Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-12-01 / 12. szám

1998. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal „Az erkölcs a társadalom alapja, sőt létfeltétele(Berzsenyi) Visszapillantás Beszélgetés Nemeskürty István íróval, történésszel Nem véletlenül választottam Berzsenyi Dániel fenti mondását az interjú mottójá­nak. S nem is csak azért, mert Nemeskürty Istvánnak is kedves idézete ez - mint könyvéből megtudtam -, hanem azért, mert ez a mondat nekem Nemeskürty Ist­ván hangján „szól”. Ezt az igényelt er­kölcsösséget sugározza egyénisége, tanú­sítják könyvei, a „ nem középiskolás ’’-fo­kú tanításai. Kivételes egyéniség, a szá­zadvég magyarságának modem poli­hisztora a Tanár Úr. Karizmája van, mondanák a keletiek, kisugárzása, s erről meggyőződhetett mindenki, aki hallotta már előadását, élőben, avagy a televízió­ban. Nemeskürty István 1925-ben született Budapesten. Tanulmányait az ELTE BTK magyar-olasz művészettörténész szakán végezte, itt szerzett diplomát 1950-ben. Ez­után 1956-ig tanár, majd a Magvető Könyvkiadó szerkesztője. 1959-től előbb a Budapest Filmstúdió, majd a MAFILM 4. stúdiója, később a Magyar Filmintézet igazgatója. 1990. januártól-áprilisig a Ma­gyar Televízió elnöke, 1961-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola előadója, egye­temi tanár. Számtalan társadalmi szerve­zet vezetője, többek között a Magyar Ösz­töndíj Bizottságnak, a Magyar Könyv Ala­pítványnak, a Magyar írókamarának. 1992-től tagja a Magyar Művészeti Akadé­miának. Tulajdonosa a Balázs Béla-díjnak (1971), a József Attila-díjnak (1979), a Szé­­chenyi-díjnak (1992), a Kodály Zoltán-díj­­nak (1994), a filmszemle életműdíjnak (1994). Főbb művei: Bornemissza Péter, az ember és az író, A mozgóképtől a filmművé­szetig, A magyar széppróza születése, Ez tör­tént Mohács után. Requiem egy hadseregért, A magyar népnek, ki ezt olvassa, Mi magya­rok, Múltunk a jelenben, Búcsúpillantás.-Nemeskürty Istvánt immár több év­tizede mindenki Tanár Úmakszólítja, ho­lott valójában igen rövid ideig tanított csak. Az ötvenes években néhány eszten­deig, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán filmtörténetet. Akkor vajon mi e megszólítás alapja?-Azt hiszem, hogy eleinte finom iró­niával neveztek el Tanár Úrnak filmesek, filmrendezők, a film körül nyüzsgő em­berek, hogy megkülönböztessenek en­gem a többi vezetőtől. Aztán ez rám ra­gadt, nyilván a természetemben is rejlik valami tanáros. Mert, hogy a tanítvá­nyaim így szólítanak, az természetes. Az viszont nem természetes, hogy tanár let­tem. Tíz éves koromtól kezdve katonának nevelődtem. Apám is az volt. Tíz eszten­dős koromban bekerültem a pécsi ka­tonaiskolába, és 1944-ben én voltam a Ludovika utolsó felavatott hadnagy cso­portjának egyik tagja. Ebben a minősé­gemben volt „szerencsém” részt venni a második világháború elvesztésében, az­tán egy rövid hadifogság után hazavetőd­tem. Noha most is becsülöm a honvéd hivatást és most is állítom, hogy enélkül az ország nem boldogul, ezért tragikus­nak tartom, hogy így lezüllesztették a honvédséget, a háború után - mindazok hatására, amit átéltem -, elhatároztam: soha többé nem fogok fegyvert a ke­zembe.- Gondolom, annak megvoltak a hát­rányos következményei, hogy ludovikás tiszt volt?- Sokat mesélhetnék erről, de nem szokásom nyafogni, elég ha annyit mon­dok: nem tartoztam a kedvencek közé, választójogom sem volt, azt is elvették tőlem. Beiratkoztam az egyetem böl­csész karára, elvégeztem a magyar-olasz szakot, középiskolás tanár lettem. Mikor már kezemben volt az oklevél, kijelentet­ték: nem is értik, hogy végezhettem el ilyen bűnös múlttal az egyetemet, majd közölték velem, hogy az Illatos úti isko­lába helyeznek tanítónak. Nyilván azt gondolták, ezt nem fogadom el! Hála Is­tennek, elfogadtam, valószínűleg ez mentett meg a kitelepítéstől. Annyira ör­vendtek, hogy valaki odakerült a rakon­cátlan gyerekekhez, s megfegyelmezi őket. Ez nekem nem okozott gondot, úgyhogy néhány évig ott maradtam. Ma is a legnagyobb szeretettel gondolok erre az időszakra, amikor megtanultam, hogy ezeket a munkás gyerekeket mennyire érdemes jóra, szépre tanítani, mert meg­hálálják. Amikor megalakult a Magvető Könyvkiadó, Csanádi Imre barátom ja­vaslatára Hegedűs Géza odahívott lektor­nak. A forradalom alatt kiadtunk egy csomó, addig betiltott könyvet. S bár én akkoriban lelkesen írtam a filmkritikái­mat, mégis váratlanul ért, amikor felkér­tek 59-ben arra, hogy vezessek egy kísér­leti stúdiót, amelynek az lett volna a célja, hogy versenytársa legyen a központi in­tézetnek.- Innen indult a Tanár Úr filmes kor­szaka. Mielőtt ennek részletezésébe fog­nánk, tekintsünk vissza a gyermekko­rára!- Mindig bosszantott, amikor azt hal­lottam, hogy Magyarországon soha nem volt polgárság, és azt ki kéne találni. Az a család, amelybe én születtem, amelyben éltem, apai, anyai ágon az volt. Egy hazá­ját szerető, polgári középréteg bocsátott engem útnak az életbe. Édesapám hivatá­sos katonatiszt volt, az első világháború­ban súlyosan megsebesült, aztán a vezér­karnál szolgált, majd 1934-ben meghalt a háborúban szerzett betegségeiben. Anyám családja komáromi származású, s meghatározó élményük volt, hogy 1919. januárjában csehszlovák katonák, akik egy pillanat alatt változtak át csá­szári katonából csehszlovákokká, kiker­gették őket komáromi házukból. Nagy­apámnak, aki állatorvos volt, szép háza volt Komáromban, mindenüket elvették, s új életet kellett teremteniük a Duna túlsó partján, Neszmélyen. Itt ismerkedett meg apám anyámmal. Ok nagyon lelkes, hon­fiúi szellemben neveltek. Nemrég került kezembe az elsőáldo­­zási emléklapom, amelyre rá kellett írni minden gyermeknek, hogy mit kér a Jó­istentől ebből az alkalomból. Én azt írtam rá, hogy „Édes Istenem, add vissza ne­künk Nagymagyarországot!”. Akkor én nyolc éves voltam, s ezt most is vállalom. Ezt csak azért említettem, hogy kivilá­­goljék, milyen szellemben nevelked­tünk. Ugyanakkor semmiféle urizálás nem volt nálunk szokásban, engem arra tanítottak, hogy a falubeli parasztokat tiszteljem, mert az ő kétkezi munkájából élünk mi is. Magamnak is meg kellett tanulnom a falusi munkákat, kaszálni, kapálni, a lovakat ápolni.- Természetes volt, hogy a neveltetése a katonatiszti pályát jelöli ki az Ön szá­mára?- Talán nem lettem volna katona, ha apám nem hal meg. O ugyanis nagyon jól látta, merre tart a világ és az ország. Számomra váratlan halála dacot váltott ki belőlem, elhatároztam, hogy apám életét folytatom. Édesanyám ellenkezésével is meg kellett küzdenem, hogy ezt az elha­tározásomat valóra válthassam. Minél öregebb leszek, annál jobban örülök, hogy annak idején így döntöttem. Ez a pécsi egy nagyon jó iskola volt, s ha én otthon maradok, belőlem valószínűleg egy könyveket bújó anyámasszony kato­nája lett volna. A könyveket persze ka­tonaiskolás koromban is bújtam, de en­gem ott gatyába ráztak. Rendkívül komo­lyan vették a testedzést, az összes sport­ágban kiválónak kellett lenni, ez talán még most is látszik rajtam. Ugyanakkor támogatták az irodalom iránti érdeklődé­semet, nagyon színvonalas oktatás folyt nálunk, s az erkölcsi oktatás is kiváló volt. Egy egész életre szóló tartást szereztem ott. Még valamit a katonai múltamból hadd mondjak el, mert ma már ezt nem­igen emlegetik. Tőlünk, tisztektől meg­követelték, hogy a kezünk alá került kato­náknak képzetebben kell kikerülniük, mint ahogyan bevonultak. S itt nem pusz­tán a katonai ismeretekről volt szó, aki írástudatlan volt: azt meg kellett tanítani ími-olvasni, és így tovább. Elöljáróink azt mondták: - Vegyék tudomásul, hogy Önök néptanítók is, s a haza védelme mellett Önöknek a nép művelése is fel­adatuk! - S ezt mi nagyon is komolyan vettük.- Most kanyarodjunk vissza a hatva­nas évekhez, amikor elkezdődött a filmes karrierje. Több filmes stúdiót vezetett, s ezáltal több filmnek volt alkotó közremű­ködője is. Mi indította épp a film felé?-Arról nem érdemes most szót ejteni, hogy gyermekkorom óta nagyon érde­kelt a film. Az már fontosabb, hogy a háború alatt megismerkedtem, a sajnos most meghalt, Szőts Istvánnal, tőle na­gyon sokat tanultam a filmről. De még ez sem indokolja, hogy miért vállaltam azt a nehéz feladatot, hogy filmstúdiót vezes­sek, s legyek működésem során 170 já­tékfilm gazdája, a szó anyagi és művészi értelmében egyaránt. Miért lettem fil­mes? Világossá vált előttem, hogy re­ménytelenül el vagyunk szigetelve a vi­lágtól, a nyelvünk áttörhetetlen gát. Fel­fedeztem, hogy három művészeti ág tör­het ki a világba: a képzőművészet, a zene és a film. Zeneértő nem vagyok, a művé­szettörténészi tanulmányaim ellenére sem éreztem magamban elég tudást a képzőművészethez, ezért a filmet válasz­tottam. S azt vettem a fejembe, hogy hazámat a nagyvilággal a film segítségé­vel ismertetem meg. Hencegve mondom, tíz év alatt elértem, hogy megtanulta a nagyvilág becsülni a magyar filmet, és a magyar film fogalommá vált. Ezért tar­tom botrányos bűnnek, hogy az utóbbi időben a magyar filmet gyalázatosán el­hanyagolják! Huszonöt elsőfilmes ren­dezőt fedeztem fel és indítottam útnak: Jancsó Miklóstól kezdve Gaál Istvánon keresztül Lugosy Lászlóig ível a névsor. Időrendben az utolsó, akit útjára indítot­tam, Bereményi Géza volt. Ez a névsor is mutatja, hogy ügyeltem arra, ne csak a saját felfogásomnak kedves művésztí­pust támogassam, hanem lehetőleg min­denkit, aki tehetséges. Most, így vissza­tekintve, a legjelentősebb munkatársam­nak, „felfedezésemnek” Gaál Istvánt tar­tom, aki a legnagyobb magyar filmrende­zők egyike.- Számomra középiskolás koromban meghatározó élmény volt a Requiem egy hadseregért című műve. Ez 1972-ben je­lent meg, addigra Önnek már több köny­ve látott napvilágot: elsőként az irodalom útján indult el, írókról, korszakokról írt. A történelem felé fordulásának a Requiem volt az első nagy sikerű produktuma.- Irodalomtörténeti tanulmányokat folytattam, Bornemissza Péterről írtam könyvet, az első feltűnést az Ez történt Mohács után című tanulmányom kel­tette. A Requiem a katonakorom élmé­nyeiből fakad.- S akkor, tehát 45 után hallgatni kel­lett a második világháborúról, ugye?- De mennyire! S fejembe vettem, hogy ezt a hallgatást megtöröm, a hábo­rúról alkotott hamis képet helyére billen­tem. Évekig tartó kutatómunka után 68- ban fejeztem be ezt a könyvemet, három kiadónak küldtem el, mindegyik vissza­utasította. Azért jelenhetett meg végül is 72-ben, mert a kézirat egyik olvasój a, egy politikai beosztású rendőr, följelentett, mégpedig nagyon veszélyes és csúnya módon. Szerencsére ez a feljelentés a Honvédemi Minisztérium akkori helyet­tesének: Oláh István altábomagynak a kezébe került, aki ezek után kénytelen volt elolvasni a könyvet (kéziratban). S mert neki nagyon tetszett, közbenjárt, hogy kiadják.-A megjelenés után is kerekedett vita, támad újabb vihar!- Mégpedig minden irányból támad­tak érte, s ez nem is esett jól. Hogy a kommunizmus hívei miért támadták, az egyértelmű, arra számítottam. Az akkori honvédség tisztikara nagyon rossz néven vette a könyvemet, s támadott a nyugati emigráció is. Sikerült létrehoznom a nép­hadsereg és az emigráció magyar királyi tisztikara, tábornoki kara között a nép­frontegységet! Sokáig nem értettem ezt, zavarba is hozott, de aztán rájöttem az okra: lelkiismereti viszgálatra késztet­tem őket. Ha elismerik a könyvem igazát, egyúttal be kellett volna ismerniük, hogy a magyar honvédvezérkar csődöt mon­dott, felelőtlenül kergette háborúba a rosszul felfegyverzett katonaságot. Van, aki azóta ezt elismerte, magába szállva, van, aki nem. E könyvem miatt sokan a mai napig sem kedvelnek.- Én viszont, azt hiszem, ezzel a könyvvel és az utána következőpolémiák­kal lett híres Nemeskürty István, s lett mindannyiunk Tanár Ura, akire attól kezdve az értelmiség felnézett. Nem vélet­len, hogy ezután a legkülönbözőbb társa­dalmi szervezet kérte fel vezetőjének Önt.- Tényleg sokféle megbízást kaptam. Antall József például arra kért, hogy az Ösztöndíj Bizottságot vezessem, rövid ideig a Magyar Televízió elnöke is vol­tam, addig, míg elvezettem egy békés választásig. Érdekes, ezek a megbízatá­sok engem lelkileg nem érintettek mé­lyen, szolgálati kötelességből végeztem őket ha megkértek rá. Számomra a köny­veimen kívül néhány film jelentett meg­határozó élményt. Egyik „felfedezette­met”, Koltay Gábort kértem meg az Ist­ván, akirály rendezésére, s azóta is együtt dolgozunk, s nemcsak filmekben - a Sza­bad Tér Kiadó adja ki a könyveimet is. Most is tervezünk egy filmet Szent Ist­vánról és a Szent Koronáról. A Honfogla­lás című film óta kettőnk együttműködé­sét nagy ellenszenv kíséri, de ez csak megedz bennünket, s további munkára ösztönöz.- Mindenesetre a „filmes” évek után visszatért az irodalomhoz, onnan tett ki­ruccanást újra a filmhez. Irodalmifogan­­tatású művei jelentekmeg, sőt a népszerű televíziós sorozata is irodalomról szól, az elfelejtett magyar irodalomra irányítja a figyelmet. Az eltelt évtizedekben poltiká­­val nem foglalkozott. A legutóbbi időkig, amikor is megjelent a Meddig várjunk még ? című írása. Mitől fogyott el a béke­tűrése, mi késztette ennek a megírására?- 1990-ig, a hosszú idő utáni első szabad választásokig Magyarország ide­gen uralom alatt állt. Addig az volt a véleményem, hogy ezzel a ténnyel meg kell tanulni élni, nem lehet mindenki vértanú, ezen állapotok között kell meg­kísérelni tenni valamit az országért, a hazáért. Ezért nem politizáltam, tettem a dolgom. A szabad választások óta azon­ban, 1990-től ez év májusáig azt tapasz­taltam, hogy az emberek nem értették meg, a mit jelent szabadság . Hogy az nem pusztán azt jelenti, hogy az ember kitölt egy cédulát, s vagy ez vagy az uralkodik fölötte tovább, hanem ő hatá­rozhatja meg a saját sorsát. Még ma is a legtöbb ember úgy érzi, hogy valaki ural­kodik fölötte, s azért szidja a mindenkori fölötte uralkodót, mert az nem úgy intéz­kedik, ahogyan ő kívánná. Miért kell mindig várni valakitől?! Vegyük a dolgo­kat a kezünkbe! Ezért volt veszélyes az MSZP-nek az a taktikája, hogy nincs más alternatíva, csak ők. Hála Istennek, ezt addig mondták, hogy az emberek meg­rázták magukat és azt mondták: azért se! Nem annyian sajnos, mint amennyire szükség lett volna. Én azért kezdtem, mondjuk úgy: politizálni, hogy segítsek fölrázni az országot az apátiából, hogy vegye már végre saját kezébe a nép sor­sát! Ez most mintha megtörtént volna. Látjuk persze, mennyire rosszul esik ez a régi uralom híveinek, s azt is: mindent elkövetnek, hogy ez ne történjék meg.-Mi a feladata, a felelőssége ebben a felszabadult helyzetben Magyarorszá­gon az értelmiségnek? S betölti-e hivatá­sát?- Nem. Nem! Én már ezt a szót sem szeretem, hogy értelmiség, túl sokat em­legetett szó, van egy homályos gyanúm, hogy ez is marxista kitaláció. Van az ország, s annak lakói. Ha egy cipészmes­ter örömmel, szeretettel és jól végzi a munkáját, az éppen annyit ér, mintha valaki mondjuk, feltalál egy gyógyszert. Az értelmiségről csak rosszat mondha­tok, mert azt tapasztalom, hogy a magu­kat értelmiséginek tartó emberek, művé­szek, tudósok, tanárok, orvosok össze­vissza beszélnek, egymást támadják. Legutóbbi élményem, hogy egy lelkes hazafias társaságban tartottam előadást, s egyik első kérdés azt firtatta: én a finn­ugor vagy a sumér nyelvi irányzat híve vagyok-e? A magyar nyelv híve vagyok, s szomorúnak tartom, hogy most már ez is megosztja az embereket, ezen is vesze­­kednek.Senneka sátán örül, mert az oszd meg és uralkodj elve alapján ő győz ilyenkor.- Van valami ötlete, hogyan lehetne megszüntetni ezt az ádáz küzdelmet?- Fogalmam sincs róla. Annyit tudok, hogy mint egy prófétának, szólani kell ellene, addig, míg meg nem hallják.- Most érkeztünk el Nemeskürty Ist­ván jelenkori megbízatásáig. Ősszel ki­nevezte Önt Orbán Viktor a Millenniumi Emlékbizottság kormánybiztosává. En­nek elvállalásához még nagyobb bátor­ság szükségeltetik, mint annak idején a televíziós elnökséghez. Támadások ke­reszttüzébe került azonnal.- Soha nem jelentkeztem semmire, de ha hívtak és alkalmasnak éreztem ma­gamat, akkor mentem. így volt ez most is. Nem lepődtem meg a támadásokon, sőt megsértődtem volna, ha nem ez történik. Ugyanis, abból, ha nem támadtak volna, arra következtettem volna, hogy már nem tartanak veszélyesnek. Gondolja meg, milyen óriási dolog ez az évforduló, csak ezer év múlva lesz a következő. Ne­kem most módom nyílik a hazámat úgy szolgálni, hogy valamit elindítsunk a jö­vendő ezer év felé! Ha én most visszate­kintek az eltelt ezer évre, történészi szem­mel, a legnagyobb dolognak azt tartom, hogy létezünk, mindenek ellenére, min­denek dacára: vagyunk. A Kárpát-me­dencében hont foglalt népek sokaságából egyedül mi maradtunk meg ezer évig. Feladatunk, hogy legalább további ezer évig megmaradjunk. Szervátiusz B. Klára Részlet: VÁGÓ PÁL (1853-1928) A huszárság története c., Magyarország második legnagyobb méretű (18x3,5 m), az 1900-as Párizsi Világkiállításra készült, Nagydíjat nyert festményéből. A művészt a francia Becsületrenddel is kitüntették. Megtekinthető a Hadtörténeti Múzeumban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom