Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-10-01 / 10. szám

1996. október Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal CZEGŐ ZOLTÁN „Igazság” Erdélyben A Nagy-Románia Párt sepsiszent­györgyi vezére (Háromszék megye) egyik sajtótájékoztatóján eligazítást tar­tott a tájékoztatási szerveknek, hogyan kell értelmezni a legutóbb történteket az „igazság”, az egyedüli helyes szempont szerint. Természetesen a saját pártja felől nézvén. Gica Agrigoroaie nem sokat foglal­kozik agrikultúrával, nem irkái bukoli­­kus költeményeket. Pártja is csak annyi­ban tevékenykedik ezen a téren, ameny­­nyit megkövetel a magyar földterületek fölvásárlása, illetve az illyefalvi magyar gazdasági kezdeményezések elgáncso­­lása. Foglalkoznak viszont Gicaék bel- és külpolitikával. Azon az eligazításon je­­lentgette ki a vezér Agrigoroaie, hogy „meg kell keresni azokat a fegyverraktá­­rakat a magyar megyékben, melyekben az 1989 decemberében és az azóta Er­délybe külföldről behozott fegyvereket tárolják”. Ezzel újból felszínre segítenek román többségi szinten egy tévhitet arról, hogy a két és félmillió magyar Romániá­ban bármelyik percben „hátba támad­hatja” a román hatalmat. Dr. Szabó A. Ferenc, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Politikatör­téneti Tanszékének docense a közel­múltban a burgenlandi Felsőpulyán megrendezett — Tudat és történelem című — konferencián 1956 szerepe a magyar közgondolkodásban címmel nagy sikerű előadást tartott. — Mennyire van a helyén a mai magyar közgondolkodásban az 1956-os forradalom és szabadságharc? — Egyáltalán nincs a helyén. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után néhány évtized sem volt igazán ele­gendő ahhoz, hogy kellő súllyal és minő­ségben beépüljön az esemény a magyar közgondolkodásba. Esetünkben ezeket az évtizedeket természetesen meghosz­­szabbította a tény, hogy a forradalmat le­verő diktatúra, az idegen megszállók ál­tal kine veze vett vezetés tiltotta az esemé­nyek valódi jellegének még a megneve­zését is. — Melyek a legfontosabb tapaszta­lati tényezők a forradalom megítélésé­vel kapcsolatban ? — Még a forradalom kitörésének napját, október 23-át mint nemzeti ünne­pet sem fogja fel még a maga ünnepi mivoltában és teljességében a mai ma­gyar köztudat. 1996 tavaszán készült egy közvéleménykutatás, amelynek eredmé­nyei szerint a megkérdezettek nagy több­sége a legnagyobb magyar nemzeti ün­nepnek március 15-ét és ettől némileg elmaradva, augusztus 20-át tartja, októ­ber 23-át pedig mindössze a megkérde­zettek 4 százaléka sorolja ide! Ez meg­döbbentő „eredménye” a több évtizedes agymosásnak, s általában a mindennapi tapasztalat is, sajnos, azt mutatja, hogy 1956 nemzeti ünnepként való elfogadá­sa, így tehát kellő súlyú jelenléte a nem­zet gondolkodásában még hátra van. 1989júniusában, Nagy Imre és mártírtár­sainak újratemetésekor még úgy tűnt, hogy gyorsan be- és visszaemelhető a magyar közgondolkodásba a forradalom a maga igazi fényében, ez azonban még­sem történt meg... Ráadásul 1989-ben nem ment végbe Magyarországon ha­sonló forradalom: egyfajta kompro­misszumos egyezség jött létre a régi és az új uralkodó elit között (méghozzá e kettő között, bár tudjuk, igen sok átfedés volt és van), így tehát sokan hivatalukban maradtak a régi rezsim emberei közül. Ezt pedig jó ösztönnel „továbbkövetkez­tette” a magyar nép afordulat minősítését illetően. Egyébként pedig: nincs olyan rossz rezsim vagy akár diktatúra, amely­nek legalább a lakosság egy kis része ne lenne a híve. Ez a bomlasztó kisebbség azért is gyakorolhatott nagy hatást a többség gondolkodásmódjára, mert Ma­gyarországon — éppen a forradalom kel­tette pánik hatására — a Kádár-rendszer nem volt annyira rossz rezsim (nagy tak­tikai engedményei ma már közismertek), hogy bőséggel ne nyílt volna tér az „elé­gedettek” komoly társadalmi csoportjá­nak kialakulására. Az 1989 után Magyar­­országon kialakult többpártrendszer mi­nősége sem kedvezett az 1956-os forra­dalom és szabadságharc társadalmi elfo­gadottságának: nyilvánvalóan minden pártnak megvan a maga véleménye a forradalomról, s természetes, hogy a nemzeti-keresztény értékeket magának valló tömörülés másként értékeli az ese­ményeket, más gondolkodásmódban te­szi magáévá ötvenhatot, mint mondjuk egy, magát „szociáldemokratának” meg­határozni akaró csoportosulás. Innen ered egyébként a polémia a „szabadság­­harc” kifejezés elfogadottságával kap-A logika egyszerű, átlátszó. Valami­vel igazolni kell a hadgyakorlatokat a Székelyföldön, valamint a hatalmas tö­megű fegyveres, katonai testületek ottlé­tét. Hihetetlen, mennyi egyenruhást kell eltartaniuk az erdélyi magyar városok­nak. A rendőrség létszáma óriási, mel­lette ügyködik a csendőrség. A lakosság arányszámához viszonyítva teljesen ért­hetetlen, hogy olyan gazdasági helyzet­ben, mint amilyenben Románia tengő­dik, mi indokolja ezt a fegyveres készült­séget. A rend-, valamint a csendőrség mel­lett még intenzíven tevékenykedik egy harmadik katonai szervezet, melynek az a feladata, hogy állandóan fölkészítse a csolatban is: a „forradalom” minősítést ma már az MSZP túlnyomó többsége is a kifejezések, a szóhasználat szintjén elfo­gadja, a „szabadságharc” minősítéssel szemben azonban váltig igen óvatos, mi­vel még mindig úgy szeretné beállítani a történteket, mintha polgárháború zajlott volna ekkor Magyarországon. „Testvér­harc”. Ez ellen a lehatározottabban fel kell venni a harcot, hiszen szakmai érvekkel pontosan bebizonyítható, hogy szó sem lehet ilyesmiről. Történeti demográfiá­val foglalkozván, összemértem az ese­mények áldozatait. Közel négyezer em­ber halt meg a magyarok közül a buda­pesti utcákon, s a Rákosi-Kádár-rend­­szer védelmében valamivel több mint kétszázan haltak meg. Túlnyomó többsé­gük egyenruhás volt: ávósok, katonatisz­tek... Testvérharcról tehát szó sem lehet. Az akkoriban ránk nagyon is figyelő vi­lág szintén szabadságharcnak tekintette 56-ot, „freedom frighter”-eknek, szabad­(...) Egy régi, nagy rózsadombi villa földszintes lakásában él Fónay Jenő, a POFOSZ elnöke. Néhány esztendeje él itt; egy megszenvedett élet kárpótlása a szerény, csendes lakás a hegyoldalon. Ahova látogatóba jöttem, az utca nincs messze a Borbolya utcától, Mans­feld Péterék egykori lakásától. A kör­nyék: színtere Mansfeld Péter kamasz­esztendeinek. Az ötvenhetes, ötvennyol­­cas fegyvergyűjtésnek, az ötvennyolcas márciusi szökésnek, amikor félszáz nyo­mozót vezetett orránál fogva a törött karú fiú. Iratokért jöttem Fónay Jenőhöz, aki ígérte, hogy magánarchívumából kiemel néhány dokumentumot. Míg a házigazda az iratcsomóit la­pozgatja, megkérdezem tőle: ismerte-e Mansfeld Pétert? —A Széna téren—ahol Szabó bácsi helyettese voltam — Péter futári megbí­zatásokat teljesített. Fiatal fiúk, budai srácok szép számmal jöttek a Széna térre, megannyi kis névtelen hős. Péter is kö­zéjük tartozott. Akkor nem volt idő arra, hogy ezeket a nagyszerű srácokat külön­­külön megismerjem. Péter Szabó bácsi­tól kapta a feladatokat. A forradalom le­verése után aztán találkoztunk. Egyszer. Egyetlenegyszer. Találkoztunk a halál tornácán. Én az életfogytiglanra váltott halálos ítéletem után a Gyűjtőfogház rab­ja voltam ötvennyolc telén. Az egyik földszinti cella lakója. Cellám ablaka az udvarra nézett, ahova néha kiengedték a foglyokat mozogni. Bennünket, időseb­beket nem, inkább a fiatalokat. A fiatal­korúakat. Azt hiszem, december volt. Az udvaron hó. A hóban fiatal fiúk, ötvenha­tosok. Aznap a fegyőrök valamiért elné­zőbbek voltak, nem szóltak rájuk, amikor hógolyózni kezdtek. Az egyik fiú hógo­lyózás közben úgy ügyeskedett, hogy a földszinti ablakok közelébe kerüljön. Mansfeld Péter volt az. A beszélgetést szigorúan tiltották. Mi nem szólhattunk ki az ablakon, a kint lévők sem szólhattak hozzánk. Péter lehajolt, mintha kibom­lott volna a cipőfűzője, s onnan alulról felnézett rám. „Van cigarettád?” — kér­dezte. Kiejtettem egy szálat az ablakon, Péter felkapta a hóból, és gyorsan odébb lakosságot a „természeti csapások” el­leni védekezésre. Ez a szervezet is az „önvédelmet” szigorítja. És közben „keresik” a külföldről be­hozott fegyvereket, azok raktárait. Ez a sovány, átlátszó indokolás próbálja iga­zolni az állandó katonai készültséget a magyarlakta területeken. Ugyanazon a tájékoztatón mondotta a fasisztoid pártvezető, hogy a Kovászna (Háromszék) megyei főtanfelügyelő iro­dájában maga a Romániai Magyarok De­mokratikus Szövetsége helyezte el a le­hallgató készüléket azzal a céllal, hogy „Romániát külföldön befeketítse”. A legmodernebb lehallgató mikroké­­szüléket Rákosi Zoltán irodájában, a sző­ságharcosoknak nevezte a harcolókat. — A pesti nép, a legendás pesti srá­cok utódai ma hogyan látják 1956-ot? —A forradalmi örökség szelleme ma a nép, az úgynevezett egyszerű emberek körében igen nehezen követhető nyo­mon. A kiábrándultságot csak növelte az elmúlt két esztendő kegyetlen restrikciós politikája, az emberek egyre kétségbee­settebb vágya valamiféle nyugalomra és biztonságra. Ugyanakkor ötvenhat a ma­gyarközgondolkodásban még ajelenlegi helyzetben is sokkal jobban él, mint hin­nénk, mint amennyire a felszínen látható. Biztos vagyok benne, hogy a soron kö­vetkező nagyobb évfordulókon, köny­­nyen lehet, már az ötvenévesen is, a for­radalom és szabadságharc közgondolko­dásbéli rangja, helye sokkal fényesebb, méltóbb lesz, mint most. Meggyőződé­sem, hogy 1956 belátható időn belül az igazi helyére kerül a magyar emberek gondolkodásában. Domonkos László ugrott. Többé nem láttam őt. — Hallott a halálos ítéletről? — Semmit nem tudtam Péterről. El voltunk zárva hermetikusan a hírektől. Voltak sajnos fiatalkorúak, srácok, pesti srácok sokan a börtönben. Gyerekek. Pé­tert is közéjük soroltam. Azt még én sem hittem, hogy képesek elvenni egy gyerek életét. Míg visszaidézi a Gyűjtőfogházbeli képeket, Fónay Jenő kiválogatja az irato­kat. Három dokumentum az asztalon. Az első az igazságügyi orvosszakértő véleménye: „Budapest Fővárosi Bíróságnak. Budapest. A Fővárosi Bíróság Tnb. I. 8084/ 1958/5. szám alatt elrendelte a fiatalkorú Mansfeld Péter elítélt orvosszakértői megvizsgálását. Jelentem, hogy a vizs­gálatot foganatosítottam, véleményemet előterjesztettem. Mansfeld Péter a hoz­záintézett kérdésekre közli, hogy 1941. márc. 10-én Budapesten született, anyja Esthó Mária. Szervezkedés kezdemé­nyezése és vezetés miatt folyt ellene eljá­rás. Teljesen egészségesnek érzi magát, érzékcsalódásokról, vagy téves eszmék­ről nem tesz említést, rákérdezés után sem. Pirospozsgás fiatal férfi, testi és szellemi vizsgálattal semmiféle kóros el­nyegszegélyben találták meg, öt évre volt betáplálva, és csak néhány hónapja üze­meltették. Tehát, amin a szekuritáte utódszerve­zetét rajtakapják, azt természetesen az ország külföldi befeketítésére cseleked­­ték — ön vesztükre — a magyarok. Hát ez nem újkeletű, a dolgok mindig is így mentek ott, Trianon óta. Még emlékezhetünk, hogy a nyolc­vanas évek elején szintén ott, Sepsiszent­­györgyön fényes délben felrobbant egy készülék a nemrégiben felállított Mihail Viteazul-szoborcsoport lábánál. Egy hatéves kisfiúnak csak a vémyomait ta­lálták meg a robbanás következtében. A hírhedt szekuritáte, az állambizton­ság kém-, lehallgató és provokatív szer­vezete rendezte az egész tűzijátékot, hogy aztán leválthassák önnön vezérka­rukat, a rendőrparancsnokságot, meg­erősítsék a rettenetes szigort a magyar városban és megyében. Természetesen azért, mert „a magyarok fel akarták rob­bantani a lovas vezér szobrát”. Ugyanez a lehallgató készülék kép­lete. És ott hömpölyögnek az állig fölfegy­verzett egyenruhások a városok, közsé­gek utcáin, készenlétben. Eközben Tra­­ian Chebeleu, Iliescu román elnök taná­csosa kijelenti, hogy „A Romániai Ma­gyarok Demokratikus Szervezete által meghirdetett etnikai területi autonómia a romániai nyugalom és stabilitás végét jelentené, ha megvalósulna”. A harmadfél milliónyi magyar szem­pontjából a dolgok mind összefüggenek és hasonlatosak a Ceausescu-rendszer ál­lapotához. Ha megtalálják a japán gyárt­mányú lehallgatókészülékeket, azt rög­tön magyar provokációnak, befeketítés­­nek lehet nevezni. A szekuritáte robban­tásait úgyszintén, hogy jöhessen a meg­torlás. Keresik a fegyverraktárakat ma­gyar vidékeken, hogy magyarázatot nyújtsanak a fegyveres egységek állomá­­soztatására. A sepsiszentgyörgyi pártvezér kije­lentette, hogy maga Rákosi Zoltán főtan­felügyelő szereltette be saját irodájába a lehallgató készüléket a magyar civil szer­vezet segítségével. És a kolozsvári Nean­­der-völgyi polgármester pedig úgy vélte, hogy a magyarok csak albérlők Románi­ában. Vajon ezek lennének a nyugalom és a stabilitás jelei Romániában, amelyekre alapszerződést lehet építeni? térés nem észlelhető. Véleményem sze­rint a 18 éves Mansfeld Péter nem elme­beteg, nem szenved olyan megbetege­désben, mely miatt ítélet rajta végrehajt­ható ne volna. Budapest, 1959 évi március hó 21-én. Dr. Fáber Viktor igazságügyi orvos­szakértő.” A dátum: március 21-ei. Mansfeld Péter tizenegyedik napja töltötte be a ti­zennyolcadik születésnapját. A halálos ítéletet Vágó Tibor március 19-én olvas­ta fel. Fáber Viktor az orvosszakértői vizsgálatot március 21-én végezte el. Vajon mikor? Talán hajnalban. Ek­kor állapította meg, hogy Mansfeld Péter pirospozsgás fiatal férfi, aki szellemileg és fizikailag megfelelő állapotban talál­tatott. Kivégzésre tehát alkalmas. Fáber Viktor ezt a véleményt március 21-én megcímezte a Fővárosi Bíróság címére. Azon a napon, amikor Mansfeld Pé­tert kivitték a bitófa alá. A második dokumentum: ítélet-vég­­rehajtási jegyzőkönyv. „A Budapesti Fővárosi Bíróság Nép­bírósági Tanácsa. Tnb. 8084/1958/6. Jegyzőkönyv. Készült a népi dem. államrend meg­dönt. irányuló szervezkedés vezetése és egyéb bűntettek miatt Blaski József és társai ellen indított bűnügyben a Buda­pesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Ta­nácsa Tnb. I. 8084/1958/5. sz. első fokú és a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Ta­nácsa Tnbf. IV. 13/1959/3. sz. ítéletével megállapított fk. Mansfeld Péter elítélt, 1959. március 21-én de. 9 órakor történt halálbüntetés végrehajtásáról. Jelen voltak: Guidi Béla, a tanács el­nöke, dr. Balogh János fogalmazó, dr. Doktor János ügyész, dr. Fáber Viktor bí­rósági orvos, dr. Szabó Ernő börtönor­vos, Sárközy Tibor főhadnagy, orsz. bör­tönparancsnokság részéről, fk. Mansfeld Péter elítélt, Csúcs Mátyás ítéletvégre­hajtó, Karácsonyi Sándor, Fülöp István ítéletvégr. segédei. A tanács elnöke megállapítja, hogy a megjelenésre kötelezettek valameny­­nyien megjelentek. / \ BARTIS FERENC Hétköznapi felszólalás ünnepeken 1996. Ez igen! 2996. Megéljük? 3996... Vajon, mi leszünk, akik voltunk s vagyunk, az elkárlioztatott magyar szent had? Hadüzenet kívül-beliil — az is fut, ki nem menekül — menekülés önmagunkba s múltunkba, ha jövőnk volna — ez az új hit, a legújabb: ÖNIMÁDAT! Ha meguntad, menekülj egy más világba, hol csak pénzért lehetsz gyáva! Gyávaságból toldozzuk össze a számokat ünneprontó kedvvel? Legalább az ABC-nk sírjait keresd fel! Sorszámuk 1-től 1996-ig zokog! Zokszó nélkül Jaj, kivénül Jaj, elpusztul Jaj, elporlad s ráadásul elég rútul szégyenszemre önmagától ez a nemzet, mert nem nemzett utódokat a jövőnek s utókornak! S ezért nem lakóinak meg a magzat-gyilkosok, de utókorukban éltetik 1956-ot, 1996-ot, 2996-ot, ha lesz 3996 főnyi magyar a temetőkben. V ' J A tanács elnöke az elitéltet elővezet­teti. A tanács elnöke megállapítja fk. Mansfeld Péter személyazonosságát, majd felolvassa a Budapesti Fővárosi Népbírósági Tanácsa 1958. november 21. napján kelt Tnb. I. 8084/1958/5. sz. első fokú és a Legfelsőbb Bíróság Népbí­rósági Tanácsa Tnbf. TV. 13/1959/3. sz. kegyelmei tanácskozási jegyzőkönyvet, mely szerint a halálos ítélet elítélten vég­rehajtható. A tanács elnöke az elítéltet az ítélet végrehajtása céljából átadja az ítéletvég­rehajtónak azzal, hogy teljesítse köteles­ségét.” Ennél a mondatnál a jegyzőkönyvet leteszem az asztalra. Március 21-e, reg­gel kilenc óra. A megjelenésre kötelezet­tek tehát kivétel nélkül megjelentek. Megy minden, mint a karikacsapás. Fónay Jenő rám néz, kupica pálinkát ad a kezembe. A jegyzőkönyv folytatása: ,Az ítéletvégrehajtó és segédei a ki­végzést 9 óra 22 perckor megkezdték és annak befejezését a tanács elnökének je­lentették. A tanács elnöke felhívja az orvoso­kat, hogy a halál beálltáról győződjenek meg. Az orvosok jelentik, hogy fk. Mans­feld Péter elítélt szíve 9 óra 35 perckor megszűnt dobodni. Az ítélet végrehajtá­sánál jelenlévők fél órára visszavonul­nak. Fél óra múlva a tanács elnökének uta­sítására az orvosok fk. Mansfeld Péter kivégzett elítéltet újra megvizsgálják, és ismételten kijelentik, hogy annak halálá­ról meggyőződtek. A tanács elnöke az ítéletvégrehajtási eljárást befejezettnek nyilvánítja azzal, hogy az ítélet végrehajtása során felme­rült orvosi költség ... útiköltség, a pót­költségjegyzék ... tétele alatt nyert fel­jegyzést. Kmf.” Kelt mint fent. (...) ♦Részlet Kosa Csaba azonos című kö­tetéből, amely kapható a Krisztina körúti Püski Könyvesházban. Elfeledett forradalom? 1956 a mai magyar közgondolkodásban „A lhattál-e, kisfiam?"*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom