Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-07-01 / 7-8. szám

1997. július-augusztus

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

7. oldal

ZÉTÉNYIZSOLT

A Szentkorona-eszme időszerűsége

A huszadik század végéhez közeledő napjainkban Magyarországon — s többé kevésbé a volt szovjet befolyási övezet minden országában — ellentmondásos szerephez jut az ötven esztendős kommunista politikai-szellemi terror által tudatában, közösséghez tartozásában megzavart, értéknélküli tömeg. Hagyományos értékeit (mint amilyen a hazaszeretet, a családi és vallási közösség megbecsülése, az emberi méltóság, az adott szó és a gerinces magatartás tisztelete, a közösség évszázados hagyományainak elfogadása alapján a közösségre veszélyes, káros jelenségek ösztönös felismerésének és elhárításának készsége) elveszítette.

Talán hazánkban legsúlyosabb a helyzet. Itt a közösségi önbecsülés és összetartozás utolsó szálait is sikerült szétzilálni a közösségi bűntudat és alacsonyabbrendűség állandó sugalmazásával. Ezek a „mi” tudat nélküli tömegek, csoportok az úgynevezett primér szükségleteik, vélt megélhetési, táplálkozási érdekeik által vezettetve abszurd és érthetetlen választási eredményeket hoztak létre, hatalomra juttatva évtizedes megnyomorítottságuk okozóit, illetve azok jogutódait. Ezáltal visszafordíthatatlan a káros folyamatok felgyorsulása, a népesség erős fogyása, a nemzeti vagyon kiárusítása, a romló népesség elemi létfeltételeinek, iskolázásának, gyógyításának, munkáltatásának vészes romlása.

A megtépázott ismeretekkel és erkölcsi ítélőképtelenséggel megáldott emberek igyekeznek a legjobb megélhetést, alattvalói létet ígérő pártra szavazni, ezzel a biztos csalódás helyzetét vetítve előre, hiszen a pártállami, „gulyáskommunista” kormányzás lehetetlen, a „gulyásra” vágyók viszont kommunizmust kapnak bizonyos kozmetikázott változatban. Nem az elosztásban, hanem a stílusban, az értékrendben és a lelkiségben. Mutatis mutandis.

Történik pedig mindez a népszuverenitás Rousseau óta jól ismert elvének jegyében, hogy tudniillik minden hatalom forrása a nép, melynek választása hitelesíti, legitimálja a megválasztottakat. Azt már mindenki tudja, hogy a népet senki nem teheti felelőssé elhibázott döntései miatt, büntetése a rossz döntések kényszerű elviselésére korlátozódik, míg a megválasztottak saját politikai-gazdasági nézeteik szerint, választóiktól teljesen függetlenedve hozzák meg adott esetekben tragikus döntéseiket. Nincs ebben semmi rendkívüli, mert a nép — mióta népképviseleti választások vannak —jól tudja, hogy a választócédula bedobása után az újabb választásig kevés szava lehet.

A térség népei hasonlítanak egy hosszú börtönbüntetést letöltött szabadult rabhoz, akinek a szabad élet legelemibb teendői is nagy feladatot jelentenek, hiszen hozzászokott a központi ébresztéshez, a közös étkezéshez és munkához, a közös sétához és a közös nyugovóra téréshez a központi villanyoltás után. Vajon mennyi időre van szüksége egy ilyen embernek a mindennapi szabad életbe való visszatéréshez? Az bizonyos, hogy hiába dörömbölne a börtönkapun visszafogadásáért, a börtön (ad analogiam a kommunista pártállam) képtelen folytatni a rabtartást.

Kérdés, hogy ebben a helyzetben valóban csak a legteljesebb kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot és tönkremenetelt jelentő „szabad” élet lehetősége és kényszere van-e a szabadult rab nemzet előtt?

Értékes magyar államelmélet

Magyarország kivételesen szerencsés helyzetben van e szerencsétlenségben, mert van egy páratlanul értékes államelmélete: a közjogi-politikai berendezkedésben eligazító, soha hatályon kívül nem helyezett, napjainkban néha-néha felemlegetett Szentkoronatan. A kérdés egyik szakértője, dr. Kmety Károly így jellemzi a Tant:

,,a) A szent korona-féle közjogi

rendszer kiindulási tétele az, hogy a szent korona személyiség, a legfőbb, tehát az igazi souverain nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát személyesíti meg a Szent István koronájában. A szent korona tehát egy államfogalommá lesz, mely így elválik a szent koronától, mint külső jelképtől s létében is függetlennél lesz attól.

b) A szent korona a magyar nemzet személyesítője, az egész nép a maga nemzeti létében, egybefoglalása a magyar állam összes alkatelemeinek. A szent koronáé, ahhoz tartozik, abba kapcsolódik minden, a mi állami tényező, így:

I. A szent koronáé az államterület. A magyar államhoz tartozó országok a ,szent korona országai', a szent korona hatalma alá tartoznak. Ma is szokásos, sőt törvényekben is használatos kifejezések ezek: ,a magyar szent korona országai'. ,Szent István koronájához tartozó országok.'

II. A magyar állam jogi népessége vagyis a magyar állampolgárok a szent korona népét képezik. A szent korona tagja volt 1848 előtt minden közszabad, vagyis minden nemes (Membra Sacrae regni coronae), mint a kik közvetlenül részesedtek az állam életében, a korona hatalma gyakorlásában, míg a nem nemes lakosok a nemesek útján közvetve voltak a szent korona hatalma alatt. Az 1848. évi nagy alkotmányreform következtében, a mióta az összes magyar honpolgárok képezik az egységes és megoszthatatlan magyar nemzetet, a szent korona tagságának alapját maga az állampolgári kötelék képezi, az államhatalomnak, a korona hatalmának minden honpolgár egyaránt és közvetlenül alá van rendelve. A nem nemesek a nemesség közszabadsági színvonalára emeltettek.

Valóságos és teljes főhatalom

III. A szent korona az igazi souverain, sem a király, sem az országgyűlés külön önmagukban nem bírják a souverainitás teljességét (csak annak némely vonásait), a valóságos állami felségiség vagy főhatalom, főuralom, a szent korona összes tagjait, vagyis a szent korona egész testét illeti meg. Király és országgyűlés együttesen a szent korona egész testét képezik. (Totum corpus Sacrae regni Coronae, totum Corpus Regni.) A királynak, ki részese a souverinitasnak, nem lehet több hatalma, mint a mennyi reá a szent koronából átszállón.

IV. Minden közhatalom a szent koronából ered: az ún. felségjogok a szent korona jogai, sem a királynak, sem a nemeseknek felsőségi jogai (földesuraság) nem patrimonális természetűek, mert valóságos birtokosuk a korona, a kitől azt minden nemzettag származtatta (Jura Sacrae Coronae).

V. A szent korona nemcsak a terület feletti imperium birtokosa, hanem 1848- ig a hazai föld minden talpalatnyi területének főtulajdonosa is volt és az adományrendszer szerint e földbirtok szétosztásának hatalmával bírt. A szent korona hajtotta végre az ősi elvet, mely a honfoglalástól datálódik, hogy a mit közös erővel szereztek, abban mindnyájan részesedjenek. Az ún. királyi jog —jus regium — az ország szent koronájának azon joghatóságát képezte, melynél fogva az összes földbirtok feletti nemzet-hatalmat érvényesítené. A királyi adományozás és a koronára visszaháramlás rendszere az ősiséggel együtt, nem más mint azon fő közjogi tétel következése, hogy a szent korona a hazai földbirtok ura. Minden szabad vagy gyökeres birtok a szent koronától közvetelenül veszi eredetét.,Sacra corona radix omnium possessionum.'

1848 óta a szent koronának főtulajdonjogára vonatkozó jogtétel, a földtulajdon közjogias alapja megerőtlenül, az adomány rendszer és ősiség eltörlésével.

VI. A szent korona a nemzet díszének és méltóságának hordozója; a királyhoz és hazához való hűséget egy kép

jelenti a szent korona iránti hűség. A szent korona sérelme a király és nemzet sérelmét képezi, a homály, mely a szent koronára esik árnyat vet az egész nemzetre.”

(Dr. Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve. 6. kiadás, 1926.)

A HATALOM FORRÁSA A NEMZET

íme egy államelmélet, állameszme, amely az állami főhatalom megosztásáról szól nemzet és államfő között, amely minden hatalom forrásává a hatalmat átruházó magyar nemzetet teszi meg, eredetileg megfelelő biztosítékot, ellenállási jogot adva a hatalmat átruházó nemességnek. A történelmi folyamatot évszázadok elteltével összegező Werbőczy István által 1514-ben összeállított Tripartium (Hármaskönyv) I. rész 3. cím 6-7. §-a szerint:

„6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettőlfogva O tőle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.

7. §. Mert a fejedelmet is csak a nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”

(Werbőczy István Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000-1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső. 59. old.)

Államformától független eszme

Ha mindezekhez hozzátesszük, hogy már Rousseau is lényegtelennek tartotta a királyság és a köztársaság közti megkülönböztetést, ha egy társadalom megfelelt a népfelség követelményeinek, s a királyságot is köztársaságként fogta fel ((ahogyan később az 1920-as esztendők parlamenti vitáiban ugyanúgy felvetődött az, hogy a Szentkorona-eszme nem kötődik államformához, amit legutóbb Sándor András ugyancsak mélyenszántóan fejtett ki másokkal egyetértésben), ha tudjuk, hogy a Corpus Jurisban 1848 óta a „nemes” helyére az ország minden polgára lépett, s a Szentkorona-tanát ezek figyelembevételével értelmezzük és elemezzük, akkor sokoldalú alkalmazási és értelmezési lehetőségekkel találkozunk napjainkban, mind a nemzettudat alakításának, mind az alkotmányosság történeti értelmezésének körében.

Nem lehet kérdéses, hogy a Szent Korona Tanának leginkább megfelelő államforma a királyság, de az sem vitatható komolyan, hogy a Szentkoronaeszme működésének, érvényesülésének nem nélkülözhetetlen feltétele a királyság.

A történetietlenség igazságtalan vádját vállalva megállapítható, hogy a magyar Szentkorona-eszme megjeleníti a XVIII. századi népfelség elvének egyenrangú, szerves fejlődését kifejező, számos tekintetben tökéletesebb, bár kétségtelenül egy társadalomhoz és Magyarországhoz kötött középkori megfelelőjét.

Milyen előnyöket mutat a Szentkorona-eszme a népfelség elvéhez képest a nemzeti szuverenitásnak, mint a hatalom forrásának a koronaeszme középpontjába állításával, mintegy felváltva a népszuverenitást?

Mielőtt erre válaszolnék, világosan kell látnunk, hogy az 1920-as évek jogfolytonossági csatározásaiban és az államfő kérdéséről szóló vitákban megjelent ez a következtetés azl918-1919-es forradalmak nyomán, teljes joggal, hogy a néppel mindent és mindennek az ellenkezőjét, a magyar történelmi alkotmány elutasítását is meg lehet szavaztatni. Igen ám, de a Szentkorona-eszme nem törvény vagy egyszerű jogtétel, amit parlamenti döntéssel hatálytalanítani lehetne, amint nem lehet parlamenti döntés tárgya a sokszázéves történelmi jogfejlődés sem.

Az önkényuralom elutasítása

Ebben az értelemben és összefüggésben helyesen írta Molnár Kálmán, a kor jeles közjogásza 1930-ban: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népfelség elvének a népszuverenitás tanának nincs gyökere a magyar alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverenitásának hordozója nem a nép, nem a tömeg, hanem az állami létre szervezett nép, vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.

A szuverenitás nem a népé, hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a szent korona jelképez és képvisel: amely szent koronában az államelmélet két főtényezőjének: a királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze felbonthatatlan egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két főtényező közül egyik se ragadhatja magához ősi alkotmányos jogrendünk szellemének megtagadása nélkül.”

(Molnár Kálmán: A jogfolytonosság helyreállításánakjogelvi szükségessége és lehetősége. 1930. Pécs. 41-42. old.)

Téved az, aki e sorokban kizárólag a meg sem szűnt királyság helyreállításának, a király jogaiba való visszahelyezésének gondolatát ismerné csak fel, és nem látná a régi magyar hatalommegosztási felfogást, mint az alkotmányosság ismérvét.

Sarkalatos súlyú gondolatok ezek, mert azt fejezik ki, hogy a hatalomösszevonásnak — még kevésbé az önkényuralomnak — még a magyar nemzetre hivatkozással sem lehet helye, mert a hatalom megosztott állapotban kell legyen az államfő és a nemzet között. íme az önkényuralom elutasítása a magyar történeti alkotmányban!

Találóan jegyzi meg a két világháború közötti közjogász, Egyed István a magyar történeti alkotmányosságról:

„A magyar alkotmány nem egyes emberek, nem egy nemzedék alkotása. A magyar alkotmány sohasem volt és ma sincs egységes szerkezetbe, külön törvénybe foglalva, tételei úgy alakultak ki évszázados fejlődés folyamán. A magyar alkotmány felépítésén egymást követő nemzedékek hosszú sora dolgozott, tételeiben mindig az egyetemes nemzeti meggyőződés érvényesült. Röviden kifejezve: a mi alkotmányunk épúgy, mint még az angol alkotmány: történeti és nem írott (kartális) alkotmány. (...) Vájjon nem lehetünk-e boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos útmutatást tud adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.” (Egyed István: Az ezeréves magyar alkotmány. 1939. Budapest. 246-250. old.)

Vissza a magyar alkotmányossághoz!

A mi történeti alkotmányunk és alkotmányozásunk a magyar törvénytár részletes tanulmányozását és elemzését, a joganyag rendszerezését, hatályos és hatályon kívül helyezett szövegeinek pontos megállapítását és a történelmi joganyagot felhasználó sarkalatos törvények megalkotását, de semmiképpen nem az állandó változtatásoknak kitett alkotmánylevél elfogadását jelenti. A magyar alkotmányosság helyes felfogása szerint jelszavunk az legyen: Vissza a történelmi magyar alkotmányossághoz és alkományhoz egy népszavazással megerősített alkotmány-reform törvény és sarkalatos törvények útján.

A Szentkorona-tagság értelmében

vett magyar nemzet mindezek fényében szerves összhangban kell, hogy alakítsa jogintézményeit egyfelől a történeti magyar alkotmányossággal, másfelől a kor és életviszonyai által megkövetelt feltételekkel. Ez a közjogi magatartás mértéktartó, de bátor közjogi munkálkodást kíván az alapvető közjogi értékek, mint a hatalommegosztás, hatalomátruházás, jogfolytonosság, a nemzeti érdek elsőbbsége — amit régebben a „nemzeti függetlenség” fejezett ki — tisztelete alapján.

A NÉPSZUVERENITÁS jó változata

Melyek tehát a történelmi alkotmány szerint értelmezett magyar nemzeti szuverenitás előnyei a népszuverenitáshoz képest?

Előnye, hogy nem rombolja le a hagyományos értékeket, társadalom és államszervezési tapasztalatokat, a történelmi államalkotó és szervező tényezők, osztályok ismereteit, közjogi vívmányait összhangba hozza a XIX-XX. századi politikai-közjogi vívmányokkal, a polgári tulajdonnal és a szabadságjogokkal.

Előnye, hogy az általa hordozott közösségi szabadságeszményt — amely más társadalmi osztályok irányában kiváltságok (mint nemesi előjogok) formájában jelenhet meg —, megfelelő történelmi helyzetben képes általánossá tenni az egész társadalomra való jogki terjesztés formájában. A tömeg legitimáló hatásának és minden jó tőle való származtatásának kételyekkel való szemlélete ugyanakkor megjelenik korunkban olyan világhírű történetfilozófusnál, mint az angol Toynbee, vagy olyan közismert és tisztelt írónál, mint az orosz Szolzsenyicin. Hasonló eredményre vezetnek már a század elején a politikatudomány klasszikusának tekintett Max Weber fejtegetései egy szűk politikai vezetőréteg uralkodásáról, a ,Jds szám” törvényéről.

E tömeget kell tehát állammá szervezett magyar nemzetté emelni a Szentkorona-eszme jegyében, mintegy példát adva a népszuverenitás régi, nemes, számos hibától mentes változatára, amely éppen eredetiségére és történetileg szerves mivoltára tekintettel joggal és okkal különböztetendő meg a francia forradalom tanításától, a forradalmi rombolás eszményétől a konzervatív demokrácia eszméjeként. Ez csak úgy lehetséges, hogy határozott nemzeti értékrendszerrel és programmal bíró politikai pártok szövetsége nyeri meg a választásokat 1998-ban.

Ennek a pártérdekeket a nemzeti összefogás érdekeivel egyeztető eljárási mód felel meg. Eszerint a nemzeti elvű pártoknak félre kell tenniük minden személyi és programbeli ellentétüket, és közös választási fellépésre kell vállalkozniuk.

Hogyan lehetséges ez akkor, amikor egy választási szövetség egészét porba ránthatja a szövetség bármelyik tagja, aki nem éri el a leadott sza-vázátok 5%át?

Úgy, hogy közös választási pártban kell nyílt színre lépniük a nemzeti pártoknak a „szociálliberális”-nak nevezett önkényuralmi, nemzetidegen erők eltávolításának és egy gyökeres gazdasági és szociálpolitikai fordulatnak az ígéretével. A választási párt képviselői listáit és egyéni képviselői helyeit egy közös megállapodás alapján tartott közvélemény-kutatás számszerű arányait figyelembe véve kell kialakítani. Mivel egy ilyen párt két-háromszoros szavazatmennyiségre számíthat, mint ha külön-külön szavazatait összeadná, a korábbi megméretés semmilyen mandátumveszteséggel nem járhat.

Csak így lehetséges hosszútávú céljaink intézményes megalapozása a népesség és gazdaság növekedésének indításától a minden magyarnak első vagy második kamarai országgyűlési képviseletet és választójogot nyújtó történelmi alkotmányreformig.

Ez a Szent Korona Eszméjének huszadik század végi üzenete, értelme, jelentése és hivatása.