Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-11-01 / 11. szám
1997. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Ady Endre születésnapján Ez is Magyarország Református kismamaház Miskolcon Érmindszent, 1877. november 22. Már százhúsz esztendeje, hogy Ady Lőrinc kisnemes portáján felsírt egy kisfiú. Ősz volt, köd-gubában járt november. Tűz égett a cserépkályhában, a partiumi erdőkben, az érmelléki nádasokban riadoztak a lelkek. Százhúsz esztendő? Hiszen nemrég volt százesztendős Ady Endre... Mintha csak a múlt héten csöngetett volna a postás, s hozta a szép kalligrafikus betűkkel írt levelet az öreg, kilencvennégy esztendős Kós Károlytól. Mintha csak a múlt héten melengettem volna a szemem levelének sorain: „Kedves Barátom! Ma /jún. 1-jén/ kaptam meg május hó 27-én kelt /és postára is adott/ kedves leveledet és sietek rá válaszolni, hogy még ideutazásod előtt érjen el hozzád. Jól esett olvasnom, hogy hamarosan Erdélybe jössz és elsősorban Szilágyságba látogatsz el, annak az Ady Endrének szűkebb szülőföldjére, akit — amióta verseivel találkoztam /1908/ — minden régi és új magyar klasszikus poétánál jobban a szívembe fogadtam. S hogy ez nem üres, most kitalált szólam, bizonyítják Vele és költészetével foglalkozó írásaim, melyek eleje még 1912-ben látott napvilágot... ” Kelt a levél „Kolozsvár, 1977. jún. 1. késő este.” Ennek is már húsz esztendeje. Húsz esztendeje már, hogy Szilágyságba, Érmindszentre, Ady End-re szülőházához kolozsvári kitérővel érkeztem. Ott ültem a sűrű kazlas bajszú, barázdált arcú Kós Károly kolozsvári, Rákóczi úti házában, ahová szeretettel hívott, s ahol Ady-emlékeket idézett. A könyvespolcról előhúzta híres lapja, a Kalotaszeg 1912. február 11-én kiadott számát, amelyben ifjú szerkesztőként kiállt a sokat támadott poéta mellett. „Vicsorogtak rá a farkasok” — mondta Károly bácsi. — „A nagy emberre, a nagy tehetségre mindig vicsorognak.” Személyesen csak egyszer találkoztak. — Egyetlenegyszer — mesélte Kós Károly. — A világháború alatt. Tél volt, hó nélküli tél, csapkodott az eső. Festők, költők, építészek A Magyarok Világszövetségének Nemzeti Együttműködési B izottsága nemrég azzal a kéréssel fordult a civil szervezetekhez, hogy saját környezetükből, illetve az országos közéletben szereplők köréből olyan listákat állítsanak össze, amelyek tartalmazzák azok neveit, akik szerintük a leghitelesebbek, a legnépszerűbbek. A beérkezett névsorok alapján a legtöbb ajánlást kapott első száz név: Albert Gábor, dr. Andrásfalvy Bertalan, Balassa Sándor, Balczó András, Bakay Kornél, Bánffy György, dr. Báthory Katalin, Bencsik András, Bessenyei Ferenc, dr. Béres József, Bíró Zoltán, dr. Bolberitz Pál, Budai Ilona, Chrudinák Alajos, dr. Csath Magdolna, Csete György, Csoóri Sándor, dr. Csúcs László, Czakó Gábor, Czine Mihály, Dénes János, dr. Dobó Andor, Döbrentei Kornél, Dömer György, dr. v. Endrey Antal, Erdős László, Fekete Gyula, dr. Fekete Gyula, dr. Gidai Erzsébet, dr. Glatz Ferenc, Görömbei András, Grosics Gyula, dr. Gyulay Endre, Halász Péter, dr. Hegedűs Lóránt, Horváth Lajos, Jankovics Marcell, dr. Jobbágyi ültek együtt egy pesti körúti kávéházban. Ady, aki hat évvel volt idősebb nálam, csöndesen üldögélt ott, nagy, fekete szeme szomorú volt. Csak akkor élénkült meg, amikor mondtam, hogy készülök haza, Erdélybe. Búcsúzásnál rám nézett, halkan így szólt: „Karácsonyra én is hazamegyek.” Még annak az 1977-es esztendőnek a nyarán, augusztus végén Kós Károly is felköltözött a kolozsvári Rákóczi útról a költők csillagára. Már ott köszöntötte a százesztendős, dióbama szemű nagy magyar poétát és újságírót. Úgy képzelem: Ady Endre százhuszadik születésnapján, november 22-én is együtt ülnek az égi asztalnál. Két erdélyi, köménymagos szilvapálinka mellett, adventre, karácsonyra várva. Úgy képzelem: összeütik a poharat, és hallgatóznak, miféle hangok verődnek hozzájuk a földről, arról a Kárpátok-karolta földdarabról, ahová a szívükkel tartoznak. Csönd árad majd feléjük, nagy fekete csönd. Alszanak némán a falvak. Éjszaka, éjfél után aztán tompa nóta indul, és lódobogás üti meg a fülüket... Kosa Csaba Gábor, dr. Kádár Béla, dr. Kahler Frigyes, dr. Kanyar József, dr. Kellermayer Miklós, Kiss Dénes, Kiss Gy. Csaba, dr. Kiszely István, Kocsis István, Koltay Gábor, dr. Koós Ferenc, dr. Kopátsy Sándor, Kosa Csaba, Kosa Ferenc, dr. Kosáry Domokos, Kozma Imre, Kristóf Attila, Kunszabó Ferenc, Kurucz Gyula, dr. László Gyula, Lovas István, Macskássy Izolda, dr. Mádl Ferenc, Makovecz Imre, dr. Márton János, Medveczky Adám, dr. Medvigy Endre, Meloeco Miklós, Mózsi Ferenc, Murányi László, Nagy Gáspár, Nemeskürty István, Pálfy G. István, Pap Gábor, dr. Papp Lajos, Pokol Béla, Pomogáts Béla, Pongrátz Gergely, Pozsgay Imre, Práczki István (póttag), dr. Pungor Ernő, dr. Püski Sándor, Rácz Sándor, dr. Raffay Ernő, Sándor András, Sánta Ferenc, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Somogyi Győző, dr. Somodi István, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor, dr. Szíj Rezső, Szíjártó István, Szokolay Sándor, Szörényi Levente, dr. Szűrös Mátyás, Tőkéczki László, Varga Domokos, Várkonyi Balázs, dr. Vígh Károly, Vödrös Attila, Zacsek Gyula, dr. Zétényi Zsolt. Hosszú előkészület után 1996 novemberében nyitotta meg kapuját Borsod-Abaúj-Zemplén megye első kismamaháza, amelyet a Magyarországi Református Egyház Szeretetszolgálata hozott létre. Az addig óvodaként működő épületet a megyei önkormányzat térítés nélküli használatra adta át, a szeretetszolgálati osztályt pedig négymillió forintért alakította át. A miskolci Lórántffy Zsuzsanna Református Kismamaház olyan kritikus helyzetben lévő kismamáknak és kisgyermekes anyáknak biztosít átmeneti otthont, akik vállalják gyermekük gondozását és felnevelését. Kiszolgáltatott helyzetű, rászedett, becsapott leányanyák laknak itt. Olyan, házasságban élő asszony például, akinek a férje annyira alkoholizált, hogy otthon már tarthatatlan volt a helyzete. Lehetetlen anyagi helyzetbe került kisgyermekes anya, akinek nem lévén saját lakása, albérletbe kényszerült, de az meghaladta anyagi erejét. Mindőjük közül a volt állami gondozottak vannak a legnehezebb helyzetben, mert nekik senkijük sincs, akihez szülés után hazamehetnének. Panda számára is a református kismamaház jelenti az egyetlen megoldást. — Hogy érzi magát itt? — Nagyszerűen. — Mióta él a kismantaházban? — Épp egy éve, hogy itt vagyok, de mondhatom, hogy ez a ház begyógyította a sebeimet. — Honnan jött? — Erdélyből, Nagyvárad környékéről, Élesdről. Szép gyermekkorom volt. A nagyszüleim neveltek, de korán elveszítettem őket és magamra maradtam. Azt mondják, apám Németországban él. Anyám meg... ő itt van Magyarországon. — Hogy került a nagyszülőkhöz? Elhagyták a szülei? —Anyám még fiatal volt. Végül is a nagymamám akart nevelni. 0 volt a család oszlopa. Amikor meghalt, eldőlt az oszlop, a ház is odalett, és a család szétszóródott. — Testvére van-e? — Van egy öcsém, Gábor, meg egy húgom, Horin. 0 anyával él. Én meg az öcsém a nagyszülőkhöz kerültünk. — Mikor jött át Magyarországra és hogyan ? — Az úgy volt, hogy miután a mamám meghalt, én anyához mentem. De nem sokáig voltunk együtt, mert ő a húgommal együtt átjött Magyarországra az élettársa után. Én Élesden maradtam egyedül, tizenkét évesen. Akkor még általános iskolás voltam. Délelőtt iskolába jártam, délután meg almát szedtem vagy kapáltam, hogy megéljek. Szép gyermekkorom volt, de hirtelen megszakadt. Egyszeribe felnőttnek kellett lennem, hogy ellássam magam. Igaz, nem sokáig bírtam. Egy idő után úgy döntöttem, hogy anya után jövök. — Befogadták? — A baj ott kezdődött, hogy anya élettársa nem fogadott be. így kerültem Egerbe, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ahol újra kellett járnom a hetedik és a nyolcadik osztályt, mert hiányoztak a magyar alapok... Aztán elkezdtem a kereskedelmi középet. Ott ismerkedtem meg a kisfiam édesapjával. Neki is hasonló sorsa volt, mint nekem. Tizenvalahány éves volt, amikor megtudta, hogy a szülei nem a szülei. Többé nem fogadta el őket. Én is rendre mindenkit elveszítettem magam mellől, akiket addig fontosnak éreztem. Amikor összekerültünk, én tizenhárom éves voltam, ő meg tizennégy. De ez nem azt jelenti, hogy bármi is történt volna köztünk. Barátok voltunk, vagyis megbeszéltük a gondjainkat és kész. Később ebből a barátságból született a kisfiam, Gergő. Csakhogy időközben az élettársam újabb ismerősökre, barátokra tett szert, és két nappal az esküvő előtt elment, otthagyott. Akkor én még állami gondozott voltam. Mivel nem voltam magyar állampolgár, engedélyt kellett kémem a Belügyminisztériumtól, hogy házasságot köthessünk. Amikor az engedély megérkezett, én már nyolchónapos terhes voltam. Az az igazság, hogy a házasságkötés nagykorúsított volna bennünket. Csak hát ő eltűnt, és így maradt minden a régiben. — Mi történt a szülés után? — Miután megszültem Gergőt, az intézet igazgatónője felszólított, hogy döntsem el: vagy örökbe adom a gyermeket, vagy ha én akarom nevelni, ő segít elhelyezni a Heves megyei lőrinci gyermekotthonban, ahova én is vele mehetek. Két évig éltünk ott Gergővel, de időközben nagykorú lettem, és át kellett adnom a helyemet egy új onnan érkezőnek. Mit volt mit tennem, elmentem dolgozni Galyatetőre. Először konyhaleánynak alkalmaztak, azután meg betanított szakácsnőként dolgoztam a szállodában. Megbíztak bennem, mert látták, hogy akarok dolgozni és szépen is csinálom. Hétvégeken hazajártam Lőrincibe a kisfiámhoz. Már mondtam, hogy állami gondozott voltam. Se családi hátterem nem volt, se megtakarított pénzem. Ezért a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet vezetője úgy döntött, hogy nevelőszülőkhöz adja a fiamat. A karomból tépték ki a gyermekemet, ami nagyon megviselt. Utólag tudtam meg, hogy a vezetőség azt akarta, hogy én előzetesen felvegyem a kapcsolatot a nevelőszülőkkel, de ez nem jött össze. Később én is hozzájuk költöztem, és megpróbáltam alkalmazkodni. Két év után lett egy másik barátom, akit nagyon megszerettem, és összeköltöztünk, majd átköltöztünk a mamához és a mostohaapámhoz. Csakhogy nemsokára jöttek a gondok. Én dolgozni jártam tizenhat órában, hogy legyen egy kis pénzünk, és beszállhassunk mi is a háztartásba. A baj azzal kezdődött, hogy a mama öngyilkos lett, vagyis hát öngyilkossági kísérletet követett el. Ameddig ő a pszichiátrián feküdt Gyöngyösön, addig én láttam el a családot. Mama odarendelte ugyan az élettársát, de az semmit sem segített, bezárkózott a szobába és naphosszat tévézett. Árpi rendesen hazaadta a fizetését, abból éltünk. Később Árpival teljesen megromlott a kapcsolatunk. Megelégelte az egészet. Túl nagy teher volt az egy fiatal pár számára. Háromhónapos terhes voltam, amikor egy éjszaka Árpi elment. Megcsalt. Később visszajött ugyan, de nekem vannak bizonyos elveim: ha én nem árulom el őt, elvárom, hogy ő se áruljon el engem. És otthagytam. Elmentem dolgozni Mátraházára. Egy alkalommal tálalás közben elájultam. Az igazgatónő megtudta, hogy terhes vagyok, és kirúgott. Akkor történt, hogy az utcára kerültem. Nem volt mit ennem, lépcsőházakban aludtam. Hétvégeken hazajártam az édesanyámhoz, de nem maradhattam ott, mert nem jöttünk ki az élettársával. Napközben kószáltam az utcákon, nézegettem az embereket. Elgondoltam, hogy mindenkinek van hova mennie, és nem értettem, hogy miért csak nekem nincs, aki családot akarok. A lépcsőházban nagyon megfáztam, görcseim voltak, mert vesegyulladást kaptam. így kerültem a gyöngyösi kórházba. Nem akartam elveszíteni Barbarát, pedig olyan kilátástalan volt a helyzetem. Ráadásul még a fiamat is elvették tőlem. — Hogyan tudott elviselni ennyi megpróbáltatást? — Akkoriban sokszor voltam úgy, hogy feladom, kilépek az életből. A kórházban sokat töprengtem azon, mit kellene tennem, hogy jobbra forduljon a sorsom? Akkor jutott eszembe, hogy embeijogi képviselet is van Magyarországon. Gondoltam, megkeresem az illetékes parlamenti képviselőt, hogy tanácsot kérjek tőle. El is mentem, meghallgatott, és végül ő segített hozzá, hogy idekerüljek a kismamaházba. Itt annyi szeretetet kaptam és oly an sok törődést, hogy lelkileg is kezdek rendbejönni. Nagyon szeretek itt. Besegítek a háztartásba: én készítem a reggelit és a vacsorát az egész háznak, és délután öttől másnap reggelig ügyeletes vagyok. Legalább ennyivel szeretném megköszönni Marikának (ő az intézetvezető — A. K.), hogy itt lehetek, és hogy egyedül ő volt az, aki sohasem fordult el tőlem. Most az a nagy közös tervünk, hogy mi, kétgyermekes kismamák sorházat építünk állami támogatásból. Már meg van a vállalkozó is, csak telek nincs még. Ehhez várjuk a segítséget, mert saját erőből nem tudunk telket venni. Ha ez sikerülne, sínen lennénk. Csak annyit szeretnék még mondani, hogy amíg ide nem jöttem, én nem foglalkoztam Istennel, de itt megtanultam, hogy létezik, és nagyon mellettünk van. Aniszi Kálmán A Bethlen Gábor Alapítvány ez évi díjazottjai Bethlen Gábor-díj: Fülöp G. Dénes és Fülöpné Suba Ilona (ref. lelkész-házaspár, Marosvásárhely), Vojtech Kondrót (szlovák költő, műfordító, Pozsony), Szervátiusz Tibor (szobrász). Tamási Aron-díj: Görömbei András (irodalomtörténész, kritikus) Márton Aron-emlékérem: Ladocsi Gáspár (katolikus tábori püspök), Majnek Antal (kárpátaljai katolikus püspök), az ausztráliai Magyar Elet szerkesztősége (Sydney). ADY ENDRE Az eltévedt lovas Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Hol foltokban imitt-amott Ős sűrűből bozót rekedt meg, Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót. Itt van a régi, tompa nóta, Mely a süket ködben lapult Vitéz, hús nagyapáink óta. Kísértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember: S a dombkeritéses síkon Köd-gubában jár a November. Erdővel, náddal, pőre sík Benőtteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Múlt századok ködébe bújva. Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök. Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru útnak De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak. Alusznak némán a faluk, Múltat álmodván dideregve, S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve. Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. Száz népszerű magyar
