter papa, stb.) predesztinálták őket 1994 irá­nyába. Kisebb belső viták után vé­gül győzött a rájuk annyira jellemző hatalom éhség: így született az SZDSZ-MSZP koalíció. Ezek az emberek már 1989-ben is a liberalizmus tógáját húzták ma­gukra. Annak az eszmerendszernek a ruháját öltötték föl s kezdték han­goztatni eszméit, amelyhez koráb­ban az égvilágon semmi közük nem volt. Az ember szellemi fejlő­dése hosszabb folyamat eredmé­nye: egyik napról a másikra nem lehetséges Maoistából vagy egyéb­fajta balosból liberálissá válni. (Li­berálisból nemzetivé sem.) Meg is látszik a boldogtalan Magyarország mostani állapotán tevékenységük eredménye. Pethő Sándor, a másik nagy huszadik szá­zadi magyar történész-gondolkodó megfogalmazásával lehet talán a legtalálóbban jellemezni viszonya­inkat. Szerinte a korrupció iszapja és az opportunizmus futóhomokja lepi be hazánkat. A korrupció, amely korántsem a Horn-kormány idején kezdődött (hanem az antalli évek alatt), beteggé tette társadal­munk minden rétegét, amelyek a nagyobb pénzekkel kapcsolatba ke­rültek. Az SZDSZ pedig, aki annak idején azt ígérte, hogy a kormány „belső ellenzéke” lesz, opportu­nista módon megalkudott a hely­zettel, s hagyta, hogy a korrupció elhatalmasodjék. Sőt, a Tocsik- és még néhány nagyobb-kisebb ügy azt bizonyítja, hogy nemcsak hagyta, hanem részt is vett/vesz benne. Vagy tallán ez (is) az oka a megalkuvásának? Mindenesetre Pethő Sándornak az a megállapítása egy, a mostani­hoz hasonló történelmi korsza­kunkra, hogy az adott rendszer „az emberek gyengeségére és rossz tu­­aljdonságaikra spekulált”, a mai magyarországi helyzetre nagyon is ráillik. Emlékezzünk még a szép Kádári évekre: a kaparj kurta, (légy párttag), s jut majd Zsiguli, Szara­­tov hűtőszekrény, bulgáriai utazás. Most nagyobb léptékű az össznem­­zeti csalás-sorozat: nagyon sokan úgy tudják, hogy ha közel kerülnek az MSZP-hez vagy az SZDSZ-hez, könnyebben jutnak kölcsönhöz, magasabb beosztáshoz és pénzhez, pénzhez, pénzhez. Ez a két párt egészen egyszerűen kihasználja a korrumpálható embertársaink jel­lemgyengeségét. Mondhatja valaki, hogy e párt volt kormánybeli tagjai a maguk te­rületén kísérlik a magyar viszo­nyok modernizációját. Messziről, az ügyesen elmondott beszédek szintjén valóban így látszik. Köze­lebbről azonban azt kell észreven­­nie a pártatlan szemlélőnek, hogy az SZDSZ csak ott változtat, ahol a maga embereit tudja előnyökhöz juttatni. Alexander Bach is moder­nizált, de kinek jutna ma eszébe, hogy ne az önkény uralmi Bach­­rendszerről beszéljen! Attól, hogy Bach modernizált itt-ott vala­mennyit, történelmi léptékű elvtag­adása cáfolhatatlan. Ez a helyzet az SZDSZ-szel is. E párt kapcsán két lehetőség adód­hat: vagy páratlan elvtagadást mű­velt, amikor koalícióra lépett az MSZP-vel, vagy nem is volt libe­rális, sem 1989-ben, sem később. A legvalószínűbb azonban az, hogy az SZDSZ-nek nem is voltak elvei, csak céljai: a hatalom és a pénz. A hatalomban majd négy évig részesültek. Ezért cserében meg­szűnt, mert saját maguk megszün­tették antikommunista szerepüket. Opportunizmusuk nyilvánvalóvá vált, hiába próbálják antikommu­nista szólamaikat a szakszerűségre vonatkozó frázisaikkal helyettesí­teni. Pénzt szereztek a mi vagyo­núnkból, a magyar polgárok zsebé­ből, akiket egyébként maguk között csak zombiknak, bennszülötteknek neveznek. Látom a budapesti, nyírségi, miskolci utca ágrólszakadt, ron­gyos ruhájú magyarjait, mint a bátran antikommunista, magyar­­ellenes, liberális, szakszerű SZDSZ-kormány tevékenységé­nek eredményét. S látom e párt korifeusainak 600-as Mercede­sek, óriási villáit, elegáns, jól sza­bott öltönyeit, széles, de kegyet­len mosolyait. És mégis, vagy éppen ezért gon­dolom: kedves SZDSZ, a nagy játszma lassan véget ér. Igaza van Pethő Sándornak, aki a jelszavas li­beralizmusról értekezett, s igaza van Herczeg Ferenc magyar írónak, aki ezt mondta: liberális az, aki nem lehet más. Kastélyok Nemzeti Örökségünk címmel sorozatot indít a Publi-City 1492 Kiadó és Reklám­­ügynökség. A sorozat első darabjának - Kastélyok a történelmi Magyarországról címmel - sajtóbemutatóját november 5-én tartották meg Budapesten. Bagyinszki Zoltán, a kastélyok elkötelezett fotográfusa elmondta, hogy húsz esztendő kutatómunkájának eredménye ez a kötet.A könyvben 155 magyar kastély képanyaga található, háromnyelvű - magyar, angol és német - ismeretterjesztő szöveggel. A könyv megrendelhető a Publi-City 1492 Kiadó címén: 1065 Budapest, Nagymező u. 4. Telefon: (36 I) 343-0780 Az én himnuszaim

Next

/
Oldalképek
Tartalom