Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1-2. szám
XV. évfolyam, 1-2. szám 1997. január-február A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 96.- Ft $3.00 \ HEGEDŰS LÓRÁNT* Veszélyérzet nélkül Veszélyérzet nélkül élni veszélyek közepette: igen veszélyes. Mi ennél is fenyegetettebb helyzetben vagyunk. Végveszélyérzet nélkül élünk magyarságunknak önpusztító halálos veszedelmében. Rohamosan fogyunk. Egyedülállóan tiszta, egész népünketnemzetünket életlelkesedésre sarkalló, világraszóló forradalmunk eltiprása után elkezdődött a csökkenés. Az 1957. évtől kezdve folyamatosan fogyatkozunk: az ütés, amit— világméretekben telitalálatosan — akkor kaptunk, közösségi élethitünk szívét találta el. „Aki megingott, azon taszítani kell egyet!” — hangzik a kíméletlen világhatalmi filozófia ismert tétele. S mi legázoltatásos megingatásunk után megkaptuk ezt a mélybe taszító lökést. Éspedig dialektikus ellentétpárban. Ez azonnali hatállyal a kíméletlen megtorlást jelentette: a kivégzéseket az ország miniszterelnökétől a kiskorúként elítélt, s csak nagykorúként hóhérkézre adott Mansfeld Péterig. Naponként kiteljesedő, több évtizedes távlatban pedig szakadékba hajított bennünket az erkölcsképző szervek tervszerű megrothasztása (nem elégedtek meg magának az erkölcsnek a megrontásával). Azok mélyére hatolva, csírájukig elérve: az élet tiszteletét és tiszta szerelmét, a házassági hűséget, az édesanyai hivatást, az édesapai felelősséget, a gyermekélet elsőrangú értékszemléletét, továbbá a népben-nemzetben gondolkodás és élés helyénvaló evidens voltát, rajta keresztül az egészségesen egyetemes emberségtudatot rontották meg, majd legvégső fokon az igazságérzetet az egyéni és történelmi követelményrendszerben, a hit ősbizalmát, a végső értelem reményét és a mindent javunkra fordító örök szeretet bizonyosságát rendítette meg a rendszer irreálpolitikai tervszerűsége. Mindenki hazudott. Mindenki tudta, hogy hazudnak, mégis, mindenki úgy tett, mintha elhitte volna a hazugságokat. Tisztelet az egészen ritka kivételnek. Az abortusztörvény szinte korlátlanná tette a magzatelhajtás tömeges lehetőségét. A „világforradalomért” nekünk engedélyezett „gulyás-kommunizmus” kelet-európai szinten olyan életszínvonalat eredményezett, melyet az előző és környező tapasztalatok alapján nem lehetett túlbecsülni, de óriási ára volt annak elhitetése, hogy az életszínvonal több, mint az élet. Először negatív mértani, majd hatványkitevős sort közelítve pusztítottuk önmagunkat, s az utóbbi 15 év alatt (1980-95) félmillióval fogytunk (10 millió 776 ezerről 10 millió 212 ezerre), s e folyamat még tart! Ha nem eszmélünk, 2040-re négymillióval leszünk kevesebben, hogy beteljesítsük a Herder-jóslatot. Közben azt hittük, visszaválaszthatjuk a gulyás-kommunizmust kommunizmus nélkül, és megkaptuk a kommunizmus által vezetett kapitalizmust gulyás nélkül. Nem látszik az alagút vége a külső szemek számára, még távcsővel sem. A belső tájakon a depreszszió uralkodik. „Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.” (Petőfi Sándor: A puszta télen) Nyomunkban, történelmünk téli pusztaságán szegénység, hajléktalanság, kábítószerajánlás és -szabadság, még liberálisabb — totálisan pusztító — abortusztörvény, nagy, közepes, sőt, kiscsaládosokat nyomorító rendelkezések, országos kifosztatások farkasai. Fejünk felett a károgó halálmadarak. „Meddig várjunk?” — kérdezzük. De e fölött Isten örök szeretete és igazsága él Krisztusban. Életre sarkalló igéket küld szívünkbe a halál ellen. Ő indít szólásra s meghallásra egyetlen mondattal: „Egyébként azt tanácsolom: Magyarországot meg kell menteni!” ♦Református püspök, a Zsinat elnöke, egyetemi tanár Kalmárok kezében Beszélgetés Kopátsy Sándor közgazdásszal (5. oldal) / \ Megmenthető az ország r Beszélgetés Zétényi Zsolt ügyvéddel (7. oldal) L. Innen nincs visszaút Beszélgetés Majnek Jenő Antal püspökkel (9. oldal) Zala György: Az Ezredévi Emlékmű bronzszobrai (A millecentenárium megünneplésével kapcsolatos írásunk a 6. oldalon olvasható.) BEKE GYÖRGY Ny el vgy i I kosság Életbe lépett a szlovákiai nyelvtörvény Nem ez az első gyilkossági kísérlet a magyar nyelv ellen a Kárpát-medencében. Trianon óta újabb meg újabb hullámokban érkezik a veszedelem, mint beteg testbe a fájdalom. Jónéhányan próbálták megérteni, indokolni a magyarellenes indulatokat, de valójában mind ugyanarra a következtetésre jutottak: az új államok nemzetileg homogénizálni akarják a nemzetiségi területeket, minél előbb és bármilyen eszközzel. Ennek a lényegét Tőkés László püspök még 1991-ben megfogalmazta Egerben: „Azon buzgólkodnak már hetven éve, hogy vagy beolvadjunk, vagy kiűzessünk.” Mi kell ahhoz, hogy egy nemzeti közösség, egy kisebbségi magyar társadalom elveszítse önmagát? El kell szakítani történelmétől, a nemzet egészétől és főleg az anyanyelvétől. A sorrend fordított is lehet, mivel a nyelv köti az egyént közössége hagyományaihoz, történelméhez és az anyanemzethez. E vonatkozásban a két háború közötti időkben a királyi Romániában tisztább volt a nemzeti elnyomatás képlete, mint a polgári Csehszlovákiában, ahol a demokratikus hagyományok és közszellem védelmezte —bizonyos mértékben—a kisebbségi magyarság anyanyelvi és kulturális jogait. Az első „nyelvtörvények” — ha nem is így nevezték őket — a két háború közötti Romániában születtek meg. Romániának két alkotmánya volt: az 1923. március 29-ei szabadelvű és az 1938. február 21-ei rendi alkotmány. Egyik sem szabályozta a nemzetiségek nyelvhasználatát — írta Mikó Imre Változatok egy témára című, egyébként Romániában, 1981- ben megjelent kötetében. Nem szabályozta, annak ellenére, hogy a Szövetséges és Társult Főhatalmak (az antant), valamint Románia között 1919. december 9-én kötött szerződés kimondta, hogy „egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- és az üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő közzététel terén vagy a nyilvános gyűléseken”. Ezt a különszerződést, amely megelőzte a trianoni békeegyezményt, Románia előbb alá sem akarta írni, majd harmadrangú tisztségviselővel íratta alá, és nem tartotta be soha. Egymást érték a magyar nyelvet korlátozó intézkedések. Legnagyobb felhördülést az 1934 legelején hozott törvény okozta, amelyik lényegében nyelvi cenzúrát vezetett be az erdélyi magyar lapokban. Súlyos büntetésnek tette ki magát, aki le merte írni magyarul Kolozsvár vagy Sepsiszentgyörgy nevét. Az ország miniszterelnöke akkor Gheorghe Tatarescu, a liberális párt egyik fiatal vezetője, 1945 után a Groza-kormány külügyminisztere, aki a párizsi béketárgyalásokon a román küldöttséget vezette. „Miniszterelnök Úr! Méltatlan Önhöz és pártjához, amely most valóban a szabadelvűséget képviseli Romániában, hogy a cenzúrát nyelvgyilkolásra használják fel. Méltatlan a román állam közegeihez is, hogy magyar szavak kiirtásával foglalkozzék.” Kacsó Sándor, a korszak nagy demokrata közírója fogalmazott így nyílt levelében (Szerény indítvány Tatarescu miniszterelnök úrhoz, Brassói Lapok, 1934. február 24.). Kacsó mindezt megírhatta, de a magyar helységnevek, földrajzi elnevezések tilalma maradt. Nem „nyelvtörvénynek” nevezték, hanem az állam biztonságát előmozdító szabályzatnak. Kacsó Sándor meghatározása pontos és fájdalmas volt: nyelvgyilkolás. Vajon a mai Szlovákiában - az Európába tartó „demokratikus” államban - megjelenhetne-e egy ilyen hangú tiltakozás? Az új szlovák nyelvtörvény sajátossága, hogy a tiltást súlyos pénzbírságokkal nyomatékosítja. Ilyen vonatkozásban tőkés jellegű, vagyis pénzbüntetéssel kívánja elrettenteni a szlovákiai magyarokat anyanyelvűk használatától. A kulturális minisztérium, amelynek hivatása éppen ennek fordítottja, vagyis a művelődés és ezen belül a kisebbségi magyarság művelődésének az istápolása lenne, félmillió koronáig teijedő büntetéssel sújthat jogi személyeket, ötvenezer koronával megánszemélyeket. És ez a pénz a Pro Slovakia állami kulturális alap bevételeit növeli. Ismerve a felvidéki viszonyokat, amelyeket a magyar újságok, intézmények, művelődési szervezetek teljes kirekesztése jellemez, a magyaroktól beszedett pénzösszegek is a nacionalista szlovák újságok, intézmények magyarellenes tevékenységét fogják szolgálni. Most, 1997. január elsejétől a törvénynek ez a része lépett érvénybe: megnyílt a lehetőség a magyarság újabb megsarcolására. Nem is jó kifejezés, hiszen a sarc szó eleve jelzi, hogy az erősebb, a hatalmasabb erőszakkal megrabolja a gyengébbet. Ezzel szemben a szlovák nyelvtörvény büntetéseit úgy tüntetik fel a törvényhozók, mintha azok törvénytiszteletre kényszerítő, jogos szankciók lennének. Holott egyszerűen rablógyilkosságról, a meggyilkolt nyelv kifosztásáról van szó. A mostani szlovákiai nyelvtörvénynek újdonsága, hogy nem elégszik meg a helységnevek „hivatalos”, vagyis szlovák nyelvű használatával, hanem behatol a közélet, a vallásos élet és a magánélet területére, az okta(Folytatás a 3. oldalon)
