Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám
S. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1998. március KISEBBSÉG1 KALEIDOSZKÓP Székelyföld - meddig zöld? Hány vármegye alkotja, illetve alkotta a Székelyföldet? Milyen tájakat értünk a Székelyföld fogalmán? Ha mostanában kérdezem meg ezt valakitől, Erdélyen kívül, azt feleli, hogy a Székelyföld két megyéből áll: Hargitából és Kovásznából. De még az erdélyi magyar sajtóban is leggyakrabban ezt a két megyét tekintik „Székelyföldnek”. Csupán a Székelyföldön tudják még — ott se mindenki —, hogy az 1876-os megyerendezés a hajdani tíz székely megyét négy vármegyébe fogta össze, ezek voltak: Csík, Háromszék, Udvarhely és Maros megyék. A volt Aranyosszék Torda-Aranyos vármegyéhez került. Ez utóbbi székely székről időközben a magyar köztudat teljesen megfeledkezett, mintha soha nem tartozott volna a székelyek közösségéhez. Üssük fel a lexikont! A tatárjáráskor végső veszélybe került Torockó vára. A székelyek védelmezték meg, ezért IV. Béla magyar királyunk örökös joggal a székelyeknek ajándékozta, kiszakítva az addigi Torda vármegyéből. Az Aranyos folyó völgyében 16 faluból jött létre Aranyosszék, székely jogokkal és törvényekkel. Legrégibb kiváltságlevele 1291. március 12-én kelt, III. András királyunk adta. 29 falut sorol fel és a szék központjaként Felvincet nevezi meg. Mivel viszonylag távol esett a székelyek egységes tömbjétől. Aranyosszék sok tekintetben a Székelyföldtől eltérően fejlődött. Hadi utak mellett lévén. Aranyosszék sokat szenvedett és számtalan pusztulást vészelt át a XVI-XVIII. századi háborúkban. Az említett 1876-os megyerendezés ismét Torda vármegyével egyesítette. (Encyclopaedia Hungarica, I.) Torockón, a hajdani városban egyetlen élő nyoma maradt a „székely múltnak", a három csúcsú, 1130 méter magas sziklabérc neve: Székelykő. De míg Aranyosszék csak történelmi emlékei révén kapcsolódik a Székelyföldhöz, Maros-Torda vármegye mindig hozzá tartozott. Olyannyira, hogy a megye székhelyét, Marosvásárhelyet a Székelyföld „fővárosának” nevezték. Ez a város nevében hordozta sorsát: Mátyás király 1482-es szabadalomlevele Székely vásárhelynek nevezi, városnak nyilvánítja és lakóit felmenti a vámfizetés alól. Moher Károly 1935-ben kelt portrévázlatában „székely fővárosnak” nevezi. Kétségtelen, hogy Kolozsvárral együtt. Marosvásárhely volt a történelmi Erdély legmagyarabb városa századokon át. (Nagyvárad, Temesvár, Arad, Szatmárnémeti nem tartozott a történelmi Erdélyhez.) A Trianon után megkezdett erőszakos román betelepítések ellenére is, 1945 elején Marosvásárhely lakosságának 93 százaléka magyar, csak 6 százalék román, a többi egyéb nemzetiségű. (Népi Egység. 1945. január 28.) Magától értetődő volt, hogy a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es felállításakor — nagy csinnadrattával történt, de lényegében puszta szemfényvesztés volt—a tartomány székvárosa Marosvásárhely lett. 1960-ban az „autonóm” tartományt lényegében szétrombolták. Háromszék megyét elcsatolták tőle és hozzáadták a nagyon vegyes Ludas vidékét és Kisküküllő völgyét. Dicsőszentmártonnal együtt. Ennek az „átrendezésnek” — noha még Gheorghiu-Dej uralma alatt történt — kitervelője és végrehajtója a későbbi diktátor, Nicolae Ceauseseu volt. Majd 1968-ban. a „megyésítés” ürügyén az immár Maros-Magyar Autonóm Tartományt végképp megszüntették, a felállított új Maros megyéhez pedig hozzácsatolták a történelmi Kisküküllő megyét, sőt a nagyküküllői Segesvárt is. Ettől kezdve a Székelyföld fogalmából Marosvásárhely lassan kiesett, románosítása felgyorsult, 1989-ben a románok száma majdnem elérte a magyarokét. (Hol voltunk már a románok 6%-os jelenlététől!) A bukaresti hatalom tudatosan távolította el egymástól Maros megyét a szomszédos, azonos hagyományokkal rendelkező, egyazon magyar nyelvet beszélő Hargita megyétől, amely Csík és Udvarhely megyék összevonásából jött létre. 1968-ban. Még azok a viszonylagos és roppant szerény „nemzetiségi engedmények” sem vonatkoztak Maros megyére — kétnyelvű helységnévtáblák, a magyar iskolák jellegének feltüntetése a bejáratoknál stb. —, amelyeket a román hatalom a Hargita és Kovászna megyei magyarságnak eltűrt. Minden kormányintézkedés és helyi döntés a szakadékot mélyítette a Székelyföldön belül. A Maros megyei Szovátán más volt a tilos és más a megengedett, mint a Hargita megyei Parajdon, néhány kilométerre egymástól. Még inkább „feledés” borult, hatalmi „segédlettel” a mostani Maros megye nyugati „nyúlványára”, a Kisküküllő völgyére. Mintha itt egyáltalán nem is élne magyarság. Mostoha sors jutott osztályrészül Dicsőszentmártonnak és környékének, az 1940-es bécsi döntés kikerülte, Dél-Erdélyben hagyta, s így nem érinthette meg az északerdélyi öntudatosodás jótékony hatása. Pedig olyan települések vannak itt, mint Vámosgálfalva, ennek a határában verte meg Bem tábornok 1849. január 17-én a császáriakat. MintÁdámos, amelynek késő gótikus unitárius templomában a famennyezeten 1526-ból származó díszítés látható. A mohácsi vész esztendejében itt templomot díszített a népi művész. Elsüllyedt magyar élet nyomai a kékellő Küküllő mentében! Most feltámadó magyar életről ad hírt a Romániai Magyar Szó. Mikefalván tanfolyamot rendeztek a Kisküküllő alsó folyása menti községek magyar polgármesterei és alpolgármesterei számára. Ennek célja az volt, hogy a magyar tisztségviselők megismerkedjenek a közigazgatás magyar szakkifejezéseivel, a jogi, anyakönyvelési, adóügyi terminus teehnicusokkal. Ezek ismerete feltétele annak, hogy a köztisztviselők anyanyelvükön szóljanak választóikhoz, a magyar nemzetiségű román állampolgárokhoz. Biztosítéka annak, hogy nyelvi egyenjogúság érvényesüljön a helyi önigazgatásban, vagyis egyféle autonómia. Egyben a magyar nyelv válik teljesebb értékűvé Romániában is. Először a Nyárád mentén indult ilyen kezdeményezés, Gyulakután tartottak közigazgatási magyar nyelvtanfolyamot 1996-ban. Ez a színmagyar vidék a székely tömbhöz tartozik. Maros megye keretében. Ami szabad a Nyárád mentén, szabad a Kisküküllő völgyében is, gondolták okkal Mikefalván, és meghívták magukhoz a folyó alsó folyása mentéről a magyar polgármestereket és alpolgármestereket. Trianon óta először hallottak itt a magyar közigazgatási szakkifejezésekről. Képviseltette magát Maros megye önkormányzata is. Virág György alelnök személyében, ő mondta a megnyitón: „Nem magyarkodni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közigazgatás magyar nyelvét is gyakorolva, tanuljunk egymástól. Senki ellen nem beszélünk, de senki kedvéért nem mondunk le arról, hogy anyanyelvűnkön beszéljünk.” Apáczai Csere János sem mondhatta volna okosabban és érvényesebben! B.Gy. V__________________________J TULOK MAGDOLNA Nem féltelek, hazám! Madách Imre Neve egybeforrt fő művével, Az ember tragédiájával, ahogy Kölcseyé a Himnusszal, Vörösmartyé a Szózattal. Hármójuk közös vonása a nemzet sorsáért való aggódás, a múlt kritikus értékelése, a jelen tárgyilagos ismerete és a bizonytalan jövő miatti borúlátás. Költészetüknek filozófiai tartalma nemcsak a kortársakra, hanem a következő nemzedékekre is mély hatást gyakorolt. Koruk a nemzeti ébredés időszaka, a magyar reformkor volt, amelyben a fő szerepet a polgári érzésű középnemesség játszotta. Legjobbjai ősi birtokkal övezett udvarházak biztonságában, a francia forradalom eszméiért lelkesedve, képességeik és vérmérsékletük szerint a nemzeti önrendelkezésért küzdöttek. Közéjük tartozott Madách Imre is, akinek időszerűsége mit sem veszített az elmúlt közel másfél évszázad alatt. Műveinek mondanivalója egyaránt érvényes a harmadik évezred küszöbére érkező emberiség és benne az immáron ezeregyszáz esztendős európai magyarság számára. Madách a Nógrád megyei Alsó-Sztregován (ma Dolná-Strehová, Szlovákia) született 1823-ban, ugyanabban az esztendőben és hónapban (január 21.), mint Petőfi Sándor. De micsoda különbség a két születés, indulás között! A 600 éves múltra visszatekintő nemes család 6000 holdas birtoka, kastélyai, gazdag könyvtára, az arisztokrata famíliákra jellemző, gondos neveltetés anyagi és szellemi javakban tartalmas indíttatást jelentett a három Madách-fiú és két nőtestvérük számára. Mindebben jelentős szerep jutott az erős kezű, művelt anyának, a híres, nagybirtokos családból származó Majthényi Annának. Madách a pesti egyetemen végezte filozófiai és jogi tanulmányait. Ekkor ismerte meg első szerelmét, barátjának, Lónyay Menyhértnek Etelka nevű húgát. A hozzá fűződő reménytelen vonzalom ihlette Lantvirágok című versciklusát. Pesti egyetemi éveinek idején került kapcsolatba a Vörösmarty szerkesztette Athenaeum folyóirattal. Irodalmi terveit fel nem adva, ügyvédi oklevelet szerzett, és szűkebb hazájában, Nógrád vármegyében, a közigazgatásban tevékenykedett. Itt kötött jó barátságot Szontágh Pál szécsényi főszolgabíróval, akinek oldalán szívesen vett részt a vármegye élénk társadalmi és politikai életében. Természetének zárkózottságát csak látszólag oldotta fel a vidám és eleven társaság, mert pesszimizmus, nőgyűlölet jellemzi leginkább ebben az időben, 1843-1845 között írt lírai költeményeit és drámáit (Csák végnapjai, Férfi és nő, Csak tréfa, Mária királynő). A megyeszékhely, Balassagyarmat nemesi szalonjainak Párkái, mint ősi sorsistennők azonban már fonták Madách végzetének fonalát. Itt találkozott a bihari alispán, Fráter Pál szép, szellemes lányával, Erzsébettel. A szerelemre lobbant ifjú így örökítette meg szavakban az életvidám, kacér lányt: „... mint egy lidércke, mely éjjel... bolyong, örvény fölébe csal és megfoghatatlan.” A szerelemből házasság lett, hiába ellenezte a fiáért aggódó anya és a jószándékú baráti kör. A vőlegény alig múlt 22, a menyasszony mindössze 18 éves volt, amikor az 1845 júliusában tartott esküvő után beköltöztek a csesztvei kúriába, Madáchné egyik birtokára (Trianon után ez az egyetlen Madách-emlékhely maradt meg Magyarország számára—ma irodalmi emlékmúzeum). A házasság első évei bizonyára boldogan teltek, erre utal a költő Vadrózsák ciklusának bensőséges, tiszta hangja. Gyenge egészsége, szívpanaszai ebben az időben már arra kényszerítették, hogy mérsékelje a vármegye érdekében kifejtett közéleti tevékenységét. A csesztvei udvarházban gyakran jöttek össze politikus barátai, akik közül még az idősebbek is elismeréssel adóztak a megyei főbiztosnak megválasztott ifjú Madách filozófiai, történelmi, természettudományos és világirodalmi tájékozottságának. 1848 márciusi forradalma őt is lázba hozta, de betegeskedése miatt nem tudott részt venni a szabadságharcban. Lélekben azonban végigkísérte, erről tanúskodik a Tábori képek című verssorozata. Örömmel fogadta a rábízott feladatot, a vármegyei nemzetőrség felszerelését és ellátását, s mindezt leginkább a betegágyból irányította. 1849 nyarán komoly szerepet vállalt a cári intervenció ellen toborzódó megyei népfelkelés szervezésében. A világosi fegyverletétel, a szabadságharc bukása nemcsak nemzeti tragédiát jelentett számára. Egyéni drámáinak egész sorozatát indította el. Családjának négy tagja veszett oda. Mária nénjét, s annak első házasságából származó fiát, és sebesült honvédőmagy férjét vérszomjas oláh parasztok kirabolták és brutálisan meggyilkolták. Mindez két nappal Világos után, Erdélyben, menekülésük közben történt... Pál öccse a tavaszi hadjárat idején futárszolgálatot teljesített, meghűlt és 1849 szeptemberének végén, 22 évesen meghalt. Ebben az időben oszlott fel a vármegyei nemzetőrség, és a letett fegyverekből Madách a csesztvei birtokon 133 darabot elrejtett. Nemcsak fegyvert, embert is rejtegetett, mégpedig nem is akárkit, Kossuth személyi titkárát, Rákóczy Jánost. A besúgórendszer már akkor is tökéletesen működött országunkban, így Madáchot feljelentés nyomán 1852-ben bebörtönözték, egy évig Pozsonyban raboskodott, majd Pesten élt rendőri felügyelet alatt. A feleség, a könnyelmű Fráter Erzsi nem állta ki a hűség próbáját. Az eladósodott, követelődző, hűtlen asszony természete már a férj bebörtönzése előtt kiütközött. Madáchné Majthényi Anna és a baráti környezet korábbi aggodalma nem tűnt alaptalannak. A mulatós, költekező fiatalasszony és az erős kezű, fiára mindvégig befolyást gyakorló anya nem fért meg egymással. A családi boldogság szertefoszlott, a félj elvált, de a válási okirat közös megegyezésnek tünteti fel a házassági kötelék megszűnését: a kölcsönös bizalom, az egyetértés és az önmegtagadás hiánya miatt. Madách évi 800 forint tartásdíját ajánlva elküldte házából három gyermekének anyját, aki hazaköltözött Biharba. A gyermekek apjukkal maradtak, és a nagyanya kívánságára a csonka család visszaköltözött Alsó- Sztregovára. A sorscsapások elviselését nehezítette a birtokkezelés Madáchra háruló terhe is. Nem értett a gazdálkodáshoz, legszívesebben csak az irodalommal foglalkozott volna. De meg kellett osztania idejét, pénzét, bérlők és birtokperek, a volt feleség követeléseinek kielégítése, valamint kedvenc időtöltése között. így aztán nem csoda, hogy a Madách-birtokok idővel eladósodtak. Olyannyira, hogy a költő halála után a hagyatéki tárgyaláson a törvényszék a végrendeleti gondnoknak 4000 forint kölcsön felvételét engedélyezte a bécsi Hitelbanktól az adósságok kifizetésére. Ilyen körülmények között és az önkényuralom idején közéleti tevékenységéből viszszaszorulva a csalódott, amúgy is búra hajló, befelé forduló ember még borúlátóbbá vált. Még ekkor készült A civilizátor című arisztofánészi komédiája, ebben a Bach-rendszert gúnyolta, de önkritikusan a nemzet passzivitását is bírálta. Ezzel indult el igazán jelentős műveinek sorozata, amelyeknek nagy részét az 1859 és 1861 közötti rövid időszakban alkotta meg. Fő művét, Az ember tragédiáját 1859. február 7. és 1860. március 20. között írta, és Arany János segítőkész javításait elfogadva 1861-ben adta ki. A végső változatnak az 1863-ban megjelentetett 2. kiadást tekintik. Drámai költeménynek íródott, és szerzője nem szánta színpadra, de eddig csak a Magyar Nemzeti Színházban közel 1500 előadást megérő sikerdarab lett. A világirodalom „emberiség-költeményeinek”, az Isten és az Ember viszonyát elemző drámáknak a sorát gazdagítja. Olyan korábbi művek után, mint Dante Isteni Színjátéka, Milton Elveszett Paradicsoma, Goethe Faustja, Byron Cain-jaés Shelleynek A megszabadított Prométeusza. A Tragédiában egyéni katasztrófáján túl hazája és az egész emberiség sorsára keresi a magyarázatot. Az emberiség egészét az Isten képmására teremtett bibliai első ember, Adám alakjában foglalja össze, ő, engedve Lucifer, a bukott angyal csábításának, a tudás tiltott gyümölcsének megízlelésével elveszti a Paradicsomot. Örök küzdővé válik, aki meg-megújuló harcaival és sorozatos kudarcaival a világtörténelem jellemző korszakaiban jelenik meg. Az ókori Egyiptom birodalmából indulva, át a francia forradalom színpadán és a kihűlő Földön az eszkimó-lét kietlen, reménytelen jégvilágáig jut el. Adám állandó kísérője Lucifer (alakját a kortársak szerint jóbarátjáról, Szontágh Pálról mintázta), a hideg értelem, és Éva, az értelemmel, a szellemmel is szembeszálló érzelem, az ősi természetes ösztön, az örök nő, a szerelem és költészet forrása és tárgya. Az elemzők kimutatták Hegel (1770- 1831) történetfilozófiájának a hatását a Tragédia írójára. Madách azonban minden pesszimizmusa ellenére is megfogalmazza a lét értelmét, amikor Adám nevében így szól: A célt, tudom, még százszor el nem érem. Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? A cél megszűnte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga. A Tragédia megjelenésekor, az önkényuralom évei után a drámaíró újra visszatért a vármegyei közéletbe. 1861. március 20-án, kerek egy esztendővel a Tragédia befejezése után, a balassagyarmati kerület képviselővé választotta. Választóinak magyarul és szlovákul (tótul) is köszönetét mondott, mert „a magyarországi bármi ajkú, bánni vallású népek érdeke csak egy, hogy midőn a magyar saját szabadságát védi, azzal tót testvére szabadságáért is vív...” A dráma kiadása sikert és országos ismertséget hozott szerzőjének. A Kisfaludy Társaság 1862-ben, a Magyar Tudományos Akadémia 1863-ban tagjai sorába választotta. Székfoglalóját azonban súlyosbodó betegsége miatt 1864-ben barátja, Bérczy Károly olvasta fel. Kapott persze elmarasztaló kritikákat is. Ezek kortársától. Erdélyi Jánostól Lukács Györgyig igyekeztek ízekre tépni a Tragédiát. Az előbbi Az ördög komédiájának, nevezte a művet, és eltorzította mondanivalójának igazságait. Az utóbbi Madách Tragédiája címmel tagadta remekmű voltát, és művészi értékeit is kétségbe vonta. Lukács nem léphetett ki önnön ördögi köréből, Madách ugyanis elítélte a brutális forradalmi terrort a Tragédia párizsi színében, és ezzel a kommün bolsevik népbiztosbankárja nem tudott egyetérteni. A Tragédia több mint 110 magyar kiadást ért meg, Zichy Mihálytól napjainkig megihlette a művészeket, akik illusztrációikban a dráma lényegét igyekeztek megragadni. Világirodalmi jelentőségét bizonyítják a közel negyven nyelven megjelent fordítások. A legutóbbiak közül csak a múlt évben Delhiben megjelent hindi nyelvű kötetet említem meg. Amikor meghalt, 1864. október 5-én, még nem töltötte be életének 42. évét. Temetésén a család, a barátok és politikus-társai búcsúztatták, de a gyász országos volt. Hátrahagyott jegyzeteiből, papírszeletekre vetett írásaiból kiderülnek tervei, amiket már nem tudott megvalósítani, mert versenyt futott a halállal. Ezek közé tartozott a magyar honfoglalást tárgyaló tanulmányának vázlata is. Véleménye szerint Árpádék bejövetelükkor azért tudták gyorsan elfoglalni a Kárpát-medencét, mert sok magyart találtak itt. Ezek megmaradtak a hunok és az avarok pusztulása után, máskülönben nem magyarázható a számtalan magyar ajkú jobbágy. Nem más ez, mint a kettős honfoglalás első megfogalmazásainak egyike. Születésének 175. évfordulóján az emlékezés a zseniális alkotó alakját állítja fénykörbe elénk. Mindaz, amit ő felvetett, különösen hangsúlyossá vált a második évezred végén. A tudomány és a technika révén világűrt hódít az ember, de rohamosan pusztítja földi környezetét, világhálózaton keresztül tájékoztat, de ezzel rombolhat is. Szűk csoportérdekek felülkerekedésével pedig akár a Földet is megsemmisítheti. Túlélés vagy halálos vég, egyéni boldogulás vagy népek pusztulása, a kihűlő Föld sivár eszkimó-léte vár-e az emberre? Csak a jövő derítheti ki, hogyan sáfárkodott a megszerzett tudás gyümölcsével s az áhított és helyenként elért szabadsággal. Értékelői, bírálói nem egyszer szemére vetették pesszimizmusát. Többen úgy tartották, hogy eget ostromló istenhitével, világtörténelmi vízióival, liberális eszméket valló gondolataival nem fér meg népe és nemzete iránt érzett szeretete. Volt, aki hazájának pusztulását jósló gyászlátnoknak nevezte. Mindezt megcáfolják az alábbi sorok. Az önkényuralom legsötétebb éveiben írta Madách a reményt vesztett csüggedők felrázására a Nem féltelek, hazám! című versét, érdemes elgondolkodni rajta: Bár ellened tör frigye zsarnokoknak, Bár ellened tör irigy szolgahad, Földönfutó népek megostromolnak, Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy. Nem féltelek, hazám! Eldűltél volna, mint cser a viharban, Ha a végzet nem nézett volna ki, Hogy élj; nem törtek meg véres csatákban A balszerencse századévei. Nem féltelek, hazám!
