Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. július-augusztus Hazai tudósítások A tékozló ország Délre a rádió harminc fokot jelzett. Itt a motorkocsiban délelőtt tízkor már negyven fokot mérhetnénk. A ragacsos, piszkos ablakokon betűz a nap, felforrósodott bádogdobozban ülünk. A pécsi hangosbemondó még a bátaszéki vonat indulását mondja, de a vonaton ülők tudják, hogy a két kocsi Pécsváradon megáll, s visszafordul. A Pécs-Bátaszék vasútvonal ugyanis június elsejével megszűnt. Pontosabban: szünetel. A vonal középső szakaszát Pécsvárad és Palotabozsok között lezárták, vonat helyett vonatpótló busz közlekedik. Kit érdekel, hogy az ország talán legszebb vasútvonala pántlikázta fel a baranyai dombokat Pécs és Bátaszék között? A döntéshozók az érzelmi indokokra legyintenek, ők gazdasági érvekre hivatkoznak. „Sokba kerül a vasúti pálya felújítása, olcsóbb az autóbusz.” Persze, ezt ki lehet mutatni. Számokkal minden kimutatható, és mindennek az ellenkezője. A Pécsváradra induló két kocsi tele utassal. Kosarak, táskák, szatyrok. Halkan beszélgető útitársak. Viselik a hőséget türelemmel. Megszokták. Aztán megrándul a szerelvény. Pécs külvárosát elhagyva akácos, bodzás zöld alagutakba bújik, kapaszkodóknak veselkedik neki, pipacstól lángoló völgyekbe ereszkedik alá. Úgy bújócskázik a fészekaljnyi falvak, kibökő templomtornyok, ezüst hátú tavacskák között, mintha karácsonyi játékasztalra tervezték volna. Jön a kalauznő. Piros paszomántos, aranysujtásos sapkát visel, vállán kifényesedett bőrtáska, a táska oldalába dugva jegylyukasztó. Fáradt arc, fáradt mozdulatok. Próbálom szóra bírni, nem sikerül. Értem jól bizalmatlanságát. Egy rossz szó, megítja az újság, s oda a kenyér. A vasútnál nem tréfálnak. Különösen nem, ha valaki a vasutat kezdené védelmezni. Jóbb a hallgatás, abból nem lesz baj. így éltünk negyven esztendeig Magyarországon. Megint így élünk. Egy szebényi asszonytól, aki tíz-tizenkét esztendős fiával járt Pécsett, kérdem, hogyan jut haza. — Pécsváradtól busszal. Többet nem húzok ki belőle. — Jobb busszal menni? Rosszabb? Talányos mosoly az asszony arcán. A kisfia leszegi a fejét. Honnan tudnák, miért faggatom őket. Eszembe jut Móricz Zsigmond mondata: „A szegény ember vagyona az óvatosság.” Kicsit bátorságosabb a két idősödő palotabozsoki asszony. Kék szoknyát viselnek, fehér inget, a lábukon könnyű lábbeli, a tutyi. Tojást, szalonnát, paradicsomot vittek a reggeli vonattal a piacra, el is adták hál’ Istennek. De pirkadatkor kellett kelni, hogy a vonatpótló busszal eléijék a pécsváradi vonatot. —A mi falunkból sokan jártak piacozni—mondjaÁszmann Jánosné. — Járnak még most is. De ha nem férünk rá a buszra, majd nem járunk. — Miért ne fémének? — Ezekkel a kosarakkal? Nincs ezeknek elég hely a buszon. — Hová tegyük a kosarakat? — kérdi Speizer Jánosné. — Az ülések közt eltorlaszolnák az utat. Azzal az akcentussal beszélnek, amellyel a két és fél évszázada betelepült németek utódai, akik otthon még őrzik az anyanyelvűket. Úgy hordják a régi sváb viseletét, hogy látszik a tekintetükön: tartoznak valahová, és büszkék rá. — Abból élünk, hogy piacozunk. De hát ez nem közlekedés. Ez már nem. Ha a délelőtti vonatot lekéssük, estére vergődünk haza. Eddig jó volt, a vonathoz igazodtunk. Elrontották. Mindig elrontják a jót! A hátuk mögül, a másik ülésről átszól egy férfi. — Negyvenöt után elvették a földet. Most elvették a vonatot. Akkor sem kérdezték, hogy adjuk-e, most sem. Barnára égett arc, csíkos trikó. Palotabozsoki sváb ő is. A nagyszüleit kitelepítették negyvenöt után. — Nem volt semmi bűnük. Mégis: pakolni, indulás! Nagyon szerettem a nagyapámat, a térdén ültem, úgy mesélt. Soha többé nem láttam. A nevét kérdem, nem mondja meg. —Én már itt akarok meghalni, ahol születtem! — Mi baja lehet? — Mindig megütötte a bokáját, aki megmondta az igazat. Azt is megtalálják, aki sokat beszél a vonatról. — Tilos beszélni róla? — Nem akarják, hogy legyen! Azt kell akarni, amit ők akarnak... — Miért nem akarják a vonatot? — Ők tudják... Pécsváradon, ahol a vasútvonal megszakad, várni kell az autóbuszra. A vonatpótlóra, amely elviszi az utasokat Palotabozsokig és az útba eső falvakig. Míg a busz megérkezik, a motorvonat vezetőjével beszélgetek. ízes beszédű baranyai magyar. Kovács Józsefnek hívják. Hoszonhetedik esztendejét tölti a vasútnál. — Ezen a vonalon kezdtem, Pécs- Bátaszék. .. Voltam másutt is, de javarészt ezen a vonalon. Itt telt az életem. Egyszer volt egy balesete, Bécsújhelynél. A vasúti átjárónál elébe fordult egy Trabant, túl hirtelen történt, nem tudott megállni. Sikerült oldalra kidobni a kocsit, emberhalál nem esett. Ezen túl csak szép emlékei vannak. — Mire gondolt, amikor megtudta, hogy vége? Leveszi a szemüvegét, elnéz a megszűntté nyilvánított pálya hosszában. — Huszonhét év, nyolcvankét kanyar. Ezerszer megszámoltam. Almomban is tudok minden centiméterről. — Viszi még a vonatot a teljes szakaszon? Hallgat. Nemcsak a szegény ember óvatos. A vasutas is. * * * Ringlispilen ülünk. Kanyar kanyar hátán. Megizzadna a sofőr a kormánynál a hőség nékül is. Vonatpótló. ízlelgetem a szót. A vonatpótlás azt jelenti, hogy autóbusz megy a vonat helyett, de a jegy ára a vonat viteldíjának felel meg. Tehát olcsóbb, mint az autóbuszé. Van, aki úgy vélekedik a buszon, mint például Gartner Mihályné Fékedről, hogy: „egyelőre”. Egyszer majd, váratlanul bejelentik, hogy a vonatpótló megszűnt, és busz lett belőle. — Akkor hol tiltakozik a nép? Sehol — mondja a fekedi asszony. Kórházban járt a városban, röntgenezték a lábát. Csontritkulás. Alig tud lépni. A vonatról átszállni a buszra neki kínszenvedés. — Az újságban azt olvastam, két esztendő múlva megint lesz vonat... Felújítják a pályát. — Ja, írta az újság — bólint az aszszony. — Maguknak nem mondták? — Mondták... Egy hurkos kanyar után szigorú arccal mondja: — Nem hiszem el. Érzem az elszántságot, hogy másnak is odavágná. A vasúti igazgatónak is, aki az újságban nyilatkozott, a vasút emberének is, aki a faluban nyugtatgatta az embereket. Újabb három-négy kanyar után: —A háború után a féijemmel elbujdostunk az erdőbe, hogy ne telepítsenek ki bennünket. Ne vigyenek el a hazánkból. A mi őseink németként ereszkedtek le a Dunán, németek vagyunk mi is. De ez a hazánk. Megbújtunk az erdőben. Mások, akiket elvittek Németországba, visszaszöktek Fekedre. Nem hittük, hogy az lesz Magyarországon, ami lett. Nem hittük, hogy ennyit lehet hazudni. Csendesen hozzáteszi: —Többé mi senkinek sem hiszünk. Kis csend után megkérdem: — Járt Németországban? — Csak a férjem. — Nem is kíváncsi rá? — Nekem elég, hogy a féljem mesélt róla. Akiket kivertek a háború után, mind jólétben élnek ott. De nem tudják elfeledni Fekedet. Ketten segítjük le a buszról. Az országúiról bicegve, meggörbült háttal indul a faluja felé, mint a mesék anyókája. A német meséké, a magyar meséké. Nagypall, Lovászhetény, Erdősmecske, Feked, Szebény, Véménd. A végállomás Palotabozsok. Tóth Gyula, a buszsofőr szusszanásnyit pihen. — Reggel óta nyomom a pedált. Öt perc a ráhagyás. — Mi történik, ha nem éri el a Bátaszékre induló vonatot? — A vonat elindul, a menetrend szerint. — De hát aznap már nincs több vonat! — Akkor is elmegy. — Utasok nélkül? — Elmegy, menetrend szerint. — És mi történik, ha a Bátaszékről jövő vonat késik? — Tíz perc a várakozási időm. Akkor indulni kell. — Utasok nélkül? — Nélkülük. — Mi lesz télen? — Ezt a menetidőt nem lehet tartani. — Akkor hogyan pótolja a busz a vonatot? A sofőr hallgat. Nemcsak a vasutas óvatos. * * * Megnézem Pécsvárad és Palotabozsok között a halottá nyilvánított vasúti pályát. Véméndig ugyan elmennek még a teherkocsik — farönköt rakodnak itt —, de személyforgalom már nincs. Míg a személyvonatok jártak, Véménd nagy állomásnak számított, tizenegy fős személyzettel. Szolgálattevőkkel, váltókezelőkkel, sorompókezelőkkel. A tizenegy főből elküldték kilencet. Az állomás épületén, környékén már a pusztulás jelei. Rács az ajtókon —éj szakára lakatra zátj ák őket —, sarjad a gaz, zúg a csend. Néz ki a lélek az állomásfőnökből, Müller Józsefből is. Deres hajú, jó kiállású ember. A szemén látni, hogy nagy ütést kapott. Nincs annál szívszorítóbb látvány, mint amikor egy életerős ember csak támolyog ott, ahol tegnap még otthonosan, biztonsággal mozgott. Az állomásfőnök megemeli a megcsörrenő telefon kagylóját, mondani kezdi a busz menetrendjét egy volt utasnak. Ez is szívszorító. Müller József, persze, fegyelmezett ember. Pályamunkásként kezdte, végigjárta a lépcsőfokokat. Nem is lehetett volna állomásfőnök fegyelmezettség nélkül. — Mekkora volt a személyforgalom? —Márciusban száztízezerforintos. Ez ötven százalékos forgalomnak vehető, mert az utasok fele akkor már elmaradt. Elmaradt, mert a pályán húsz kilométerre korlátozták a vonat sebességét. — Mikor volt ezen a vasútvonalon felújítás? — A pályagazdálkodás tudja. A pálya 1913 és 1917 között épült. Azóta soha teljes felújítás nem volt Pécs és Bátaszék között. —A község hogyan éli meg a vasút hiányát? Sóhajt. — És az állomásfőnök? Még egy sóhajtás. — Két év múlva újra indul a vonat? A válasz fegyelmezett: — Feljebbvalóim ígérték. Erdősmecske. Ez már az enyészet. A talpfák mentén felszökik a gaz, a síneket rozsda színezi. Két hét elég hozzá, hogy a barnás-vörös lepedék bevonja a vasat. Az emeletes állomásépületnek már nekiestek a rontó kezek. A vasutasok mesélik, hogy az egykori Juliska megállónál a vasúti őrház ajtótokját akkor emelték ki, amikor az őr elment Pécsre, az ügyeit intézni. Itt már nem kell kivárni ezt sem, szabad a gazda. A váróterem ablakai betörve, a padoknak hűlt helyük. Télen majd a tetőt is megbontják, viszik a gerendákat tüzelőnek. Miért is ne vinnék? Előbb-utóbb az ajtó- és ablaktokoknak is lábuk kél. Ha álmában erre jár majd egy-egy régi gőzmozdony, úgy elszalad innen, mint aki rémekkel találkozott az erdőben. Míg álldogálok a kísértetállomáson, azon töprengek: miképp gondolkodtak, miképp cselekedtek a nagyapáink? Az első világháború esztendeiben, amikor a hadra fogható férfiak a lövészárkokban hasaltak, volt pénz, volt munkáskéz arra, hogy megépítsék a Pécs-Bátaszék közötti vasútvonalat. Fontosnak tartották, hogy a madárfészkekként búvó kis baranyai falvakat öszszekössék a városokkal, az országgal. Fontosnak tartották, hogy ezek a falvak éljenek, virágozzanak. Most pedig, a huszadik század végén: Erdősmecske. Ködös ígéretek. „Két év múlva felújított pályán jár a vonat.” Ha addig a karbantartásra sem áldoztak, honnan lesz pénz hirtelenjében a felújításra? Honnan lesz pénz az öszszedőlt állomások helyén új épületek emelésére? Este pécsi újságíró barátommal találkozom a városban. — Merre jártál? — kérdi. Mondom. — Haza se menj! Néhány nap múlva az Ormánságban is megszüntetik a vasútvonalat. — Hány falut érint ez? — Harmincat-harmincötöt. Több mint tízezer embert. Ennyien szakadnak le az országról. —Mikor épült az ormánsági vasút? —A század elején. Az első világháború alatt. Kosa Csaba Baloldali értékek II. rész A kerítés. Nem tudom, olvasóim hogy vannak vele, de számomra a kommunizmus, utána pedig a virágzó, azaz 1956-tól a pufajkában dühöngő, majd frizsiderrel megbékélő, kesudióként lankadó, kétüteművel poshadó, végül 1989-ben spontán (privatizációban) összeomló szocializmus építésének egyik legértékesebbje a majdnem tökéletesre sikeredett kerítés volt. Jellemző, hogy egyetlen ka-pitalista ország sem volt képes ilyen kiváló kerítés építésére. Hívták vasfüggönynek is, de Sopronban, a Várhelyen, ahol közelebbről szemügyre vehettem, sem függönyhöz, sem brokáthoz, sem a baloldali és liberális értékvillákban kedvelt klöplicsipke függönyökhöz nem hasonlított. Maradok tehát a kerítés mint baloldali érték fogalmánál. Hosszára és áthatolhatatlanságára nem térek ki (az utóbbira a volt NDK halotti anyakönyveiben az egyéb rovat utal). Hiszen eleget hallottunk és láttunk róla, amikor a baloldali értékek alkonyán—vagy hajnalán?—a nagy értékőrzők, Német et. és Horn et. (az utóbbiból később értékőrző lett: legalább százmillióról van szó), meg mások is hatalmas ollókat csattogtatva darabolták e kerítést. Közben részvétet kérve mesélték, mennyire fáj a csuklójuk, mikor azt a néhányszáz kilométer drótot Amerikába való export céljából felvágják. Persze, nem Amerika és Mexikó között akartak a hajdanában franciáktól importált drótokból vagdosott exportáruból (értékes importanyagok felhasználása az export offenzívában!) egy illegális bevándorlók elleni kerítést csinálni. Szegény Bush és Clinton így máig nem tudják, hogy csak egy Hom-kerítéssel — a szorgos kerítésvágó ugyanis hajdanában a fő kerítésépítő volt — akadályozhatnák meg a mexikánók tömeges bevándorlását. Hanem tüskésdrót-emlékként néhány dollárért árulták, gondolom, annak a kevésnek is, akinek hajdan sikerült átmászni rajta. (Hol lehetnek vajon maguk az értékek, azaz a dollárok?). Arról nem esett szó, mi volt az érdekesebb: fonni a drótot, vagy vagdosni. Erre a kérdésre Horn et. memoáijainak a következő kötetében (címe Huckleberry Gyula és a kerítés) fog kitérni. De érzésünk szerint alighanem az építés: mostanában is készült egy eléggé kezdetleges változat a parlament körül. Ebből is látszik , hogy a baloldali értékek megszavazása kerítés nélkül még ma sem megy (én nem arra a kerítésre gondoltam most, amelyre Önök). A kerítés és a törzsfejlődés. A hidegtengertől a Dráváig húzódó kerítés egyik szakaszáról, a berlini falról ma már tudományos régészeti(!) elemzés van, így nem térek ki értékeire. Szintén nem írok arról a változatról, amely még ma is látható a Kádermagyar-szovjet (ronda nyelvbotlás, akarom mondani:) magyarukrán határon. Bővebben foglalkoznék azonban a mi nyugati falunkkal, (nem falunkkal, hanem falunkkal: nem csodálom, hogy nyelvújító libijeink nem értik ezt a fránya magyar grammatikát; hátha még tudnák, hogy van egy harmadik falunk szavunk is). Megfigyelésem pusztán annyi, hogy ez a kerítés reciprok módon viszonyult (libiknek: fordítottan arányos volt) a Föld élővilága egy részének, az állatvilágnak a törzsfejlődésében, a filogenezisben elért fejlettségéhez. (Nem tudom, libi olvasóim értik-e ezt a kissé bonyolult dolgot — szopijaink biztosan nem—, de nincs kedvem magyarázgatni. Vagy értik a szürkeagyak, vagy nem!) Következésképpen olyan kiváló biológusok (biológia = az élőlényekkel foglalkozó tudományok) is ott lehettek ennek a baloldali értéknek a kifundálásánál, mint Liszkenko és Micsurin. A reciprocitás ott figyelhető meg, hogy a kerítés annál könnyebben és testi sérülés, sőt útlevél nélkül engedte át az állatvilág tagjait Ausztriába, minél alacsonyabb rendűek voltak az állatok. így az algák, baktériumok, tetűk, apróbb rákok, csigák, ebihalak, sőt vízisiklók és karcsú angolnák (ha sikerült betelepíteni őket a Fertőbe is) szabadon úszkálhattak át Ausztriába a határvonalnál a vízbe épített drótkerítés lyukain. A gerincesek fejlettebb osztályához tartozó és főleg méretes halak, például az őshonos harcsák azonban már nem fértek át a likakon. A szigorúan őrzött szárazföldi szakaszokon főleg a férgeknek, más gilisztáknak, bogaraknak, rágcsálóknak (patkány) természetesen szabad, de legalábbis lehetséges volt az állandó határátlépés. Ezzel szemben a gerincesek jelentős része (vaddisznók, őzek, szarvasok) akadályoztatva volt. Érdekes, hogy a kerítés a gerinces emlős patások esetében nem tett különbséget vadállatok és háziasított állatok között. Valószínűleg csak azért nem, mert a micsurini biológiából felkészült kerítésépítők jól tudták, hogy háziasított őz vagy szarvas egyenlőre nincs, és így csak a vaddisznó és háziasított disznó kettőse él hazánkban. Volt persze közöttük is szocialista distinkció: az élő vagy darabolt négylábú disznók kifelé, az élő kétlábú disznók kifelé és befelé bármikor átléphették a kerítést. Más kétlábú állampolgárok évtizedekig nem, majd csak három évenként. Belátom, mindez bonyolult, de mit tegyek, ha külügyéreink (Horn et.) ezt így szabályozták. (...) Egyetemi reform: a szakérettségi és a foxi-maxi egyetemes továbbfejlesztése a Kwasniewski-módszerré, ami a diplomaszerzés régi baloldali formája. A diploma értéke természetesen baloldali. Ehhez a diplomához nem szükségeltetik záróvizsga a gdanski egyetemen, nem kell végbizonyítvány (nem libis, hanem latin nemzetköziséggel abszolutórium), nem kell megvédem. Elnyerésének két útja van: saját kormányzás alatt álló államban füllenteni kell egy jóízűt, de nem az öszszekötőknek akkor, amikor valaki még titkosügynök, hanem a választóknak. Túl finom kifejezés ez a füllentés, a magyarázatot Alföldi András híres ókortörténészünk adta meg: őseredetű dolog, de tény, hogy a római birodalom északi és keleti határát alkotó rajnai és dunai limesen kívül évezredes gyakorlattá vált az, hogy büntetlenül lehet hazudni. íme, itt van rá egy friss bizonyíték! Külföldön szerzett baloldali diplománál pedig leginkább Panamára lehet hivatkozni. Az ilyen panamai diploma egyik értéke, hogy kiválóan alkalmas panamára. Magyarország és Lengyelország, a lengyel és magyar(?) szopik-libik között verseny folyik, hogy melyik éri el hamarabb a natónak és az eunak megfelelő fejlettséget és termelékenységet. Nos, a diplomaszerzés sebessége terén kiütéssel győztünk: Buzássy et. hat hónap alatt nemcsak egyetemet végzett, hanem még doktorált is. Jól hangzik a szopik között egy dr. Buzássy. így kétessel és ipsz ipszilonnal. Egy komenista dzsentri-libi. Vagy egy liberális szopi-dzsentri. De jól áll neki! Hozzá kell tennem, hogy mind Kwasniewski, mind Buzássy dr. tejesítménye felülmúlja a nyugatiak eredményeit. Nekik máris az euban van a helyük. (Folytatjuk) Makkay János
