Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)

1998-07-01 / 7-8. szám

1998. július-augusztus

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

7. oldal

DEBRECENI MIHÁLY

Aki nyer, az merjen is

Választások után Kárpátalján

BARDÓCZ GERGELY

Miért nem lehet minta Elzász?

A közelmúlt kárpátaljai politikai szenzációja volt, hogy a KMKSZ elnöke, Kovács Miklós, az ukrán parlament képviselője házelnöknek jelöltette magát. Az ellendrukkerek mosolyogtak, kárörvendtek, azt mondták, hogy a fiatal, mindössze harmincegy éves politikusnak elment az esze. A választásokat követő időszakban a KÁRPÁTI IGAZ SZÓ egyik, Kováccsal köztudomásúan nem szimpatizáló publicistája egészen odáig ment elemzésében, hogy az általa radikálisnak tartott Kovács parlamentbe jutásával „komoly” feszültség várható a „köztudomásúan” jó ukrán-magyar viszonyban. A dolognak mindössze egy szépséghibája van: az írás nem szól arról, hogy az eddigi képviselő, a KMKSZ-ből korábban kivált Tóth Mihály miért vesztett, miért kapott csaknem tizenkét ezerrel kevesebb szavazatot, mint a „radikális” Kovács Miklós. Mostani írásomban erre is választ szeretnék adni, de ehhez kissé vissza kell menni az időben.

1989-ben nem véletlenül alakult meg elsőként a határontúli magyar érdekvédelmi szervezetek közül a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. A gorbacsovi nyitás, no meg az a tény, hogy Ukrajnában is felerősödtek az önállósodási törekvések, segítették a kisebbségi szervezetek megteremtődését. Úgy is mondhatnánk, el lehetett bújni az ukránok háta mögé, hiszen őket már nem merték bántani. Persze az egyre gyengülő hatalomnak is szándékban állt létrehozni egy álszervezetet régi, hithű bolsevikok bevonásával a szovjetmagyar baráti társaság keretén belül. Az elvtársak azonban nem voltak eléggé éberek: néhány fiatal értelmiségi Fodó Sándor vezetésével megalakította a KMKSZ-t. Az alakuló gyűlésen még jelen voltak a párt helyi emberei is. A sors fintora, hogy amikor elnökválasztásra került a sor, az a Bállá László ugrott fel elsőként, aki csaknem két évtizeden keresztül üldözte és nem engedte leírni a nevét sem Fodó Sándornak az általa főszerkesztett Kárpáti Igaz Szóban. Nem fogják kitalálni: 1989. február 26-án Bállá László Fodót tartotta a legalkalmasabbnak erre a posztra. Természetesen a jelenlevők többsége is így gondolkodott. A híres „damaszkuszi utas”, Bállá megnyilvánulása csak hab volt a tortán. Elkezdődhetett tehát az érdemi munka. Ehhez viszont csapatra volt szükség, meg természetesen irodahelyiségre. Bármennyire is hihetetlen, évekig egy pince volt a KMKSZ irodája az elnök épülgető, félig sem kész házában. Közben pedig sorra alakulgattak az alapszervezetek. A helyi kommunisták nem mertek beleavatkozni a dolgok alakításába, hiszen ekkoriban már azzal voltak elfoglalva, miként szabadulhatnának meg párttagsági igazolványuktól. A fentebb már említett főszerkesztő például a Hatodik Síp című irodalmi folyóiratban fekete gyászkeretben jelentette be, hogy ő bizony nem támogatja tovább azt a pártot, amelyik embert csinált belőle. Az más kérdés, hogy milyen embert...

1989 végén már arról is lehetett beszélni, amiről addig szinte csak a fiatalon meghalt Kovács Vilmos Holnap is élünk című regénye írt: a málenkij robotra elhurcolt ártatlan magyar férfiak pusztulásáról. Szinte mindegyik kárpátaljai magyarlakta településen megépültek az áldozatok emlékművei, amelyek a szovjet felszabadítás „emberséges” voltának bizonyítékai. Az agonizáló szovjethatalom tovább nem tagadhatott, csak idő kérdése volt, mikor dől össze a hazugság és gonoszság összerabolt, sokmillió ártatlan áldozat csontjára épült birodalma.

A Janajev-véle 1991-es augusztusi puccs után szétesett a szabad szövetségbe forrt köztársaságok szövetsége. Ukrajna, amelyik azelőtt soha nem rendelkezett államisággal, önálló lett. És nem tudott vele mit kezdeni, hiszen ezer szállal kötődött a nagy testvérhez, Oroszországhoz. Az elmúlt hét esztendő a mélyrepülés korszaka: korrupció, munkanélküliség, szétzilált gazdaság, bűnözés, maffiaklánok harca stb.

Ilyen körülmények között nyilván nem könnyű egy olyan szervezetnek fennmaradnia, melynek önnön erejére kell támaszkodnia, meg az esetlegesen csordogáló magyarországi támogatásokra. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberi tényezőt sem. Nagyon sokan csapódtak a szervezethez: oda nem való, bár jószándékú figurák, akik elhitték magukról, néhány magyarországi meghívásnak eleget téve előtte, hogy ők fontos egyéniségek. A szövetségnek viszont csak egy elnökre volt szüksége. Fodó egy ideig meg is birkózott feladatával, ám túlságosan sokat vállalt magára, sokat ígért, még kevesebbet tudott teljesíteni. Akik meg akarták őt buktatni, rájöhettek volna, hogy a legnagyobb „spíler” a csapatban, összes emberi gyengéjét figyelembe véve is, egyelőre Fodó Sándor.

Ami az elnökségre aspirálókat illeti, kétségtelen, hogy erre a posztra — amennyiben sikerül Fodót elmozdítani — Tóth Mihály lett volna a legesélyesebb. A kommunista érában Beregszász polgármestereként tevékenykedő vízügyi mérnök mindig is kacérkodott a hivatalos hatalommal és viszont. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy Kravcsuk idején Beregszász és környékének ukrán elnöki megbízottja lett. Számottevő eredményeket ugyan nem tudott felmutatni, viszont vezetőként olyan kapcsolatrendszert sikerült kialakítania, amiről akkoriban (a kilencvenes évek közepe) a KMKSZ vezérkara nem is álmodhatott. A KMKSZ-ből való kilépése után eszmetársaival mégsem sikerült komoly feladatokra képes szervezetet teremtenie. Az általa vezetett Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség jórészt tagság nélküli szervezetecskék gyűjtőhelye. Az 1994-es parlamenti választásokon a hatalom indította Fodó Sándor ellenében Tóth Mihályt, aki meghálálta a beléje helyezett bizalmat. Simán nyert. A helyi vezetők, a ki nem cserélődött régi, dörzsölt káderek tudtak az emberekre hatni, ígérgetésekkel, vagy ha kellett, fenyegetéssel.

Fodó Sándor tehát 1994-ben elbukott, ami azt a hitet keltette a kárpátaljai helyzettel kevésbé tisztában levő magyarországi „szakértőkben”, hogy a szervezet képtelen lesz megújulni, akárcsak a VMDK a Vajdaságban. Pedig, és ezt nem szívesen írom le, komoly magyarországi hivatalok is tettek annak érdekében, hogy megrendüljön a KMKSZ helyzete. Saját fülemmel hallottam, amikor az egyik felelős hivatalnokasszony nemes egyszerűséggel „káosznak” nevezte az egyik kárpátaljai önkormányzati fórumon a szövetséget. No comment...

Az 1994-es választások után nyilvánvalóvá vált természetesen az is, hogy a KMKSZ vezérkarának meg kell újulnia. Ekkor került előtérbe Kovács Miklós, aki Fodó Sándor legszűkebb baráti társaságához tartozott, és aki kompromisszumot nem ismerő beszédeivel és írásaival mindig is a hatalom túlkapásait ostorozta. Nyilvánvaló, ebben a régióban szokatlannak számított, hogy egy gondolkodó, friss diplomás értelmiségi hallatni meri a hangját, komolyan meri venni a vérszegény ukrajnai demokráciát.

Pillanatok alatt ráragasztották a klisét, hogy „radikális”, „szélsőséges”, pedig csak arról beszélt nagyobb nyilvánosság előtt is, amiről az úgynevezett mérsékeltek a konyhában sem mertek. Kovács természetesen nemcsak politizált, hanem tanult is, mégpedig Budapesten politológiát. Tudatosan készült szerepére, miközben ösztöndíjjal eljutott az Egyesült Államokba is. Az orosz és az ukrán mellett megtanult angolul is. Rövid vezetői tevékenysége alatt sikerült egy olyan csapatot összeverbuválnia, amelyik nem ötletszerűen politizál, bár a „káoszos” hivatalnokasszony hétvégi politikusnak nevezte Kovácsot és csapatát. Ettől függetlenül az elmúlt évek legszebb eredményét a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetséggel karöltve mégiscsak ők érték el: Beregszászon megalapították a tanárképző főiskolát. És közösen vették fel a harcot az Ukrán Oktatási Minisztérium hírhedt oktatási koncepciójával szemben, mely lázálom a nemzetiségi iskolák megszüntetését tűzte ki céljául.

Tóth Mihály ezen a ponton bukott el, ugyanis parlamenti képviselőként szinte alig hallatta hangját a kárpátaljai magyarságot érintő kérdésekben. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért ő tűnt szalonképesebbnek mind Kijevben, mind pedig Budapesten. Ez a struccpolitika azonban az ő esetében jó ómennek bizonyult. Kiderült, hogy egy politikus nem játszhatja egyfolytában a jófiú szerepét büntetlenül, el kell döntenie, kinek az érdekeit védi, még ha alkalmanként maga felé is hajlik a keze. Tóth Mihály vereségének az is az oka, hogy nem sikerült kellőképpen felkészülnie a választásokra, akik korábban mellette agitáltak az esetleges pozíciók reményében, elpártoltak tőle. Tóth az elmúlt négy esztendőben megfeledkezett róluk és ez megbosszulta magát. A hatalom részéről most azért nem tudott nagyobb támogatáshoz jutni, mivel egy napon tartották a helyhatósági, megyei, járási, polgármesteri, sőt a parlamenti választásokat. Mindenki el volt foglalva a saját kis szemétdombjával, saját kis karrierjének építgetésével. És ami teljesen új, de nem váratlan az ukrán politikában, bizony a fekete gazdaság irányítói is elindították saját embereiket az ilyen-olyan szinteken. Magyarán: a maffia képviselői közül sokan lettek képviselők.

Kovács Miklós ilyen arányú győzelmére a hatalom nem számított, talán Tóth Mihály sem. Az új képviselő első tevékenysége pedig az volt, hogy házelnöknek jelöltette magát. Ezen a tényen az őt jól ismerők nem csodálkoztak, hiszen tudták, azért jelöltette magát, hogy alkalomadtán szót is kapjon, hogy ismerjék és általa tudjanak arról, hogy Kárpátalján az elvándorlások ellenére is él még vagy 180- 200 ezer magyar, aki őshonos szülőföldjén. Kovács nem tett egyebet, mint élt alkotmányadta jogával, több mint fél óráig Ukrajna népe őt hallgatta. És rögtön változtatásokat javasolt a házszabályban. Ezt a fajta „radikalizmust” még a RUH, az Ukrán Népi Mozgalom vezetői is értékelték, olyannyira, hogy felkérték: kisebbségi ügyekben legyen a szakértőjük...

Cikkem írása előtt nem sokkal fejeződött be Szinevéiren a KMKSZ és a FIDESZ-Magyar Polgári Párt szokásos többnapos tanácskozása. Talán mégsem fog olyan kétségbeejtővé válni Kijev és Bukarest kapcsolata, mint ahogyan a Kárpáti Igaz Szó publicistája jósolta? Különben is, ha minden igaz, négy év múlva választások lesznek mind Magyarországon, mind pedig Ukrajnában. Akkor majd ismét szabad lesz a pálya. Dehát a demokráciában a dolgok már csak így működnek.

Elzász, ez a tőlünk még mindig messzire eső tartomány, úgy került bele a magyar történelembe, mint Pilátus a Crédóba. Román politikusok találták ki, hogy az „elzászi kérdés” megoldása a lehető legjobb minta a román-magyar megbékélésre Erdély kérdésében. Ha nyugati sugallatra Bukarest kényeién szóba hozni az erdélyi magyarság ügyét, akkor a román politikusok — demokraták és kevésbé demokraták, egyképpen — nyomban készen állnak a „történelmi megbékélésre”, úgy ahogy a második világháború után az „örök ellenségek”, a németek és a franciák kezet fogtak, „elfelejtették”, mármint a németek, Elzász hovatartozásának kérdését, és erre a francia-német szövetségre a mai Európa békéje épült fel.

Nem kellene mást tennie Romániának és Magyarországnak sem: szentnek és sérthetetlennek ismerni el a Trianonban 1920-ban megvont és Párizsban 1947-ben megerősített határozatokat, átnézni a kétmillió erdélyi magyar feje fölött és sorsára bízni Európa legnagyobb kisebbségét. Mit számít az, hogy a román hatalom tervszerűen elsorvasztja iskoláit, intézményeit, betiltja anyanyelvét, megfosztja történelmi tudatától, a világtörténelem egyik legnagyobb szellemi népirtását hajtva végre. Fő a békesség Trianon két partján, ezt a nyugalmat kívánja románoktól, magyaroktól — főleg tőlünk — a nyugati országok biztonsága. Akadnak az anyaországban is, mert itt csak a cserbenhagyás, a testvérgyilkosság bűnével járna egy ilyenfajta kiegyezés, találtatnak magyarok, akik bágyadt lemondással kérdezik: csakugyan, miért nem követjük mi is a németeket és miért nem kötjük meg a magunk „elzászi békéjét”?

E jámbor lelkek érdekében is át kell gondolnunk megint, miért nem lehet minta számunkra Elzász, mi is ebben a történelmi cselvetés?

Igen, a történelemhez kell fordulnunk, minden más előtt, az érthető és értelmezhető válaszért.

Ezt a nem túl nagy területet, amely összesen 8280 négyzetkilométer, vagyis kisebb, mint a történelmi Bihar vármegye, a Rajna bal partján, Krisztus után 407-ben alemann törzs foglalta el, együtt Hessen tartománnyal és Svájc északi részével. Az alemannok germánok, akik a 700-as években frank uralom alá kerültek. A középkorban Elzász a Német-római birodalom része, majd a XIII. századtól egy ideig önálló államalakulat. A XVII. században Franciaország fokozatosan meghódítja a tartományt. Ettől kezdve osztozik az okszitánok, bretonok sorsában, vagyis megindul az erőszakos asszimiláció. A Provance-ban élő okszitánok újlatin nyelve könnyebben hajlik a rokon franciára, az elzászi németek anyanyelvűsége szívósabbnak bizonyul. De nem egyben a német nemzeti tudat is. Sőt, az elzásziak — nagyrészt megőrizve német nyelvüket — politikai felfogásukat és társadalmi berendezkedésüket tekintve elfranciásodtak. Ez azonban csak az 1871-es porosz-francia háború után derül ki, mikor a kialakuló egységes Németország bekebelezi a tartományt. Igen ám, de az elzásziak ellenzik Németországhoz csatolásukat, képviselőik a Német Birodalmi Gyűlésben minden eszközzel kifejezik tiltakozásukat, a német közigazgatást megszállásnak bélyegzik. Az első világháború végén a győztes Franciaország megkapja a legyőzött Németországtól Elzászt, amely megint francia tartomány, és ezt a lakosság lelkesen üdvözli. Tehát azt mondhatjuk, hogy ez esetben a népakarat, az önrendelkezés elve és gyakorlata valósult meg a béketárgyalások döntésében.

Színezte, de nem változtatta meg a képet a második világháború, amelynek során négy évig Elzász megint Németország; a Harmadik Birodalom része. Az elzászi lakosság érzelmei ekkor sem módosultak. Ezért nem meglepő, ha ma egy elzászi így határozza meg etnikai hovatartozását: ő elsősorban elzászi, azután francia és csak harmadsorban német.

Vonható-e bármilyen, történelmi, érzelmi párhuzam az ilyenképpen vélekedő elzásziak és az erdélyi magyarok között?

Erdély 1918 előtt soha nem volt semmilyen román államalakulat része. Az unos-untalan emlegetett Mihai Viteazul havasalföldi vajda erdélyi szereplése a XVI. és XVII. század fordulóján egyáltalán nem a román nemzeti egység jegyében véghezvitt hadjárat volt — noha a mai román történetírás így állítja be —, hanem II. Rudolf császár pénzével és érdekében folytatott katonai kaland azért, hogy az önálló Erdélyt az osztrák birodalom uralma alá hajtsa. Ez az önálló Erdély egyébként a töretlen magyar folytonosságot képviselte a magyar államéletben. A török terjeszkedése elől a magyar királyi udvar Keletre menekül, Erdélybe, vagyis saját történelmi területén marad, és az uralkodó Szapolyai János, meg a fia, János Zsigmond a magyar királyi címet viseli. Csak harminc évvel Buda várának eleste után nevezik először ezt a keleti magyar királyságot „erdélyi fejedelemségnek”. Bocskai István, az egyik legnagyobb erdélyi fejedelem ezt az állami önállóságot, a két magyar állam egyidejű létezését átmeneti állapotnak tekintette, és testamentumában így rendelkezett:

„... meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi híveinket az egymás között való szép egyességre. Atyafiúi szeretettel az Erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lészen is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az Erdélyieket tőlük el ne taszítsák, tartsák ő atyjafiainak, és véreknek, tagoknak...”

Bocskai testamentuma be van írva minden magyar leikébe, Erdélyben és az anyaországban. Hiteles magyar hang soha nem kérte Erdély Romániához csatolását. Meggyőző példa az erdélyi magyarság hangulatára, hogy 1945 novemberében az egyetlen megtűrt, Bukarest szolgálatába állt erdélyi magyar politikai szerveződés, a Magyar Népi Szövetség vezetősége sem merészelt nyíltan állást foglalni a trianoni határok mellett. Pedig az egész „magyarbarát” román országvezetés, élen Petru Groza miniszterelnökkel, hallatlan nyomást gyakorolt a szervezetre, hogy mondja ki: a magyarság Romániához akar tartozni. Erre az állásfoglalásra Bukarestnek szüksége lett volna a béketárgyalásokon, hogy a román igényeket egyben erdélyi magyar akaratnak tüntesse fel. Az MNSZ vezetői megkerülték a kérdést, „mellébeszéltek” — a kisebbségi kérdés nem a határok megváltoztatásának, hanem eltörlésének kérdése! — de ezzel is kihívták maguk ellen az erdélyi magyarság ellenkezését. Jellemző mozzanat, hogy az erdélyi magyarság tényleges vezéregyéniségei, Márton Áron gyulafehérvári katolikus, Vásárhelyi János kolozsvári református püspökök, a gazdasági és szövetkezeti vezetők közös nyilatkozatban szólították fel a győztes hatalmakat, hogy ne feszítsék újból keresztre az erdélyi magyarságot, ne ismételjék meg a trianoni igazságtalanságot. Tették ezt abban a tudatban, hogy a bukaresti hatalom iszonyú bosszúját vonhatják — és vonták is! — magukra.

Elzász és Erdély sem a történelemben, sem lakóinak akarata szerint nem vonható egyazon délkör alá.