Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

1997. október

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

7. oldal

Ötvenhat Erdélyben

Beszélgetés Sípos Gábor erdélyi történésszel

Nem a félreérthetetlen egyértelműség, hanem az egyöntetűség hiánya az, ami az ötvenhatos forradalom kapcsán kérdésként máiglan felhorgad bennünk. Miért? — kérdezem Sípos Gábor történészt, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát, akivel Nagyváradon a Farkas utcai református templom kutatói szobájában beszélgetek az erdélyi ötvenhatról.

— Úgy érzem, hogy a tárgyilagos történetírásnak, ebben a kérdésben, még nem jött el az ideje. Az akkori világnézeti, ideológiai ellentétek ma is hatnak, és még hatni fognak egy ideig. Ezért ma még nem lehet olyan hideg fejjel értelmezni, értékeim az akkori eseményeket, mint ahogy tesszük, mondjuk az austerlitzi csata esetében. Annál fontosabb viszont a kutatók munkája: korabeli iratokból, interjúkból, emlékezésekből és egyéb forrásokból össze kell gyűjteni az ismereteket, a tényeket. És a rendelkezésre álló anyagot máris rostálni kell, hisz például a szekuritate iratait csak nagyon nagy óvatossággal szabad, ha egyáltalán lehet használni.

— Hozzájutnak?

— Némelyik esetben igen. Még ha nem is úgy kutatható az egész, mint amikor valaki bemegy a levéltárba és kikéri egy per összes iratait.

— Ötvenhat megítélésében az egyöntetűség hiánya abban is megmutatkozik, hogy némelyek véleménye szerint semmi sem történt Erdélyben ötvenhat őszén meg azután, és azok a politikai perek, amelyek során húszhuszonöt éves ítéletek születtek, a rendszer túlkapásai voltak, s nem volt valós alapjuk.

—Ez azoknak a kommunista kollaboránsoknak a véleménye, akik azelőtt is megfertőzték az erdélyi magyar közéletet. Erdélyben ötvenhatban annyi mindenképpen történt, mint egy dunántúli kisvárosban vagy egy tiszántúli településen, ahol leverték a vörös csillagokat vagy a pártirodák tábláit az épületekről, s együtt dobbant a szívük. Ötvenhatban valóban eggyé vált a nemzet, leszámítva azt a nem túl nagy százalékot, amely az ellenkező oldalon állt. Erdélyben—Sepsiszentgyörgyön — is felvonultak magyar zászlókkal a forradalom hírére. Szegény Hubesz Márton helyi könyvelő börtönbe is került miatta. Le is ülte becsületesen. Aztán nem sokkal kiszabadulása után öngyilkos lett. Ha nem is történt több kézzel fogható akkor Erdélyben, mint Magyarország egy-egy csöndesebb vidékén, azért a rádiót mindenki hallgatta, és minden becsületes magyar ember szolidarizált a forradalommal. Akkor talán az volt a legtöbb, amit nagyon sokan megtehettek. Mert Erdélyben már a puszta rokonszenv kinyilvánításáért is súlyos büntetéseket osztogattak később.

— Nagyon sokan másoltak akkoriban forradalmi verseket, gépelték, sokszorosították.

—Valóban. íme, egy apró adalék: a kolozsvári egyházmegye levéltárának egyik csomóját megnézve, véletlenül ötvenhatos versek összehajtott kötegére bukkantam. Valamelyik lelkész rejtette el ebbe a kötegbe, tudván, hogy a nagyon sok irat között lehet a legkevésbé megtalálni azt, ami nem odatartozik, és senki sem keresi. Ilyenek nagyon sokan voltak. Például Dobri János kolozsvári lelkész, aki negyven őszétől újjászervezte az erdélyi magyar cserkészetet, és rövid idő alatt csodálatos eredményeket ért el az ifjúság nevelésében. Ötvenhatban ő volt a forradalmi versek, írások egyik fő propagátora, sokszorosítója, teijesztője. De említhetném Molnár Dezső kolozsvári lelkészt, Dobainé Varga Piroskát, Bányai Miklósnét és még nagyon sokak nevét.

— Ekkor indult el az a mozgalom, ami talán a legfontosabb volt az erdélyi öntvenhatból. Az erdélyi magyarság hivatalos képviselői — Márton Áron római katolikus püspök, Vásárhelyi János református püspök, a teológiai tanárok közül Nagy András, Juhász István, aztán Venczel József és Demény Dezső, hogy csak a legfontosabb neveket említsem — fölelevenítették azt a negyvenöt után és azóta is nagyon égető kérdést, hogyan lehet Erdély sorsát megnyugtatóan rendezni.

— Már a párizsi békeszerződés előtt is markáns vélemények alakultak ki arról, hogy a trianoni határokat kelle végleg visszaállítani, azaz Románia kapja-e meg egészében Erdélyt, vagy Erdély független legyen, illetve hogy Erdélyt meg kell-e osztani. S hogy a

negyedik változatot se felejtsem ki, mert ennek is jelentős tábora volt: a Szent István-i határozatokat kell viszszaállítani, vagyis Erdély teljes egészében kerüljön Magyarországhoz. Ötvenhatban alkalom nyűt arra, hogy Erdély kérdése újból a világ közvéleménye elé kerüljön, hisz negyvenhét óta ezekről nem volt szabad beszélni. Többen úgy gondolták, itt a helye és az ideje, hogy az erdélyi magyarság véleményét a világ elé tátják. Egy nagy emlékiratban össze kell foglalni, mi az erdélyi probléma lényege, melyek a megoldási lehetőségek, sorra véve az említett négy változatot.

Azt is fel kell jegyezni — mondták —, hogy az erdélyi magyarság hitelt érdemlő képviselői közül ki melyik változatra szavaz, melyik megoldást választja. Nagyon sokan töprengtek erről a negyvenöt óta eltelt tizenvalahány évben, és most egy szűkebb körű társaság vállalkozott arra, hogy erről memorandumot készít, hogy aztán egy szélesebb körű közvéleménykutatás során megállapíthassák, ki mire voksol. Dobai István nemzetközi jogász, Komáromi József matematika tanár, Varga László református lelkész, Bereczki András és Gazda Ferenc tudományos kutatók, ők néhányan ismerték a legjobban a készülő szöveget, amelynek létrehozásában Dobai Istvánnak Komáromi József segített a legközvetlenebb módon. Ez ötvenhét kora tavaszán történt: a memorandum februárban készült el. Dobai néhány példányban gépelte le. Egy példánya Gazda Ferenchez került azzal a céllal, hogy olvassa és teijessze. Dobai március 20- án elvitte a szöveget Márton Áronhoz Gyulafehérvárra, akijelezte, hogy már ismeri a szöveget, s az akciót javallja, mert ő a Szent István-i Magyarország gondolatának a híve. Gyulafehérvárról hazafelé utazva, a kolozsvári állomáson Dohait letartóztatták. Amikor bevitték a szobába és megmotozták, egy fiatalembert pillantott meg, akit azelőtt hónapokig a Farkas utcai református templomban látott. Nyüván ő azonosította.

Dobai zsebében ott volt az Emlékirat fogalmazványának egy példánya.

Az egyik szekus, aki később a vallatója lett, kinyitotta, megnézte és azt mondta: „Asta-i!”, vagyis „Ez az!”. Tehát tudtak az Emlékirat készültéről. Egy-két nap eltéréssel letartóztatták Komáromi Józsefet, Varga Lászlót, Bereczki Andrást és Gazda Ferencet is. A nyomozás nagyon sokáig, közel egy esztendeig tartott. A vádpont: a Szovjetunió és Románia szocialista állam megdöntésére irányuló kísérlet.

—Amikor a szekuritate lecsapott a szerzőkre, a memorandum szövege még előkészítő szakaszban volt.

—A szöveget azután akarták véglegesíteni, és a közvéleménykutatást még szélesebb alapokra helyezni. De ez már nem történhetett meg. A hosszú kihallgatások során a szekuritatét látszólag nem érdekelte, hogy ki mindenki vett még részt a szöveg kidolgozásában. Megelégedtek azzal a néhány emberrel, akikről szó esett, holott sokkal szélesebb volt azoknak a köre, akik tudtak és véleményt formáltak róla, s adatokkal segítették a szöveg kimunkálását. Még Márton Áront is sikerült a vizsgálat során kiiktatni azok köréből, akik véleményt alkottak a szövegről, ismerték a memorandumot.

— Aztán jött a per...

—Ahol nagyon bátran viselkedtek a vádlottak. Később másokat is hozzácsaptak ehhez a csoporthoz, nagyon sok embert letartóztattak. Például László Dezsőt, a neves kolozsvári lelkészt és vallástanárt. Róla később maga a szekus bevallotta Dohainak, hogy nem forradalmi versek terjesztéséért tartóztatták le, hanem azért, mert küszöbön állt a püspökválasztás, amire László Dezső volt az egyik legesélyesebb, őt viszont — mint mondta — „egy kicsit ki kellett vonni a forgalomból”. Benne volt ebben a perben Dobainé Varga Piroska is, viszont a férje magára vállalta a vádakat, amiért kapott még plusz hat évet, de az is bőven belefért a huszonötbe.

Ötvenhétben börtönbe került Dobri János is, de nem az ENSZ-per kapcsán, hanem forradalmi versek terjesztéséért. Dobai egyszer rá is kérdezett egy kihallgatáson: „Ugyan, domnule, egy hat gyermekes családapát forradalmi

versek terjesztéséért börtönbe dugni!? Ilyen alapon akár az egész erdélyi magyarságot börtönbe zárhatnák, hisz mindenki olvasta, hallgatta, sokan terjesztették is a verseket. No jó, jó, mosolygott a vallató, hát persze hogy nem azért, hanem a cserkészparancsnokság miatt.”

— A börtönben aztán némelyeket utolért a halál.

—Szekeres Nagy József, Dobai sógora, formálisan éhen halt. Kertész Gábor szintén a börtönben halt meg. Dobai is többször volt a halál szélén, Varga Lászlóról is elmondható ugyanez. De nem törtek meg a börtön évei alatt. Tudták, hogy mit vállaltak és azt teljesítették is. Érdekes, hogy amikor hét év után kikerültek, az erdélyi közvélemény nagyon hidegen fogadta őket. Nagyobb részük, akik nem voltak hajlandók később sem beállni a táncba, szinte életfogytiglani kényszermunkára lettek ítélve, hisz ma is abból a kicsi nyugdíjból élnek, amit a fizikai munkásként vagy kis tisztviselőként letöltött évek után kapnak. Egykori szakmájukba egyik sem mehetett vissza. Egy-két kivétel akadt ugyan, de róluk azt kell mondanunk, hogy beálltak a táncba.

— Nem említette az úgynevezett érmihályfalvi csoportot.

— Ennek talán még nagyobb volt a létszáma, mint az ENSZ-per vádlottaié. Bár ez esetben még annyi kézzelfogható vádpont sem volt, mint az ENSZ-perben, itt halálos ítélet is született. Sas Kálmán érmihályfalvi lelkészre gondolok, akit a börtönben kivégeztek. Ez alkalommal a határmenti magyarságnak azokat a prominens képviselőit fogták perbe, akikre az ottani társadalom valóban hallgatott. Az érmihályfalvi csoport pere egyértelműen a Magyarországgal közvetlen érintkező erdélyi magyarság megfélemlítésére szolgált. Az ENSZ-pemek, a szimpatizánsok körében végzett letartóztatásoknak, a súlyos ítéleteknek is az volt az egyik fő célja, hogy az eszmélő erdélyi magyarságot megfélemlítsék, hogy a román államhatalom „bebizonyítsa”: a kommunista diktatúrában a kollaboráció és a meghunyászkodás az egyetlen járható út. Szerencsére nem volt igazuk.

— Ma mennyire él az emberekben ötvenhat szelleme?

—Él, ez nem vitás. De az ideológiai frontok lövészárkaiból ma is egymásra lövöldöznek sokan. Reméljük, nem túl sokáig.

Aniszi Kálmán

Munkánk egyetlen értelme

□onáth György mártíriuma

A halál egyéni szempontból mindenképpen veszteséget jelent, különösen a hozzátartozóknak és a barátoknak, s az érintett személynek is, bár néha a halál megváltást jelent, de más a helyzet a mártírhalállal, amikor tudatos vállalásról van szó. A mártírhalál az egyénről a közösségre irányítja a figyelmet.

A vértanúság ugyanis mindig közösségi célú, mindig egy embercsoport szolgálatát jelenti. Furcsa paradoxon, hogy bár a halállal mindig együtt jár a bánat, a szomorúság, a mártírium mégis a boldogság egy különös válfaját is felkelti azokban, akikért a vértanú a maga totális áldozatát elszenvedte. Ezért mondják, joggal, hogy boldogtalan az a nép, amelynek nincsenek mártírjai.

Teljes összhangban van ez azzal a krisztusi tanítással, amely János evangéüumában olvasható, a 15. rész 13. versében: .Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja az ő barátaiért.” Ilyen szeretet munkálkodott Donáth Györgyben is. így látta ezt egyik vádlott-társa, Szent-Iványi Domokos is, aki egy alkalommal, fogházi séta közben Donáth felé intve ezt a bibliai részt idézte az éppen mellette lépdelő Csicsery-Rónay Istvánnak.

Mind a hárman az első nagy konstrukciós per, az úgynevezett „köztársaságellenes összeesküvési per” vádlottjai voltak. E pernek több halálra ítéltje volt, de végső fokon egyedül Donáth Györgyöt végezték ki. A sors — lehet véletlen ez? — úgy hozta, hogy ez 1947. október 23-án történt. így ezen a napon lett ő az első áldozata a szovjet elnyomás ellen és a magyarság megmaradásáért vívott több évtizedes küzdelemnek.

Annak a küzdelemnek, melynek világra szóló eseménye volt az 1956-os

magyar szabadságharc. Az 1947-es október 23.egy hős férfiúhalálának,az 1956- os október 23. egy elnyomott, önérzetében megsértett nép felkelésének a dátuma. Az első az elbukás, a másik a diadal napja, de mindkettő a magyar nép történetének összetartozó momentuma. Mert a meggyilkolt Donáth Györgyök és a fogságban szenvedő Donáth Györgyök, a népükért mindent vállaló Donáth Györgyök nélkül nincs 56 és nincs magyar szabadság.

Az ötven évvel ezelőtt kivégzett Donáth György a szó szoros értelmében beleírta nevét a magyar történelembe. Az „összeesküvési bűnper” főtárgyalásának 25. napján, 1947. április 11-én—az utolsó szó jogán—hatalmas, egész napot betöltő beszédet mondott. Szavait gyorsíró jegyezte, így annak eredeti szövege megmaradt. Arany Bálint — a per másik kiemelkedő személyisége — és felesége, Köpeczy Ilona érdeme, hogy a kézirat a nyolcvanas évek végén kikerült az Egyesült Államokba, s ott teljes egészében megjelent az Occidental Press kiadásában.

Csicsery-Rónay István a könyv „Bevezető”-jében megállapítja: „A beszéd szép példája egy bátor férfi erkölcsi nagyságának, aki félelem nélkül fordította vissza a vádakat az igazi összeesküvők, a kommunisták ellen.” Majd idézi

Donáth beszédének azt a részét, ahol a köztársaság erőszakos megdöntésére vonatkozó vádat visszautasítva, a kommunistákat vádolja erőszak alkalmazásával: „Tudnék mondani Magyarországon egy szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr minket vádol, amely penetrált minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólg fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett, amely (nagy) mértékben és arányán túl befolyásolja az egész magyar politikai életet, ... ideológiáját ismerjük,... a marxista ideológiára célzok, mely német eredetű ... s amely azt tanítj a, hogy a proletár osztálynak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat.”

Donáth beszédét olvasva nem egy megijesztett, életét féltő, bűntudatos reakciós politikus képe alakul ki az emberben, hanem egy öntudatos, tetteit, eszméit vállaló, helyzetével tisztában levő, a mártíriumot is elfogadó szuverén férfiúé. Donáth egy olyan közösségnek, a Magyar Testvéri Közösségnek volt meghatározó szerepet játszó tagja, amely az új tagokat imigyen csalogatta: „azzal a tudattal gyere ide, hogy ennek soha az életben hasznát látni nem fogod”. Sőt! A nemzeti szocializmus, illetve bolsevizmus korában nem volt veszélytelen egy

olyan közösséghez tartozni, amely azért dolgozott, hogy Magyarország magyar ország legyen. így hát nyugodtan utasította vissza azt a vádat, hogy ők változás esetén bármilyen pozícióra is igényt tartottak volna. Amint mondotta: „munkánknak egyetlen értelme van: a magyarság fennmaradásának és gyarapításának biztosítása. A célkitűzés tehát nem a demokrácia megdöntése volt, hanem a magyarság fennmaradásának és gyarapításának biztosítéka (helyesen: biztosítása —T. B.). Azt mondtam: meg kell keresni mindenben, mi az, ami valóban magyar, azt kell tennünk jövő fejlődésünk alapjává.”

Magyarságfelfogását is kifejtette bírái előtt: „Azt mondottam már öt évvel ezelőtt, hogy amikor Bartók és Kodály bejárták a magyar vidéket, és fáradságos munkával összeszedték öreg asszonyoktól és öreg férfiaktól a magyar zene, a magyar népi zene ősi motívumait, és ezeket összegyűjtve azokból zenekari műveket alkottak, akkor megtagadták az egyetlen lehetséges politikai programot. Ma is ez a felfogásom. A Bartók- és Kodály-zene azonban ma is sok ember számára diszszonáns. Azt mondja Kodály, hogy akik nem értik meg Bartók melódiáit, azok azért nem értik meg, mert elfelejtették zenei anyanyelvűket. Aki bennünket nem ért meg, az a magyarság lelkét nem

érti meg, ügyész úr! Méltóztassék ezt elhinni. Ami mások (előtt) disszonanciának tűnik fel, az számunkra a legősibb és legmagyarabb konszonancia.”

Hogy Donáth Györgynek és társainak igaza volt, azt az bizonyítja a legjobban, hogy—túlságosan későn, ugyan, de — elismerték: a bíróság ítélete Justizmord volt. A halálra ítélt politikus — az akasztófa magasából — olyan messzire látott, hogy ma sem mondhatna mást a világ és Magyarország dolgairól, alapvető problémáiról, mint amit beszéde utolsó részében kifejtett:

, Egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy az emberiség ott tévesztette el az utat, amikor a nem egészen bizonyos, de mégis hihető igazságoktól elfordulva, kézzelfoghatóbb igazságokat keresett—magyarán kimondva: amikor az Istentől az észhez menekült, amikor a rációt istenítette, és az észnek és a szellemnek akart oltárt emelni...

Eltértünk a magyarságunktól is. Istenítettünk mindent, ami idegen volt, és éppen ezért gyakorlati és erkölcsi kátyúba kerültünk. S ha ebből ki akarunk menekülni, akkor az emberiség számára egyetlen, univerzális út van: az észtől vissza az Istenhez. A magyarnak pedig: az idegentől vissza a magyarsághoz.”

íme, aki igaz ember volt ötven évvel ezelőtt, az a mának is tud érvényes dolgokat mondani. Jó lenne, ha Donáth György példáját figyelembe vennék politikusaink, sőt az egész magyarság is. Más út ugyanis ma sincs számunkra, mint amit a Magyar Közösség tagjai választottak: Magyarországot valóban magyarrá kell tenni.

Ha sikerül ez, akkor nem volt hiábavaló Donáth György mártíriuma.

Török Bálint