Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. március MAKKAY JANOS Kik gerjesztik az antiszemitizmust? SZEKELYI GIZELLA A Semmi építészete Velencében nem volt magyarkodás Nyugati honfitársaink közül talán nem tudja mindenki, hogy a Népszabadság a hatvanas évek közepétől a Béketábor legjobb újságja volt. Ezt az tudta igazán, akinek volt a kezében egy Pravda vagy Ceausescu magyar újságja, a bukaresti Előre. 1975-ben Keszthely-Fenékpusztán moszkvai régész vendégünk szeretett volna hazai hírekhez jutni. A Helikon portáján Pravdát kértünk. Van, persze hogy van, a tegnapi szám. —Adjon egyet, mennyi az ára? —A portás átadott két példányt: 80 fillér, de inkább én adok maguknak példányonként egy forintot, csak vigyenek kettőt, mert naponta ötöt kell eladnunk, de a kutya sem viszi. Hajdanában én is írtam cikkeket a Népszabadságba a régészet jelentős felfedezéseiről. A rendszerváltáskor üzent a szerkesztőség, hogy nem tart igényt az írásaimra. Azután hébe-hóba vettem kézbe a lapot, addig, amíg 1992-ben a Newsweekben el nem olvastam a KGB kelet-európai kultúrtisztjének, Andrew Nagorskinak a riportját Eötvös Pál főszerkesztővel. Nagorski egyik kérdése így szólt: —A Népszabadság miért támogatja azAntallféle politikát és kormányát? — Hát, a mai magyar sajtó annyira támadja az Antall-kabinetet, hogy úgy éreztük, helyes, ha legalább mi támogatjuk. Nos, azóta soha nem vettem kézbe ezt a hazugsághalmazt, egészen a múlt évi szilveszteri számig. Szörényi Levente hívta fel a figyelmemet a Honfoglalás című filmről íródott fércműre, Bacher Iván elvtársnak a Honfoglalók című rövid, de annál visszataszítóbb írására. Ironikusan csipkelődő, szórakoztatónak álcázott, gyűlölettől csöpögő szamárságok és hazugságok halmaza ez. Az olvasó csodálja a szerző tehetségét, hogyan tudott néhány flekkbe ennyi hamisságot belefirkantani. íme a történet: Két öregúr, hajdani újságírók és régi barátok találkoznak búsan a Körúton. Sokat mondó a nevük is: Iszkra és Róth. Ötven év alatt volt már közös feleségük, elszerették egymás nőjét, tartották egymás gyermekét „keresztvíz vagy más efféle” alá (kap tehát egy rúgást a keresztény egyház). Karácsony hetében egy mozi előtt találják magukat a Körúton, és jobb híján betérnek, „hiszen ez az év erről szólt, és úgyis sz... az idő.” Kényelmesen elhelyezkednek az üres nézőtéren, ahol összesen kilencen vannak. Két fiatal röhigcsél, a többiek pedig velük együtt süketek. így teljes nyugalommal ordíthatják egymás fülébe a szerkesztők a Hét vezér lebbencsvacsorája közben: — Ez olyan, mint egy fafaragó tábor. —Csak ott legalább esténként k... (az obszcén kifejezések közlésétől eltekintünk — a szerk.). Nos, én még nem láttam női fafaragót, de a Népszabadság szerkesztőségében biztosan másként képzelik el a tábori légyott résztvevőinek felét. A lényeges azonban az, hogy a Honfoglalás című film, nézőszámát tekintve rekord a magyar film történetében. A december 12-ei bemutató óta összesen több mint 300 ezer nézője volt. Összehasonlításképpen: 1996-ban a magyar rekord (52 hét alatt!) Kém Sztracsatellája volt, 144 ezer nézővel. Koltai Róbert Szambáját 77 ezren látták, Szabó Ildikó Csajok-ját 25 ezren, míg Gothár Péter Hagyjállógva Vászka (vagy én nem tudok magyarul vagy Gothár, de ezt a hagyjállógva szót sem édesanyámtól, sem nagyanyámtól nem hallottam) című műalkotását 16 ezer rajongó élvezte. A Népszabadság tehát olyan képet sugall a Honfoglalásról, amely minden porcikájában hamis. De nézzük tovább! Az írásmű szerkezete innen kétszólamú lesz, és alkalmazzaa J.S. Bach által felfedezett egyszerű ellenpontot. Az első szólam azzal lép be, hogy Árpád fia, a deli Levente asszonya nekiveselkedik a fél estét (már tudniillik a moziestét) betöltő vajúdásnak. — Szép ez a szefárd kislány — bólint Iszkra elismerően. (A szefárd tudvalevőleg az Ibériai-félszigetről vagy a mediterrán vidékekről származó zsidó.) Honfoglalóink a kalandozások során mindössze egyszer jártak Spanyolhonban, 942-ben, amikor Levente már rég a másvilágon volt, azonban feltehetően az ellenpont kedvéért kellett ez a szefárd feleség. Ezután Iszkra veszi át a vezérszólamot: „Engem ez az egész dolog nem érint. Öregapám tót volt. Fönn élt Árva megyében. Az Árva megyei szlovákság már régen itt volt, amikor jöttek. Kétszáz évvel korábban.” (Nota bene, az én öregapám is Árvában élt, Námesztón.) Ami persze ismét nem igaz, merthogy az avarok kagánja, Baján, aki lovasaival maga előtt tereitette a Dny eszter-Dnyeper mentéről a szlávokat, nem kedvelte őket, s gondosan vigyázott arra, hogy a Kárpát-medencébe egyet se engedjen be közülük. Rögvest jön azonban az első szólam első kontrapunktja, Róth Ede száján: „Erről jut eszembe! A filmből mi, kabarok kimaradtunk! — Hülye vagy? — vetette közbe itt Iszkra. — A kazárok szerepeltek a filmben. Mind kazár volt. Csupa kazár, apukám. A legújabb kutatás szerint sokféle vallás dívott arrafelé. De főleg egy. És ez az egész egy nagy béketábor volt, sok kicsi népi demokráciával, besenyővel, úzzal, magyarral. ...De afőnökök mind a kazárok emberei voltak, valószínűleg kazár származásúak is. És alighanem az uralkodó vallást kellett követniük. — Uramatyám—vág itt közbe Róth. — Szóval Árpád is? — Persze. És a többi, mind a hét. — Róth helyeslőén bólintott: Most már mindent értek. Hát ezért sikerült.” Ismét röviden: Bächer Iván elvtárs Arthur Koestlemek A tizenharmadik törzs című könyvében megírt ötletét adta Iszkra szájába. A könyvet a hivatalos zsidó történetírás kiátkozta, és amikor magyar fordítása 1990-ben megjelent, órák alatt eltűnt a könyvesboltokból. Akkor azt hittük, a népek elkapkodták. Azután 1995-ben kiderült, hogy a hajdani tököli repülőtér hangáljainak egyikében legalább ötezer példánya állott felstószolva. Kivonták tehát a forgalomból, mert nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a világ zsidóságának többsége kelet-európai (kazár-zsidó) eredetű. Ki kellett átkozni a könyvet, hiszen a tartalmából az következnék, hogy Herzl Tivadar álma, a zsidó állam szinte rossz helyen van, mert ha nem is Birobidzsánba, de valahová a Volga mellé kellett volna alapítania. Érthető, ha a megfontoltabb izraeli tudósok és politikusok nem szeretik Koestler teóriáját. Hanem amikor arra van szükség, hogy ízléstelenül ékelődjünk Árpád honfoglalásán, akkor egyeseknek még ez a kiátkozott teória is kapóra jön. Hátha elhiszi a mucsai, hogy Árpád és hét vezére, meg minden főnök a zsidó hitű kazárok embere volt, és az uralkodó vallást kellett követniük. Mindezeken túl, egy szó sem igaz a Népszabadság által sugallt híresztelésből. Az Árpádcsalád és más előkelők fennmaradt nevei között nyoma sincs annak, hogy akár zsidó származásúak, akár zsidó vallásúak lettek volna. Tudjuk persze, hogy Aba Sámuel (magyar király 1041— 1044), Szent István sógora vagy unokaöccse kabar, tehát kazár származású volt. Keresztneve Sámuel, ami zsidó vallásának a bizonysága is lehetne. Nem dönthető azonban el, hogy héber névadással állunk-e szemben, avagy egyszerűen arról van szó, hogy a már keresztény család egy ótestamentumi nevet adott a fiúnak. A nemzetség ismert tagjainak nevei — Ed, Edémén, Pata — mindenesete másra utalnak, a krónikások pedig egyenesen Attilától származtatták a famíliát. „Legkedveltebb napilapunk” tehát, régi szokásához híven ismét jókorákat lódított. Hűséges olvasótáborának már fel sem tűnik, annyira megszokta. Velence város vezetői 1893-ban elhatározták, méltóképpen megünneplik I. Umberto király és Savoyai Margit ezüstlakodalmát. Először nemzeti, majd nemzetközi képzőművészeti biennále — kétévenként megrendezésre kerülő tárlat — alapítása mellett döntöttek. Célul tűzték ki a különböző művészeti irányok, olasz és külföldi alkotók műveinek megismertetését és a város idegenforgalmának a fellendítését. Az első kiállítást, látványos ünnepségekkel, 1895- ben rendezték meg a Giardini Pubblici-ben, a Velence Városligetében emelt pavilonban. Több mint kétszázezer látogatója volt, és a sikert elősegítette a sajtó, a könyvkiadás, a műkereskedelem és a műpártolás is. A művészek számára a részvétel kezdettől fogva rangot, ismertséget, pénzt jelentett. Érthető, hogy nagy verseny alakult ki, amely néha az ügyhöz méltatlan tülekedéssé fajult. Hivatalosan ugyan távoltartották a politikát, de sokszor mégis a hatalom döntötte el, kit és milyen művészeti irányzatot tart méltónak a kiállításra. Itáliában és a nemzetközi kulturális életben azóta is kiemelkedő szerepet játszik a velencei biennále, amely 1930-ban zenei, 1932-ben film-, 1934-ben színházi fesztivállal, 1980-ban építészeti szemlével bővült. A biennále elmúlt száz éve alkalom a visszatekintésre. A két világégést s a milliókat elpusztító totalitárius diktatúrákat és bukásukat megélt század rajta hagyta szörnyű nyomait a művészeten is. Megváltozott eszméje, szerepe, eszköztára, létezési formája, és mindez visszatükröződött a velencei seregszemléken is. A századelőn még a szépség addig ismeretlen formáit és tartalmát feltáró, a természet buja pompáját felragyogtató szecesszió ejtette ámulatba a nézőket. Az I. világháború után az időtálló művészet alkotásai mellett a különféle izmusok hökkentették meg a látogatókat, hogy majd néhány évtizeddel később időnként polgárpukkasztó, bizarr divatáramlatok sokkolják idegeit. A nézők értékítéletét erősen befolyásolta a rendezők és műértők nemegyszer irányított véleménye. 1995-ben a centenáriumi, 46. biennálén 15 ezer valaha kiállító művész nevét vésték a központi pavilon falába. Sokan már kihulltak az emlékezet rostáján, de Matisse, Utrillo, Dali, Picasso, Kokoschka, Manzu, De Chirico neve és művészete megmarad az utókor számára. A kiállítások egy-egy vezérlő elvre épültek, például Nyitás (fiatal művészek bemutatkozása), A művészet égtájai, Azonosság és másság, hogy csak a legutóbbiakat említsük. Az elmúlt évtizedekben azonban legtöbbször zátonyra futott a rendezők humánumot áhító elképzelése, mert a művészek zöme egy érzelmileg kiürült, pusztulásra ítélt világ vízióját jelenítette meg alkotásaiban. A magyar művészetet már a kezdetektől elismerés fogadta a velencei rendezvényeken. Kormányaink felismerték a nemzeti bemutatkozásra alkalmat teremtő részvétel jelentőségét, így az 1901-től az államilag támogatott kultúrpolitika része lett. Az 1902-es torinói és az 1906-os milánói kiállításokon való sikeres magyar megjelenés nyomán Velence ingyenes telket ajánlott fel hazánknak a velencei Városligetben, nemzeti magyar pavilon építésére. Ezt Maród Géza, a magyar szecesszió sokoldalú művésze alkotta meg 1909-re. A színes mozaikokkal és üvegablakokkal, mázas Zsolnay-kerámiával, domborművekkel díszített épület valóságos ékszerdoboz volt, és kivívta a kortársak elismerését. A magyar művészvilág a második világháború kezdetéig váltakozó színvonallal, de általában sikert aratva jelent meg, Munkácsy Mihálytól kezdve Rippl Rónai Józsefen keresztül Szőnyi Istvánig. A Rákosi-korszak távol tartotta a magyarokat Velencétől. Az ötvenes évek második felében a pavilont kívül-belül átalakították. „Szecessziós-polgári-népi-nacionalista” szellemiségű díszeit leverték, elfalazták, festett üvegablakait ellopták, a magas tetőt a belső térrel együtt laposra nyomontották. A „kivitelezést” Benkhardt Ágoston végezte, és a tönkrebarmolt épületet 1958-ra át is adta Kádár Népművelési Minisztériumának. Ebben mutatkozott be időrőlidőre a biennálén újra megjelenő hazai művészet Derkovitstól Kondor Bélán keresztül Varga Imréig. 1978-ban távol maradtunk Velencétől, mivel emigráns „szovjet” művészek alkotásait mutatták be. A Szovjetunió tiltakozott, mi pedig szolidaritást vállaltunk, mint 1984-ben a Los Angeles-i olimpián. Átütő sikert az 1991-es építőművészeti szemle hozott számunkra, amikor Csete Györgynek és Makovecz Imrének magyar népi elemeket ötvöző organikus architektúráját mutatták be. Elkezdődött a pavilon rekonstrukciója is Csete vezetésével. Az elfalazásokat kibontották, az Attila-mondákat ábrázoló mozaikokat és a bejárat 1958-ban szét nem vert búzakalászos majolikáit kiszabadították. Az Attila lakomáját ábrázoló üvegablakoknak azonban csak a hűlt helyét találták. Azóta változtak az idők és a kiállítási kormánybiztosok. Az 1995-ben kinevezett Kovalovszky Márta már nem a nemzeti jelleget tűzte ki célul, mondván, nem lesz itt Velencében magyarkodás! E jelszó jegyében mutatkozott be a magyar millecentenárium évében Bachmann Gábor díszlet- és látványtervező, valamint ötletművész. Készítményeinek mivoltát a tárlat címe is kifejezted Semmi építészete. Ezzel fel is mentette a látogatót, hogy bárminő következtetést vonjon le lécekből összetákolt tárgyainak és szabásmintákra hasonlító rajzainak kompozíciójából. A Bachmannt magát ábrázoló, 200x140 cm-es olajfestmény, a számítógépes grafikák, a modellek, Bachmann saját, olajjal festett képei, CD- rom, zene és mindenféléknek összehordása az úgynevezett összművészet jegyében történt. Erre utalt a profizmus álcájában tetszelgő kiállító egy hosszú interjúban is. A néző azonban tudja: a király meztelen! A liberális műelemző, az író, a kormánybiztos (aki már Beke László), a festő, a művészettörténész áradozik, magyaráz, értelmez, liheg. A súlyos, mikroszkopikus képaláírásokkal tűzdelt katalógusban mindez látható és olvasható. A kiállítás létrehozását a Kultuszminisztériumtól kezdve a Soros Alapítványig sok megcsapolható és egyetértő intézmény támogatta. A projektmenedzser dr. Budai György volt. (Érdekes névazonosság! Mintha így hívnák a Tocsik-botrányban szereplő SZDSZ-es jóemberünket is.) Semmi baj! Magyar adófizetők, ne aggódjatok, nem akármire ment el a pénzetek, hiszen az előszóban Göncz Árpád így ajánlotta a kiállítót a nézők figyelmébe: „Benyomásom szerint Bachmann Gábor legalább egy lóhosszal jár kora előtt.” /------------------------------------------------\ MEGJELENT Dr. Fazekas Árpád Gyula AFRIKA GYÉMÁNTJA Utazás és vadászat Dél-Afrikában 1983—1993 című könyve A szerző, a kanadai Montreálban élő orvos többször utazott és vadászott Dél- Afrikában. Élményeiről írt könyve minőségi kiadásban, színes, keménytáblás kötésben jelent meg. Terjedelme 240 oldal, nagyméretű, 80 színes, eredeti fényképpel, térképekkel és egyedülálló művészi illusztrációkkal. Az első magyar nyelvű kiadás a szerző aláírásával, csupán 1000 számozott példányban jelent meg, ami biztosítja a könyv értékének emelkedését. Az útleírásokat kedvelő olvasó számára a könyv gazdag anyagot nyújt. Részletesen tárgyalja Dél-Afrika természeti szépségeit, gazdag állatvilágát, bepillantást ad történelmébe és földrajzába, ismerteti a híres arany- és gyémántbányászatot, valamint leírja változatos tájait, főbb városait és nemzeti parkjait. A vadászat iránt érdeklődők részére pedig nem csupán öt szafári izgalmas élményeit írja le a szerző, hanem részletes felvilágosítást is ad a napjainkban megvalósítható dél-afrikai vadászatról. Megrendelhető: Zoosystems Enterprises 222 Stillview Rd. Pointe Claire, QC, Canada H9R 5B5 Tel/Fax: (514) 695-1273 Ára: 49.95 USA-dollár vagy 65 kanadai dollár postaköltséggel együtt. Kérjük Észak-Amerikán kívüli olvasóinkat, hogy megrendelésüket nemzetközi pénzesutalványon (money order) küldjék be. ____________ ______________/ MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: (Ma) NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: Megrendelés egy évre: Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30
