Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
1998. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal A reménykedés és csüggedés egymást felváltó viharában Beszélgetés Tőkés László református püspökkel-A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület harmadszor is Tőkés Lászlót választotta meg püspökének. Továbbra is az egyéni és a nemzeti sors hordozásának kettős súlya alatt él. Nem rendül meg életcélja helyességében?-Legrelevánsabb módon az 1989-98 párhuzamában tudok válaszolni a kérdésre. Ha a kettő összefüggésében tekintjük ezt a sorsot, akkor azt a következtetést tudom megfogalmazni, hogy noha 89- ben sokkal nehezebb volt a helyzet, életveszélyben voltam, mégis nehezebb a teherhordozás ebben a mocsaras, ingoványos alapon álló világban. Az előrehaladás furcsamód nem a terhek súlyával van egyenes arányban, hanem a teherhordozás, a társadalmi környezet minőségével. Temesváron az egész gyülekezet felsorakozott mellettem, a presbitérium szinte egy emberként kitartott az események legvégéig kockázatos vállalkozásom mellett. Most viszont a sajátos román demokráciának nevezett társadalmi körülmények között még a könnyebb terhek viselése is kilátástalanná válik, mert nem tudjuk, hogy merre is tartunk. Kifelé haladunk az alagútból, egyáltalán helyes cél felé tartunk? Azóta elszennyeződtek eszméink is. Olyan tisztátalan társadalmi környezet alakult ki, amelyben a juhok összekeveredtek a kecskékkel, és az utolsó ítéletkor már csak az Isten tudja szétválasztani őket a Szentírás tanítása szerint. Az igazi demokratákat háttérbe szorítják, a demokratizmus báránybőrébe bújt farkasokat pedig felmagasztalják. Az értékek olyan kavarodása, rendetlensége uralkodott el, amelyben nemcsak engem érhetnek értelmetlen támadások. A kilenc évvel ezelőtt lelkesedni tudó tömeget most alig tudjuk jóra buzdítani.- Az RMDSZ-nek meddig érdemes elfogadnia a kinyújtott és visszahúzott baráti kéz politikáját?-Az RMDSZ - egy fogalmi párhuzamot használva - túlságosan békülékeny és ezáltal elvtelen magatartását a pacifizmushoz hasonlítanám. Közismert, hogy az önmagában való békeszeretetből hamis béke lesz, mert azzá torzul. így maga a megbékélés kompromittálódik és azáltal felhígul. Érdekességként elmondhatom, hogy magam elkötelezett híve vagyok a megbékélésnek. Egy kisebb könyvem bizonyítja, amely a megbékélés dokumentumait tartalmazza az utóbbi kilenc évből. Folyamatosan erre törekedtem mind egyházi, mind interetnikai területen. Ez a megbékélés nem kell az ország hivatalosainak, mi több, az RMDSZ-en belül sem találtam elismerést. Tehát ezek szerint az uralmon lévők csak egyféle békét szeretnek maguk körül: azt, amiben ők dominálnak. Csak a behódolók békességét ismerik el, illetve a kisebbség hódolatát kedvelik. Tehát ebből a szempontból mélyebb vizsgálatra szorul az RMDSZ ilyen vonatkozású magatartása, és a nyolcvan év alatt kialakult román pöffeszkedő magatartás is. Különösképpen a kommunizmusban hozzá aláztak bennünket a megalkuvásra hajló, minden áron békességre törekvő állásponthoz.- A letiportság állapotában csak a lélek területe maradt szabad: az egyház. Az erdélyi népegyháznak nagy-e a fenntartó ereje? Korunkban is megmaradta hit a nemzet összekapcsolójaként?- Ha körülnézünk a társadalmi életen, a nemzeti élet különböző területein, minden visszaszorítottság ellenére - az ateista korszak ellenére is - az egyház a legnagyobb összetartó erő. Ez fokozottabb érvényű a határon túli kisebbségi sorsban élőknél. A határon túlra szakadt magyarok életében lényegesen jobban érvényesült ez a hatás, mint a csonka Magyarországon. Sajnos az egyház integráló, egyesítő, megtartó szerepét nagyon is kikezdték az 1989 utáni változások. Furcsa módon a kezdeti, pillanatnyi fellendülést leszámítva, nem az egyház fontosságát elősegítő tendenciák erősödtek meg, hanem sokkal inkább az ezzel ellentétes erők - a szekularizáció, az egyfajta fogyasztási társadalomra jellemző anyagiassága meggazdagodás vágya uralkodik el bizonyos rétegek esetében. Ez visszahat az egész társadalomra. Másfelől fenyeget az álliberalizmus eszmei irányzata vagy a szektás behatások gáttalan érvényesülése. Ezek mind veszélyeztetik az egyházat.-A református egyházon belül igen éles támadás érte Tőkés László püspök urat...-Vannak közismerten szektáknak nevezett egyházi csoportosulások. Ezek százait ismerik világszerte, becslések szerint ezek az irányzatok hamis és vándor prófétái tucatjával tolultak be az ateizmus utáni vákuumként kitáruló kelet és középkelet-európai társadalmi közegekbe. Úgy gondolták, hogy könnyű prédára lelnek egy vallásilag, hitbelileg kiéhezett társadalomban. Ezek az irányzatok-különféle individualista, vagy anyagiasságot rejtő - betódulása nemcsak egyházon belüli, hanem egyházon kívüliségben is jelentkeznek. Az egyházon belül megjelenő irányzatok az egyházhoz látszólag alkalmazkodó formát öltenek. Tehát ilyen értelemben beszélhetünk külső és belső szektákról. A külső szekták könnyen azonosíthatók, könynyebben védekezhetünk ellenük. Olyan, mint a külső ellenség: könnyebb velük felvenni a harcot. De azok a belülkerültek, amelyek „terepszínű” palástot öltve alkalmazkodnak az egyházi formajegyekhez, nagyobb veszélyt hordoznak. Szektás, bomlasztó tevékenységüket úgy fejtik ki, mint a báránybőrbe bújt farkas. Krisztus és az antikrisztus a megszólalásig hasonlít egymásra, de tevékenységük következménye gyökeresen különbözik. Egyik tevékenység szolgálat, míg a másik megosztás. Ez a veszély növekedett meg a református egyházban, ezt nyíltan ki kell mondanom, bármilyen fájdalmas is. Odáig jutottunk, hogy a közösségi kereszténység tagadja a templomot, azt csak külszínből tartja fontosnak. Falvakon házaknál gyülekeznek a belterjes kisközösségi élet egyoldalú formájának hívei. Természetesen én nem vitatom, hogy jó-e egy házi istentisztelet, papjaink is eljárnak házakhoz, összegyűjtik a szomszédságot, imádkoznak. Amikor viszont a templomot felcserélik a kiscsoportos istentisztelettel és a közösségben azt a szellemet teijesztik, hogy valójában Isten nem lakik a templomban, tehát akár a szabad levegőn, vagy a felsőházban is imádni lehet Őt, akkor veszélyes elhajlásról van szó. Ezzel a templomok jelentőségét, az egyházban betöltött szerepét tagadják. Arra a szektára emlékeztetve, amely a sátán zsinagógájának tartja a templomot, és az egyházi hitgyakorlás hagyományos formáit.- Meglátásom szerint a benti szektások sokkal veszélyesebbek a nemzeti megosztás szempontjából: a kultúrától való távolságtartás szellemi visszamaradottsággal jár. Nem véletlen, hogy Tőkés Lászlót azzal vádolják, hogy megbecsüli a népi kultúrát, horrible dictu, még az erdélyi táncházmozgalom sorsa is foglalkoztatja.- Többféle elhajlást kell megkülönböztetnünk a református egyházon belül. Némely papok teljességgel anyagi érdekeket követve állottak a túloldalra, és bizonyos nyugati hasonszőrű testvéreik messzemenő támogatását kihasználva követik azok példáját. Megint mások azok a vallásba menekülő, meghasonult emberi csoportosulások, amelyek egymással összeütközésbe kerültek: vallások közötti vagy nemzeti elnyomás hatására válnak ki a hagyományos egyházból. A kultúra és hit, ezek úgy tartoznak egybe, mint test és lélek. Gyermekkorom óta soha fel nem vetődött, hogy melyik az előbbre való, mint ahogy természetes egységében jelent meg nemzet és vallás. Különben a szűk látókörű ember nem veszi észre, hogy a kultúra, a költészet szerves hordozója a hitnek. Ezek mondvacsinált ellentétek, s némely betegagyú ember kiélezi őket. Eljutnak odáig, hogy prédikációban felhívják híveik figyelmét, hogy ne énekeljék a templomban a himnuszt. Másik lelkész a lányokat, legényeket eltiltja a táncmulatságtól, mondván, hogy az az ördög incselkedése. Ez valóságos aberráció. A Szilágyságban megkérdeztem egyik presbiterünket: János bácsi, hol ismerte meg kedves feleségét? - A táncban - hangzott a válasz. Vagy milyen szép a kazettás karzaton ülő fiatalok látványa. Nézik egymást, atemplom hangulatában éppenséggel szerelemre fakadnak egymás iránt. Életidegen, nemzetietlen, kultúraidegen és népidegen eszmékkel szemben kell védeni az igazi hitet. Meggyőződésem szerint Jézus Krisztus is fellépne azok ellen.- 1989 óta az erdélyi magyarság a reménykedés és csüggedés egymást váltogató állandó viharában él. Milyennek tartja állóképességünket?- Meg kell mentenünk a reményt, mert ez az utolsó tartalékunk. Az első csalódást még csak elviseli az ember, de amikor folytonosan csalódásra kárhoztat bennünket egy társadalom, egy politika, egy helyzet, akkor végképp reménytelenség bénítja meg az embert. Ilyenkor nyakunkba vesszük a világot, és ez még a jobbik eset, mert sokan az öngyilkosságba menekülnek. Erre nézve jellemző, hogy egy tanulmány szerint az országos átlagot messze meghaladja a Székelyföldön elkövetett öngyilkosságok száma. De folytathatnánk a kutakodást a szórványvidékeken is, ahol bizonyára hasonló eredményekre jutnánk. Ezeken a vidékeken bizonyára azért menekülnek az asszimilációba, azért házasodnak össze a többségiekkel, mert menekülnek magyar mivoltuktól. Magyarságuk teher, szégyellnivaló, félelmet okoz. Nyolcvan év után így él Romániában a magyarság. Trianon után utolsó reménységtartalékát éli fel, mint ahogy a nyelvi, kulturális tartalékai, a történelmi tudat szintjén létező maradék tartalékai is veszendőben vannak. Nyolcvan év után az anyanyelvi oktatás jogát vitatja a politika Romániában? Tréfának is rossz, amit a megígért magyar egyetem körül végeznek. Vigyázzunk, mert ha teljességgel elveszti reményét ez a népcsoport, a lelkész szögre akaszthatj a palástj át. Illetve akkor sem szabad meghátrálni! A hitnek mármár az abszurditásig terjedő eltökéltségével kell hirdetnünk az igét, a Pál apostol szerinti ama nehéz harcot meg kell harcolni. Előttem a jó orvos példája, aki még a reménytelennek tűnő halálos betegért is mindvégig küzd. Ettől a képtől már csak egy lépés van Krisztus urunk példájáig, aki még a halottért is küzd, amikor maga is halált szenved, és életünkért harmadnapon feltámad. Református egyházunkban, egész magyarságunkban a reményt és nem a gyűlöletet szítjuk. Mi megvívjuk harcunkat és reménységgel, rokonszenvvel gondolunk a délvidéki vagy a most megpróbáltatott kárpátaljai testvéreinkre. Elkeseredésünknél már csak a hitünk nagyobb. Testvéreinknek még nagyobb hitre van szükségük, hogy abból a már-már pusztulás állapotából kijussanak. Isten után a mi erőforrásunk nemzetünk, amelyből újabb hitet és újabb erőt meríthetünk.- Mit üzen a nemzetnek óesztendő végén, az új év kezdetén?- Nemzetünket a hit és a remény forrásának tekintsük. Az ige szavával élve:„De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid. 10,39) Horváth Arany Thomas Hobbes filozófus azt mondta: az emberi cselekvés végső mozgatója az érdek. Lehetséges, hogy az emberek cselekvései mögött mindig ott bujkál az érdek? Kivételek nincsenek? A rosszemlékű Herosztrátosz Krisztus előtt háromszáz évvel azért gyújtotta fel Artemisz istennő templomát, hogy mindenképpen, még bűntény árán is, hírnévre tegyen szert, halhatatlanná váljon. Sikerült is neki. Herosztrátoszok mindig voltak és lesznek is. A durva önzés minden más érzést maga alá gyúrhat, senkire és semmire sincs tekintettel. No de az egyházban is? A jelek szerint igen. Megdöbbenéssel hallottuk, hogy Tőkés László püspököt, aki méltán vonult be nemcsak a magyar református egyház történetébe, hanem a magyar történelembe is, közvetlen munkatársai, paptársai akarták, övön aluli ütésekkel, kiütni a püspöki székből. És nemcsak onnan. Nem volt elég, hogy apüspök a sárba tiport erdélyi magyarságért hősiesen kiállva személyes szabadságát és életét kockáztatta, kirobbantva az akkor még el nem lopott temesvári forradalmat, az sem volt elég, hogy közel tíz esztendeje a nacionalista román politikai hatalom fáradhatatlanul küzd azért, hogy ország-világ előtt hiteltelenné tegye, most jó néhány pap társa is ellene tört: hogy koholt vádak alapján kompromittálja, lehetetlenné tegye-Tudjuk, hogy ez a hadjárat egy nagyon jól felépített terv szerint folyik: előbb igyekeznek lejáratni a románok között, aztán külföldön, aztán Magyarországon, végül az egyházban. Mikor hol. Változó hangsúllyal és nyomatékkal. Tudjuk, hogy a (poszt)kommunista Iliescu-rezsim, a szélsőségesen nacionalista, illetve sovén román politikai formációk szemében Tőkés volt és maradt a legnagyobb szálka. Mi több: az RMDSZ- ben is, főleg megmérettetések idején, áradt/árad ellene a „szennyes dagály” a román kormány uszályába kapaszkodó, vagy annak holdudvarában sütkérező kemény mag részéről, amely - pozícióját megőrzendő - szintén „a szekuritátéval való együttműködéssel” vádolta a püspököt. No de hogy a vele egyhitű legközvetlenebb munkatársai közt is akadtak, akik ilyesmire vetemedtek?! A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Püspöki Hivatala belső használatra kiadott értesítőjében adta hírül, hogy a választási időszakban súlyos megoszlás, valóságos polarizáció alakult ki az Egyházkerületben. Ezt híven szemlélteti az a körülmény, hogy október 21- én óvást nyújtottak be a püspök ellen és „nevének a szavazólistáról való levételét” indítványozták. Kik voltak ezek a „derék” egyházi tisztségviselők? Borsi Zsigmond bihari esperes, Balogh Barnabás missziói előadó, Borzási Gyu-la előadótanácsos, Farkas Antal várad-velencei lelkipásztor. És feltehetően a kibicek, a névtelenségbe burkolózó senkik. Az Igazgatótanács szeptember végi ülésén a felsorolt egyházkerületi vezető munkatársak az állammal való elvtelen egyezkedésben marasztalták el Tőkés László püspököt, az állami fizetések vonatkozásában. Ezt megelőzőleg Balogh Barnabás a püspököt súlyosan kompromittáló, állítólagos szekuritates-múltjával kapcsolatos nyilatkozatot tett a hollandiai Friesch Dagblad című lap szeptember 4-ei számában. Közvetlenül a választások előtt a CE Szövetség vezető képviselői, illetve szimpatizánsai aTőkés László eltávolítására és ajelöltek közüli kiiktatására irányuló fegyelmi panaszt, illetve óvást nyújtottak be az illetékes egyházi hatóságokhoz. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyházkerület legfőbb vezetőségi tagjai, a Bihari Egyházmegyével szorosan összefonódva, átfogó akciót indítottak Tőkés László püspöki tisztségből való eltávolítására. A püspökség igazgatótanácsi főhivatlából irányított, az utolsó pillanatig jól leplezett buktatási kísérletük szorosan összefonódott a nacionalista román politikai hatalom cselfogásaival, lejáratási kísérleteivel. Előzmény nélkül való például, hogy Csemák Béla volt főjegyző, az utolsó pillanatig tartó félrevezető „manőverezés” nyomán saját püspökével szemben vállalta a jelöltséget. A püspök úr újraválasztása mindössze húsz becsületes kolléga szavazatán múlott. Tőkés Lászlót hat évre ismét a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökévé választották tehát. De most az egyházkerület új vezetősége előtt az a nehéz feladat áll, hogy az alantas módon (hogy más jelzőt ne használjunk) előidézett bizalmi és erkölcsi válságnak véget vessen. Püspök úr - az erdélyi magyarság legszentebb ügyének tántoríthatatlan képviselője - megbocsátott , jóakaróinak”.Kérdés azonban, hogy ilyen körülmények között lehet-e és főleg szabad-e továbbra is velük „egy tálból enni”? Nem váltak-e ezek „a közjaváért buzgólkodó lelkipásztorok” - minden keresztyéni megbocsátás ellenére - méltatlanná a gyanútlan emberek bizalmára? Kilenc évvel ezelőtt december 23-án a váradi püspökségen egy kötetbe szánt (Aniszi Kálmán: Tanúságtevők, Kolozsvár, 1995) interjút készítettem Tőkés Lászlóval. Sok mindenről beszélgettünk, de a szolgálatról és küldetéstudatról esett a legtöbb szó. Öreg este volt már, mire befejeztük. Akkoriban nyakra-főre kapta a halálos fenyegetéseket. Akkor döbbentem rá, hogy az épületben csak ketten vagyunk, amikor a püspök a sofőrt szólította, aki elcsángált valamerre. Hisz akár le is mészárolhattak volna bennünket! - mondtam. Tudom - hangzott a rövid válasz. - De azt is tudom, hogy az az út, amelyen elindultam, igaz út. Eleinte elég nagy volt a híveim tábora, viszont idővel sokan lemorzsolódtak. De én akkor is ezen az úton megyek végig, ha tudom, hogy esetleg a keresztre vezet. Kishitű herosztrátoszok, istenbizony veszíteni fogtok! Aniszi Kálmán A Magyar Műveltség Szolgálat, a Kárpátaljai Szövetséggel karöltve, minden magyart kér, segítsenek a Kárpátalján víz, élelem, ruha és fedél nélkül maradt embereknek. Ruhát, gumicsizmát, takarót, élelmiszert, gyógyszert, fertőtlenítő- és tisztítószert, agregátort, mozgó mosodát, fürdőt igényelnek. A szállításhoz pedig pénzt. A Magyar Műveltség Szolgálat bankszámla-száma: 113- 00012-0078-1284-00000000. Konzumbank Rt., 1132 Budapest, Nyugati tér 5. Magyar Műveltség Szolgálat. A természetbeni adományokat a 1011 Budapest, Corvin tér 8. szám alatt vesszük át. Aki adományt szíveskedik hozni, kérjük, telefonon jelentse be. Telefon: 06-23-450-462 Tatár József a MMSzolg. ü.v. szolgálója A Nyugati Magyarság Magyarországon megrendelhető rózsaszínű postautalványon: 1022 Budapest, Bimbó út 53. Kérjük, ajánlja az újságot barátainak, ismerőseinek is! Ara egy évre: 1250 Ft. Tőkés László kálváriái SEGÍTSÉG!
