Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1-2. szám

1999. január-február

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA

Valentine napi mérleg

Az Európai Unió és a magyar határok

Az angolszász országokban február 14-én. Bálint napján hagyománnyá vált, hogy az egymást szerető és tisztelő emberek - általában névtelenül - üdvözlőlapokat küldenek egymásnak. A posta terheltsége óriási, még a kisebb városokban is tonnákban mérik az ilyenkor megnövekedett képeslap-forgalmat. Sokan gépiesen, a szokás kényszere miatt adják fel lapjaikat, és különösebben nem fáradoznak a hozzájuk érkező névtelen üdvözletek feladóinak a kitalálásán sem. Sokan viszont komolyan készülnek erre a napra, latolgatják azt, hogy kiknek küldjenek üdvözlőkártyát, és szorongva nyitják ki postaládáikat, hogy őket vajon hányán tartották érdemesnek jókívánságaikkal megtisztelni. Közülük a következő héten néhányan önvizsgálatra is kényszerülhetnek: „Vajon miért csak hat lapot kaptam, miközben harminnyolcat feladtam?” - gondolhatják egyesek, míg mások kisebb lelkifurdalással vonják meg a Valentine napi mérlegüket:,Lusta voltam feladni ezeket a butuska lapokat, mégis tizenhatan gondoltak rám. Barátságot nem érdemlő, önző alak vagyok!” Az emberi gyarlóságból fakadóan február 14-e után általában többen jutnak arra a következtetésre, hogy figyelmességük, ragaszkodásuk értelmetlen, mert nem talál viszonzásra, mint arra, hogy többet kellene törődniük embertársaikkal.

Az utóbbi években a média irányítói egyre erőteljesebben fáradoznak ennek a különös angol szokásnak a magyarországi meghonosításán. El lehet fogadni azt az indokot, miszerint évente egy ilyen Valentine nap sok emberben javítaná a tisztelet és szolidaritás érzését - a nagyon távoli jövőben. Ugyanakkor megalapozottnak tűnik az a gyanú is, hogy legfőképpen a magyar és keresztény hagyományok lerombolásán fáradozók erőltetik minden évben az angol „St. Valentine’s Day” magyarországi meghonosítását. Elég csak felsorolni néhány ünnepnapunkat - karácsony, húsvét, pünkösd, szent István napja, halottak napja - amiből kitűnik, hogy a családi szeretetnek, az érettünk hozott mártíromság tiszteletének, a keresztényi szolidaritásnak, a nemzeti összetartozásnak, az elhunytak emlékét őrző törődésnek vannak nálunk ünnepei. Az elmúlt évtizedek kommunista politikája sokat ártott ezeknek a szeretetet, tiszteletet, emberi összetartozást ápoló ünnepeknek, de a kiutat nem egy új ünnepnap meghonosításában, hanem a meglévők megerősítésében kell megtalálnunk.

Anélkül, hogy pártját fognánk a Valentine nap kártyaküldési szokásának - ismételten ki kell hangsúlyoznunk annak egy sajátos vonását: azt, hogy az érzelmek világában is mérlegkészítésre kényszerít. A mások iránti szeretet és tisztelet érzésében mértéktartásra int ez a nap, ha bizonyíthatóan, kézzel foghatóan érzéseink nem találnak viszonzásra. A józan és hideg fejű angol ilyenkor arra a következtetésre jut, hogy egyoldalú érzelem rabja, azaz sürgősen ideált kell változtatnia. Magyarországon a szeretet, a tisztelet és a szolidaritás hagyományosan önzetlen, nem illik arról mérleget készíteni, hogy mi mennyit áldozunk az emberi érzelmekre és mennyit akpunk viszonzásként - hiszen ezek a cselekedetek megítélésünk szerint nem lehetnek piaci kufárkodás tárgyai. Mi még akkor is szállítottuk az ingyenes benzint, fűtőolajat, élelmiszert és ruhaneműt 1990 tavaszán Erdély és Moldva lakosságának - nemzetiségi hovatartozástól függetlenül -, amikor már megkezdődtek a magyarellenes pogromok; mi még akkor is segítettük 1998 telén a kárpátaljai árvízkárosultakat, amikor már tudtuk, hogy ennek a segítségnek csak egy töredéke jut el a kárt szenvedett magyarokhoz; mi még akkor is fizettük a kommunista vezetéstől örökölt

hatalmas külföldi államadósság törlesztését, amikor Nyugat-Európa zsenge demokráciánkat megtaposó, árukivitelünket korlátozó intézkedéseket hozott; mi még akkor is befogadtuk a világ menekültjeit, amikor nálunknál többszörösen gazdagabb országok ezt nem tették meg. Mi mindig önzetlenül szeretünk és lelkesedünk - akár értelmetlenül is és az ország kárára is.

A közélet és politika terén különösen súlyos hibákhoz vezethet a kritika nélküli, egyoldalú odaadás és támogatás. A totális hatalom volt gyakorlói, a hatalom megragadásának és megtartásának a machiavellista követői, a mai szocialisták tudják ezt a legjobban. Az elmúlt években gondjuk volt arra, hogy minden jelentős támogatójuk - hacsak morzsákkal is, de - részesedjen országlésük előnyeiből. A pártot vezető stáb idejének nagy részét nem gazdaságpolitikai vagy külpolitikai kérdések megvitatására fordította, hanem arra, hogy mely vállalatokat vonjanak be az állami megrendelésekbe, milyen anyagi és személyi feltételeket szabjanak meg ennek fejében, kik léphessenek előre a minisztériumok, közhivatalok ranglétráján, kikből lehetnek állami vállalatoknál igazgatósági és felügyelő-bizottsági tagok, közalapítványoknál kik legyenek a kurátorok, kik lehetnek a nagyvárosok képviselő testületéiben, megyei közgyűlésekben bizottságok vezetői, és szakértői, kik érdemesek pályázatok elnyerésére, a gazdasági élet melyik szereplőit kellene kedvezményes kamatozású kölcsönökkel megsegíteni, kik részesüljenek az állami vagyon privatizálásának lehetőségeiből. Az átgondolt klientúraépítési és személyzeti politika nagymértékben hozzájárult a párt belső stabilitásához és teljesen felőrölte a koalíciós partner, a Szabad Demokrata Párt szellemi bázisát.

E párt vezetősége lényegében tíz év óta változatlan sikerrel áll ellen minden megújítási kísérletnek. A hatalom előnyeiből az elmúlt években csak ez a szűk kör - a politikai köznyelvben a ..kemény mag” - részesedett, a tagságnak szinte csak kötelezettségei voltak. Tüntessenek időnként kék zászlócskáikkal, dicsőítsék a pártot a sajtóban és az elektronikus médiákban, önmagukat is lejáratva állandóan figyelmeztessenek egy állítólagos fasiszta hatalomtvétel veszélyeire! A párt szimpatizánsainak a többsége nem vállalta ezt a propagandista szerepkört, emellett elégedetlenek voltak az elmúlt évek Valentine napjainak képletes mérlegével is. Míg ők számolatlanul adták fel hűségről tanúskodó lapjaikat vezetőiknek, addig onnan válaszra sem máltatták őket. A párt mögött álló szakértők mindezek miatt tömegesen pártoltak át a párton belüli hatalom-megosztás szférájában nagyvonalúbb és juttatásai terén bőkezűbb szocialistákhoz. A támogatók fogyatkozó bázisa nem a nyitás, hanem a további bezárkózás folyamatát erősítette a szabaddemokrata vezetésben: közvéleménykutatások tanúsága szerint ennek a pártnak a tagjai utálják legjobban a többi pártot, 60%uk még a szocalistáknak sem küldene Valentine napján lapot. (A szocialisták 70%-a viszont küldene nekik.) Néhány politológus szerint a párt háttere nem a szocialisták, hanem a mai kormányzó pártok irányába tolódott el. Ezt a véleményt nem támasztják alá adatok, ma a hatalmukat vesztett szocialisták lényegesen kevesebb ellenszenvet tanúsítanak leváltóik iránt, mint a szabaddemokraták. Az ilyen elemzések háttér-célja egyértelműen az, hogy a kormányt állítólag támogató - nem létező - szabaddemokrata választók óhajai is tükröződjenek a kormányzati döntésekben.

A tavalyi választásokon győztes Fidesz-Polgári Párt fiatal politikusai sok hatalomszerző fogást ellestek a szocialistáktól. A választások után rögtön lecsaptak a volt kormánypártokat közpénzekből támogató társadalombiztosítási önkormányzatra és azokra a bankokra, amelyek a betéteseket és a kisrészvényeseket is kifosztva támogatták a posztkommunista sajtót és vállalkozásokat. Átvették a szocialisták személyzeti politikáját is, azaz a kormányzati, önkormányzati apparátus működtetése során inkább kimerítik szakértőik harmadik vonalának is az állományát, semmint támaszkodnának a koalíciós pártok lényegesen több szakmai tapasztalattal rendelkező, ismert szakembereire. Ez mellőzöttség a szövetségesek soraiban mindeddig nem váltotta ki azt az ellenszenvet, ami - hasonló okok miatt - 1998-ra kialakult a szabaddemokraták között a szocialistákkal szemben. Nyilván azért nem, mert a felelősségteljes partnerek inkább az önmérsékelt és a részleges önfeladás útját választják, semhogy egy kormányválság miatt felidézzék a posztkommunista restauráció veszélyét. A kormánypártok közötti enyhén egyoldalú kapcsolatra jellemző, hogy- Valentine napi hasonlattal él ve - a vezető kormánypárt mintegy 25%-kal több rokonszenvről tanúskodó üdvözlőlapot kapna szövetségesei táborából, mint amennyivel ő tiszteli meg koalíciós partnereit.

A kisgazdákon belüli összetartás közepesen erős. A vidéki tagság rokonszenvezik a mezőgazdasági politikával, a három kisgazda-minisztérium sokat tesz a párt mögött álló szakemberek érvényesülése érdekében. A tagság és a vezetés közötti érdekegyeztetés hatékonysága elmarad ugyan a szocialisták és a fiatal demokraták pártépítési sikereitől, de messze kedvezőbb, mint a szabad-demokratákon belüli, vagy a Demokrata Fórumon belüli helyzet.

A Magyar Demokrata Fórum szimpatizánsai egyszer már átéltek egy nagy válságot 1990-ben, amikor kiderült, hogy a rendszerváltó programot elkészítők többségének munkájára nem tartott igényt az akkori kormány. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” - hangzott el az akkori szemrehányásokra reagáló, elhíresült válasz. A mellőzöttség és a rászedettség érzése miatt 1998-ig az akkori pártháttér négyötöde elolvadt. A megmaradó hűségeseket az elmúlt félévben ismét csalódások érték: a kormánypozíciókba és az önkormányzati tisztségekbe emelt pártvezetők semmit sem tettek tagjaik - azaz az őket felemelők - érdekében: „Nem vagyunk pártállam! - hangzik el a számonkérésekre reagáló lakonikus válasz. A párt programját kidolgozó, a pártot eddig anyagilag és ingyens szakértői munkával segítő, egy vagy többdiplomás, idegen nyelveken olvasó vagy beszélő, az új kormányt munkájával segíteni kész szakemberek 94%-a mindeddig semmilyen választ nem kapott felajánlkozására, vagy az idestova már fél éve benyújtott önéletrajzira. Valentine napi hasonlattal élve: még a legelszántabb angol klubot is elkedvetlenítené, ha száz szétküldött „St. Valentine Day” üdvözlőlapjára válaszul mindössze csak hat kártyácskát kapna. A párton belüli mai válság és egy új vezetéshez fűződő csodavárás hátterében ez a probléma - a tagok és választott vezetőik közöti nagyon gyenge kohéziós kapcsolat áll.

Mi a Valentine napi tanulság a politika terén? Az, hogy a csak hódolatot elváró, semmit sem viszonzó párt- az SZDSZ épp úgy sorvadásra van ítélve, mint a magasztos célok oltárán érdekeit önfeladó párt - az MDF. Ezt a folyamatot sietteti, ha egy párt vezetői akár kapzsiság miatt (SZDSZ), akár senki által nem tisztelt politikai elvekre hivatkozva (MDF) semmilyen szolidaritást nem vállalnak tagjaikkal.

(Folytatás az, 1. oldalról)

Jól tudta, de ki nem mondta, hogy úgysem engednek semmit a romániai magyaroknak. Most pedig az RMDSZ - miközben egyes vezetői lej-milliárdossá küzdötték föl magukat - eredmények nélkül, drámai szavak kíséretében távozhat Nagy-Románia kormányából. Nem érte el az autonómiát, nem tudta tető alá hozni a magyar felsőoktatást, nem érte el a kirabolt magyar egyházak ingatlanainak visszaadását, nem tudott a magyarság teljes súlyával részt venni a romániai magánosításban. Csupa stratégiai jelentőségű kudarc. Mivel írásom nem egyes személyek ellen szól, hanem a történelmi helyzetet kísérelem meg elemezni, nem vetem föl az ebben a kudarc-sorozatban vétkes személyek menesztését az RMDSZ éléről. Gondolom, lesz ennek a magyar szervezetnek annyi belső ereje, hogy megtegye a szükséges kezdeményezéseket.

Nézzünk inkább a jövőbe! Mit kell tenni, mit lehet tenni az adott viszonyok között? Nyilvánvaló, hogy szerb és román vonatkozásában az általuk megszállva tartott magyar nemzetrészek semmiféle jogokat nem várhatnak (az iskolarendszer teljeskörű, állami és egyházi fejlesztése, a közigazgatási-területi autonómia létrehozása, stb). Az elmúlt nyolcvan évnek ez az egyik legsúlyosabb tapasztalata, s csak remélni lehet, hogy a jelenlegi budapesti kormánykoalíció vezetői végre belátják ennek az állításnak a történelmi fontosságát.

Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzetpolitikát gyökeresen új alapokra kell helyezni. Be kellene végre látni, hogy ha nem lehetséges magyar autonómiákat létrehozni a szomszédos trianoni országokban, akkor nincs más út, mint visszavenni a tőlünk nyolcvan éve elvett területeinket. Ez a megoldás mindegyik népnek jobb lenne a mostani helyzetnél. Az igazság visszaállítása, bár sokszor fájdalmas és szenvedésekkel teli út, hosszú távon megnyugtatná a Közép-Európában fölkorbácsolt kedélyeket, míg a bajok szőnyeg alá söprése állandósítaná az itt-ott rendszeresen föltörő háborúskodásokat.

Ez az egyik leglényegesebb pontja a Felvidéken kialakult helyzetnek is. Ahogy a Magyar Koalíció belép a szlovák kormányba, azzal ország és világ előtt szentesíti ennek az államnakés országnak a törvényes létét. Ráadásul a felvidéki Magyar Koalíció elkövette azt a súlyos történelmi hibát, hogy már korábban lemondott az autonómia követeléséről. Jogról lemondani nagy hiba, amely azt eredményezte, hogy sokak számára hiteltelenné vált ez a koalíció a magyar érdekek képviselete szempontjából. A „szlovákiai” megoldás kulcsát abban látom, hogy a Magyar Koalíció Pártja az európai színtérre lép az ottani 750 ezres, még mindig egy tömbben élő magyarság területi elszakadásáért. (Az RMDSZ előtt is csak ez a követendő út!) Ez a magyar kormányt is ösztönözné talán arra, hogy végre átgondolja, mit is akar tulajdonképpen a NATO- és EU-csatlakozás mellett az elszakított, idegen megszállás alatt lévő, s magának jogokat kiharcolni nem képes magyarság érdekében.

Ezért kaptam föl a fejemet, amikor Nagy-Britannia külügyminiszterének és az Európai Unió külügyminisztereinek egyeztetett álláspontját olvastam. Eddig ugyanis felelős politikus nem nyilatkozott erről a kérdésről, csak néhány magyar értelmiségi és a Trianon Társaság merészelte ezt a „rettenetes” ügyet, nevezetesen a magyar határok rendezésének kérdését fölvetni. S most, íme Európa vezető személyiségei hozzák elő a legsúlyosabb magyar sorskérdést. Az angol külügyminiszter kijelentése olyan lehetőség, amit bűn volna ki nem használni. Fölhívás keringőre. Ez azt jelenti, hogy az Európa Unió vezetői, akik számára a szakértőik országonkénti elemzéseket készítettek, pontosan tudják, hogy a térségben milyen súlyos kérdések feszülnek egymásnak.

Tudják, hogy 1920 óta Magyarország államhatárai távolról sem fedik a magyar nemzet etnikai kiterjedését, s ez rendkívül súlyos ellentétekkel terheli meg a Kárpát-medence egész térségét. Nem szabad elfelejteni, hogy a Kárpátmedencét ma fél tucat ország mondja magáénak, míg Trianon előtt ez az egész terület egyedül Magyarország felségterülete volt. Tudják azt is (amit egyébként számos írásunkban közöltünk az elmúlt években, s amit a kilencvenes évek első három évében számos nyugati politikusnak emondhattam), hogy a magyarság megosztottságának ez az elfogadhatatlanul súlyos állapota a térségben biztonságpolitikai veszélyforrást jelent. Cook külügyminiszter nem véletlenül hozta elő ezt az ügyet: egyszerűen nem érdeke az Európai Uniónak, hogy olyan országot fogadjon a határai közé, amelynek majdnem minden szomszédjával súlyos megoldandó ügyei vannak. Nevezetesen a kárpát-medencei békés határrendezésről, másképpen szólva a kárpát-medencei határok igazságossá tételéről van szó.

Az EU tárgyalási pozíciójának kinyilvánítása azt az EU-szándékot jelenti, hogy- ha Magyarország akarja - a sok más, nagyon fontos ügy (környezetvédelem, nukleáris védelem, demokrácia, stb.) mellett meg lehet tárgyalni a kárpát-medencei határok, nevezetesen Magyarország határai rendezésének ügyét is.

Sok éve annak, hogy a magyar határok ügyében a nyugati világ hatalmai ennyire jóindulatúan nyilvánultak meg. A magyar külpolitika előtt földobták a labdát: vétek, sőt bűn volna le nem ütni. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a brit külügyminiszter talán csak a ciprusi török-görög ellentétek megoldására gondolt, a magyar határok rendezésére nem. Ha így lenne, akkorbizonyára kihangsúlyozta volna ezt, de erre hivatkozva még akkor is föl lehetne vetni az Európai Uniónál a magyar határok kérdését. Annál is inkább, hiszen ez több országot érintő, valóban súlyos európai ügy, amely biztonsági vonatkozásai következtében nemcsak az Európai Uniót, hanem a NATO-t is érinti.

Mit jelent és mit nem jelent ez?

Mindenekelőtt nem jelentheti a szomszédos népek alapvető érdekeinek mellőzését. Álláspontunk szerint a határkérdés rendezése legalább annyira jól fölfogott érdeke a román, szlovák és szerb népnek, mint nekünk, magyaroknak, hiszen ebben az esetben ők is megszabadulnának ettől a nyomasztó helyzettől, amiben most vannak, nevezetesen a hungarofóbiától, a magyar szándékoktól való beteges félelemtől. (A szlovák és román sajtó írásai ezt mutatják!)

A magyar külpolitika lehetőséget kapott arra, hogy az Európai Unió álláspontja alapján kezdeményezést tegyen egyik-másik trianoni szomszédos országnál a határkérdés békés, tisztességes, mindegyik fél érdekeit a legjobban szolgáló tárgyalások megkezdésére.

Föl kell hívnom a figyelmet arra, hogy ha Magyarország az EU egyértelmű és félreérthetetlen fölszólítására nem hozza elő a kárpát-medencei határkérdés békés megoldásának ügyét, akkor a fölvétel után elveszítjük ezt a lehetőséget, hiszen azután joggal mondhatják, hogy miért nem vetettük föl a határrendezésre vonatkozó szándékunkat akkor, amikor az Európai Unió ezt előhozta?

Jól tudom, hogy az elmúlt években a magyar határok ügyének fölvetése nem volt veszélytelen a parlamenti politikusaink és egyes magyar értelmiségiek részéről. Az Európai Unió külügyminisztereinek kinyilvánított álláspontja, 1998. március 31. óta azonban - remélem - megváltozik ez a helyzet. A nemzetközi diplomáciának megvannak azok a - sokszor rejtett - módjai és lehetőségei, amelyek segítségével talán előrelépés érhető el ebben a fontos, nagy magyar ügyben is.