Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-03-01 / 3. szám

1997. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal Aki Magyarország huszadik századi feldarabolását európai botrányként és jogtalanságként, Közép-Európa sorskér­déseként, a keresztény kultúrkör súlyos jövőbeli gondokat okozó kudarctünete­ként, robbanás előtti helyzetként vizs­gálja — akár csak az utóbbi százhúsz évre korlátozva kutatásainak időhatárát —, könnyen tapasztalja a „nincs új a nap alatt” igazságát. Népek sorsáról, háborúról és békéről, Magyarország európai hivatásáról, a tér­séget nemzetünkkel együtt sújtó szeren­csétlenségről, önrendelkezésről, az erő­szak elvetéséről, a meglévő helyzet elvi­­selhetetlenségéről, árulásról és dunavöl­­gyiségről, türelmetlen sovinizmusokról és türelmes, kiszolgáltatott, kisebbségi sorban élő népcsoportokról, igazságos­ságról és politikai realitásokról olvasha­tunk, hallhatunk újra meg újra. Nem je­lent kivételt a határok megváltoztatásá­nak ügye sem. A Magyar Nemzetgyűlés 133. ülé­sén, 1947. június 24-én Sulyok Dezső idézte Nenni olasz külügyminiszter 1946. október végén adott nyilatkozatát: „Nemzetek és emberek sorsa felett soha­sem lehet az utolsó szót kimondani... A revízió szó nincs benne a békeszerződés­ben, de benne van olyan dolgokban, ame­lyek erősebbek, mint a szerződés: lelki is­meretünkben és akaratunkban.” (Elhang­zott a párizsi békeszerződés ratifikációs vitájában.) A magyar társadalom nem jelentékte­len része — beleértve az értelmiség te­kintélyes hányadát—hiábavaló múltba­­révedésként, haszontalan emlékkerge­­tésként tekint az egyetemes magyar nem­zet európai ügyére, a területének több mint kétharmadától, lakosságának több mint felétől megfosztott Magyarország helyzetének feltárására irányuló, meg­nyugvást szolgáló törekvésekre. A „bű­nös nemzet” vádjának több évtizedes go­nosz tétele egyetlen európai nép tudatába sem ivódott olyan erővel — a német nép mellett —, mint az erkölcsileg-gazdasá­­gilag tönkretett, megalázott magyar nép történelmetés erkölcsöt veszített leikébe. Pedig a múlt birtoklása a legkisebb szük­séges feltétele a közösségek megmaradá­sának. Amint Ortega, a nagy spanyol gon­dolkodó a „Tömegek lázadása” című művében kifejti: a nemzeteket ugyan­annyira aközösjövő is összetartja, vagyis az az ígéret, amely a közösségnek közös terveket, vállalkozásainak tekintélyt, de­rűlátást és átütő erőt ad. A jövőhöz nem juthatunk el a múlt átlépésével, oda a múlton át vezet az út. Félmillió lélekkel kevesebb Az egyetemes magyar nemzet súlyos válságban van. Fogyása már-már megál­líthatatlan, az utóbbi tizenöt évben fél­millió lélekkel van kevesebb a csonka országban. A válások, az alkoholizmus, az öngyilkosságok statiszúai mutatói vé­szesen „előkelő” helyezést jeleznek a nemzetközi összehasonlító számsorok elején. Nem jobb a helyzet a lakosság egészségi állapotával és várható élettarta­mával sem. Az elszakított területek ma­gyar lakossága Erdélyben abszolút (Folytatás az 1. oldalról) az új magyar-román viszonyból fakadó látszólagos eredmények gyengítik a ma­gyarok összetartó erejét. Valós félelmek ezek? —Azáltal, hogy a román koránykoa­­líció két pártja társutasként maga mellé vette az RMDSZ-t, mintegy le is szerelte. Vigyáznunk kell, hogy az új román hata­lom nehogy egy pozitív stratégia által tö­rekedjen ugyanarra, amit a megelőző ha­talmak ültó, negatív stratégiával — azaz fokozott elnyomással, tilalmakkal, meg­szorításokkal —igyekeztek elérni. A po­zitív, bekebelező stratégia talán a koráb­biaknál is veszélyesebb, mert leszerel­heti az ellenállásunkat, és könnyebben áldozatává válhatunk a magyarellenes politikának. Emlékezzünk a legtipiku­sabb esetre a Groza-kormány idejéből, amikor is a kommunizmus nevében min­dent megígértek, még autonómiát is ad­tak, és odáig terjedt ez a megtévesztő po­litika, hogy maga a Magyar Népi Szövet­ség nyilatkoztatta ki a párizsi békeszerző­dés megkötése előtt, hogy a magyarság nem kíván Romániától elszakadni. Tehát a legmesszebbmenő lojalitást mutatta annak fejében, hogy a berendezkedő, te­ret hódító román kommunista párt min­dent megígért a kisebbségeknek. Ezt a fajta fellazítást, a tiltás helyett a bekebe­lezést nagyon veszélyesnek tartom. Megbomolhat az egység — Mit tehet ez ellen az a politika, amelyet ön is képvisel? —Csak egy konstruktív, építőjellegű ellenzéki magatartás lehet eredményes. ZÉTÉNYIZSOLT Határok és kisebbségek számban növekedett (1880-1992 között 1,045.098-1,598.938), számarányát il­letően azonban csökkent (26,1%-ról 20,7%-ra). Ugyanez a helyzet Kárpátal­ján (25,7%-12,5%) és Szlovákiában (23,1%—10,8%). Az 1941 -es adatokhoz képest a fogyás mind abszolút, mind rela­tív mértékben határozott irányzat. Egészen tragikus a volt Jugoszlávia magyar lakosságának helyzete. (Vajda­ság: 22,9%-16,9%, Horvátország: 2,8%-0,5%, Szlovénia: l,4%-0,4%). Itt jelentősen fogy a magyar lakosság (Mu­ra-vidék: 17,7-8,5%), falvak tűnnek el, emberek tízezrei menekültek el. Az Őrvi­dék (Burgenland) lakossága is abszolút és relatív fogyást mutat (11.162—4.147, 4,2%-l,5%). Ez a demográfiai helyzet kulturális­­gazdasági-politikai térvesztéssel, az a­­nyanyelven való oktatás töredékére szo­rításával, a többséginek deklarált népek térnyerésével járt. Nő a csonka országba, illetve a nyugatra irányuló bevándorlás. A bevándorlók-menekültek között fáj­dalmasan nagy a fiatalok és az értelmisé­giek száma. Kudarcra ítéltetett törekvés Az Egyesült Nemzetek Szervezeté­ben, az Európa Tanácsban és 1975-től az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet keretében jelentős (bár nem elég hatékony, nemzetközi kikényszerí­tés lehetőségével gyakorlatilag nem járó) jogvédő dokumentumokat fogadtak el. Ezeknek a kisebbségi sorban élő népcso­portokra nézve alig volt foganatja. Jel­lemző tény, hogy az Európai Unió Taná­csa 1991. december 17-én „Vezérelvek a kelet-európai és szovjetunióbeli új álla­mok elismeréséhez” című dokumentum­nak sem tudott érvényt szerezni. Az em­beri és kisebbségi jogokat és szabadságo­kat semmibevevő országokat, Szlovákiát és Romániát, majd Oroszországot felvet­ték az Európa Tanácsba, és uniós felvétel­lel kecsegtetik őket. Oroszország kö­nyörtelen fellépése az önrendelkezési jo­gukért harcoló, a föderációba tartozó né­pek (lásd csecsének) ellen, Románia nemzetállami, kisebbségellenes tanügyi törvénye és Szlovákia nyelvtörvénye az Európában legnagyobb, kisebbségi sor­ban élő, anyaországgal rendelkező nép­csoportja (a magyar) beolvasztása vagy elűzése végett — súlyos tények, s nem hagyhatnak kétséget és illúziókat a nem­zetállami beolvasztó törekvések könyör­telen valósága iránt. Előrehaladott etnocídium folyik. Ez azonban a magyar népcsoport életereje és kulturális gyökereinek eltéphetetlen­­sége, a szülőföld éltető hatása, nemkü­lönben a magyarság erős politikai (egye­sület és párt) szervezettsége miatt ku­darcra ítéltetett törekvés. Veszélyes-e mindezek tükrében a kisebbségi sorba szorított magyar népcsoport megmara­dásának minden célszerű eszközzel való szolgálata? Nincs veszítenivalónk. Aki időt nyer, életet nyer. Az a veszélyes, ha nem használunk minden jó és alkalmas eszközt. Ez a háromnegyed évszázad ta­pasztalata. Egy nép nem pusztulhat bele Mondhatja valaki, mondják is: a ma­radék országot is megsemmisíthetik a kisebbségi sorba szorult nemzetrészek­kel együtt. Tévedés! Egy nép nem pusz­tulhat bele abba, hogy életlehetőségeit— azaz puszta létezését—védelmezi és kö­veteli. Belepusztulni csak a lemondásba lehet. Helyesen mondja Tőkés László: „...egy politika szempontjából döntő, hogy melyek annak célkitűzései. Ha a magyar külpolitika eleve nem tart lehet­ségesnek egy politikai célt, s arról önként lemond, akkor nyilvánvaló, hogy azt a célt soha nem fogja elérni.” Most, amikor a magyar számarányát tekintve az első helyről a másodikra szo­rult vissza Európa kisebbségi sorú nem­zeteinek sorában az orosz mögött, külö­nös súlya van Alekszij moszkvai ortodox pátriárka tartalmilag nem újdonság­számba menő kijelentésének: „Amíg a nemzetiségi problémát nem vagyunk ké­pesek megoldani, addig veszély fenye­geti a békét Európában, ahol hatalmas mennyiségű fegyver halmozódott fel.” (Elhangzott Genfben, az ENSZ megala­pításának 50. évfordulóján.) Visszatekintve a népszövetség ki­sebbségvédelmi rendszerére, amely szándéka szerint garantálta a nemzetiségi vagy kisebbségi jogokat és az ehhez szükséges mértékben nemzetközi jogi­lag korlátozta az államok szuverenitását, teljes kudarcot látunk. Pedig viszonylag jelentős kisebbségi jogokat rögzített a Párizs környéki békék kisebbségvédelmi rendszere, jogorvoslati lehetőséggel. (A panaszok a népszövetség főtitkárához kerültek, s ha az elfogadta, a kisebbségi bizottsághoz továbbította, ahol 1939-ig 885 panasz akadt el, míg az állandó nem­zetközi bíróság 8 esetben hozott döntést.) Tudjuk, a békeszerződés okozta vál­ságot nem oldotta meg a kisebbségvé­delmi rendszer. Nem lehet megtagadni a jogot Az 1945-től figyelemmel kísérhető új nemzetközi jog a népcsoportjogokat in­dividuális emberi jogként szabályozta, elutasítva a közösségi jogokat és a nem­zetközi garanciákat. Mivel a két világhá­ború közötti kisebbségvédelmi rendszer nem hozta meg a várt eredményt, elutasí­tották a garanciák intézményes megoldá­sát. Ez „a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötték” esete volt. Lassan azonban újra megjelent a nemzetközi szervezetek hatásköre emberi jogi sérelmek orvoslá­sára az Európa Tanács keretében 1953- tól, majd az ENSZ mechanizmusában 1976-tól. Ez utóbbi azáltal vált lehetővé, hogy 1966-ban a polgári és politikai jo­gok nemzetközi egyezségokmányának nevezetes 27. cikke elismerte: a nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tar­tozó személyektől „nem lehet megta­gadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk le­gyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Az 1976-ban hatályba lépett szerződés megindította a közösségi jo­gok ismertté válásának időszakát, egyér­telművé téve, hogy bizonyos jogok közö­sen gyakorolhatók és érvényesíthetők. Teijedelmes jogi irodalom tárgyalja a kollektív jogok kérdéskörét, mint elmé­leti kérdést akkor, amikor létező valóság a finnországi svédek 1920-tól nemzetkö­zileg garantált önkormányzata, a spanyo­lországi baszkok és katalánok évszáza­dos jogainak új, törvényhozási és végre­hajtó hatalommal bíró önkormányzat­ként való 1979-es törvényi szabályozása, a „dél-tiroli modell”-ként ismert 300 ezer németajkú ember önkormányzatát ga­rantáló (1992-ben nyugvópontra jutott) olaszországi rendezés, a belgiumi néme­tek 1992-ben elismert önkormányzata, nem beszélve a 25 — legtöbbször egy­nyelvű — svájci kanton több etnikum évszázados együttélését jelentő példájá­ról. Ezzel még nem teljes a felsorolás... Az ÖNRENDELKEZÉS ESZMÉJE Mindenekelőtt ezekre a kétoldalú nemzetközi megállapodásokon és — ha nem elismerten is—tradíciókon nyugvó példákra kell hivatkoznunk. A nemzet­közi szerződések — mivel sok résztvevő igényeit, érzékenységét és korlátáit ve­szik figyelembe — bizonytalanabb és gyengébb jogokat ismernek el. Ezért is elmosódó a határ a tételes nemzetközi jog (hard low) és az ajánlások (soft low) kö­zött. Az Európa Tanács 1993-ból való 1201-es ajánlása értékes alap a területi autonómia nemzetközi elismeréséhez, viszont az ugyancsak az ET keretében született Európai Kisebbségi Keretszer­ződés, amely 1995. február 1-jén nyílt meg aláírásra, már némi visszalépést je­lent. Figyelmet érdemelnek azok a szerző­dések, amelyek nem hangsúlyozzák nyíltan államok kötelezettségeit nemzeti kisebbségekkel szemben, hanem régiók­ról, nyelvekről beszélnek. Ilyen szerző­dés az ET Önkormányzatok Európai Chartája (1985. október 15.), a Regioná­lis vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája (aláírásra megnyílt 1992. november 5- én) és a területi önkormányzatok és ható­sági önkormányzatok határmenti együtt­működéséről szóló egyezménye. Mind­azonáltal világosan látható a volt kom­munista (európai) térség egyes kisebbsé­geinek válságos helyzete. A nemzetközi példák és a sokat emlegetett nemzetközi normák érzéketlenül hagyták a nemzet­államjelszavától vezetett államokat, me­lyek kettős értelemben (az 1921-es, 1947-es területi utódlás, illetve a diktatú­ráktól való jogutódlás) is utódállamok. így jutottunk vissza kiinduló téte­lünkhöz: az eltiport kisebbségi, népcso­port-jogok magukkal rántják a sárba a tőlük elválaszthatatlan, az önrendelke­zésijogra tekintettel megvont határokat. Az önrendelkezés eszméje és joga meg­határozóvá lett. Nincsenek elfogadott határok önren­delkezésijog nélkül, ahogy nincs önren­delkezési jog sem az igazságosság és az elfogadhatóság jegyeit kifejező határok nélkül. Helyesen írja Dobos László 1994- ben: ,,A magyarság XX. századi történel­mének legnagyobb drámája: megosztott­ságunk. A háború utáni évtizedek mélyé­ben érlelődött a történelmi igazságtalan­ság elleni lázadásunk. A történelem ha­zug hordalékának rétegein áttörve jutot­tunk el az együvé tartozás, a magyar e­­gyetemesség gondolatához: az igazság­­keresés tűz alatt tartott útjára. Az önrendelkezés válik rendező elv­vé a térségben.... az önrendelkezés örö­me és réme jálja be Közép-Kelet-Euró­­pát.” Külpolitikánk alapkérdése Erre rímel dr. Éva Maria Bárki szava: „... az 1966. évi emberjogi egyezmé­nyek... (lásd a polgári és politikai jogok idézett egyezségokmányát és a gazdasá­gi, kulturális és szociális jogokról szóló ugyanakkor született egyezségokmányt; mindkettő az ENSZ alapokmányban hi­vatkozott önrendelkezési jogot definiál­ja) a népek önrendelkezési jogát első al­kalommal emelték kötelező nemzetközi joggá (ius cogens).” Ezen két egyezmény elismeri a népek „döntési” és „alakítási” igényét politikai státuszuk tekintetében, mintegy szubjek­tív jogot az önrendelkezésre. Elismerést nyert a népek — ide tartoznak a népcso­portok is, vagy egy nép részei, ha erre igényt jelentenek be—nemzetközi joga­lanyisága, amint azt tekintélyes szerzők elismerik. (Gros-Espiell) A magyar népcsoportok önrendelke­zésijoga a magyar nemzetstratégia, s ez­által a külpolitika alapkérdése. Nem he­lyezhető egy sorba az európai integráció­val és a szomszéd államokkal való jóvi­szonnyal. Aki azt állítja, hogy lehet ma­gyar politika az elszakított nemzetrészek érdekeinek primátusa nélkül, az nem állít mást, mint hogy lehet magyar politika magyar nemzet nélkül. A jelenlegi határokat csakis azon fel­tevésben fogadhatja el az elszakított nép­csoportok anyaországa, hogy e népcso­portok elfogadható szintű létezése, még a legrosszabb nemzetközi viszonyok kö­zepette is szavatolt. Ha ez a feltevés meg­dől, ha az igazságtalan határmegállapítás az etnocídiummal párosul, nem beszél­hetünk sem önrendelkezési jogról, sem elfogadott határokról. Csúnya átverés Ha végletes megosztás vagy konfliktus­helyzet jönne létre a romániai magyarsá­gon belül a román politika megítélése te­kintetében, akkor ezzel csak a román ha­talom kezére játszanánk, és az egység megbomlása által azt a fellazulást segíte­nénk elő, amit az említett pozitív stratégia el akar érni. Én is ezért vagyok dilemmá­ban. Egyfelől látom a veszélyt, másfelől nem akarok odáig jutni a következtetése­imben, hogy ez az RMDSZ-en belüli sza­kadáshoz vezessen. A veszély rendkívül nagy. A feltétel nélküli kormányzati rész­vétellel kapcsolatban az RMDSZ-nek je­lentős része már nem tud egyetérteni, s ezáltal, noha a látszat mást mutat, most látom nagynak a veszélyt, mert van egy pont, amelyen túl egy párton vagy egy ér­dekképviseleti szervezeten belül már nem lehet elmenni. A kérdés az, hogy meddig lehet még védeni az egységet a közös ügyek feladása nélkül. — A jelenlegi magyar kormány a jelek szerint nem az ön által képviselt politikai irányt támogatja. —Ez túl szép megfogalmazás. A ma­gyar kormány most már leplezetlenül csak egyfajta határon túli magyar politi­kát támogat. Azt, amelyik egyetért az alapszerződéssel, amelyik kormányra lép, amelyik túlzott konformizmusával inkább a megalkuvás, mint a kompro­misszum oldalán áll. Ez odáig teljed, hogy valóságos leválasztási szándékok körvonalai rajzolódnak ki. A magyar kor­mány a támogatása fejében valósággal elváija, hogyan politizáljon az RMDSZ. Fonák dolog, hogy ez az erő amiatt bírálta a megelőző kormányt, hogy az beavatko­zik a határon túli magyarság sorsába, és csupán az ő színeiben politizáló erőket tá­­mogatja. Ezzel szemben az igazság az, hogy a mostani kormányéhoz képest na­gyon szerény volt az a befolyás, amit a megelőző kormány gyakorolt. Ez a kor­mány Tabajdi Csaba államtitkár úr, il­letve Lábodi László, a HTMH leköszönt elnöke által már-már leplezetlenül igye­kezett érvényesíteni az akaratát, a befo­lyását, és a végén már nem is csinált titkot abból, hogy elválja tőlünk, miként politi­záljunk a Bukaresttel való megegyezés érdekében. Kereszttűzbe kerülünk — Ön nemrég kijelentette: a romá­niai forradalmat ellopták a román nép­től. Az alapszerződés megkötésével va­jon ellopták-e a lehetőséget a romániai magyarság helyzetének tisztességes rendezésétől? — Ezt a jelenséget úgy fogalmaztuk meg, hogy Budapest közelebb áll Buka­resthez, mint a romániai magyarsághoz. Amiként Bukarest is korlátozni akarja a jogainkat, és lebecsülni a követelésein­ket, azonképpen Budapest is abba az i­­rányba befolyásol bennünket, hogy elé­gedjünk meg az európai normákban elő­írtakkal, amelyek egyfelől szűkkeblűek, másfelől többféleképpen értelmezhetők. A magyar kormány arra a szintre akar szorítani minket, amelyet már Bukarest is elfogadna, ahelyett, hogy kezdemé­nyező módon tágítaná a lehetőségeinket, és az előremutató európai gyakorlathoz szabná az elképzeléseit. Olaszországban, Belgiumban, Spanyolországban, Finnor­szágban több jog van, mint amit az euró­pai normák előírnak. Szomorú, hogy kereszttűzbe kerü­lünk, és nemcsakBukaresttel, hanem Bu­dapesttel is szembetaláljuk magunkat. És még valami. Azt hiszem, egy német szo­ciáldemokrata képviselő fogalmazta meg velünk kapcsolatban: Mi sem mehe­tünk el tovább, mint ameddig a magyar politika. Vagyis, ha a magyar kormány nem kíván valamit, és megelégszik egy bizonyos szinttel, akkor a külföld sem kérhet a számára többet, hiszen a magya­rok meg vannak elégedve. Ha az RMDSZ benn van a román kormányban, az beha­tárolja a követelések szintjét, a kormány­hoz való lojalitása miatt. A külföldnek ezáltal nem úgy tűnik, hogy a románok nem adnak több jogot, hanem úgy, hogy a magyar kormány és az RMDSZ nem akar többet, s joggal mondhatják: oldják meg önök a problémáikat, mert hatalmon vannak. Kártékony kirakatpolitika — Mi a véleménye a magyar kor­mányt dicsérő nyugati hangokról? — Olyan nemzetközi együttállás ala­kult ki, és ezt Göncz Árpádék és a magyar kormány szinte sulykolja a világba, hogy Clinton elnöktől kezdve a nyugat-euró­pai államférfiakig mindenki gratulál a magyar-román alapszerződéshez, a kia­lakult helyzethez, a megbékéléshez. Göncz Árpád és Horn Gyula Contanti­­nescuval együtt ugyanazt fújják: Itt van már a Kánaán, minden jó úton halad. Eb­ből az együttállásból nagyon nehéz ki­tömi. Évek kellenek ahhoz, hogy be tud­juk bizonyítani: másról van szó. Még ko­rántsem beszélhetünk megoldásról, megbékélésről, teljes körű nemzetiségi, kisebbségi jogokról. — Annál is inkább, mivel a kisebb­ségben élő magyarokat meg sem kérdez­ték... — Hát megkérdezték, csak nem vet­ték figyelembe, amit mondtak. Hivatkoz­tak is rá, hányszor konzultáltunk, de ez kirakatpolitika volt és arra irányult, hogy egyfelől látszatot keltsen kifelé, másfelől megnyugtasson bennünket és leszedjen a lábunkról. Mi, abban bízva, hogy ez a konzultálás valós értékkel bír, valóban megnyugodtunk, és csak akkor eszmél­tünk fel, amikor megkötötték az alapszer­ződést. Az ilyen eljárást ma úgy nevezik: csúnya átverés. Bánó Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom