Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7-8. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. július-augusztus A jeles és jeltelen sír Lengyel légió a szabadságharcban Za wasza wolnoúce, i za nasza (A szabadságotokért, és a mi szabadságunkért) Timafalva A székelykeresztúri temetőben ma is nyíl alakú tábla mutat „Petőfi legendái sírja” felé. Tulipánokkal beültetett sírdomb fejénél kőtábla áll ezzel a felírással: „Petőfi 1849. júl. 31. - 1902. okt. 25.” A két dátum - a szokott sírfeliratoktól eltérően - nem a születés és a halálozás időpontját jelzi, hanem azt a napot, amelyen a költő eltűnt, és azt, amelyiken „eltemették”. Akár hisz valaki a legendákban, akár nem, érdemes megállni ennél a sírnál és kissé elgondolkozni azon, amit róla a keresztúriak mesélnek. A sajtóban és a szakirodalomban is nemegyszer vitatott kérdés volt Petőfi Sándor keresztúri, pontosabban timafalvi sírja. A századfordulón történt, hogy Lázár Márton vendéglős, a Hallerek egykori kuktája, poharazás közben elmesélt bizalmasának, Gömöri Ferenc postamesternek „egy szörnyű titkot”. A segesvári csata éjszakáján történt - úgymond -, hogy két huszár és egy sebesült honvédtiszt az ő istállójában keresett menedéket. Ezt neki vak szolgája jelentette, bizonyára késedelmesen, mert közben a két huszár továbbment, a tiszt pedig meghalt reggelre. A vak szolga állítja, hogy a sebesült tiszt Petőfi Sándor volt. Háború idején azelőtt és azután is előfordult, hogy a vakok látni kezdtek, sőt Mári szolgáló, a néma is hirtelen „hars nótákat dalol”. Lázár Márton tehát hitelt adott a vak látomásának, és szolgája segítségével az istálló mögé temette az ő Petőfijét. Később azonban azt gondolta, hogy ez mégsem neki való hely, exhumálta, a kertben ásott neki sírt, s „ősi hun szokás szerint borostyánfa ága-bogas töveivel tűzdelte körül a hantot”. Lázár megeskette Gömörit, hogy senkinek sem fogja elárulni a titkot, s a postamester, akinek foglalkozásához tartozik a levéltitok megsértése, ezúttal szavának állt, és hallgatott. De csak Lázár haláláig. Akkor megírta egy szegedi lapba a történetet. A lap azonban, bármilyen távol jelent is meg, mégis eljutott Bálint Dániel keresztúri asztalos és temetkezési vállalkozó kezei közé, aki lelkes hazafi és ellenzéki kortes volt s a közművelődéstől sem idegen, mert az ő kenderszárítójában tartotta társas összejöveteleit a polgári zenekar. A házigazda a nagydobot verte. Nos - amint Bálint nyomtatásban is megjelent nyilatkozatában elmondja - egy reggel többedmagával elindult „a szent hantok felfödésére” a Lázár-féle kertbe. Felásták a sírt, közben odagyűlt „a város színe-java”, s valóban, ott volt a csontváz; mire a sírásók sírva fakadtak, és elénkelték a Himnuszt. Aztán odahívták az öreg Sipos Sándort, aki legény korában, fél századdal azelőtt Petőfi Sándort a Novák bolttól a Matskási kúriába kísérte, s ő is megerősítette, hogy a csontváz csakis a költőé lehet. A szakvéleményre hivatkozva, most már értesítik a hatóságot. Az előbb átveszi a csontokat, a wertheimkasszába zárja, aztán úgy intézkedik, hogy a koponyát továbbítsák Pestre kivizsgálás végett, a többi csontot pedig visszaküldi a temetkezési vállalkozónak. A lelkes és népszerű Bálint Dani, akit Keresztúron „mindenki komájának” hívtak, mint függetlenségi párt „káder” felháborodik az „osztrák bérenc” hatósági közegek közömbösségén, és első osztályú temetést rendez a csontoknak. Nyolc tanítóképezdei diák viszi vállán a nemzetiszínű szalaggal átkötött koporsót, majd „ünnepélyes lassú gyászzenével” eresztik a timafalvi temetőben ásott gödörbe. A tisztnek járó sortüzet is leadják, s „fegyverdurrogás közben” helyezik „Petőfit örök nyugovóra”. Szólnak a harangok. Mindenki meg van hatva, mi is, akik a temetésről írt híradást olvassuk. Hiába állapította meg a pesti orvosszakértő, hogy a Lázárkertben talált koponya egy öregemberé volt, mint az a másik „Petőff’-koponya is, amelyet Balázsfalván őriznek. Halottak napján mégis kigyúlnak a síron a gyertyák. Mint ahogy a fehéregyházi emlékműnél is minden július 31- én beszédek hangzanak el ott, ahol Petőfi nem nyugszik. De ha Haller grófnak lehet Petőfisírja, akkor miért ne lehessen Bálint Daninak is? Csak ezt az egy Petőfi-legendát mondottuk el, nem mintha több alapja lenne, mint a többinek, hanem mert annak a kisvárosnak a múltjára jellemző, ahol a költő élete utolsó előtti napját töltötte. Szittya borostyán helyett az emberi hiszékenység és a székely furfang, valami álhazafiság és valami jobb ügyhöz méltó buzgalom virágai nyílnak Petőfi keresztúri sírján a tulipán mellett, amelyet kegyeletes kezek gondoznak ma is. Napjainkban már kevesen tudják a sír történetét, de azért sokan felkeresik ezt a helyet, mert a költőre emlékeztet azon a tájon, ahol utoljára járt. Különös történet fűződik hozzá, cáfolni sem érdemes, mert önmagát cáfolja. De azért most már valóban kegyeletsértés volna kidönteni Petőfi Sándor keresztúri sírkövét. Különösen, ha nem tudjuk megmondani, hogy hol van eltemetve. Mert valóban nem tudjuk. Fehéregyháza Térjünk vissza a csillagösvényekről a fehéregyházi országúira. A legszenvtelenebb székelykeresztúri polgár, Lengyel József kirurgus, aki olyan biztonsággal metszette le egy sebesült székely fuvaros karját, és olyan sztoikus nyugalommal engedte el a füle mellett a Haller grófok vádjait, a Vasárnapi Újságnak tett nyilatkozatában pontosan elhatárolja, mi az, amit látott és hallott. Petőfit ő látta utoljára. Egy Toldi nevű nyugalmazott hadnagytól pedig azt hallotta, hogy a holttestek eltakarításával Heydte báró foglalkozott. Megkérdezte Heydtét, és tőle azt hallotta, hogy valóban látott egy dzsidával átszúrt, hegyes állszakállú fiatalembert, s személyleírása csak annyiban különbözött attól, amelyet a Heydte-jelentés megadott, hogy Lengyel nyilatkozatában a szakáll nem fekete, hanem szőke. Majd így folytatja: A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva, bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt száz lépéssel idébb, hol utolszor láttam. - Sírja felől is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sírban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sírhalomra arra járó székely utasok sohasem feledik egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna (...) Ha nincs Petőfi-sír, a nép is teremt magának egyet. Biztosabb ösztönnel, mint Alsó-Fehérmegye főispánja vagy a keresztúri temetkezési vállalkozó. Az osszárium helyett, amelyet Török Aurél tervezett, s a sziklatömb helyett, amelyet Meltzl Hugó akart ide görgetni, maradt a kőcsomó. De - amint Lengyel doktor mondja - azt is elegyengették. S a tüskés kirurgus nem állja meg, hogy hozzá ne fűzze: mikor Szendrey Júlia Balázs Sándorral Keresztáron járt, neki is elmondták férje sírjáról Heydte és az ő véleményét, s bár az orvos elvezette volna oda Petőfi özvegyét, „de a nálunk töltött nap kellemes változatai a kedves kis nőt annyira elfoglalák s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatám”. Mit mond a sírról a névtelenség félhomályába rejtőző Heydte? Hivatalos jelentésben semmit. De a Neue Temesvarer Zeitungban megjelent cikk vonatkozó része így hangzik: A halottak eltemettetése Segesvár városának vezetőségére tartozott. Hogy most már az a holttest, amely mellett iratokat találtak, a nagy közös sírhoz lett-e szállítva, vagy ott temették el, ahol feküdt, erre nézve csak annyit tudunk közölni, hogy az osztrák seregbiztos (Heydte) az ütközetet követő második napon, a Keresztúr felé történő előnyomulásnál - lovaglás közben -, annál a helynél, ahol a holttest feküdt, egy frissen felhantolt sírdombot figyelt meg (...) Bún (Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti helység) idősebb lakosai esetleg felvilágosítást tudnának adni arról, hogy az egyetlen holttest, mely akkoriban az ő határukban feküdt, hol volt elföldelve. - Talán emlékeznének rá, vaj on a holttestet ott temették-e el, ahol megtalálták, avagy a fehéregyházi sírokhoz való elszállításra kirendeltek egy kocsit. Nem tudnak felvilágosítást adni. Az ásatások sem vezettek eredményre. S mivel senki sem látta Petőfi Sándort meghalni, senki sem tudja, hol a sírja, vannak, akik azt hiszik, hogy meg sem halt, talán még ma is él... (Dávid Gyula, Mikó Imre .Petőfi Erdélyben Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1972.) A magyarországi forradalom és szabadságharc hírére nagy csoportokban érkező lengyelek kétségtelenül elsősorban hazájuk sorsát tartották szem előtt, ugyanis nem véletlen, hogy azokban az időkben ott vannak mindenütt, ahol az elnyomott népek az abszolutizmussal szemben harcolnak: Tirolban, Rómában, Badenben, Szicíliában - a magyar forradalomban is eszközt láttak ahhoz, hogy az itteni felkelést alkalmas időpontban kiterjesszék Galíciára, majd onnan tovább a németek és az oroszok által megszállt lengyel területekre is. Wysockit, Dembinskit és Bemet egyaránt foglalkoztatta a galíciai betörés terve. Hogy mindebből semmi nem lett, abban a magyar szabadságharc leverésének is szerepe volt. Mindettől függetlenül lengyel barátaink őszintén és hittel álltak a magyar szabadság védelmezői közé. Az önálló lengyel légió megszervezésének ötletével 1848 szeptemberében kereste fel Kossuth Lajost Jerzy Bulharyn alezredes. Októberben már meg is állapodtak egy 1200 fős, egy gyalogzászlóaljat, egy lovasszázadot és egy tüzérüteget magába foglaló egység felállításában. 1848. november 26- án meg is történt az első 350 tagú egység zászlószentelése a Nemzeti Múzeum udvarán, amelyen maga Kossuth is részt vett. A zászlóalj erejű egység parancsnoka Józef Wysocki lett. December végén Kossuth Bulharynt nevezte ki valamennyi Magyarországon harcoló lengyel egység parancsnokává. Kossuth egyébként sokáig nem tudta rászánni magát az önálló légió engedélyezésére. Annál is inkább, mert Wysockival ellentétben, aki annak legfőbb szorgalmazója lett, eleinte Bem is ellenezte, hogy külön lengyel légiót hozzanak létre. A legendás tábornok magyar alakulatokban látta volna legszívesebben honfitársait. A tavaszi hadjárat alatt azonban megváltozott a helyzet. A csatákban mindenütt ott vannak a lengyelek, a harcokban kitüntették magukat, hiszen Dembinski megérkezését és fővezérré való kinevezését követően méltó szerephez jutottak. Megkezdődött a jeles haditettek sorozata: Szolnoknál, ahol Damjanich seregében mintegy ezer lengyel harcolt, folytatódott Bicske elfoglalásánál, majd Isaszeg, Gödöllő (itt Kossuth levett kalappal tiszteleg a felvonuló lengyel ulánusok előtt), Vác, Nagy sarló tanúi északi barátaink hősiességének. És természetesen ott voltak Buda visszafoglalásánál is. A tavaszi hadjárat végén Görgei javaslatára 1849. május 6-án Józef Wysockit tábornokká léptetik elő, s ekkor az ő főparancsnoksága alatt összevonják a lengyel egységeket egy önálló lengyel légióba. Az orosz betörés kezdetén a légió létszáma mintegy két és félezer fő, tizenegy törzstiszttel és 8 lövegből álló tüzérséggel. A magyar szabadságharcban részt vevő lengyelek közül kiemelkedő szerep jutott még Dembinskinek és Bemnek. Annál is inkább, mert Kossuth nem nagyon bízott a hadi tapasztalatokkal nem bíró magyar főtisztekben. Bem egyébként Erdélyben is létrehozott egy 800-900 fős erdélyi lengyel légiót, melynek tagjai a cári csapatok betörése után végigküzdik az utolsó csatákat is. Az egység tisztjei és legénységének zöme később Orsovánál török földre menekül. A lengyelek részvétele az 1848/49-es szabadságharcban katonai szempontból nagyjelentőségű, de talán ennél is jelentősebb a következménye a két nép barátságának elmélyítésében. A magyarok és lengyelek összefogása a két nemzet életében és kultúrájában kitörölhetetlen nyomokat hagyott. A forradalom elbukott, de kudarca sem feledtette el a hősi harcokat, amelyek során vállvetve küzdöttek, együtt, a szabadságért. Újkori történetünknek nincs is olyan szabadságküzdelme, amely ne találkozott volna a lengyel nemzet rokonszenvével és segítőkészségével. Petőfi, Az erdélyi hadsereg című versét 1849- ben írta, s amely a Bem vezérlete alatt harcoló katonákról, Bemről, a lengyel és magyar nemzet összefogásáról, közös sorsáról szól. íme két szakasza, mely talán nemcsak a múltbeli összefogást, de az elkövetkező évszázad eszményét is megfogalmazta: Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! A lengyel s magyar! Van-e Sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozónk, S összetörjük; esküszünk, piros mély Sebeidre, megcsúfolt hazánk! Józsa Péter
