Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
1998. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal SZILÁGYI KÁROLY Padlót fogni, fölkelni! Beszélgetés Ló'rincz Kálmánnal, a Házat Hazát Alapítvány alapítójával. CZEGŐ ZOLTÁN Lesz-e az Istennek tovább is magyarja? — Nem sok embert ismerek, aki ennyiszer került padlóra, mint te, s aki ugyanakkor mindahányszor újra és újra talpra állt, s folytatni tudta a küzdelmet. Honnan ez a hihetetlen túlélési energia benned? A génjeidben viseled, a neveltetésed során tettél rá szert, vagy az élet vértezett fel vele? — Családi örökség. Nem tudom, hány nemzedék halmozott fel, én mindenesetre annyit jussoltam belőle nagyanyámtól, édesanyámtól és apámtól, hogy remélem még unokáimnak is jut majd. Saját példámmal is tanúsíthatom, milyen fontos szerepe volt a múltban a háromgenerációs családmodellnek. Nálunk is három nemzedék élt egy fedél alatt: nagyszüleim, szüleim, és mi, a gyerekek. Szilárd alapokon álló értékrendet tapasztaltunk magunk körül kezdettől fogva, benne voltunk az élet sodrásában az utolsó porcikánkig. Nagyszüleim harminckilencben megvettek Csepelen egy romos házat, rendbe hozták, kipofozták, nyitottak benne egy hentesüzletet. Alig indult be az üzlet, alig tanult bele valamelyest apám is a szakmába, meghalt a nagyapám — negyvenkét éves korában. Ez volt az első kiütés az életünkben. Én gyermekfejjel még nem sokat fogtam fel belőle, csak azt láttam, hogy nagyanyám maga vette kezébe a bolt irányítását, éjt nappallá téve tárgyalt, intézkedett, küszködött a szállítókkal, segédekkel, a hatóságokkal. Aztán — éppen kezdtünk volna egy kicsit egyenesbejönni — negyvenhatban vagy negyvenhétben elvették az üzletet. Pontosabban államosították az elvtársak! Kártérítés nélkül. Nagyanyámnak már nem volt mibe fognia, apám lépett a helyébe. Új szakmát kellett tanulnia: szerszámkészítő lett belőle. Mert a hitét nem tudták államosítani! Azt mondta: ha szerszámkészítő, hát szerszámkészítő, de köztük is a legjobb akarok lenni. Az is lett. Olyan füle volt, hogy meghallotta az ezredmillimétemyi méreteltérést az acél pengéséből. Emellett tucatnyi olyan találmánya volt, amivel megkönnyítette a maga és az üzem munkáját. Persze, a kutya se értékelte a szakértelmét. A fizetése gyalázatos volt, ki kellett valamit találni egy kis pótjövedelemért. Csirkét neveltünk, apám eljárt házakhoz disznót vágni... Elmondom neked, hogyan telt el egy napja. Hajnali három, fél négy körül megszólalt a nagyanyám: Kálmán! (Apám is Kálmán volt.) Aztán tíz perc múlva megint: Kálmán fiam, kelni kell. No, négyre valahogy fölkelt az apám, hatig ellátta az ezer csirkét, megreggelizett, hétre elment a gyárba, dolgozott keményen háromig, akkor hazajött, megebédelt és elment disznót vágni — majd mindennap levágott egyet. De úgy, hogy este tizenegyre még a tepertő is ki volt sütve. Éjfélkor édesanyám ott ült vele a kád szélén, nehogy elaludjon a fürdőben. Aztán takarított még egy sort a csirkék után és lefeküdt aludni... És ez így ment napról napra. r Azt akarjuk, hogy a gyermekvállalás természetes és örvendetes esemény legyen a családban, és ne a szegénységbe vezető utat jelentse. Örömmel adhatok hírt róla, hogy immár a tizenhetedik gyermek megszületését várjuk azoknál a családoknál, akiknek a Házat Hazát Alapítvány adott otthont Tóth Róbert adonyi házát látogatja meg hamarosan a gólya. De hogy igazságtalan ne legyek édesanyámmal szemben, hadd tegyem gyorsan hozzá, tőle is csak szorgalmat és szívósságot tanulhattunk: amikor elvették az üzletet, a Közgazdaságtudományi Egyetemen kapott munkát, s ott dolgozik a mai napig is, pedig már elmúlt hetvenhárom éves. Öcsém is, meg én is jó korán megtanultuk a tisztesség, a szeretet és az egymás iránti megbecsülés mellett, hogy keménynek kell lenni, találékonynak, kitartónak. És történjék bármi, a hitünket sosem szabad elveszteni. Hinnünk kell a magunk tudásában, erejében, és hinnünk a Gondviselő segítségében... — Aztán kikerültél Amerikába, és megtapasztaltad, hogy ott-is csak azok számára korlátlanok a lehetőségek, akik tudnak, mernek, akarnak. — A Közgazdaságtudományi Egyetem elvégzése után gondoltam egy merészet és 1969-ben kimentem Amerikába. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a diplomámmal a német és orosz felsőfokú nyelvtudással ott nem megyek semmire. Választhattam: vagy beállók valahol egy futószalag mellé heti százhúsz dolláros fizetésért, amiből éppen csak hogy meg lehet élni, vagy keresek valami olyan munkát, amivel tényleges szükségletet elégítek ki. Többet keresek és távlatot is látok magam előtt. Az utóbbi mellett döntöttem. A keresés eltartott egy ideig, dolgoztam könyvtárban, fotóüzletben és egyéb helyeken... Közben megtanultam a nyelvet, kezdtem otthonosabban mozogni új hazámban. Miamiban, ahol éltem, jóformán minden házat gyönyörű kert övez. Sok idős ember nem tudj a rendben tartam a kertjét, kénytelen fiatalabb munkaerőt alkalmazni. Vettem egy fűnyíró gépet, és elkezdtem házalni. Itt is felfogadtak, ott is felfogadtak, s amikor látták, hogy rendesen dolgozom, azt mondták jöhetek máskor is. Apám jutott eszembe, és elhatároztam mindjárt: én leszek a legjobb kertész Floridában. Végül egész szép kis „klientúrám” alakult ki. Mellékágként pálmafát metszettem, ami igen jó üzletnek bizonyult. Akkor jött egy sárgaláz járvány, és elkezdtek pusztulni a pálmák. Újabb pályamódosításra volt szükség: szőnyeget tisztítottam, uszodát gondoztam, teniszpályákat tartottam karban, végül egy barátom révén, akinek partnerre volt szüksége, beletanultam a gipszkarton-szerelésbe. — Ez a gipszkarton-szerelés hozott aztán össze Carter volt amerikai elnökkel, illetve a Habitat for Humanity mozgalommal, ami új kihívást, új sorsfordulót jelentett az életedben. A történetet több inteijúban elmesélted már, én most, ha megengeded, ugranék egyet az időben — a következő kiütésig. Az történt ugye, hogy hazahoztál Magyarországra egy lakásépítési programot, megcsináltad a Házat Hazát Alapítványt, felépítettél vagy ötven házat, és akkor... — Életem legnagyobb vállalkozása előtt álltam. Még 1991-ben megállapodtunk Carter elnökkel, hogy ha sikerül megcsinálnom az alapítványt, az 1996-os Habitat-munkahetét Magyarországon tartja. A volt elnök ugyanis, minden évben egy hetet tölt közmunkában valamelyik Habitat-építkezésen kétkezi munkával, mint ács, — s az 1996-os év volt az első, amikor Amerikán kívüli országba jött. Aláírt szerződésünk volt, gyönyörű terveink: Máriabesenyőn, Gödöllőtől 3 km-re akartunk felépíteni húsz családi házat egy hét alatt. Akkor beütött a krach. Az amerikai anyaalapítványunk, a Habitat megmagyarázhatatlan, hajánál fogva előrángatott, nem elfogadható indokok alapján, keresztényinek nem mondható módon elfordult tőlünk! Sőt, a Hom-kormányt is arra kérte (?!) a Habitat alapítója, Millard Fuller, hogy a magyar kormány ne adjon infrastrukturális támogatást a Házat Hazát Alapítványnak, a saját leányszervezetének! Érthetetlen! Erről elég nehéz beszélni, erkölcsileg szinte feldolgozhatatlan!... és akkor a Házat Hazát Alapítvány itt állt egy élő szerződéssel a Jimmy Carter munkahétre, kész tervekkel, amit a Habitat nemzetközi kuratóriuma fogadott el, pénz nélkül, állami támogató nélkül! S valami egészen más program, de csak 10 házzal lett a magyarországi Jimmy Carter munkahétből! Nem a kuratórium által elfogadott 20 ház (!) terve alapján Máriabesenyőn, hanem ki tudja mi alapján, s miért Vácon! Én persze tudom! Ez a történet is megér egy külön misét! —Azóta eltelt két év, és—ne szépítsük a dolgot — azóta is padlón vagy. Innen hogy kelsz fel, Kálmán? — Május 24-e előtt még nehezebben tudtam volna megválaszolni ezt a kérdést, bár kétségeim akkor sem voltak: felkelek, igenis fel fogok kelni. Most már azt is tudom, hogyan. Szerencsére olyan kormány került hatalomra, amely meg akaij a szüntetni a népességfogyást, csökkenteni akarja az adóterheket, megkönnyíteni a lakáshoz jutást, a társadalom kiemelt fontosságú elemének tartja a családot, egyszóval pontosan olyan, amelyet mi is hirdetünk. Ennek megfelelően tehát nagyobb összegeket szándékozik fordítani a lakásépítésre is. Ebben kell megtalálni a helyét — a többi tényezővel együtt — a Házat Hazát Alapítványnak is. Kidolgoztunk és napokon belül beteijesztünk az illetékeseknek egy sor lakásépítési programot, különféle célcsoportokra: mozgássérültekre, idősekre, fiatalokra, egyedülállókra... nem sorolom őket végig. Meggyőződésem, hogy fentről nem lehet megoldani ezeket a kérdéseket, mindenképp be kell vonni a civil szervezeteket is. És pénzt kell és lehet teremteni a támogatásukhoz. — De a költségvetés megszavazása még odébb van. És addig...? — Még a Carter munkahét idején elkezdődött egy pénzszerzési akció kint Amerikában és Kanadában. Összejött— a Házat Hazát Alapítvány címére — egy igen szép összeg. Ez az adomány alapítványunkat illeti. A kanadai törvények szerint ezt a pénzt senki más nem használhatja fel, csak mi, mégsem utalja át nekünk a Habitat. — Miért nem? Mi nem szükséglakásokat akarunk építeni, hanem olyan házakat, amelyekben családok alakulnak, családok élnek emberhez méltó módon. Meg akarjuk adni az esélyt akár a háromgenerációs modell újraélesztésére is. Nézd meg, mit csinált a szocializmus a családokból: apa, anya, egy gyermek a tizenhatodik kerületben másfél szobás panelben. Havonta egyszer látogatják meg egymást, gyerekek az utcán, drog, ital, bűnözés — és kilátástalanság! Szétvert család, szétforgácsolt egyedek — szétziláitságában gyenge és manipulálható társadalom. V___________________J — Mert azt mondják, hogy nem a Habitat szellemiségében tevékenykedünk. Szemünkre vetik, hogy állami támogatást igénylünk. De lehet itt, Magyarországon adományokból építkezni? A szegény nem ad, mert nincs miből, a középosztály alig tud megélni, a gazdagot nem ösztönzi adományozásra az adótörvény, belső késztetést meg nem érez, hisz zömmel az gazdagodott meg az elmúlt esztendőkben, akikből a szocializmus éveiben módszeresen kilúgozták a szeretet és szolidaritás érzését... — Olyat híreszteltek az alapítványról, hogy nincsenek rendben a pénzügyei, hogy önfejűén elzárkózik a kettős könyvelés elől... — Ami a pénzügyeinket illeti, csak annyit mondhatok, hogy az APEH átlag félévenként ellenőrzi a könyveinket, és minden alkalommal jegyzőkönyvben tanúsítja, hogy minden rendben van, semmi kifogásolhatót nem talál bennük. Könyveinket egy nemzetközi könyvvizsgáló cég is ellenőrizte. Mindent rendben talált. A kettős könyvelés esetében nem önfejűségről van szó, csak gazdálkodási logikáról. Magyarországon a jogszabály lehetővé teszi az alapítványok számára az egyszerűsített könyvelést, s mi nem azért zárkóztunk el az amerikaiak által szorgalmazott kettős könyvelés elől, mert úri kedvünk így tartja jónak, hanem azért, mert a magyar adótörvények a kettős könyvelés esetében olyan kötelezettséget rónának ránk, hogy a 25%-os áfát (ami ugye nem olyan kicsiny, mint Amerikában), nem húszéves törlesztéssel, hanem a felépült házaink átadásakor, egy összegben kellene megfizetnünk. Ez azt jelenti, hogy vagy a beköltöző családnak kellene kifizetnie beköltözéskor ezt a milliós nagyságrendű összeget (s honnan fizetné ki, amikor mi eleve rászorulóknak építünk!), vagy az alapítványnak (ami azért nem jó, mert akkor nem fektethetné további építkezésekbe ezt a pénzt). Összegzésként csak ennyit: a Házat Hazát Alapítvány Magyarországon működik, a magyar törvényeknek és jogi előírásoknak megfelelően, minden ésszerű törvényes lehetőséget kiaknázva. Tisztességtelen dolognak tartjuk tehát az ellenünk folyó hitelrontást, különösen azok előtt, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy utána tudjanak nézni a dolgok valós állásának. Nem akarok komor, villámos freskót vetíteni e májusi égre, elég borongós az amúgy is a magyarok feje fölött manapság. Várakról, kemény erődökről akarok szólni, hol meghúzhatta magát a család, míg viharzott odakinn meg a falak tövében a nyugati vagy keleti ellenséges hadak vissza-visszatérő látogatása. Emlékezzünk csak együtt, mert az a történeti számontartás: IV. Béla királyunkat 1241-ben Batu kán arra figyelmeztette, hogy a magyarság nemrég lovagolt be Ázsiából Európába, tehát ő, Batu kán még tartja a rokonságot a magyar meg a mongoltatár népek között. Béla ellenállt a Muhi pusztán, veszített. Ám miután elviharzott a tatár, kirabolva és fölégetve mindent, ami települést útjában talált, Béla és hitvese, Mária belátta, hogy várak, erődítmények építése a legelső feladat, amellett, hogy össze is kell terelni a szétrebbent lakosságot. És egyidőben százszámra épültek a várak, hol meghúzhatta magát a nemzet-család. A várak köré városok épültek, nemzet formálódott olyan ütemben, hogy a német alig győzte ránk erőszakolni a kereszténységet meg a főhajtás áldásos keresztényi voltát. Mert meg kellett tömi a magyar erőt. A Habsburgok legfőbb gondja volt elorozni a magyar várakat, majd a Rákóczi-féle kuruc mozgalom után, továbbá a székely lázadások idején és okán lerontani azokat. Az erődítmények lerontása egyenlő volt a gerinctöréssel. Az önvédelem másik formája az erődtemplomok kiépítése, különösen a Székelyföldön, hol a nemzet határőrszolgái tették, amit vállaltak a honvédelemért. Ebben az időben meg ebben az állapotban született az a metafora a magyar nyelvben, hogy földönfutó. Az, akinek sem háza, sem közössége nem maradt. S bizony, nem a sors üldözte a magyart, hanem az az elszánt nyugati, meráni, német meg olasz meg miegymás teuton siserehad, mely nyakára ült a nemzetnek és elüldözte földjéről, honából. De először le kellett rontani a védőfalakat. Újabb időkben e védőfalakat a templomok jelentették, jelentették volna, ha a nyakunkra szabadított szocializmus rettenetében nem rontották volna le a hitet s a reményt is, az egyházak mellett. Csa a fiatalabbakat emlékeztessük arra, hogy Erdélyben, a Felvidéken, meg délen egyetlen biztos hely volt, ahol magyar szót, prédikációt lehetett hallani, a templom. No meg a család. Hadd tegyük hozzá, hogy Kárpátalján meg a csángóknál tilos volt, ma sem szabad magyarul szólni a templomban, iskolákban. Hát lerontotta a kommunista hatalom az egyház szerepét, akár a várainkat annak idején a török, s legfőképp a német. Mi maradt? A föld, melyet lehet túrni, de imádkozni is hozzá, termésért, áldásért, ha már az égiekben a bizalom megingattatott. Erődrendszer volt, lett volna itthon is, másutt is, hol magyarok éltek és élnek. A helybéli hatalom nagyon is jól tudta, hogy ezek az „erődök” még mindig a nemzet ügyében állanak úgy ahogy. Hát az iskola szellemét kellett megmérgezni, akár a kutakat. így hullott ki a magyar oktatásból a nemzeti öntudat erőssége, a történelemtanítás. Egy nemzet akkor roppan meg, ha gerinctörés éri. Hát ezt a kórságot szemelte ki a magyar nemzet számára évszázadokon át mindmáig az ellenségünk. A gerinccsigolyákat, a várakat, templomokat, iskolákat kell megroppantani, és akkor masszává, alaktalanná válhat a nemzet. A nagy szovjet példát követte a hazai kommunista rettenet akkor, mikor a Regnum Marianumot lerontotta. Erődnek tűnt az is. Azt mondják az öregek, hogy akkor mintha rengett volna a föld Budapest belvárosában, s elmozdultak a honfoglaló vezérek a Hősök terén, lovastul. Aztán csakugyan megmozdult vala a föld is 1956-ban, s a nép, melynek ötszáz esztendőn keresztül rombolták várait és erősségeit, ledöntötte a kommunista bálványokat. Rengett a föld. Megmozdul-é most a föld alattunk, látván, hogy maréknyi dollárért megvásárolható Géza, Béla, István királyunk szent földje ma, a szemünk láttára? Lesz-e hová süllyednünk szégyenünkben, hogy a haza földje, melyet vérrel megvettünk a világ s a nemzet hasznára, ma másé, s bekeríti azt, akár a szovjet a maga kaszárnyáit? Erős várunk csak egy maradt volna, a remény? Vagy alászáll az is az idegen földbe, melyet egykor Magyarországnak neveztek? Tisztul a májusi ég fölöttünk. Erősségünk maradhat a család s a magunk ereje, bizalma a jövendőben. A vak reménnyel, igaz, nem sokra megyünk. Nekünk családot, iskolát, templomot, ipart kell újjáépítenünk a magunk számára. Egykor világgá ment a hírünk, hogy letelepedtünk Európában, s rögvest hazát kerítettünk magunk alá és köré, hatalmat mutattunk és akaratot kifelé, és a magunk szokásrendje szerint teremtettünk rendet Erdélyben, Pannóniában, a Kárpát-medencében. Miféle nép lehet ez? - tűnődtek nyugaton, és mindent ellenünkre szorgalmaztak. Ma hasonlóképpen akarnunk kell, különben beteljesedik rajtunk Arany János jóslata 1848-ból, hogy ha most nem győzünk, nem lesz az Istennek soha több magyarja. \ Házat-Hazát Alapítvány Felkérünk mindenkit, akinek ott a távolban is szívügye, hogy minél több fiatalt tudjunk lakáshoz juttatni, támogassa a Házat Hazát alapítványt, amely eddig harminc családi házat épített fel Magyarországon, és a további 20 befejezéséhez most gyűjt adományokat. A négy éve működő alapítvány olyan családos, többgyermekes fiatalokat kíván a mindenkori piaci áraknál olcsóbb lakáshoz juttatni, akik önerőből nem tudnának építkezni. Forintszámla: Budapest Bank Rt., Belvárosi Igazgatóság 10102086-06389002-00000001; Devizaszámla: Budapest Bank Rt.; Belvárosi Igazgatóság 401-208-941-801-680 V______________________________________/
