Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-09-01 / 9. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. szeptember DOMONKOS LÁSZLÓ Jelentés a pokolból, utólag „Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek. Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.” (Keresztúry Dezső) Az ezredes magas, ősz, szikár férfi, igazi daliás katona alkat. Most is szálfa egye­nesen áll itt a mezőn, mögötte fényes szalagként kanyarog odalenn, a távolban a folyó. Az ezredes áll és néz maga elé. Az önfegyelem, az érzelmeket elfojtó aka­raterő a vérében van, most mégis látszik: ez a kemény ember szinte emberfölötti küzdelmet folytat az érzéseivel. Nem tudni, hangosan zokogni volna-e igazán kedve, panaszosan felordítani vagy csak megrendült sóhajjal magába egy sarokba roskadva, fejét tenyerébe temetve össze­kuporodni. Természetesen nem teheti egyiket sem: magyar honvédtiszt, az ősi katonaerények folytatója csak önfegyel­met, rendíthetetlen nyugalmat mutathat most is, itt is. Nem tudni, hány száz vagy hány ezer magyar férfi csontjai vannak a lábunk alatt, a szúrós, bogáncsszerű gazzal, fű­vel sűrűn benőtt lankán. Valóságos földi pokol tombolt itt 55 évvel ezelőtt, több mint ezerötszáz kilométerre Magyaror­szág fővárosától, 208 kilométer hosszan, és ki tudja, hány száz kilométer mélység­ben, ahogyan a katonai szaknyelv mond­ja. Kétszázötvenezer magyar férfi állt a parton. „Ezek az emberek megfagytak és el­véreztek és meghaltak és megsebesültek és szenvedtek és megőrültek és hóvaksá­­got kaptak és éhen haltak, és kihunyó tudatuk utolsó értelmes fellobbanásával hazagondoltak, igen, a hazájukra, amiről tudták, bizonyosan tudták, hogy nem itt kell megvédeni, de ha már egyszer mégis ott kellett meghalniuk, és sok vad s madár gyomra lett koporsója feláldozott testük­nek, akkor legalább egy könnyet ejtsünk értük” - írta a legeslegelső, purgatóriu­­mos tisztelgő megemlékezés, a közel há­rom évtizede első ízben napvilágot látott Rekviem egy hadseregért szerzője, Ne­­meskürty István. Ennek a hadseregnek az emlékét, az elpusztult 148 ezer 756 hős áldozatát év­tizedekig még suttogva sem volt tanácsos megemlíteni a hazában. Pedig szinte minden családban „odamaradt” - aho­gyan mondták, suttogták - valaki a Don­nál. A történeteket, miként Csoóri Sándor 1980-ban megjelent Magyar apokalip­szisében olvasható, lelakatolt szájak őriz­ték. Erre a másfélszázezer magyarra leg­följebb gondolni volt szabad. Emlegetni csak olyan szövegkörnye­zetben lehetett őket, hogy a fasiszta Hor­­thy-rendszer fasiszta hódító hadserege elszenvedte a jól megérdemelt megsem­misítő csapást a hős, dicső stb. Vörös Hadseregtől, Hitler-bérenc, „utolsó csat­lós” katonák pedig semmiféle utólagos tiszteletet nem érdemelnek, sőt. Itt a Don partján süt a nap. Pontosan annyit mutat a hőmérő pluszban, mint 1943. januárjában mínuszban: 42 fokot. Erdős László ezredes, a Honvédelmi Mi­nisztérium Hadtörténeti Intézete Hadi­­sírgondozó Irodájának vezetője Rudkinó falu közelében álldogál a mezőn, néha le­pillant a békés nyugalommal a messzi­ben kígyózó, tényleg csendes Donra. Ide, erre a helyre tervezik az 1995-ben aláírt magyar-orosz államközi egyezmény je­gyében felállítandó magyar katonasírok között a legnagyobb, úgynevezett gyűj­tőtemetőt, mintegy 80 ezer magyar hősi halott végső nyughelyét. A terepszemle eredménye megnyugtató: a hely fennsé­­gesen szép, a közeli országúttól alig pár lépésnysire van és minden talpalatnyi he­lyéről le lehet majd látni a Donra. A párás forróságban az ezredes már beszél, magyaráz, körbemutat a tájon, piros-fehér-zöld emblémás, egyenruhás karjával mintha magához akarná ölelni mindazt, ami ide látszik a Voronyezstől délre elterülő vidékből. Gremjácse falu­nál kezdődött a 2. magyar hadsereg elhe­lyezési körlete, észak-déli irányban hú­zódott le a Don mentén 208 kilométer hosszan, egészen a déli „sávhatárig”. Bordirevka falu a Dontól nem egé­szen tíz kilométerre nyugatra fekszik, itt engedélyezték a doni hősök emlékművé­nek felállítását az orosz hatóságok tavaly július 20-án. Törő György szekszárdi fa­faragó alkotása hatalmas kaput formáz, ős-erdélyi népi stílusban. Eveken át gyűj­tötte hozzá a magyarlakta tájak motívu­mait. Hét kopjafa egészíti ki a sírkertet, amelynek közepén a magyar címer hár­mashalmából kinyúló, négyméteres kop­jafa csúcsán a sisak a figyelőállásban vé­dekező magyar katonát jelképezi. A kop­jafák ősi magyar szimbólumokat mutat­nak, a Napot, a Holdat, a Földanyát, a vizet, a búzakalászt. Az emlékhely felül­ről a Szent Korona sziluettjét rajzolja ki. A fa anyaga tölgy: a férfias erő jelképe. Hat magyar főtiszt áll szoborként, díszegyenruhában az emlékmű előtt, fe­szesen tisztelegnek. Szól a Himnusz. Próbálom megfigyelni katonáink arcát: van közöttük mémök-alaezredes, orvos­százados, katonai jogász-ezredes. Rez­­zenetlen, távolba meredő pillantásuk, még a kevésbé katonás alkatú idősebb férfiak tartása is régi magyar katona-áb­rázolásokat idéz. Pár órája, a buszban azon vitatkoztak, miben is áll igazából a magyar honvédtiszt méltósága és becsü­lete. És nem volt az a civil könnyedség és barátságosság, ami különben nem lebe­csülendő humorukból és higgadt eltö­kéltségükből kizökkenthette volna őket. Talán mégis lesz egyszer újra magyar hadsereg, villan át rajtam, amint a 700 lelkes falucska polgármesteri hivatalá­hoz közeledünk. A polgármesterasszony szabályosan jelent Erdős ezredes úrnak: egy esztendő után, íme, az emlékmű ép és sértetlen, gondozzák, őrzik, vigyázzák. Ülünk az aprócska, szegényes irodában, az asz­­szony - írjuk ide a nevét, ennél sokkal többet érdemel: Valentyina Ivanovna Csesznakova-beszél. Elmondja: anya­ként, nőként nemcsak hogy nagyon is megérti és elfogadja, de egyenesen ter­mészetesnek tartja, hogy a magyarság emlékezni, tisztelegni akar messzi ide­genben hősi halált halt fiai előtt. Gyere­kekről beszél, meg édesanyákról, és sze­relmesekről meg feleségekről, akik éve­kig, évtizedekig hiába vártak. Látszik raj­ta: pontosan érti és tudja, miről van szó. Nem protokolláris-álságos „átélésről”, hanem teljesen valóságos és forrón em­beri azonosulásról tanúskodik az arc, a hangsúly, a gesztikuláció. Kifelé jövet elsőként természetesen Erdős László köszön el tőle. Vagy két fej­jel magasabb az asszonynál, mélyen meghajol, ösztönösen úrias, utánozhatat­lan mozdulattal nyúl az asszony keze után és futólag, szinte szégyenlős gyorsa­sággal kezet csókol. Szinte dübörögnek a lépteink alatt a jellegzetesen orosz falép­csők az irodából kifelé menet. Osztrogozsszk vagy 100 kilométerre délre Voronyezstől. Ez volt a 2. magyar hadsereg logisztikai bázisa, ide érkezett az anyaországból szinte minden, itt vol­tak a raktárak, ide érkeztek és innen in­dultak a vonatszerelvények. Külön kocsit kapunk. Irány a pokol legbelső köre, az egykori frontvonal, a Don partja. Korotojak. Pontonhíd vezet át a fo­lyón, a rekkenő hőségben pár autó a kör­nyéken, a Donban fiatalok fürdenek. 1942 nyarán véres, nehéz harcok árán alakított itt ki védőkörletet a IV. hadtest 13. hadosztálya. Januárban olyan erők­kel támadnak rájuk, hogy a kecskeméti gyalogezred ezredparancsnoka és vala­mennyi zászlóaljparancsnoka elesett, en­nek ellenére három álló napig kitartanak, a túlpartról tengerként özönlő oroszokkal szemben. Az egyik fürdő fiatalemberrel szóba elegyedünk, itt lakik a közelben, szülei, nagyszülei sokat meséltek neki azokról a hónapokról. „A magyarokról soha nem mondtak rosszat”, mondja elgondol­kodva. „Végül is azok az emberek őszinte meggyőződésből segíteni akartak raj­tunk, mesélték, oroszul ki volt írva, hogy oroszok, itt járt a magyar hadsereg, ke­nyeret, földet, Istent visszaadott nektek. És tényleg hallottam, hogy élelmet oszto­gattak, játszottak a gyerekekkel, nem bántották a lakosságot. És Sztálin alatt micsoda világ volt itt, uramisten...” A fiatalember nyílt, barátságos és kedves, Európát meg a mi európaiságunkat emle­geti, búcsúzáskor meg azt mondja: bár sokkal többen jönnének arról, nyugat fe­lől ide... A korotojaki magaslatok a hídtól jó két kilométerre találhatók - ez az a sza­kasz, ahol szinte minden még jóformán ugyanúgy van, mint 55 évvel ezelőtt. Tisztán láthatók a lövészárkok, lövész­­teknők, kiépített védőállások fűvel be­nőtt, úgy-ahogy betemetett, beomlott vo­nalai. Sok helyen majdnem az eredeti magasságig be lehet állni az árkokba, jó száz-százötven méterrel vagyunk a víz­szint felett, lenn a mélyben a folyó, akárha várfalról pillantanánk alá az édeni nyugalomra, a zöldellő vidékre a vakító napsütésben. Három középkorú halász jön fel a partról. Kamaszkorukban ma­rokszám szedték össze itt a töltényhüve­­lyeket, de rozsdás, félig besüppedt kula­csot is sokat találtak - mesélik. Sok bal­eset i s volt itt a fel nem robbant lövedékek miatt... Korotojak a magyar katonabecsület jelképe, mondja mellettem az alezredes­tolmács, hiszen ezen a magaslaton kitar­tani hadászati szempontból sem akármi­lyen teljesítmény, szörnyűséges téli felté­telek és iszonyú túlerő közepette. A túlsó, sík parton végeláthatatlan tömegben áradt a láthatáron túlról az ellenség. Hi­hetetlen véráldozatba kerülhetett átkelni ilyen magyar erődítménnyel szemben a Donon. Az egyik halász a lőállás falához lép, célzó katonát utánoz. Megszédülök, el kell kapnom róla a tekintetem. A poklok pokla: Uriv. Itt, a sok ká­nyám Donon belül éppen előttünk a Don­­kanyar. Az a bizonyos. Az oroszok által itt kiépített hídfőnél indult a végzetes táma­dás 1943. január 13-án. „Rettenetes dü­börgés kezdődik Urivnál” - jegyezte be még sebtében naplójába Vécsej Béla al­ezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka. A Don-kanyar fölötti magaslaton orosz hősi emlékmű, magyart itt nem engedé­lyeztek. Erdős ezredes szerint kimondot­tan ellenségesek voltak velük szemben. Most itt is csend van és áj ült mozdulatlan­ság a párás forróságban remegő táj felett. A magyar Hadisírgondozó Iroda orosz partnere, a Vojennij Memorial kemény munkával, nem csekély heves magyar szemrehányás és vita után alakítja ki sor­­ra-rendre a magyar hadifogoly-temető­ket szerte Oroszországban. Alekszandr Bisztrickij vezérigazgató szerint a múlt kísérleteivel még időnként meg kell küz­deni... Mi egészen másfajta kísértetekkel ta­lálkozunk. Voronyezs felé, a visszaúton régi magyarországi viccek és még vicc­nek sem nevezhető ostoba, ízléstelen ki­szólások jutnak eszembe a Don-kanyar­ról, az a tömérdek mocsok, ami otthon évtizedeken át szennyezte mindazt, amit itt és most látnunk, átélnünk megadatott. A katonák nem politizálnak, némán, összszorított szájjal ülnek a buszban és azokra gondolnak, akik ugyanígy fek­szenek a nehéz orosz föld alatt, a katonák csak harcolni tudnak és meghalni, fede­zéket találni a gránát ellen és sorozatot leadni az alacsonyan szálló repülőgépek­re. Istenem, mennyi minden van, ami el­len sokkal nehezebb a védekezés, még a halálon túl is! Vajon mit, mennyit, hány Dont érdemelnének azok, akik egy nem­zet tudatából módszeresen, átgondoltan, kiszámított gonoszsággal és aljassággal ki akarták és akatják lúgozni saját múlt­(Folytatás az 1. oldalról) szállás. Horthy végül egy kompromisz­­szumos megoldást választott. Kiküldte a II. Hadsereget, de leváltotta Bárdossy mi­niszterelnököt. Az új miniszterelnök az egykori Gömbös-kormány földművelésügyi mi­nisztere, Kállay Miklós lett. Kállaynak azt a feladatot adta Horthy, hogy kezdjen puhatolódzó tárgyalásokat - a háborúból való kiugrás lehetőségeiről - Angliával. (Ez még a teheráni konferencia előtt volt!) Hiába volt azonban a nagy áldozat, a hadsereg elpusztult, s Kállay „hintapo­litikája” is kitudódott. Ezért Hitler 1944. március 19-ére elrendelte hazánk meg­szállását. Ekkor Kállay Miklós a török követ­ségre menekült, s Hitler kívánságára az új miniszterelnök Sztójay Döme, a volt ber­lini nagykövet lett. Horthy ismét kény­szerhelyzetbe került. A Hitler által java­solt kormányt kénytelen volt kinevezni. Az új kormány pedig elrendelte a zsidó származásúak sárga csillaggal való meg­jelölését. Ezen túlemenően Hitler egy né­met főmegbízottat nevezett ki Horthy fö­lé - Edmund Veesenmayer egyetemi ta­nár személyében. Az új kormány belügyminisztere a nyilasokhoz közel álló Jaross Andor, a két belügyi államtitkár pedig Endre László és Baky László lett, akik a Nyilas­keresztes Párt tagjai voltak. A megszálló csapatokkal egyidejűleg Magyarország­ra érkezett Adolf Eichmann SS-Ober­­gruppenführer. O kezdte meg a komman­dósaival a vidéki zsidóság deportálását a halál táborokba. Jaross belügyminiszter - miután az ő hatáskörébe tartozott a csendőrség - parancsot adott az illetékes esendőd vezetés útján, hogy támogassák Eichmannt a zsidóság deportálásában. A magyar csendőrség tehát nem önként, a maga jószántából, hanem a felsőbb pa­rancsnak engedelmeskedett! Megjegy­zendő, hogy Rákosi Mátyás a második világháború befejezése után kegyetlen bosszút állt rajtuk. Annak ellenére, hogy acsendőrség állományának csupán mint­egy 10-15%-a vett részt Eichmann kom­mandósaink megsegítésében, valameny­­nyi csendőrtől megvonta a nyugdíjat. (Németországban a volt SS tagjai is kap­nak.) ját, annak minden igazságát és szépsé­gét? .Áldozatunk nem a gaz jogcíme”. A gaz váltig tombol, miközben orosz a­­nyák, akiknek fiai éppúgy pusztultak, mint a mieink, tudják, hogy a halott ka­tona nem ellenség többé, sőt. A gaz jog­címet alkot a hazug mocskolódásra, a hősihalott-gyalázásra, az elhülyítésre, a tudatmanipulációra. Az ezredes most a buszban ül, kicsit elfáradt, hosszú lábait kinyújtja, szemeit behunyja. Megyünk a végtelen orosz sztyeppén, szemben a Nappal, nyugat­nak. Ugyanerre siettek, bukdácsoltak, vonszolódtak a mi katonáink is, akkor. Hazafelé. A nap betűz az ablakon, láthatóan megzavaija az ezredest, aki most hirtelen mozdulattal maga alá húzza a lábait, kie­gyenesedik, szinte ruganyos lesz a teste, ugrásra, parancskiadásra kész. Meg kell hallanunk a parancsot. 1944. június 6-án bekövetkezett a szövetséges hatalmak Németország elle­ni inváziója. Ezt követően a német csapa­tok egy részét elvitték Magyarországról. Horthy egy kicsit fellélegzett, s augusz­tus 7-én az Eichmannt kiszolgáló Jaross Andor belügyminisztert leváltotta. He­lyébe Bonczos Miklóst nevezte ki. Bon­­ezos azonnal megtiltotta a csendőrség­nek, hogy segítsék Eichmann tevékeny­ségét. A csendőrség az új parancsnak megfelelően a továbbiakban a zsidóság deportálásában nem vett részt. Ezzel a lépéssel Horthynak sikerült megmente­nie a budapesti zsidóságot Adolf Eich­­manntól és kommandósaitól. A továbbiakban Horthy leváltotta Sztójayt is, s az új miniszterelnök Laka­tos Géza vezérezredes lett. Ennek elle­nére Horthy Miklós kiugrási kísérlete nem sikerült 1944. október 15-én. Hor­thy kénytelen volt lemondani. Német se­gítséggel Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresz­tes Párt vezetője lett az ország miniszter­­elnöke, majd nemzetvezetője, s ezzel saj­nos megkezdődtek az alacsonyabb be­osztású nyilas parancsnokok zsidóság el­leni atrocitásai. Erről azonban Horthy Miklós egyáltalán nem tehetett. Azt a történelmi tényt, hogy a buda­pesti zsidóság nagy tömegét Horthy Mik­lós mentette meg, Kardos Péter főrabbi szavai is alátámasztják: „Kardos Péter főrabbi emlékeztetett azokra a magyarokra is, akik a holocaust idején magyar zsidókat mentettek meg." Idézte Jeruzsálem askenázi főrabbiját, aki négy évvel ezelőtt Budapesten el­mondta: „ Örüljetek annak, hogy a ma­gyarországi zsidók menekültek meg leg­többen Kelet-Közép-Európából". (Kivo­nat az Elismerés az embermentőknek című, a Magyar Nemzet 1998. július 6-án megjelent cikkből.) Szlovákiából ugyanis az SS különít­ményesei az államfő Tiso, Romániából a miniszterelnök Antonescu, és Horvátor­szágból Pavelic nemzetvezető hathatós közreműködésével szinte mind egy szá­lig deportálták a zsidóságot. Ahogy mondani szokás, még hírmondó sem ma­radt belőlük. Összegezve az elmondottakat, nyu­godt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy Horthy Miklós zsidóbarát volt. A Doni Magyar Hősi Emlékhely felszentelése A Don-kanyar — ma Horthy Miklós zsidóbarát volt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom